Nameless blog, hiszen a cím részletkérdés

Mivel nem karizmatikus közegben tértem meg és ismertem meg Jézust, mint személyes megváltómat, időnként foglalkoztat a kérdés, hogy mennyivel "rosszabb" a nem karizmatikus felfogás, hiszen ha ilyen helyen tértem meg, annyira mégsem lehet "rossz". Idővel karizmatikus lettem én is, megtérésem után négy évvel, és mivel addig ilyesmivel nem igazán találkoztam, eléggé új volt számomra.
Évekig forgolódtam megtért keresztényként nem karizmatikus (de a megtérést szorgalmazó, sőt gyakran a Szentlélek vezetését is elismerő, ugyanakkor a karizmatikus megnyilvánulásoktól elhatárolódó) közegben (tudtommal ezt nevezik evangéliumi vagy evangélikál kereszténységnek), és most karizmatikus közegben vagyok (ennek másik neve a teljes evangélimi kereszténység, tudtommal). Egy dologra felfigyeltem: mind karizmatikus, mind nem karizmatikus oldalon nagyon sok a téves elképzelés és az előítélet a másik oldallal szemben. Nem karizmatikus oldalon sokszor egyszerűen érzelmi alapon határolódnak el sokan a karizmatikusoktól, illetve elsősorban a karizmatikus megnyilvánulásoktól, de ezzel együtt a karizmatikusoktól is, pedig ezek a megnyilvánulások kevésbé tartoznak a lényeges összetevői közé a karizmatikus hitnek, de ezt a nem karizmatikusok többsége nem is tudja és nem is ássa magát bele mélyebben a témába, hogy kik is a karizmatikusok. Karizmatikus oldalon pedig sokszor találkoztam olyan véleménnyel a nem karizmatikusokról, miszerint ott már nem lehetséges az sem, hogy valaki megtérjen, nemhogy az, hogy valakit a Szentlélek vezessen. Sok karizmatikus nem tudja elképzelni, hogy komoly szellemi életet élhet az is, aki nem szól nyelveken, az ilyen megtért ember is figyelhet Jézusra és Jézus válaszolhat is neki, még ha esetleg nem is tudatosul benne, hogy ez a Szentlélek által működik, és még ha az ilyen ember tudatosan nem is törekszik rá, hogy betöltekezzen Szentlélekkel.

Karizmatikus és nem karizmatikus számára is meglepő lehet a következő tapasztalatom: Nálam a Szentlélekkel való betöltekezés után kezdtek el a Szentlélek által olyan dolgok működni a hitéletemben, amikről egyes nem karizmatikusok is beszámoltak saját hitéletüket illetően. Ebből két dolog következik: 1. A karizmatikusok valóban a Szentlélekkel vannak kapcsolatban, nem pedig valami démonnal vagy az ördöggel, ahogy azt egyes nem karizmatikusok gondolják. 2. A Szentlélek a nem karizmatikusok életében is munkálkodhat.

Karizmák: vannak keresztények, akik nem vallják magukat karizmatikusoknak, de Jézusra néznek és a Szentszellem hangjára is hallgatnak. Igazából a lényeg az ő hívő életükben is működik. Lehet, esetleg bizonyos helyzetekben nem szól hozzájuk úgy a Szentlélek, mint a karizmatikusokhoz, de mivel Jézusra néznek, Ő ugyanúgy "megoldja" a dolgokat, mint a karizmatikusoknál. Nincs különbség hívő és hívő, karizmatikus és nem karizmatikus között, ha mindketten Jézusra néznek. Lehet, adott helyzetben, pl. egy nem hívőnek való bizonyságtevéskor egy karizmatikusnál működik az ismeret szava karizmája, és így "megérzi", érdemes-e tovább beszélnie a dologról, és ha igen, akkor mit érdemes mondania, mit nem. Lehet, hogy nem karizmatikusnál is működik ez, csak nem tudatosul az illetőben, annyira spontán történik az egész. Vagy lehet, hogy nem karizmatikusnál nem működik ez, mégis Isten úgy alakítja a dolgokat a bizonyságtétel körül, hogy az a lehető legjobb legyen. Végülis teljesen mindegy, mert a karizmákban is Isten ereje nyilvánul meg, és ha nem karizmákkal vagy nem tudatos karizmákkal befolyásolja egy bizonyságtétel kimenetelét, a végeredmény ugyanaz. A karizmák nem azért vannak, hogy a karizmatikusokat felmagasztalják, hanem hogy Istent magasztalják fel. Gyakorlatilag lényegtelen, hogy egy emberen keresztül vagy valami más módon nyilvánul-e meg Isten ereje, a lényeg, hogy megnyilvánul és hogy Isten ezáltal is ad valamit magából az embernek, és ezáltal az ember jobban szereti Istent, és Isten dicsőségét szolgálja mindez, nem az emberét.
Éppen ezért nem mondhatjuk, hogy a karizmatikus rosszul csinálja, és azt sem, hogy a nem karizmatikus rosszul csinálja, mert minkettőt meg tudja Isten áldani. A tudatos karizmahasználat esetleg elbizakodottá tudja tenni az embert, ugyanakkor Isten erejéből valami többet megtapasztal az ilyen ember. De végső soron a legfontosabb a szeretet, és hogy Jézust személyes megváltónknak nevezzük. Ehhez képest a karizmák másodlagosak.

Vannak egyéb különbségek is a karizmatikus (Szentlélek-keresztség szükségességét valló) és a nem karizmatikus, de megtért hívő keresztények között, ezt azért is tudom, mert én is benne voltam mindkettőben. Ezekbe az egyéb különbségekbe most nem mennék bele.

Sokszor azt éreztem, nem tudok mit kezdeni egyes dolgokkal, amikről karizmatikus tanítók beszélnek. Nem mondom, hogy nincs igazuk vagy rosszul tudják - egyszerűen számomra üres, bár szép szavak voltak.

A problémamegoldás legkevesebb fáradságot jelentő módszere, hogy Isten úgyis szeret és amúgy is Jézus a gyógyító és a szabadító, majd szépen meggyógyít vagy megszabadít engem vagy valakit, aki számomra fontos. Ez megintcsak nem működik, bár az igaz, hogy Isten szeret, és hogy Jézus a gyógyító és a szabadító. Ebből kimarad Jézusnak egy nagyon fontos tanítása, amikoris imádkozni tanít. Jézus nem úgy tanított imádkozni, hogy mondjuk azt, hogy "Te vagy a gyógyító, te vagy a szabadító és szeretsz is engem, ezért kérlek, gyógyíts meg, szabadíts meg", hanem azt tanította helyette, hogy "Legyen meg a te akaratod". Valójában nem az a lényeg, kimondjuk-e ezeket a szép szavakat, hanem ami a szívünkben van (de ha így kimondjuk, az sem utolsó): ha eleve úgy állunk hozzá valamihez, hogy nem ragaszkodunk saját akaratunkhoz, saját elképzeléseinkhez, saját gyógyulásunkhoz, szabadulásunkhoz, hanem eleve azt tartjuk fontosnak, hogy Isten akarata legyen meg, és eleve az Ő akaratát akarjuk kutatni még a nehézségeinkben, számunkra fájó dolgokban is, az a legjobb.
Ettől még kérhetünk gyógyulást, szabadulást és azt is megvallhatjuk, hogy Jézus a gyógyító, a szabadító, csak egy valami fontos: hogy ne ragaszkodjunk ahhoz, amit akarunk - ne ragaszkodjunk semmihez! Ne ragaszkodjunk semmihez annyira, mint Jézushoz, ne tulajdonítsunk semmilyen problémának túl nagy jelentőséget az életünkben! Csak tegyük a dolgunkat, ne törődjünk a nehézségekkel. Természetes, ha érezzük ezeket a nehézségeket és hogy nem könnyű cipelni őket, de ennek az egésznek ne tulajdonítsunk nagy jelentőséget! Akárhogy is, de amit képes vagyok megtenni az Úrért, azt megteszem, ahogy eddig is, a többiben majd valahogy csak megsegít, csak kipótolja, ami hiányzik.

Az indított ennek a blogbejegyzésnek a megírására, hogy a gyülekezetben egy hölgy elmondta egy bizonyságát. A fia nagyon beteg lett és az orvosok is kezdtek lemondani róla, ő ezzel szemben rendíthetetlenül hitt, kitartott amellett, hogy Jézus meg fogja gyógyítani természetfeletti módon, megvallásokat tett, Jézus nevét használta. Úgy tűnt, ennek nincs semmi eredménye. Idővel rájött a hölgy, hogy nagyon ragaszkodik a gyógyuláshoz, s végül kimondta, hogy ne az ő akarata legyen meg, hanem Isten akarata, és a fiát teljesen átadta Isten kezébe, hogy azt kezdjen vele, az életével, amit akar. Ekkor történt a természetfeletti gyógyulás.
Ez az, amiről az előző bejegyzésben írtam, hogy két bejegyzést kéne írnom egyszerre, az itt említett dolgot kérdeztem Istentől imában, hogy hogyan van, amikor éppen nem volt internet. Ekkor kezdtem érezni, hogy egy blogbejegyzést kéne írnom erről, de mivel nincs net, ennek lőttek, de mivel csak le kéne írom, nem hagytam annyiban és újra megpróbáltam "életet lehelni" az internetkapcsolatba, és ekkor sikerült.

Sokan talán megütköznek azon a karizmatikus gyülekezetekben hallható tanításon, hogy Jézustól átvesszük gyógyulásunkat, szabadulásunkat, megvalljuk hit által, hogy meggyógyultunk, megszabadultunk, valamilyen (pl. anyagi) áldáshoz jutunk, stb. Ez így önmagában tényleg botrányos is lenne, ha működne. Talán akkor lepődik meg először az ember, amikor maga is kipróbálja és lám, nem működik. Ennek oka, hogy előbb ki kell mondani szívből: "Legyen meg a Te akaratod!" - tehát ne az én akaratom, magyarán ne tulajdonítsunk túl nagy jelentőséget annak, amit szeretnénk.  Ez nem mindig megy könnyen, de ez az alázat iskolája. Ha már úgymond "mindegy" számunkra, mi lesz azokkal a problémáinkkal, amik mintegy bálványként elfoglalták a helyet Isten elől, akkor nyílik meg az út a valódi szabadulásra. Ekkor már tehetünk megvallásokat. Ha Isten csak úgy megadna nekünk mindent, amit szeretnénk, amihez ragaszkodunk, nem lenne jó. Ehhez persze a legjobb tele lenni Szentlélekkel, mert amikor telve vagyunk Vele, akkor szabadok vagyunk a problémák, aggódások és egyebek alól, és ilyenkor Isten van a középpontban.

Nincs gond ezekkel a karizmatikus tanításokkal, csak egy a fontos: első legyen az alázat, és hogy a Szentlélekkel együttműködünk. Máskülönben nem is működik az egész, hiába erőlködünk és űzünk, dorgálunk, megvallunk Jézus nevében. Illetve nem hiába, mert ha Jézus nevét használjuk akár így is, Ő akkor is már kezd rámutatni arra, hogy mit kéne másképp csinálnunk. Ő pont ezért jött el a Földre, hogy a hibáinkat szeretettel kiigazítsa, ebben leli örömét. Lényegében majdnemhogy másról sem szól a hívő élet, mint arról, hogy Istennek engedem, hogy szeretettel kiigazítson ott, ahol nem vagyok tökéletes. Mi emberek már csak ilyenek vagyunk, ami nem tragédia, sőt Isten pont így szeret minket, ebben leli örömét, hogy tökéletlenségeinkkel szeretettel foglalkozzon. Erre csak Ő képes.

Szóval, van gyógyulás, van szabadulás és sok minden van, de csak akkor működik, ha Isten az első az életünkben, ha a Szentszellemmel és az Igével közeli, élő kapcsolatunk van minden nap, és ha ráadásul még meg is akarunk szabadulni minden bűnünktől, rossz, bűnös szokásunktól, ezekhez sem ragaszkodunk.

Két blogbejegyzést kéne most írnom egyszerre. Azért, mert amikor Isten szól, amikor enni ad a mennyei kenyérből, valamikor nem csak egyetlen falatot ad, hanem többfogásos vacsorát.

Este valami porszem került az operációs rendszer gépezetébe, így nem volt internet, és nem tudtam rájönni, hogy miért. Elszöszmötöltem a hálózati kártya telepítőprogramjával és még más dolgokkal, de semmi eredmény nem volt. Végül úgy döntöttem, holnapra halasztom a további próbálkozásaimat. Lefekvéshez kezdtem készülődni, közben imádkoztam valamiért. Ahogy imádkozom, felmerülnek bennem gondolatok, kérdések Istenhez az aznap esti gyülekezeti alkalom kapcsán és Isten is kezdett szólni hozzám ezzel kapcsolatban. Hirtelen arra jöttem rá, hogy amit kérdeztem és amit Isten válaszolni kezdett, az a szituáció alkalmazható az internetes probléma megoldására is, bár nem erről kérdeztem Istent. Arról kezdtem kérdezni Istent, hogy ha tudjuk, hogy Ő a gyógyító, szabadító, akkor hogy lehet, hogy hiába kérjük Tőle a gyógyulást, szabadulást addig, amíg ki nem mondjuk, hogy legyen meg az Ő akarata és lemondunk arról, hogy meggyógyuljunk, megszabaduljunk. Magyarán: mihelyst leteszünk valamit a kezébe és nem ragaszkodunk már az adott dologhoz, akkor megadja nekünk. Kicsit zavaros volt ez a téma (erről kéne most jelen bejegyzéssel párhuzamosan a másik bejegyzést írnom).
Ahogy ezen gondolkoztam és Isten kezdte a válaszát közölni velem, azt éreztem, le kéne ezt írnom ide a blogba. Na, de internet nincs. Mégis, ezt jó lenne leírni. Úgy gondoltam, hogy nem adom fel, még egy próbát megér az egész és újra leültem a gép elé. Ezalatt az is eszembe jutott, hogy túl sokat jelent számomra az internet és némiképp internetfüggő vagyok, ami Isten előtt nyilván nem kedves. "Megtagadom Jézus nevében az internetfüggőséget" - kimondtam. Egy kicsit próbálkoztam még az internetkapcsolat helyreállításával, és meglepő módon sikerült, visszajött a net.
Ehhez arra volt szükség, hogy valami Isten előtt is kedves dologra akarjam a netet használni, és megadta. Ugyanakkor szembesültem azzal, hogy túl sokat jelent számomra az internet és ez az eset kicsit megszégyenített, elgondolkodtatott, és ezentúl már lelkiismeret-furdalásom lenne annyit internetezni, mint eddig, úgy érzem. Remélem, sikerül megváltoznom és az internetnek kisebb jelentőséget tulajdonítanom.
Szóval ilyen esetekben nem arra kell gondolni, hogy átok van rajtunk vagy a számítógépen, hanem azt kell próbálni megérteni, Isten mit akar formálni rajtunk, mire akar megtanítani azzal, ha valami hasonló bosszantó dolog történik.

Egy testvér emlékeztetett, hogy Isten megsegített, amikor nem készültem semmit a vizsgára. Na, persze ez nem igazán jó, ha az ember semmit nem készül, bár léteznek érdekes szituációk, élethelyzetek, de nem is erről szeretnék írni most.

Egy olyan vizsgám volt most, amire aránylag sok volt a készülni való. Igyekeztem is felkészülni, de, mint mindig, egy pici rész az anyagból kimaradt, amit egyszer sem tudtam átolvasni. Vizsga előtt kihúzta mindenki a tételét. Elsőre rosszul néztem, mit húztam, és mikor másodszorra figyelmesebben elolvastam a tétel címét, akkor esett le, hogy azt húztam, amit egyszer sem olvastam el. Talán valami azt súgta belül, hogy aggódni nincs értelme, mégsem tudtam, mihez kezdjek. Persze néhány alapvető dolog eszébe jut ilyenkor az embernek, de lehet, hogy az kevés, de a semminél azért több. Bevallom itt nyilvánosan, hogy végül puskázáshoz folyamodtam, nem is tudom, nem kevés egyetemi évem alatt ezen kívül valaha puskáztam-e. Igaz, kicsit érthetetlen volt többünk számára, hogy a felkészüléshez mit lehet használni, és olyan rengeteg időnk maradt a felkészülés és a beszámoló között, hogy kb. fél órára még el is mehettünk (volna) máshova az időnket tölteni, ez alatt persze akár a kidolgozandó tételnek is utánanézhettünk volna akár pl. az interneten... érdekes szituáció volt.
Mivel a felelet térképnél történt, azoknak a dolgoknak egy része, amikről fogalmam sem volt, a térképről könnyen leolvashatók voltak. Kb. két részt ügyesen kipuskáztam, a harmadik részt pedig már "becsületből" nem akartam kipuskázni, így arról nem írtam semmit felkészülésnél és csak azt mondtam róla feleléskor, ami eszembe jutott. Érdekes módon a tanárunk ebbe a részbe sem kérdezett bele. A feleletnek volt egy másik része is, egy szöveget kellett elemezni, amihez nem is lehetett hogyan puskázni, ez a rész ötös lett. A másik, háromnegyedében kipuskázott rész is ötös lett, viszont elgondolkoztam: ha nem is kérdeztek bele abba a részbe, amiről csak azt mondtam, ami eszembe jutott, talán a többiből is elég lett volna az, amit mondtam? Elképzelhető... Még az is lehet, hogy puskázás nélkül erre a részre kb. 4-est kaptam volna, és a másik rész ötöse felhúzza az egészet ötösre, ahogy az az előttem felelőnél is történt. De legrosszabb esetben is valószínűleg négyest kaptam volna. Kár volt puskázni. Sokkal érdekesebb lett volna, ha elmondhatom, hogy puskázás nélkül akárhányasra is lefeleltem abból, amit pont nem volt időm átolvasni se. Ez jobb bizonyság lett volna. Sajnos így nem hagytam Istent "labdába rúgni", kevés volt a hitem, ezért emberi módszereimmel igyekeztem kipótolni. Pedig igazán tétje sem volt a vizsgának, mivel ösztöndíjat nem kapok, így gyakorlatilag lényegtelen, hányast kapok. Ez egyrészt az emberi gyarlóságomról és hitetlenségemről szól, másrészt annyiban Istenről, hogy Ő akkor is kész lett volna megsegíteni, ha azt a tételt húzom, amit nem volt időm megtanulni. Hogy mit tett volna Isten, nem tudhatom, de minden bizonnyal egy jó bizonyság kerekedett volna ebből is. Ebben nincs semmi poén, hogy kimásolom a könyvből a tételt és ebből jól felelek, ezt bárki meg tudja tenni. Az lett volna valami, ha engedem Istent, hogy megdicsőüljön ezen a módon is.

Részben érthető, ember vagyok, csak ilyen vagyok, van, hogy elfog a hitetlenség, a kétely és nem engedem Istent munkálkodni, hanem magam akarom magamnak összeszedni, ami "kell". Ebből is meg lehet térni. Annyi vizsgán megsegített már Isten, miért kéne kételkednem, miért ne bízhatnék Isten segítségében, és miért kéne nem becsületes emberi eszközökhöz nyúlnom? Nem kell, nincs erre szükség, enélkül is talán akár ötös is lehetett volna a vizsgám, esetleg négyes.

Ne légy hitetlen, hanem hívő. (Jn.20.27.)

Az utóbbi időben néha olyan dolgok történnek velem, amiket nem tudok felfogni, megérteni, hova tenni. Történnek olyan dolgok, amikre utólag azt mondanám, nem is volt igaz, nem is történt meg, csak álmodtam, csak képzelődtem.

Tegnap földrengés volt, amit elég erőteljesen érezni lehetett. Ilyet még soha nem éltem át eddig. Éppen a gyüliben voltunk néhányan, amikor ez történt. Hihetetlen volt, többen gondoltak valami másra, hogy mi történik, ami a rengést okozza, én is valami másra gondoltam, biztos dolgoznak valamit az épületben vagy hasonló. Amikor kimentünk, néhányan felhívták ismerőseiket, kiderült, máshol is érzékelték a rengést, ekkor vált biztossá számomra, hogy valóban földrengés volt az, amit átéltünk. De ez számomra még utólag is hihetetlennek tűnik.
Ismerős ez a jelenség egy nem sokkal ezelőtti bejegyzésemből (itt írtam róla). Történt valami, amiről akkor nem is tudtam, hogy mi és azt hittem, csak képzelődöm, és a történés pillanatában és utólag is valahogy máshogy akartam megmagyarázni a jelenséget, illetve nem is tudtam megmagyarázni, felfogni, feldolgozni, hogy valami angyalt láttam, ahogy azt sem, hogy földrengés volt.

Újabban történnek velem olyan dolgok, amiket nem tudok elhinni, felfogni, hogy valóban megtörténnek velem. Decemberben is volt egy kisebb földrengés, amit szintén érzékeltem, de nem tudatosult, azt hittem, fáradt vagyok vagy képzelődöm és másnap hallottam, mi történt, akkor értettem meg, hogy nem képzelődtem.
Újabban történnek velem dolgok, amikor az ember azt hiszi, csak álmodik, csak képzelődik,  vagy valami más magyarázatot akar találni arra, hogy mi történik, pedig azok a dolgok tényleg megtörténnek. Életemben ezelőtt még soha nem láttam angyalt és soha nem éltem át még földrengést és egyik dolgot sem tudtam elhinni, hogy megtörténik, valami más magyarázatot akartam rá találni. Furcsa, hogy a földrengést most többen átéltük és nem csak én, hanem mások is hasonlóan vélekednek róla. Érdekes, hogy mások is hasonlóan élnek meg bizonyos dolgokat, mint én. Ezt kezdtem a földrengés után megérteni. Arra akarhat ezzel Isten rámutatni, hogy ne csak magamra figyeljek ennyire, és hogy nem vagyok egyedül a "furcsa" dolgaimmal.

Mielőtt Isten elkdülte azt az angyalt és megszabadított, nagy mélységeket éltem át, és ez időnként kicsit hasonló volt, mint a földrengés most. Ezt is ugyanúgy nehezen tudtam felfogni, mint a már leírt másik két jelenséget.

Érdekes, hogy amikor életem legnagyobb mélységeit éltem át, nagyjából akkortájt történtek a földrengések is azokon a területeken, ahol megfordultam. (Bár ez utóbbi földrengés már utána, de valahogy beleillett számomra a képbe.)
És valamit biztosan mutatni akar az Úr azzal, hogy olyan dolgok történnek velem, amiket nem igazán tudok felfogni, feldolgozni, vagy legalábbis beletellik egy kis időbe.

Érdekes, hogy pont a gyülekezetben voltunk, amikor a dolog történt. És az sem véletlen, hogy 5-10 perccel a földrengés előtt odajött hozzám a pásztor, rámtette a kezét és azt mondta, "légy bátor és erős!". Valahogy éreztem, hogy ez nagyon jól jön. Akkor még nem tudtam én sem, ő sem, hogy miért lesz jó bátornak és erősnek lennem, de Isten ezt előre látta.

Érdekes, hogy kb. fél éve a gyüli ablakából fényképeztem egy szivárványt, nem is akármilyet, mert a vége is valahol ott volt nem messze. Látni lehet a fényképen, ahol a szivárvány kezdődik, mert nem takarja el semmi. Amikor ezt a képet készítettem, akkor is nagyjából azon a helyen voltam a gyüliben, ahol a földrengéskor is. Ez sem lehet véletlen. Utólag összerakva a két dolgot, az Úr előre felhívta a figyelmet a velünk kötött szövetségre, hogy mindig velünk marad, azon a helyen, ahol Őt keressük, akkor is, ha ezen a helyen valami nagyon furcsa, félelmetes dolog történik, amit hirtelen feldolgozni, felfogni sem tudunk.
Úgy látszik, nálunk a gyüliben történnek dolgok, nem unalmas gyülink van. És érdekes, hogy a gyüliben, másokkal közösségben hasonlókat élek át "kicsiben", mint amit a személyes életemben, egyedül "nagyban". Még nem teljesen értem, mit akar ezzel az Úr üzenni nekem, de nemsokára biztos megértem. Talán arról lehet szó, hogy nem vagyok egyedül azokkal a dolgaimmal, amiken keresztülmegyek, és mindenkivel ott van az Úr a nagy nehézségekben is.

Eszembe jutott még ez a régebbi bejegyzésem. Bár ott nem földrengésről, hanem esőről, szelekről, villámokról írtam, melyek beleütköznek a házba és azt gondolom, hogy a ház össze fog dőlni, de semmi baja nem lett. Elgondolkodtató, szerintem ez erre az esetre (is) vonatkozik, egy számomra addig ismeretlen természeti jelenségről írok. Azt is írom továbbá, hogy amíg az álom tartott, nem lett semmi baja az épületnek.  Ebben a bejegyzésben is álomhoz hasonlítottam az esetet, mert hihetetlennek tartom szinte, hogy tényleg megtörtént. A kősziklára épült ház nem dől össze, ez a mondanivalója a régebbi bejegyzésemnek is és a földrengéssel is mintha ezt is akarná az Úr üzenni.

Ez még csak vázlat!

Nagyon sokáig karizmatikus közhely volt számomra a kifejezés, hogy "a hit harca". Az év elején az Úr rámutatott, hogy vallásos cselekedetek helyett együttműködni szeretne velünk, és a hitélet is főleg ezt jelenti: Isten kijelentéseket ad, Szentlelkével megelevenít számunkra igéket, amik így utat mutatnak. Ha meg nem ad kijelentést valamivel kapcsolatban, de nagyon kéne, akkor meg kérjük. Ha meg ad, akkor együttműködünk a Szentlélekkel, hogy abba az irányba tudjunk menni, amit Ő mutatott. Na persze ott vannak saját elképzeléseink, terveink, akaratunk, ami akadályozhatja, hogy a Szentlélek hangját, vezetését el tudjuk fogadni, meg tudjuk hallani, ehhez kell az alázat. Nagyon összesűrítve szerintem ebből áll a hitélet, ez a lényege, mozgatórugója az egésznek. Pontosabban Jézus szeretetére vezethető vissza az egész, hiszen ha Ő nem mossa el bűneinket áldozatával és nem küldi el a Szentlelket, akkor az egész hitélet nem tudna működni.

Ma jutott eszembe, hogy a hit harca is ezek szerint teljesen más, mint amit eddig annak gondoltam. Materialista, földi elképzeléseink szerint a harc két fél egymás elleni küzdelméből áll: mint Dávid, ahogy kiállt Góliát elé és elővette a parittyáját, talán mi is fogjuk magunkat, odaálunk az ördög elé, talán nem csúzlival, hanem modernebb fegyverekkel, ágyuval, lézerfegyverrel, aknavetővel és mindent bele. Na, azért ez nem egészen így van. (Dávid "bevetését" is megelőzték előkészületek!) Rájöttem, ez a harc nem olyan, mint a többi, nem az ellenség van a középpontban, akit ki kell nyiffantanunk. Persze tényleg hasznos, ha vannak fogalmaink, ismereteink az ellenség taktikájáról, módszereiről, de ez a harc alapvetően nem a csúnya ellenségre fókuszál, mert kiábrándító is lenne a csúnya ellenség csúnya ábrázatát látni állandóan, hanem Arra fókuszál, Aki a hadverzérünk: Jézusra.

Talán túlzásnak tűnik, de lehet úgy is harcolni nagyon sokáig sikeresen, hogy az ellenségról semmilyen tudatos ismeretet nem gyűjtünk be, nem veszünk róla tudomást sem, csak a hadverzérünkre figyelünk és Őt követjük. Ő szól hozzánk, adja nekünk a kijelentéseket, megmutatja, miben kell változunk, formálódnunk, mit kell mondanunk bizonyos hívő és nem hívő embereknek, hogyan kell bánnunk egy-egy emberrel, és ez nagyon hosszú távon teljesen elégséges a csatában. Ugyanis amikor Istennek egy számunkra személyesen elkészített kijelentését megértettük és befogadtuk a szívünkbe, és ahhoz igyekszünk igazítani magunkat, az egyenértékű azzal, ha egy erődítményt megsemmisítünk az ellenség területén. Viszont nem feltétlen szemrevételeztük előtte az erődítményt, nem feltétlen mértük be, nem feltétlen irányítottunk figyelmünket az ellenség erődítményére. Talán idegbajt is kaptunk volna, ha meglátjuk az ellenség területén virító objektumot. (Bár van olyan, amikor éppen ez indítja az embert arra, hogy hitbelileg összeszedje magát.) A lényeg, nem abból áll ez a harc, legalábbis az én jelenlegi hitbeli szintemen, hogy alaposan megnézegetjük, mi van az ellenség területén, és mit milyen fegyverrel lehetne a földdel egyenlővé tenni ott. A Vezérünk teljesen ismeri az ellenség területét, hiszen kereszthalála után azt is megjárta, így legelőszöris Őrá kell néznünk, Őt kell követnünk, az Ő szavára kell hallgatnunk és az Ő szava szerint kell cselekednünk. Persze nem kizárt, hogy Jézussal való közösségben esetleg megmutatja valakinek, hogy idenézz, így néz ki az ellenség tábora, ilyen és ilyen objektumok vannak rajta, de nem ez a jellemző - bár ha ez történne, ahhoz is először Jézussal kell jó viszonyban lennünk és rendszeresen kommunikálnunk vele, ami a legfontosabb az egészben: a kapcsolat, együttműködés Istennel.

Ez a harc nem más, mint a saját akaratom, terveim, elképzeléseim, vágyaim alárendelése a Szentszellem vezetésének. Az ember alapvetően önző, saját magának akar jót, és végülis ez ellen kell küzdeni valamilyen szinten egész életünk során, úgy sejtem.
Talán egyoldalúnak és antikarizmatikusnak tűnhet, amiket most írok, pedig nem így értem. Azzal volt sokáig gondom, hogy a szellemi harcot materialista módon próbáltam elképzelni és ezért sokszor be is vallottam, hogy nem igazán értem. A szellemi harc viszont csak akkor működhet, ha előszöris Istennel vagyok jó viszonyban, meghallom a Szentlélek vezetését, kijelentéseit, amiket személyesen nekem és csak nekem akar mondani. Ez nálam kicsit soká kezdett el működni (pár éve), így a szellemi harc alapjait nem értettem. Ilyenkor tűnhet az egész vallásos cselekedeteknek csupán: látja, hallja a hívő, hogy mások hogyan imádkoznak és ő maga is átveszi ezt az imaformát anélkül, hogy az alapjaival tisztában lenne. Persze ez sem feltétlen baj, mert lehet, hogy pont ennek gyakorlása közben kezdi el az ember megérteni a harc alapjait is.

Az ember időnként túlságosan is okos és "látja", hogy az ellenség milyen területeket tart megszállás alatt, nagy fejfájást okozva ezzel a hívőnek. Látjuk, érezzük a problémáinkat, és ezeket a problémáinkat könnyen beazonosítjuk az ellenség munkájával. Ehelyett nem az ellenség munkáját kéne ezekben látni, hanem azt, hogy Isten mire akar minket ezekkel megtanítani. Időnként túl okos az ember és rámondja dolgokra az életében, hogy ez és ez az ördög munkája, pedig lehet, hogy nem is az, hanem Isten akar valamire megtanítani általuk. Majd Jézus megmondja, mi az, ami az ördög munkája és le kell rontanunk, nem kell ezt nekünk magunknak eldöntenünk. Az egész szellemi harc kimenetele attól függ, Jézussal és a Szentlélek vezetésével hogyan állunk, figyelünk-e rá, fontosnak tartjuk-e, nem pedig attól, hogy az ellenséget mennyire tudjuk tudatosan bemérni. Semmi bajom nincs azzal, ha valakinek Jézus tényleg kijelentéseket ad az ellenségről, és így igen pontos képet tud kialakítani róla, de alapvetően nem az ellenség tudatos bemérése és szemlélése a cél, hanem az, hogy Jézusra és a Szentlélekre figyeljünk és Velük együttműködjünk.

Először saját magunkat kell "rendbeszednünk", és ehhez elengedhetetlen, hogy Isten személyesen szóljon hozzánk, az ő végtelen szeretetével rámutasson arra, amiben formálni akar. Elképzelhető, hogy el lehet addig jutni, hogy Isten így az embert valóban rendbeszedje és utána valami másról szól már főleg a szellemi harc, nem tudhatom. Én még nem tartok ott.

Ez így emberi szavakkal leírva ijesztő és félreérthető lehet, de az ellenség elsősorban bennünk van, ha úgy vesszük. Saját magunkat nyilván nem kezdjük el ágyuzni, lövöldözni, nem ez a módja, hanem a Szentlélek vezetése: amikor leleplez bennünk valami bűnt, valami engedetlenséget, akkor van telitalálat: ilyenkor az ellenség bennünk lévő egyik erődítménye alapjaiban megrendül és elkezd erőteljesen inogni, az összedőlés szélén állni, talán össze is dől. Ilyenkor kellünk mi: elhordjuk a romokat, hogy az ellenség, ha legközelebb arra jár, ne tudja a romokból az erődítményét újra felépíteni. De ez már könnyen megy nekünk, mert az Úr érintése, átformáló ereje után szinte úgy megy mindez, hogy talán észre sem vesszük. Ilyen "várrombolós" eset történt velem pl. itt, vagy egy barátommal itt.
És fontos, hogy ne mi magunk okoskodjuk ki, hogy mi az, ami az ördögtől van az életünkben, hanem a Szentléleknek hagyjuk meg ezt, hogy megmutassa. Az ember könnyen azonosít ördöginek valamit érzelmi alapon, pl. a problémáit. És lehet, hogy a környezetünkben az összes ember nagyon okosnak tűnik és nagyon pontosan ugyanazt mondja, mi bennünk a rossz, és nekünk is lehetnek megingathatatlannak tűnő elképzeléseink saját vélt vagy valós gyarlóságainkról, de ezek miatt sem szabad magunknak esni, hanem Istent kell megkérdezni, hogy szerinte mi a rossz bennünk. A problémákat természetesen lehet és kell is az Úr elé vinni, de önkényeskednünk nincs értelme, nem ebből áll a hívő élet, hanem a Szentlélek vezetéséből. Isten természetesen meg akar szabadítani a bajainkból, de hogy hogyan, azt csak a Szentlélekre figyelve és Istennek engedelmeskedve tudhatjuk meg. És valóban, többet is ér, amikor Ő megmutatja, mert ilyenkor Vele vagyunk közösségben, amikor végtelen szeretetével körülölel minket és így szól hozzánk.

folyt.köv.

A szellemi fegyverekről is sok szó esik karizmatikus körökben, és imába bekerülnek azoknak  a fegyvereknek a nevei, amik az Ef.6-ban benne vannak felsorolva. Sokáig ezt sem értettem, miért jó szóról szóra elmondani, milyen fegyvert veszünk fel magunkra és vallásosságnak tűnt az ilyen ima. De ha jobban belegondolunk és elolvassuk az Ef.6-ban, amik a fegyverek mellé vannak írva, rájöhetünk, hogy valójában az odaszánás, saját akaratunk, elképzeléseink, vágyaink háttérbe szorítása van nevesítve a fegyverekben és ezt sem árt tudatosítani. Úgy gondolom, ha valaki nem nevezi nevén imájában ezeket a fegyvereket, hanem azt mondja ki, amit ezek a fegyverek szimbolizálnak, az is teljesen helytálló. Azt hiszem, vigyázni kell a megvallásokkal, mert átcsúszhat vallásosságba, Isten pedig nem ezt akarja, hanem együtt akar működni velünk.

Több bejegyzésem szól az emberi problémákról. A legutóbb itt írtam róla, konkrétabban a démonokról, akik kilátástalannak állítják be az ember számára a helyzetet, a problémát, illetve az angyalokról és Istenről, akik a problémából mindig a kiutat akarják megmutatni és a kilátástalanság érzését megszüntetni.

A végén még valaki azt gondolja, hogy sok problémám van, amiért Isten ilyen sokat szól hozzám a témával kapcsolatban. Mindegy, ki mit gondol, a személyes dolgaimról, mint tudjuk, nem szeretek itt írni. :D Most kapóra jön az a közhely, hogy problémái mindenkinek vannak.

Igen, nekem is vannak, és néha eluralkodnak rajtam, máskor meg tudomást sem veszek róluk. Egy olyan időszak van mögöttem (és ez az időszak pár napja zárult le, rövidesen le is írom, hogyan), amikor pár hónapig jobban eluralkodtak rajtam a problémák, mint valaha. Hogy ez pontosan mit is jelent, abba természetesen nem mennék bele. Volt, hogy szólt hozzám valamit a Szentszellem, de nem érdekelt, nem tudtam komolyan venni, azt mondtam, hagyjon békén és volt, hogy a szava ellenére cselekedtem. Az istentiszteletek, igehirdetések, dicsőítő énekek is "kevesebbet" (olykor semmit se) jelentettek számomra. Többet nem írnék erről az állapotról.

Vasárnap este megint nagyon megterhelve éreztem magam. Egyik ismerősömmel pár percet beszélgettem MSN-en, semmi komoly téma nem volt, csak viccelődtünk, és ettől a beszélgetéstől nagyon jó kedvem lett. Miután elköszöntünk egymástól, írtam neki egy e-mailt, amiben megköszöntem neki a beszélgetést és írtam, hogy tényleg sokat segített most vele. Ahogy az e-mail utolsó sorait írtam, történt valami, azóta se értem pontosan, hogy mi: volt egy látomásom. Nem a külvilágban láttam, hanem valahol "belül": egy emberi alak volt mellettem, kinyújtotta felém a kezét, hozzám ért és talán megsimogatott. Ebben a pillanatban azt éreztem, hogy az a teher, ami rajtam van, egyszerre leszakad rólam. Egy darabig azt hittem, hogy képzelődöm és hogy az ismerősömet képzeltem oda magam mellé, akinek az e-mailt írtam. De valami nagyon furcsa volt, ami miatt ennek többnek kell lennie, mint puszta képzelődésnek, mert túlságosan nagy volt a változás, miután a terhek leszakadtak rólam. Másnap kezdtem csak el gondolkozni azon, hogy mi is történt és hogy ki/mi is lehetett az a lény, aki/ami hozzámért. Óriási szeretet, szelídség, megértés, együttérzés volt ebben a lényben, ezt nagyon tisztán és erősen éreztem. Azt is éreztem régebben, hogy az említett ismerősömben is megvannak ezek a tulajdonságok - na de ilyen erősen? Nem tudom, mi történt pontosan, lehet, hogy egy angyal volt? Talán ez a legvalószínűbb, de hihetetlen számomra, még mindig nem tudom teljesen kizárni, hogy nem képzelődtem.

Nagyon határozott, kézzelfogható hatása volt ennek a látomásnak, vagy nem tudom minek nevezzem. Volt másnap gyülekezeti alkalom, amire el is mentem, és teljesen más volt a dicsőítés, én is be tudtam kapcsolódni és hosszú idő után újra éreztem az Úr jelenlétét. Rögtön a látomás után tudtam felszabadultan imádkozni. És azóta is más. Nincs már ott az a valami, ami előtte ott volt, amit nem is szeretnék körülírni, hogy milyen.

Eszembe jutott egy pár évvel ezelőtti blogbejegyzésem (Paraklétosz, 2008. ápr. 6.), amiben egy az egyben leírtam azt, ami most történt velem: "Amikor odajön hozzád és megkérdezi, mi fáj, talán már nem is kell válaszolni a kérdésre, mert szeretete, simogató keze a terhet a válladról egyből leemeli."

Egy másik, régebbi blogbejegyzésemben is találtam valami érdekeset (Két álom - az emberi problémákról, 2009. júl. 11.). Egy álmomban valamilyen keresztény összejövetelen voltunk, és minden emberhez tartozott egy vezető, aki segítette különböző dolgaiban, problémáiban. Ez a vezető talán lelkigondozóhoz volt hasonló, de nem teljesen az volt, inkább valamilyen segítő-szerűség. Elképzelhető, hogy ő is egy angyal volt? Nem sok fogalmam van az angyalokról, de elképzelhető, hogy mindenki mellett ott van egy angyal, aki segíti a problémáiban, megoldást akar mutatni reménytelen helyzetekben. És talán barátokon, testvéreken, különböző embereken keresztül is "működhetnek" ezek az angyalok. Nem tudom, csak annyit tudok, hogy történt valami, újra reménység töltött be, újra érezni tudom az Úr jelenlétét, újra elhiszem, hogy szeret és jót akar nekem, és imáimban ezekért előre hálát tudok adni most már.

Ha Isten velünk, ki ellenünk?
avagy:
Hogyan használjuk Jézus nevét 3.
avagy:
Karizmatikus "tévtanításokról"
avagy:
Isten irántunk való hatalmas szeretetéről

Ha Isten velünk, ki ellenünk? Meglehetősen gyakorlatias ez a kérdés, illetve nem is kérdés, hanem kijelentés valójában, mert azt akarja mondani, hogy ha Isten velünk van, akkor ellenünk már senki nem lehet, vagyis nincs igazán ellenség. Na, de ellenség az mégis van, mint tudjuk, az ördög. Hogy is van ez?

Pár nappal ezelőtt már "fenyegetőztem" azzal, hogy a Róma 8-ban talált két versben kicsit elmélyedek. Írtam arról (itt), hogy Isten MINDENT nekünk ad, ahogy a tékozló fiú visszatérésekor a méltatlankodó öcsinek kerek perec megmondta, hogy "mindenem a tiéd". A Róma 8.32-ben szintén ott van, hogy Isten mindent nekünk ad, és közvetlen előtte a kérdés (állítás), hogy Ha Isten velünk, ki ellenünk:

Mit mondunk azért ezekre? Ha az Isten velünk, kicsoda ellenünk? A ki az ő tulajdon Fiának nem kedvezett, hanem őt mindnyájunkért odaadta, mimódon ne ajándékozna vele együtt mindent minékünk? (Róm.8.31-32.)

Nekem azt jelentette ez a két vers, hogy Isten valóban mindent nekünk ad, és ebben az ellenség (ördög) sem tudja Istent megakadályozni, befolyásolni, hiszen Isten mégiscsak mindenható, a világ ura. Sokáig úgy tekintettem a problémáimra, a betöltetlen szükségeimre, hogy az ördög jól beleköpött a levesbe és valahogy jól oda kéne pörkölni neki, valami jól bevált varázsszavakkal, aminek a végére még azt is odatesszük, hogy "Jézus nevében", és azt gondoltam, hogy ha valaki ebből sportot űz, az az igazán keresztény. No, de nem egészen így van. Isten egyrészt nem akarja, hogy ilyen "jól bevált", vallásos mondatokat ismételgessünk csupán, másrészt több személyes kapcsolatot szeretne velünk, amiben leírhatatlan szeretetét érzékelve együttműködünk vele, harmadrészt jobban szeret Ő minket annál, hogy ide rakja a nyakunkra az ördögöt, hogy vagy jutunk vele valamire, vagy nem, és simán megengedi, hogy életünknek bizonyos részei átok alatt legyenek, már csak azért sem, mert neki minden hatalma megvan az ördög felett.

Valamit sokáig nem értettem, de már kezdem megérteni: Isten vezetni, tanítani akar; szeretetét akarja velünk megosztani, amivel ha körülölel minket, olyan könnyedén megy a Szentlélekkel az együttműködés, soha nem érezhetjük azt, hogy Isten valami lehetetlent, valami túl nehezet vár tőlünk. Soha nem érezhetem azt, hogy valamit az Úrért nem tudok megtenni, mert az ördög nem engedi, és soha nem lehet ilyen miatt elkeseredni, amikor Isten velünk van, hiszen Ő a szeretete folytán ilyet nem enged meg, hogy átéljünk. Mégis, mik ezek az akadályok, problémák akkor? Egy a lényeg, nem az ördögöt kell bennük elsősorban meglátni, hanem azt, hogy Isten vezetni, formálni akar. Amikor valami problémát, nehézséget veszünk észre, nem elsősorban az ördögnek és démonjainak kell "nekiesni", hanem arra gondolni, Isten mit akarhat most ezzel az élethelyzettel, mire akar engem megtanítani, mit akar formálni rajtam.
Valami hasonlón mentem keresztül az elmúlt időszakban a tanulással kapcsolatban: azt kezdtem érezni, hogy valami átok van az életemen, konkrétabban a tanulmányaimon, amiért rendesen készülök órákra, komolyan veszem, még élvezem is, és mindig úgy alakulnak a dolgok, hogy a dolgozatok időpontját nem tudom meg előre, csak egy perccel a dolgozat előtt. Korábbi tanulmányaimat nézve is úgy éreztem, jogosan gondolom, hogy valami átokkal vagy hasonlóval van dolgom. De valójában nem erről van szó. Nem azon múlt a dolog, hogy ezt mintegy szinte "fizikailag" megtörjem a saját életemen, vagy valaki szolgáló megtörje. Azon múlt, hogy megértettem, Isten mire akar ezzel megtanítani. Arra akart megtanítani, hogy ne azért tanuljak, hogy magam előtt bizonyítsak, vagy hogy az évfolyamtársak, tanárok felfigyeljenek rám, hogy milyen jól tanulok, hanem csakis Istennek tanuljak. Isten többször szólt hozzám ezzel kapcsolatban, miközben örültem annak, hogy foglalkozik velem, ráadásul akkora szeretettel szólt mindig, és így könnyen együtt tudtam működni Vele. Ez az együttműködés, közösség Istennel többet ért, mint ha önmagában Jézus nevében az ördögöt vagy a démonjait elkezdtem volna dorgálni.

De egyébként baj, ha valaki Jézus nevében kimondja, hogy pl. "Ördög, vedd le a kezedet a tanulásomról, Jézus nevében"? Nem baj! Sokan kicsit furcsán néznek a karizmatikusokra, amiért ezt teszik. Sokáig én is azt tettem, amit láttam a karizmatikusoktól, hogy így meg úgy megdorgáljuk az ördögöt, és közben nem figyeltem a Szentlélekre. Na, ez az, amikor a hívő nem gondolkozik, és megy a vezetők után, és mindegy, hogy a vezetők mit mondanak, ezzel szintén sokan vádolják a karizmatikusokat.
Szóval, ha kimondtam volna, hogy "Ördög, vedd le a kezedet a tanulásomról, Jézus nevében", valószínűleg akkor is ugyanaz lett volna a végeredmény. Korábban írtam, hogy Jézus neve kicsit másként "működik", mint ahogy azt egy materialista közegben felnőtt ember elsőre elképzeli. Ha valaminek vagy valakinek a nevében mondunk valamit, annak földi körülmények között földi, materiálisan leírható következményei lehetnek. Emlékszem kb. 4 évvel ezelőttről a pesti tüntetésekre: a rendőrök mikrofonba mondták a rendbontóknak, hogy "hagyják el a helyszínt, a törvény nevében", vagy valami hasonló szöveget. A tüntetők nagyjából hederítettek erre. Jobb esetben gondoltak volna egyet, hogy a törvény azért mégsem piskóta és hazavánszorogtak volna a helyszínről. Sokáig azt hittem, ha Jézus nevében parancsolunk valamit az ördögnek, az ugyanilyen módon működik. Gondoltam, azt mondom az ördögnek, démonnak, hogy "Jézus nevében takarodj innen", és talán először nem is, de sokadszorra már odébbáll, de ha mázlim van, elsőre is elhordja magát. Ezt az egészet nem úgy kell elképzelni, ahogy ebben a "földhözragadt" világban megszoktuk, hogy "Menj innen!" és erre elmegy. Szóval, Jézus neve másként működik, erről már írtam is régebben (ebben és ebben a bejegyzésben). A szellemvilág, a láthatatlan más, mint a látható világ, általában nem lehet szinte "fizikailag" elképzelni az ördögöt, hogy itt van vagy ott van és innen vagy onnan elmegy. Amikor Jézus nevében mondok valamit akár az ördögnek, akár máshogy, akkor többnyire ad egy kijelentést a Szentlélek. Ez a kijelentés elég sok minden lehet: lehet vigasztalás, lehet egy vezetés, hogy adott helyzetben mit tegyek. A lényeg, hogy Jézus nevét használva is jobb esetben a hívő a Szentlélekkel kerül szorosabb kapcsolatba, de ehhez erre nyitottnak kell lenni, késznek kell lenni arra, hogy Isten szóljon hozzám. Ha csak ismételgetjük heteken, hónapokon át, hogy "Jézus nevében, távozz innen", vagy valami hasonlót és közben nem tudjuk, hogy a Szentlélek vezetni akar (ahogy az velem is volt régebben), akkor az egész nem ér semmit. De azért nem tudom elképzelni, hogy valaki hosszú időn át ezt tegye, mert Jézus nevében olyan erő van, hogy a Szentlélek előbb-utóbb elkezdi megmutatni szeretettel, hogy mit és hogyan kellene a hívőnek tennie és kiigazítja ott, ahol hiányosak az ismeretei. Szóval nem, nem baj, ha Jézus nevében parancsolsz az ördögnek, vagy más dolgokat mondasz, de "készülj fel", hogy a Szentlélek ezzel kapcsolatban szólni fog hozzád, meg fogja mutatni, mit, hogyan tegyél. Ez nem egy varázsige, hogy kimondtam, hú de ügyes vagyok, hanem valami más. Egy út lehet ahhoz, hogy Istennel igazán együtt tudjunk működni. Megdorgálom magamban a szeretetlenséget Jézus nevében? Oké, de akkor Isten valószínű adni fog olyan szituációkat, amikben megtanulhatok jobban szeretni, és különös erőt is fog adni hozzá, merthogy lehetetlen soha nem vár tőlünk. Megdorgálom valaki ismerősömben a hitetlenséget Jézus nevében, hogy meg tudjon térni? Oké, de lehet, hogy a Szentlélek meg fogja mutatni, mit mondjak annak az ismerősömnek, mit, hogyan beszéljek vele, vagy miben segítsek neki, vagy bármit, amire emberileg sose gondoltam volna. Isten nem azt akarja, hogy vallásos varázsigéket mondogassunk imádságainkban, hanem együtt akar működni velünk. Ő velünk van és együttműködik velünk. Ki lehet akkor ellenünk? Ha Istennel együttműködünk, akkor valóban senki, és akkor az esetleges ellenséges emberekben, akik kigúnyolnak a hitünk miatt, vagy bármilyen ellenséges dologban is már nem az ellenséget látjuk, hanem azt, hogy Isten mire akar bennünket általuk megtanítani, mit akar formálni rajtunk, amihez semmihez sem hasonlítható szeretetét is adja, és így az Istennel való együttműködés a legcsodálatosabb dolog lehet az életünkben. Erre a csodálatos dologra mondja Jézus, hogy "az én terhem könnyű":

Jőjjetek én hozzám mindnyájan, a kik megfáradtatok és megterheltettetek, és én megnyugosztlak titeket. Vegyétek föl magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy én szelid és alázatos szívű vagyok: és nyugalmat találtok a ti lelkeiteknek. Mert az én igám gyönyörűséges, és az én terhem könnyű. (Mt.11.28-30.)

Még egy igerész eszembe jutott a fentiekkel kapcsolatban, szintén a Róma 8-ból:

Tudjuk pedig, hogy azoknak, a kik Istent szeretik, minden javokra van, mint a kik az ő végzése szerint hivatalosak. (Róm.8.28.)

Igen, az ördög, az ellenség minden "munkáját" is lehet úgy tekinteni, ami a javunkra van, mert egyrészt Istennel való csodás együttműködés keretében győzhető le, másrészt pedig nem csak az együttműködés folyamata maga csodálatos, de az eredménye is az lesz.

Számomra ezt szólta a Szentlélek a fent idézett Róm.8.31-32 igén keresztül. Isten mindent nekünk ad, és ha valamit látszólag mégsem, akkor nem az ellenséget kell hibáztatni érte, hanem megérteni azt, hogy Isten mire akar ezzel megtanítani. Nem arra kell gondolni valami nehézség esetén, hogy átok van rajtam, hanem arra, hogy a Szentlélekkel együttműködve megérthetem, miben akar Isten formálni engem, mire akar megtanítani, és ha megértettem, akkor szintén a Szentlélekkel együttműködve engedelmeskedni kell, menni abba az irányba, amerre a Szentlélek mutatja. Az ördög munkája lehetséges, hogy pont ott mutatkozik meg, hogy nem vagyunk tökéletesek, és ezt Istennek való engedelmességgel rombolhatjuk le.
Tudtommal több keresztény nem ért egyet a karizmatikus tanítással, miszerint Jézus nevében dorgálunk, űzünk, kötözünk, stb. Amit most leírtam, azok a személyes tapasztalataim, és amit eddig nekem személyesen kijelentett a témáról a Szentlélek. Valójában szerintem nem az a lényeg, hogy Jézus nevében az ördögnek, démonoknak dolgokat mondjunk, hanem hogy a Szentlélek vezetésével együtt tudjunk működni, megértsük, mire akar tanítani a különböző nehézségek által. Ehhez sokszor ajtót nyit az is, ha Jézus nevében az ördögnek mondunk valamit. Akik ezt karizmatikus tévtanításnak gondolják, nyilván nem látják, mi is történik ilyenkor. Sokáig én se láttam, amikor még nem tudtam a Szentlélekkel együttműködni, és lényegében vallásos szavak voltak ezek csupán.
Újra felhívom a figyelmet, hogy amit itt leírtam, azok személyes tapasztalaton alapulnak, a Szentlélek nekem személyesen erre mutatott rá. Lehet, hogy másoknál ez teljesen másképp működik. Talán még így konkrétan senkivel nem beszéltem arról, mi is történik, amikor Jézus nevében megy ellene az ellenségnek, és senkitől nem hallottam hasonló tapasztalatokat, mint amiket most leírtam. De akik nyitottak a Szentlélekre és úgy használják Jézus nevét, bizonyára nem üres, vallásos szavakként élik meg, valami biztosan történik, ha nem is pont az, ami az én esetemben.

Isten tehát mindent nekünk ad, miközben vele együttműködünk. Ez a "minden" valóságos vigasz a fájdalmakban, ilyenkor valóságosan betölti a szükségeinket a szükség idején. Lehet, hogy közben konkrétan, megfogható módon nem adja meg azt, aminek a hiánya például nagyon fáj, de mégis megadja valamilyen módon, olyan valóságos módon, mintha az a hiány soha nem lett volna ott az életünkben. Nagyon nehéz ezeket szavakkal megfogalmazni, hiszen elcsépeltnek tűnhet, hogy "valóságos vigasz a fájdalom idején", de valóban olyan természetfeletti szeretettel adja meg nem látható módon is a fájdalmakra a gyógyírt, mintha a fájdalom soha nem létezett volna. Isten ilyen, és ha együttműködünk vele, sok ilyet és hasonló csodát tapasztalhatunk meg. De ehhez lankadatlanul együtt kell Vele működnünk, amire ha nem lennénk képesek, akkor sem dől össze a világ, mert Ő megtanít rá, miközben nagy szeretetével körülölel. Erre egyedül csak Ő képes.

Itt írtam erről a témáról már.

Van, hogy munkálkodunk, tesszük, amit tehetünk, imádkozunk valami dologért, stb., és látszólag ugyanott vagyunk nagyon régóta és semmi nem változik (erről a témáról pedig itt írtam). Furcsamód egy számítógépes játékon keresztül mutatott rá az Úr arra, miért van szükség türelemre.
A következő számítógépes játéknál az a cél, hogy az összes utat bejárjuk, illetve a négyzeteket bekerítsük:

Mint látható, pontot csak akkor kapunk, ha egy négyzetet bekerítettünk. Az első szinten jól látható, hogy a játékos nagyon sok területet bejárt már és már csak nagyon kevés hiányzik, mégis nulla a pontszáma. A legpraktikusabb, leggyorsabb megoldást választotta a játékos, először a függőleges utakat járja be, és így még egyetlen négyzetet sem kerített be, annak ellenére, hogy a bejárandó területnek legalább a háromnegyedét bejárta. A "szüret" a végén történik, végigmegy a játékos a még kimaradt területeken is vízszintesen, és így egymás után keríti be sorozatban a négyzeteket, egyszerre akár kettőt is.

Szóval úgy tűnhet, eddigi munkáldokásunknak abszolút semmi értelme, sokat tettünk, és ott vagyunk a nullán. Pedig valójában nem a nullán vagyunk, mert nagyonis sokat tettünk már azért, hogy közelebb legyünk az egyhez, csak még nincs semmilyen kézzelfogható eredménye. A fenti játékból is lehet látni, hogy olykor valaki előbbre van nulla ponttal, mint ha néhány pontot már szerzett volna, mert a nulla pontról hirtelen nagyon sok pontot lehet szerezni. Ez gyorsabb is, mint ha külön-külön az egyes lépésekre figyelnénk csak.

A tegnapi bejegyzés után talán kell is, hogy most erről írjak. Az elmúlt év alatt többször szólta hozzám az Úr ezt a dolgot, de csak most jutottam el addig, hogy ezen igazán el is gondolkozzak. Most esett ez az Ige olyan földbe, ahol nem azonnal elhal a mag, hanem meg tud gyökerezni és ki tud teljesedni.

Egyfelől nem azt kell néznünk, hogy mink van, mink nincs, ami esetleg másik embernek van, hanem mindettől függetlenül szolgálni az Urat.
Másfelől "mindenünk van". "Mindenem a tiéd" - ezt mondja nekünk az Úr, nekünk, akik az Ő házában lakozunk. Ezt mondta a tékozló fiú öccsének is, aki megharadugott az Atyára, mert a visszatérő tékozló fiúnak levágatta a hízott tulkot, neki meg nem adott semmit, pedig sok esztendeje szolgál az Atyának. Azt látta, hogy mi az, amije nincs, ami másnak van. Pedig valójában minden, ami az Atyáé, az az övé is.
Keresztelő János (akiről egy bejegyzéssel ezelőtt írtam) nyilván már tisztában volt azzal a szellemi igazsággal, amiről most írok. Nem azt látta, hogy a vakok látnak, a sánták járnak, a betegek meggyógyulnak, ő pedig ott sínylődik a tömlőcben, hanem tudta, hogy minden, ami az Úré, az az övé is. Vajon mi is mindig tisztában vagyunk-e ezzel?
Mivel talán gyakori, hogy azt látjuk, másik hívő embernek mije van, ami nekünk nincs, egy az egyben idemásolom a tékozló fiú történetéből azt az esetet, ami pont ezt szemlélteti, amikor a tékozló fiú öccse ugyanígy látta a helyzetét. 

Az ő nagyobbik fia pedig a mezőn vala: és mikor hazajövén, közelgetett a házhoz, hallá a zenét és tánczot. És előszólítván egyet a szolgák közül, megtudakozá, mi dolog az? Az pedig monda néki: A te öcséd jött meg; és atyád levágatá a hízott tulkot, mivelhogy egészségben nyerte őt vissza. Erre ő megharaguvék, és nem akara bemenni. Az ő atyja annakokáért kimenvén, kérlelé őt. Ő pedig felelvén, monda atyjának: Ímé ennyi esztendőtől fogva szolgálok néked, és soha parancsolatodat át nem hágtam: és nékem soha nem adtál egy kecskefiat, hogy az én barátaimmal vígadjak. Mikor pedig ez a te fiad megjött, a ki paráznákkal emésztette föl a te vagyonodat, levágattad néki a hízott tulkot. Az pedig monda néki: Fiam, te mindenkor én velem vagy, és mindenem a tiéd! (Lk.15.25-31.)

A következő kérdés, ami felmerülhet, hogy mi az a "minden", ami a miénk. Erről általában némiképp megoszlik a keresztények véleménye. Valakik azt mondják a "minden" "csak" az üdvösségre vonatkozik, mert az már tényleg minden, hogy örökké élünk, és egyébként valóban, ez a kincs önmagában is mindennél többet ér. Mások szerint a "mindenbe" nem csupán az örök élet tartozik, hanem "más" is.
Mi ez a "más"? Ezzel a "mással" kapcsolatban az elmúlt órában konkrétan szólt hozzám a Szentlélek. Ha figyelmesen elolvassuk, amit eddig írtam, talán nem is kéne kifejtenem: ami másnak van, de nekem nincs, az nekem mégis van, valamilyen módon mégis az enyém, az Istennel való közösségben itt a földi életünkben is létezik egy olyan folyamatos teljesség, amit mások életében esetleg meglátunk, a magunkéban pedig nem. Hogyan lehetséges ez? Hogyan lehet egy lapon említeni azt az embert, aki sánta volt, de Jézus meggyógyította, vak volt, de Jézus visszaadta a szeme világát és nincsen tömlőcbe vetve, és azt az embert, aki tömlőcben kénytelen tengetni az életét?

A Szentlélek az elmúlt év alatt többször rámutatott arra, amit most fogok leírni, de eddig még nem jutottam el addig, hogy igazán elgondolkozzak rajta és blogbejegyzést írjak róla. Isten a világ teremtője, és Őneki minden, de tényleg minden a birtokában van, minden felett Úr. A világegyetem felett is, a Föld felett is, és számára minden lehetséges, természetfeletti módon bármikor bármilyen képtelennek tűnő dolgot meg tudna tenni. Rövidebben fogalmazva: MINDEN az Istené. Ő rendelkezik mindennel, de tényleg mindennel. És mi, hívők, ezzel az Istennel vagyunk kapcsolatban. És ez az Isten azt mondja nekünk: "mindenem a tiéd". A tékozló fiú történetében is látható, hogy a tékozló fiú öccsének valami hiányzott, és ezt az Atyánál szóvá is tette. Az Atya válasza az volt, hogy "mindenem a tiéd", tehát amit a visszatérő tékozló fiúnak megadott, azt valamilyen módon az öccsétől sem akarja megvonni.
Mégis, vannak dolgok az életünkben, amiket elvesztünk, vagy akiket elvesztünk, vagy dolgok, melyekkel soha nem rendelkeztünk, és ez fizikai módon egyértelműen látható. Ezek hiányérzetet keltenek bennünk, pedig ezek a dolgok is Istennél vannak valahol: Ő Úr az idő, tér felett is, és amit mi úgy érzékelünk, hogy régebben megvolt nekünk, de már fizikailag valóban nincs meg, az az örökkévalóságban Istennél van, és mi ezzel az örökkévalóságban létező Istennel vagyunk kapcsolatban, aki azt mondja nekünk, hogy mindene a miénk. Isten akár fizikailag is odaadhatná/visszaadhatná azt, ami nekünk nincs meg, hiszen mindenható, és megvan rá a hatalma - ahogy a tékozló fiú öccse számára is megvan Istennél, ami hiányzik neki. Mégis, a legtöbb esetben nem fizikailag adja oda, hanem ha Istennel kapcsolatban vagyunk, az Ő házában lakozunk, akkor az Ő "mindenéből" ez is a mienk valamilyen módon. Nem kell ehhez valami megfoghatatlan, valami misztikusan nagy hit, csak az, hogy Istennel kapcsolatban legyünk, az Ő házában lakozzunk, Őt szolgáljuk. Adott esetben persze akár fizikailag is odaadhatja azt, ami nekünk hiányzik, ez a konkrét esettől függ, Isten konkrét, személyreszabott akaratától.

Istennel vagyunk kapcsolatban, a mindenhatóval, akinél ott van MINDEN egyszerre, tértől, időtől függetlenül, és Ő azt mondja nekünk: "Mindenem a tiéd".

Felfigyeltem arra, hogy az előbb említett igeszakaszon kívül máshol is megtalálható az, hogy Istennek mindene a miénk:

A ki az ő tulajdon Fiának nem kedvezett, hanem őt mindnyájunkért odaadta, mimódon ne ajándékozna vele együtt mindent minékünk? (Róm.8.32.)

A Római levélben itt még egyéb, érdekes dolgok is vannak (Akik Istent szeretik, minden a javukra van + Ha Isten velünk, ki ellenünk), de ezekről majd inkább holnap írok.

A "mindenről" még konkrét példákat bemutatva írni kéne - "Mi a bánat? Most se tudom. A Szentlélek a vigaszom." - ez is azáltal működik, hogy Isten a mindenéből odaadja azt, ami nekem kell. Csak Ő tudja megcsinálni, hogy ha valami egyébként nagyon hiányozza, egyáltalán ne hiányozzon, valami rejtélyes, természetfeletti, csodás módon. Ha nem fizikailag adja meg, akkor is valami emberileg felfoghatatlan módon megadja. Ezzel magyarázható az is, hogy a parancsolatok betartása (ha közben Istennel személyes kapcsolatban vagyunk) nem megkötöz, hanem felszabadít.