Ez még kicsit vázlatos, főleg a bevezetés, még szerkeszteni kell!

Nemrég egy prédikációban szó volt Akháb királyról. A 2Krón 18-ban Akháb prófétákat kérdez meg arról, hogy mi az Úr akarata, hadba szálljon-e, vagy ne. Összegyűjtötte a prófétákat és így kérdezte, mi az Úr akarata. Az derül ki, hogy gyakorlatilag lehetősége volt olyan embereket bármikor megkérdezni, akik elmondják neki az Úr akaratát. A prófétálás tehát olyasmit jelent, hogy a próféta elmondja valaki számára, hogy mi az Úr akarata, terve vele kapcsolatban, akár egy konkrét élethelyzettel kapcsolatban. Hétköznapi értelemben általában nem ezt értik prófétálás alatt, hanem arra gondolnak, a próféták a jövőt jelentik ki. Sok próféta van az Ószövetségben, akik Jézusról beszéltek, és elmondtak olyan dolgokat előre, amik valóban megtörténtek később Jézus idejében. Ez valóban jövendőmondás, de igazából Isten akaratának, tervének a kijelentése. Van prófétálás az Újszövetségben is, és nem feltétlen kifejezetten Isten akaratát jelentik ki ilyenkor, hanem előrejeleznek akár egy negatív helyzetet, amire fel tudunk készülni és tudunk tenni ellene. Például arról is szó van, hogy az utolsó időkben a szeretet sokakban meghidegül, de ezzel a rossz hírrel nincs vége, hanem ott van mellette az is, hogy aki mindvégig kitart, az üdvözül.

Felvetődhet, mennyire lehet létjogosultsága napjainkban az olyan fajta prófétálásnak, prófétáknak, mint Akháb idejében. Léteznek emberek, akik Istennel különösen jó viszonyban vannak, és őket akármikor megkérdezhetem, mi is Isten akarata most velem, mit akar Isten, hogy tegyek, mit ne tegyek, mit tegyek másképp, mihez viszonyuljak másképp, min kéne változtatnom, min nem kéne, stb.
Ahogy tudom, manapság sokan ellene vannak ennek. Az való igaz, hogy a hívőnek magának kell törekednie arra, hogy minél jobb kapcsolatban legyen Istennel és személyes kijelentéseket vegyen Istentől, a Szentlélek vezetését megtanulja meghallani, követni, rá tudja szánni az időt, hogy elcsendesedjen Isten előtt, nem csak egy nehéz döntés előtt, amihez Isten vezetésére van szükség, hanem mindig. Ott van a Biblia, az Ige, amit olvashatunk és ha jól csináljuk, nem mi olvassuk az Igét, hanem az Ige olvas minket, tehát szól hozzánk, kijelentéseket ad számunkra. Vannak dicséretek, dicsőítő énekek, melyeket énekelve, vagy sokszor csak odafigyeléssel hallgatva bemehetünk Isten jelenlétébe, és a dicséret szövege is a Biblián alapul, az is szólhat hozzánk. A prédikációkról nem is beszélve, ahol maga a pásztor is olyan dolgokat mond, amik a Bibliában vannak és azzal összhangban vannak, jobb esetben, és még jobb esetben nem csak száraz Bibliai igazságok ezek, hanem ott van mögötte a Szentlélek, aki nem csak érdekessé és élettel telivé teszi azt számunkra, hanem a prédikált ige által megváltoztat, új erőt ad, szól hozzánk, utat mutat, megfedd, ha kell. Nyilván ezt a feddést nem úgy értem, hogy a pásztor célirányosan megnevez valami bűnt vagy negatív tulajdonságot, és arról kerek perec elmondja, hogy ha ezt csinálod, az mennyire nem lesz jó neked, bár ez sincs teljesen kizárva, de elsősorban úgy működik ez, hogy az ember magára ismer akkor, amikor senki nem akarja megváltoztatni vagy jobb emberré tenni. Ezen kívül is többféle módon tud Isten adni kijelentéseket, vezetést, akár álom által éjjel, vagy szituációkból, más emberek reakcióiból vagy saját reakcióinkból más emberek viselkedésére például munkahelyen, vagy lényegében akárhol máshol is. Mivel jobb esetben emberek között élünk, nem egy barlangban, a többi ember sokszor (de nem mindig nyilván) lehet eszköz abban, hogy jobban megismerjük magunkat, akár nem hívők esetében is, és megfelelő esetben Isten rámutat arra, mi az, amit formálni akar rajtunk más emberek által. Nyilván, ha hibát találnak bennünk más emberek, vagy nem az ő elvárásaik szerint cselekszünk, nem feltétlen egyezik azzal, ahogy Isten lát minket, ehhez kell még az Ő vezetése is.

A kérdés ezek után, hogy lehet-e szükség a fenti értelemben említett prófétákra, pláne megrendelésszerű "igénybevételükre". Nos, alapvetően két dolog, amire figyelni kell: legyünk tényleg szomjasak a Szentlélek vezetésére és akarjuk Isten akaratát megismerni, legyen alázatos szívünk, akkor is, ha "megrendelésszerűen" vennénk igénybe ilyen "szolgáltatást", vagy inkább "szolgálatot". Tudnunk kell, hogy Isten akarata általában nem egyezik az ember akaratával, és nem baj, ha ebben van már egy kis tapasztalatunk, és így állunk az egészhez. A másik, hogy ne akarjunk önjelölt próféták lenni, hanem kizárólag Isten szellemének a vezetésével mondjunk bármit is, és azt szeretettel mondjuk. Gyakorlatilag, jobb esetben mindannyian próféták vagyunk, csak nem tudunk róla. Jobb esetben nem arról van szó egy beszélgetésben, hogy mekkora a lottó ötösnek a nyereménye, hanem gyakran kerül elő az Ige, és például eszükbe jut egy Igerész, amit elmondunk, és nem is tudjuk, hogy az a másik embernek egy kijelentés volt. Vagy csak eszünkbe jut, Isten mit cselekedett X emberrel X helyzetben, és elmondjuk, és pont ez lesz kijelentés a másiknak. De valóban létezik olyan is, hogy X ember megkérdezi Y embert, hogy Isten mit gondol, mit akar vele most ebben a helyzetben, és Y ember kijelentést kap Istentől és ezt elmondja neki.

Még egyszer, a fentiek után, visszatérek a kérdésre: lehet-e szükség napjainkban a fenti értelemben említett prófétákra? Azt gondolom, sokan azt fogják erre válaszolni, hogy nem. Én pedig azt válaszolom, hogy igen, és a következővel indoklom a választ:

1. A próféta (nevezzük így, talán napjainkban nem prófétának nevezik az ilyen embert, hanem inkább azt mondják, van egy ajándéka, amivel így szolgálhat mások felé) maga is felüdül, és Istenhez közelebb kerül, ha ezt a szolgálatát gyakorolja, ahogy mindenféle szolgálat is felüdít és jó hatással van, legyen az Igével való szolgálat vagy a gyülekezetben takarítás, festés, bármi. Nem csak, hogy felüdül a prófétai szolgálatot végző, hanem fejlődik. Könnyű bizonyos élethelyzetekre szokásos Igéket mondani a másik embernek, vagy betalál, vagy nem, és még ha igaz is, lehet, semmit nem tud vele kezdeni a másik ember. A próféta nem mond Igéket csak úgy, amiket meg kellett tanulni, hogy X helyzetre X ige való, hanem tudja, minden helyzet más. Isten előtt kedves képesség, amikor a prófétai szolgálatot végző félretolja saját előítéleteit és gondolatait a másik emberről. (Vannak egyáltalán előítéletei egy ilyen szolgálónak? Természetesen lehetnek, hiszen ő is csak ember, de megtanulja ezeket kezelni, és ezeket egyébként mindenkinek meg kellene tanulnia kezelni). Saját előítéleteit félretéve tudja csak a másik ember helyzetét megérteni. Ezután jön még az, hogy a másik ember helyébe próbálja képzelni magát, hogy mi lehet abban a helyzetben olyan, amihez Isten vezetése kellene, és ezt is előítéletmentesen kell tennie. Csak miután minden szubjektív dolgot, ami beleköphet a levesbe, sikerült félretolni, jöhet Isten kijelentése, ha akar, de csak ha akar, és itt sem lehet semmi kényszerítés Istentől. Isten azt mond, amit Ő akar, nem amit mi akarunk hallani. Úgy gondolom, szükség van ilyen emberekre, akik képesek így cselekedni és Isten szavát közvetíteni a másik ember felé. Amit most leírtam, azt nem szabad összetéveszteni a lelkigondozással, bár azt is nagyon jól ki tudhatja kiegészíteni. Sajnos, amennyire én láttam sokszor, a lelkigondozás és az életvezetési tanácsadás inkább csak arra szorítkozik, hogy bizonyos szituációkat összekötnek bizonyos igerészekkel, anélkül, hogy a fent említett lépéseket is belevennék: előítéletek háttérbe szorítása és a másik ember helyzetébe beleképzeli magát a szolgáló, valamint személyre szabott kijelentés. Így is lehet sikeres az Ige, amit az adott helyzetre mondunk, de a sikere bizonytalan, és kicsit az is a probléma ezzel, hogy az említett dolgok miatti erőfeszítéseket kényelmesebb megspórolni. Így egy jellegzetes szituációra rámondott jellegzetes Ige sokszor többet tud ártani, mint amennyire egyesek attól félnek, hogy a prófétálás mennyire ártalmas. Természetesen sajnos a prófétálás is lehet ártalmas, ha nem megfelelően csinálják.

2. Istennek nem csak a gondolkodása más, mint az emberé, hanem a hangja is halk. Lehet, hogy van olyan dolog, amin nekünk eszünkbe se jutna elgondolkozni, hogy azzal kapcsolatban tenni kéne valamit, mert valahogy kívül esik látókörünkön. Lehet, Isten szólt is már és lehet többször is mintha hallottunk volna valamit a szavából, de gyorsan el is felejtettük és akadt valami más. Azt se mondom, hogy ez bűn lenne, bár megfelelő alázattal talán még ezen is lehet segíteni. Úgy hallottam, hogy akik a Bibliának a Szent Pál Akadémia szerinti fordítását elkezdték, ők is először olyan kijelentéseket kaptak, amikről nem gondolták komolyan, hogy Isten tényleg azt akarná, hogy álljanak neki egy új bibliafordítás elkészítésének. Az embernek támadnak mindenféle gondolatai és sokszor nehéz rendet rakni, hogy mi miért honnan jön, egyáltalán a gondolatokat felismerni, mert van, hogy csak egy fél másodpercre suhan át a fejünkben valami. Úgy tudom, az említett bibliafordítók sem voltak biztosak legalább fél évig abban, hogy honnan jön ez, vagy lehet, fel se tűnt nekik, hogy Isten ilyet akar mondani, még ha néha jött is a gondolat. Mivel az ember már csak ilyen, biztos vagyok benne, hogy előfordulhat, hogy Isten valami olyanra akar rámutatni, amit nem tudunk észrevenni akkor sem, ha már nagyon sokszor szólt hozzánk. Nyilván Isten tudja ezt, és általában időben elkezd szólni, hogy pont akkorra halljuk meg, amikorra kell, de egyszerűen teljesen másképp is gondolhatunk valamit, mint Ő. Ilyen esetben is szükség lehet prófétai szolgálóra, aki által úgy szól az Úr, hogy tényleg meghalljuk azt, ami évek óta csak néha átsuhan a fejünkben és fel se tűnt. Természetesen a prófétai szolgáló nem feltétlen tudja, hogy amit mond, azzal Isten mire mutat rá a másik embernél. Tehát véletlen sem lehet szó arról, hogy "na, majd én megmondom nekik, hogy öt éve mit nem vesznek észre". De természetesen az sem kizárt, hogy a próféta is tudja, mert például a szolgálat után tovább beszélgetnek erről. Nem feltétlen kell a prófétának belelátni a másik ember magánéletébe, csak egyszerűen mondja, amit kell, és talán azt se tudja, miért és miben segít ez annak, aki felé szolgál.

3. Általában véve a karizmatikus gyülekezetek áldásközpontúak. Ez nem lenne akkora baj, de általában mindig a saját áldás megszerzésére korlátozódik ez, a saját áldás átvételéhez csőstül jön a Szentlélek kijelentése és vezetése, úgy, ahogy egy-egy hívő semmikor máskor nem tapasztalja meg. Ha pedig megvan az áldás, jól elvan az áldásával és ugyanúgy nem érdekli, mi van a gyülekezetben más emberekkel, ahogy előtte nem érdekelte. A gyülekezet, ahogy a neve is mutatja, azért gyülekezet, mert több ember gyűlik össze, akik összetartoznak, és nem lehetnek egymásnak közömbösek. Az Újszövetség is Krisztus testének nevezi a gyülekezetet, és ha a gyülekezet egyik tagjának nincs jól a dolga valamiben, az az egész gyülekezetre kihat, legfeljebb szemet hunynak fölötte. Ha egy testnek bármelyik testrésze is fáj, a test már nem érzi jól magát. A prófétai szolgálat pont arra is való, hogy ezt az egységet jobban erősítse. Ha arról lenne szó, hogy a gyülekezet bármely tagjához szólhat a Szentszellem a gyülekezet bármely más tagjával kapcsolatban, hogy egy munkahelyi vagy családi vagy akármilyen problémájára mit mond az Úr, sokan azt mondják, jaj ne, azt nem szabad. Pedig miért ne jelenthetné ki nekem az Úr például, hogy aki két hete kettővel előttem ült a gyülekezetben, neki lehet valami problémája a munkahelyén, ami miatt nem tud rendesen az Úrra figyelni, és miért ne kereshetném meg őt ezzel. Ehhez egyrészt az kell, hogy az a kettővel előttem ülő illető számomra ne legyen közömbös, ne úgy tekintsek csak rá, hogy na, még egy ember, ő is itt volt, vagy jaj ne, már megint itt van, hanem számítson is valamit a másik ember nekem a gyülekezetben. Nyilván a gyülekezet presbiterei is észrevehetik, ha a gyülekezet egy tetszőleges tagjának van valami élethelyzete, amiről nem is tudnak semmit, de az Úr szólni akar hozzá rajtuk keresztül. Lehet ebből egy kötetlen beszélgetés is, közben finoman felhozhatjuk a témát vagy kerülgethetjük, és ha tényleg az Úrtól van, ő segíti a beszélgetést, hogy oda terelődjön, vagy ahova kell. Esetleg meg lehet kérdezni valaki mást, aki az illetőt ismeri, akivel kapcsolatban úgy vélem, kijelentést, kaptam, hogy ő mit gondol erről, és ez szintén a testvéri kapcsolatok ápolására jó lehet. Lehet, az a másik testvér meg nekem mond valami olyat, ami nekem kell. Nyilván ezt az egészet alázattal kell tenni, és presbitert vagy a pásztort is meg lehet kérdezni egy adott helyzettel kapcsolatban, hogy elmondjam-e a másiknak a kijelentésem vagy nem, és miért nem, és ebből is úgy jöhetek ki, hogy valamire rájöttem magammal kapcsolatban így, amire eddig nem gondoltam.

Alapvetően két problémát látok sokszor: 1. konkrét szituációkkal konkrét igéket kötnek össze anélkül, hogy az adott szituációt jobban megismernék és a szituációban érintett személyt, és csak azután mondanának igét. 2. eleve nem érdekli az egyik embert annyira a másik, hogy egyáltalán a Szentszellem őrajta keresztül tudjon üzenni neki valamit. Ezen felül tényleg vannak olyan dolgok, amikben jó a megerősítés, még ha a pásztor is elmondta, és véletlenül pont azt olvastam reggel is a Bibliában, és még valaki pont megkeres a gyülekezetből és ebben megerősít, az csak jó lehet. Továbbá az sem biztos, hogy annyira össze tudjuk egyeztetni a saját elképzeléseinket Isten elképzeléseivel, hogy minden esetben, akár évek alatt fel tudjunk figyelni a hangjára. Ezen kívül aki prófétál, ő is csak gyakorolja magát az előítéletek félretolásában és az empátiában és Isten szavának meghallásában. Mindezeket együttvéve: Kellenek-e próféták? Illetve kellene-e, hogy mindannyian próféták legyünk, vagyis a prófétálásra törekedjünk? Úgy gondolom, nyilvánvalóan igen, de természetesen megfelelő bölcsességgel.