Nameless blog, hiszen a cím részletkérdés

Számomra az anyagi életben a következő Ige mindenre választ ad:

A jókedvű adakozót szereti az Isten.

Az adakozás számomra nem kizárólag a gyülekezetben a gyűjtéskor történik, hanem mindig, amikor anyagi jellegű kérdés felmerül bennem. Bizonyos értelemben adakozásnak számít az is, ha magamra költök. Időnként arra gondolok, pénzt tudok megspórolni azzal, ha valami apróságra nem adok ki. Természetesen kell némi józanság ahhoz, hogy az ember mit vesz meg, mit nem, de alapvetően nem attól fog függni, hogy mennyi pénzem lesz, hogy mennyit sikerül megspórolnom, hanem Istentől. Nem jó, ha az ember nem szabad arra, hogy apróbb dolgokra pénzt adjon ki. Nem attól lesz több pénzem, ha sikerül megspórolnom valamit, hanem attól, ha Isten ad. Isten csak akkor ad, ha rábízom a dolgot, tőle várom a megoldást, nem magamtól, nem a magam ügyességére, erőlködésére támaszkodom, nem a magam erőlködésétől várom, hogy valami jobb lesz.

Soha nem megoldás, ha ragaszkodom a pénzhez és valamire azért nem adok ki pénzt, mert sajnálom rá - erre jöttem rá pár napja. Egyéb okokból persze lehet, hogy nem adok ki valamire pénzt és ez lehet jogos is, de csak azért nem adni ki valamire pénzt, mert sajnálom rá, nem jó. Az ember akkor szabad, ha mindig jókedvűen tud pénzt kiadni a keze közül, ilyenkor szabad a pénzhez való ragaszkodástól. Rájöttem, hogy ha ragaszkodom a pénzhez, semmivel nem lesz több pénzem. És a lényeg, hogy amire az Úr akarja, hogy pénzem legyen, arra meg is adja.

(Persze nem úgy adja a pénzt az Úr, hogy tessék, itt van, hanem pl. munka által.)

Kb. két éve írtam már egy hasonló című bejegyzést. Bizonyos szempontból hasonló helyzetbe kerültem, csak most nagyobb tétje volt a döntésnek. Hirtelen kaptam egy állásajánlatot (amit nem szoktam túl gyakran kapni), amit alapból, gondolkozás nélkül elutasítottam volna, mivel tanulok és be kell járnom előadásokra, és ha az állást elfogadnám, még a vizsgákra sem biztos, hogy be tudnék menni, nemhogy az előadásokra. De mégis elgondolkoztam ezen a lehetőségen, mert ilyen lehetőség nem adódik gyakran, és alaposan gondolkozóba estem.

Persze hogyan másként hozhatnánk meg bölcsen ilyen és hasonló döntéseket, ha nem a Szentlélek segítségével. Saját fejem alapján volt két olyan dolog, ami nagyon amellett szólt, hogy ne vállaljam el ezt az állást (több dolog is volt, de ez a kettő különösen fontos volt számomra). Mint régebben írtam (ebben a bejegyzésben), ez az iskola igazán Istentől volt, és rengeteg pozitívum származik abból, hogy ide járok, és hirtelen nagy kihívásnak tűnt, hogy erről mind lemondjak. Igyekeztem saját vágyaim, elképzeléseim hangját lecsendesíteni magamban és arra figyelni, hogy a Szentszellem mit mond. Ez nem volt könnyű, mert, mint írtam, van két dolog, ami nagyon sokat jelent nekem azon a helyen, ahol tanulok. Jó nagy küzdelem volt ez magammal. Végül eljutottam arra a pontra, hogy kimondtam: "Uram, mindegy nekem, mi lesz ezzel a két dologgal, feladom ezeket teljesen, ha Te így akarod." Igazából ezután sem voltam teljesen biztos abban, hogy Isten akarata micsoda, melyik lehetőség mellett kell döntenem. Belül úgy éreztem, mintha azt akarná, hogy vállaljam el ezt az állást, de mégsem volt bennem ezzel kapcsolatban az a 100%-os békesség. Amiket Igéket olvastam, azokon keresztül pedig úgy éreztem, Isten azt akarná inkább, hogy járjak be továbbra is órákra (és egyébként egy-egy tanóra alatt nagyon nagy békességet éreztem abban, hogy akkor ott, azon a helyen vagyok). Gyorsan kellett dönteni, 1 napot kaptam a döntésre. Egy-két hónappal ezelőtt hallgattam egy tanítást, amiben pontosan ezt a helyzetemet mondták el: kapunk egy állásajánlatot és van egy napunk, hogy döntsünk, elfogadjuk-e vagy sem, és ilyenkor sietni próbál az ember, ami gátolja abban, hogy a Szentlélek vezetését meg tudja hallani. Azt mondták, ha több idő kell ahhoz, hogy az ember igazán elcsendesedjen Isten előtt, akkor ezt az időt meg kell adni, különben nem tudni, jól dönt-e. Mondták a tanításban, nem tragédia, ha egy nappal később jelzek vissza, hogy elfogadom-e az állásajánlatot, mert ha az Úr nekem akarja adni azt az álláshelyet, akkor úgyis nekem adja. Úgy alakult, hogy én is ezt tettem, egy napot "ráhúztam", mivel a kért időpontra fogalmam sem volt, hogy Isten mit akarhat, hol így éreztem, hol úgy. Végül elutasítottam az állásajánlatot és nem voltam benne 100%-ig biztos, hogy ezt jól tettem, de ha nem utasítottam volna el, akkor sem lettem volna 100%-ig biztos a dolgomban. Akárhogy is döntöttem, valamire nagyon jó volt ez a szituáció: addig küzdöttem magammal, míg végül ki tudtam mondani, hogy arról a két, számomra fontos dologról is lemondok, ha Isten úgy akarja. Mint nemrég írtam, ezek a "számomra fontos dolgok" könnyen lehetnek bálványok, ha nem vigyázunk. És Isten megpróbált engem, hogy fel tudnám-e adni ezeket a dolgokat Érte. És igazából nagyon örülök, hogy az egyik dologról talán életemben először kimondtam, hogy kész vagyok lemondani róla, ha Isten úgy akarja.

Ez a lemondás emlékeztet arra, amiről pont a döntést megelőző vasárnapon volt szó istentiszteleten. Péter egész éjjel halászott és nem fogott semmit, majd jött Jézus és mondta neki, hogy hova vesse ki a hálót, ami azután szakadozott a sok haltól. És miután Péterék a partra vonták a hálót, Péter otthagyta az egész fogást és követte Jézust. Tehát otthagyta azt, amiért olyan sokat dolgozott, amit végül az Úr megadott neki, nem volt számára olyan fontos, mint maga az Úr.

Azt kezdtem megérteni, hogy az ilyen élethelyzetekkel nem is az a célja Istennek elsősorban, hogy kipréseljen belőlünk egy jó döntést, hanem az, hogy a nekünk kedves dolgokat félre tudjuk tenni és tudjunk Rá figyelni. Időnként adódhatnak ilyen szituációk, amiknek a lényege szerintem, hogy az Úr ilyenkor "nagytakarítást" végeztet velünk: ahhoz, hogy a hangját, vezetését meg tudjuk hallani, le kell csendesítenünk magunkban saját elképzeléseinket, saját vágyainkat, ki kell mondanunk bizonyos dolgokról, hogy nem olyan fontosak számunkra, mint az Úr. Ez az alap ahhoz, hogy ilyen szituációkban meghalljuk a vezetését. És, ahogy írtam, nem is az a legfontosabb talán, hogy meghalljuk-e, hanem hogy elvégezzük-e magunkban a nagytakarítást és kimondjuk-e, "legyen meg a Te akaratod, akármi is az, akármennyire is eltér a saját elképzeléseimtől, vágyaimtól". Egy ilyen "nagytakarítás" ajtókat nyithat meg az életünk egyéb területein is! És nem fog az Úr kárhoztatni, ha végül esetleg nem jól döntünk, továbbra is vezet a jó irányba, mert nem mindig a döntés a legfontosabb, hanem hogy a számunkra fontos dolgok a helyükre kerüljenek.

Később utólag szerkesztve a bejegyzést, a következőket tenném hozzá:
Persze, mint minden, nálam ez is kicsit bonyolultabb volt. Amikor először jeleztem vissza döntésemet az álláshely felé, azt mondtam, a következő hónaptól, áprilistól tudnám vállalni a munkát, ha az jó nekik, persze ekkor nem az igazgatóval beszéltem, ő nem volt ott. Szinte biztos voltam benne, hogy a következő hónaptól már nem lesz jó nekik, de azért próbáltam az ajtót valamennyire nyitva hagyni Isten előtt, ha mégis mást akar.. A munkavállalásig fennmaradó egy hónap alatt meg gondoltam, még a szakdolgozatom írását is be tudom fejezni, tehát ha mégis megkapnám az állást, legalább ezzel nem lesz már gond. Talán kb. egy hét múlva visszahívtak, hogy áprilisban mehetek. Kicsit el is szégyelltem magam, hogy először nem értettem Isten akaratát és hogy ellene álltam, és úgy gondoltam, most már értem, hogy azt akarja, hogy menjek oda dolgozni, és milyen rendes Istentől, hogy újra ad lehetőséget erre. Van egy dolog, ami nagyon ellene szól, hogy az állást elvállaljam, egy személyes dolog, de mondtam, ha ez Isten akarata, akkor legyen. Aztán kb. 1 héttel április előtt újra hívnak, hogy egyelőre még sincs szükségük rám, majd később, nyugodtan fejezzem be a tanulmányaimat. Isten tehát nem akart rám erőltetni valamit, amit bizonyos személyes okból nem szívesen tettem volna meg.
Mint írtam, ajtók nyílnak meg, amikor Istennek mindent átadunk. Amikor a mérlegeléskor átadtam két dolgot Istennek és kimondtam, legyen meg az Ő akarata ezekkel kapcsolatban is, megnyílt egy ajtó. Ebbe most nem mennék bele, majd egy későbbi bejegyzésben. Egyébként még valami alátámasztja, hogy ez a valami Istentől volt. Ezeket csak azért írom le, hogy később majd visszaolvasva le tudjam írni ezt a dolgot részletesebben, ha eljön az ideje.

Mostanában tudatosul számomra, mit jelent a jókedvű adakozó és a nem jókedvű adakozó. Akiben Isten gyönyörködik, annak többnyire a kedve is jó, de a "jókedvű" nem arra vonatkozik, hogy az ember kicsattan a vidámságtól (de ez sincs kizárva), hanem hogy örömmel ad, jó kedvvel ad, nem azért, mert muszáj, nem kényszerből. Ettől függetlenül lehet akár éppen rossz kedve is az adakozónak.

A jókedvű adakozásnak eddig két fajtáját tapasztaltam meg. Az egyik, amikor az ember felszabadult állapotban van és nem foglalkozik olyan problémákkal, hogy lesz-e elég pénz, hogyan lesz, stb., hanem ezektől a gondolatoktól szabadon tud adakozni. A másik, amikor az ember látja, hogy az esetleges problémái semmit sem fognak előbbre jutni attól, hogy valamivel több pénze van a zsebében. Volt, hogy a problémák eluralkodtak rajtam, és ilyenkor nem érdekelt a pénz, mert hiába volt, nem voltam tőle boldog. Az ember szeretne legalább az égető problémáira valami megoldást találni, és amíg ezt nem találja meg, addig nem tud igazán boldog lenni. Ilyenkor hiába van akármennyi pénze, semmire nem megy vele. Volt már, hogy ilyen állapotban kicsit többet is adakoztam a szokásosnál. Hiszen beláttam, semmi olyat nem tudnék a pénzemen venni, amitől előbbre lennék. Ez a "rosszkedvű" állapot is egy felszabadult állapot, amikor az embert nem nyomasztják az anyagi problémák, és nem jelent számára terhet, hogy egy adott összegről lemondjon.

A valódi rosszkedvű adakozás más. Az azt jelenti, hogy az ember ragaszkodik a pénzéhez, ezért nem akar róla lemondani. (Ez a ragaszkodás persze értelmetlen, hiszen nincs is olyan dolog, amit ha pénzen megvennék, annyira ki lennék vele segítve, legalábbis én ezzel így vagyok.) Persze adott esetben vezethet arra a Szentlélek, hogy ne vagy csak keveset adakozzon valaki.

Ma elgondolkoztam azon, hogy miért lehet annyi vallás és hogy mitől függ, hogy egy ember miben hisz, melyiket tartja a legelfogadhatóbbnak.
Két emberrel beszélgettem a közelmúltban, akik valami másban hisznek, mint én. Az egyiküktől megkérdeztem, miért úgy gondolja, ahogy mondja, szerinte miért úgy van. Válasza "túl egyszerű" volt: "én így tudom elképzelni". Semmivel nem támasztotta alá nézeteit, lényegében olyan világnézete van, amivel talán teljesen egyedül van a világon, a lélekvándorlás és a kereszténység sajátos egyvelegében hisz. Azt is elmondta, csak azért evangélikus (bár az evangélikus hittől is teljesen távol áll az, amiben ő hisz), mert már a nagypapája is az volt, és milyen dolog lenne már, ha ő nem az lenne.
A másik ember, akivel a hit témájáról beszélgettem, rendkívül békés természetű és a keleti vallások állnak hozzá a legközelebb. A beszélgetés során felfigyeltem arra, hogy ez a békesség ebben az emberben túlzottan is nagy, és még a saját érdekében, alapvető dolgokért sem akarna harcolni, küzdeni, minden esetben a beletörődést választja. Az idő során kifejlesztette magában azt, hogy mindent le tudjon nyelni (amihez a keleti vallások tanulmányozása is sokat segíthet), és így semmi ellen nem kell küzdenie.

Evolucionisták egy része nem azért hisz az evolúcióban, mert annyira cáfolhatatlannak látja. Nem találkoztam még olyan emberrel, aki komoly ateista lenne és közben azt mondja, hogy az evolúció ellenérveinek némelyikében van valami. Az ateisták valójában nem azért szavaznak az evolúció mellett, mert annyira meggyőzőek és megcáfolhatatlanok a tudományos érvek (bár ők ezt állítják az érveikről), hanem mert irtóznak attól a gondolattól, hogy a világot Isten teremtette. Számukra az evolúció hirtelen tudományosan teljesen megcáfolhatatlan ténnyé válik, hirtelen minden kérdésre megvan a válasz érdekes módon, míg más, valaminek a történetével foglalkozó tudomány bevallja, hogy bizonyos régi állapotokra csak visszakövetkeztetni tudunk, nem lehetünk teljesen bizonyosak abban, mi volt régen, még ha a jelenben megfigyelhető folyamatok alapján következtetéseket is fogalmazhatunk meg ezzel kapcsolatban. Ezek a megválaszolatlan kérdések nem tűnnek el, de furcsamód az evolúció minden kérdésére hirtelen meglesz a válasz számukra. Istenhívőknél nincs mindig akkora tétje a dolognak, vannak, akik azt mondják, az evolúció a teremtéssel összeegyeztethető, vannak, akik azt mondják, nem. De az ateizmus nem tudja összeegyeztetni.

Nagyrészt lelki, pszichológiailag leírható okai vannak annak, hogy valakihez milyen hit, vallás áll közel. Gyerekkoromban elkezdtem azon gondolkozni, amiről később megtudtam, hogy az ún. szolipszizmushoz áll nagyon közel. Pszichológiailag leírható, miért gondoltam ilyenre: én voltam magam számára a világ közepe, eléggé magam körül forogtam. Különféle hatások érik az embert, amik következtében istentagadó vagy hívő lesz belőle. Van, aki pl. neveltetése miatt jól meg tudja oldani a saját problémáit és azt mondja, Istenre azoknak van szükségük, akik erre nem képesek. Van, aki sok negatív jelenséggel találkozik az egyházban, ezért Istentől is elfordul. Ezek hatások, amik érnek minket, ezek akarva-akaratlanul is formálják világnézetünket. Elvileg ha más hatások érnék egy konkrét embert, a világot más szemszögből (is) látná, másmilyen világnézete alakulna ki.

A kereszténység valami más. Az igazi kereszténység nem fogadja el egy az egyben azt, amit az ember a lelki tulajdonságai miatt  hinni szeretne: Isten átformálja az embert: többször szembesül a keresztény azzal, hogy a Szentlélek valami teljesen más irányba akarja vezetni, mint amit az ember maga elképzelt, kigondolt volna, és a Szentlélek vezetését néha túl hajmeresztőnek tartjuk, mert szokott a megszokott dolgaink, beidegződéseink ellenére valami mást várni tőlünk, valami más irányba terelni. Ez meglehetősen a szűklátókörűség ellen van, sőt ahogy bővül a látókör, csodák is történnek. A valódi kereszténység nem használható fel arra, hogy az ember a saját lelki beállítottságait kénye-kedve szerint még jobban kiteljesítse, saját elképzelése szerint megvalósítsa önmagát, ahogy akarja. A Biblia arról szól, hogy Jézus letette az életét értünk, mi is adjuk oda magunkat, az életünket Neki. A Jézusra épülő keresztény életben előbb-utóbb minden hívő találkozik olyan dolgokkal, amik teljesen ellentétesek saját, önmegvalósítását célzó elképzeléseivel. Nem helyezhetjük magunkat kényelembe, hogy nekem ez és ez a jó, mert ilyen és olyan vagyok, mert Isten sokszor kirobbant ebből és szembesülünk önmagunkkal. A Szentlélek mindig úgy szembesít, hogy felismerjük hibáinkat, amiket más emberek hiába is mondogatnának nekünk, nem vennénk komolyan. Ráadásul mindig olyan szeretettel figyelmeztet arra, hogy rossz úton járunk, hogy nem érezzük magunkat miatta örökre elveszve és lesújtva, hanem azonnal erőt is kapunk a változáshoz. Olyan változáshoz, amire magunktól soha nem lennénk képesek, de még csak a változás szükségességét se tudtuk volna magunktól soha felismerni. Erre csak a Szentlélek képes, és ehhez csak egyetlen út vezet: Jézus.
Semmilyen más vallásban nincs szó olyan Istenről, aki úgy szereti az embert, hogy az életét odaadja érte. Ez a szeretet legmagasabb foka, ennél nagyobb szeretet nem képzelhető el. Ezzel a szeretettel találkozhatunk a Szentlélek vezetésében is, amiről az előbb írtam. Más vallás ilyenre eleve nem lehet képes, mert nem a jézusi szereteten alapul, és a Szentlélek vezetése sem tud így az életünkre jönni, hiszen a Szentlelket is Jézus küldte el azoknak, akik benne hisznek.
Persze sok formája van a kereszténységnek is, illetve sok mindent neveznek kereszténységnek, ami nem a fentieken alapul.

Barátom egy kommentjében tömören "szuperszellemiségnek" nevezte azt, amit az utóbbi időben blogbejegyzéseimben leleplezek. A 2011-es év legelső napján rögtön az kezdett el foglalkoztatni, hogy más a Szentlélekkel együttműködés, az Istennel való személyes kapcsolat, és más, amikor gépiesen "varázsszavakat", megvallásokat ismételgetünk ima gyanánt, aminek a végére azt is odatesszük, hogy "Jézus nevében". Persze a kettő nem teljesen zárja ki egymást, sőt szépen ki is tudják egymást egészíteni.

A január végi földrengés estéjén nagyon nehezen aludtam el, lefeküdni is későn sikerült, mert furcsa félelmek jöttek rám. Alig mertem a szobából kimenni, de még a székből felállni is, és még a tekintetemet máshova fordítani is nehezen ment a félelmek miatt. Éjszakára egy kis lámpát bekapcsolva hagytam, mert féltem a sötéttől. Ezek a félelmek a következő este is előjöttek, kicsit később már nem voltak olyan erősek, de utána megint felerősödtek esténként. Az elmúlt héten újra csak úgy tudtam lefeküdni, hogy a kis lámpát égve hagytam, hogy ne legyen teljesen sötét. A szoba túlsó felében lévő szekrénytől is mintha "féltem" volna, nem szívesen nyitottam volna ki. Egy szobában, lakásban mindenféle hangok előfordulnak, ez természetes, de ezek a hangok is rettegést váltottak ki belőlem. Volt, hogy azt éreztem, most azonnal lesz egy újabb földrengés, és időnként mintha tényleg éreztem volna kisebb mozgásokat. Volt, hogy már előre féltem, mi lesz, ha este lesz.
Azon gondolkoztam, mi lehet ennek a félelemnek az oka, hogy jött ez ide, mi adott neki ajtót, hogy bejöhessen. Sejteni véltem valamiféle összefüggést a mögöttem lévő nehéz időszak, mélységek és a földrengés kiváltotta állapot között. Ez az összefüggés valóban létezik, összefutnak itt különböző szálak az életemben, problémáimban, bűneimben, ezekre majd később valószínű ki is térek részletesebben, de most nem ez a lényeg. Ezen nem kell nagyon gondolkodnom, mert a gondolataim alapján úgysem tudnám teljesen átlátni az összefüggéseket, majd az Úr fokozatosan megmutat mindent. Itt most az a lényeg, hogy túlhangsúlyoztam az "anti-szuperszellemi" szemléletmódot, és csak pár napja este jutott eszembe, hogy Jézus nevében megtagadjam ezeket a félelmeket. Arra vártam, hogy Isten majd mutat valamit, hogy miért vannak ezek a félelmek és majd együttműködöm vele, de nem így történt. Pár napja már elkezdtem a gyüliből egy szolgálónak megfogalmazni egy emailt, amiben leírom neki a problémámat az éjszakákkal kapcsolatban, de aztán meggondoltam magam: nem kérek még emberi segítséget, előbb az Úrhoz fordulok, Őt kérem, segítsen. Aznap este spontán eszembe jutott, hogy Jézus nevében megtagadjam ezeket a félelmeket: a sötétségtől való félelmet, a bezártságtól való félelmet, az éjszakától való félelmet, merthogy ezek a félelmek sötétben és zárt helyen szoktak előjönni. Nem is mondtam ki hangosan ezeket a szavakat, csak magamban, és éreztem, elkezdődik a változás. Pillanatokon belül érezhető volt a változás, a szobában az esti félhomályban egy perce még félelmek voltak bennem, utána meg ezek hirtelen eltűntek. Régen tagadtam már meg bármit is Jézus nevében, ennek oka többek között az a nehéz időszak volt, amin keresztülmentem, emiatt nem láttam értelmét bármit is kötözni, űzni, megvallani, és eléggé ellentétes volt a gondolkodásom a (szuper)szellemi gondolkodással. Mint írtam nemrég, hogy istentiszteletekre is hol elmentem ilyenkor, hol nem, és a dicsőítő énekek szinte semmit nem jelentettek számomra. Részben ez is az oka annak, hogy az utóbbi időben ilyen "hevesen" felléptem a szuperszellemi szemléletmóddal szemben.
Idegen is volt hirtelen számomra, hogy Jézus nevében egész egyszerűen megtagadjam ezeket a félelmeket, amik a földrengés óta voltak bennem. Olyan vallásos, élettelen, száraz dolognak tűnt valahol, akkor is, ha működik. Nekem nagyon fontossá vált, hogy a Szentszellemmel együttműködve munkáljam azt az utat, amin az Úr vezet, és ezek a "Jézus nevében megtagadom" dolgok olyan elcsépeltnek tűntek. Mégis, most ezekre volt szükség. De nem volt mégsem olyan száraz ez az imaforma, rájöttem dolgokra. Rájöttem, hogy mennyire nem vagyok méltó az Úr kegyelmére, szabadítására. Ezek a földrengés által előidézett félelmek ugyanis visszatartottak attól, hogy egyes bűnöket elkövessek (pl. ítélkezés), és most, hogy ezek a félelmek eltűntek, mintha hajlamosabb lennék a bűnre. De egyszersmind erőt is ad, hogy az Úr ilyen jó hozzám, megszabadít, és hogy ne éljek vissza a kegyelmével, ne vétkezzek. Rájöttem, arra vagyok képes csupán, hogy a kegyelmével visszaéljek. De tudom, milyen bűnökre kell figyelnem, hogy ne kövessem el őket, és egyéb dolgok is történtek, amik következtében jobban lelepleződött előttem bűnös természetem, jobban látom, milyen bűnökre kell odafigyelnem, hogy ne kövessem el őket. Szóval most is beigazolódott, amit már régebben is leírtam, hogy ha Jézus nevét hívjuk segítségül, valami útmutatást, kijelentést ad az Úr, valamit szól hozzám személyesen.

Nem az a hívő élet alapja, hogy Jézus nevében megtagadjak, kötözzek, űzzek. Túlzás talán, hogy adott esetben az egész hívő életet sikeresen le lehet élni enélkül is, de nem tartom teljesen kizártnak. Ugyanis ha csak simán együttműködünk a Szentlélekkel és a keskeny úton igyekszünk járni, aközben is szabadít minket az Úr, sok szabadulás spontán jön, legalábbis az én életemben több ilyen volt. Mégis, szükség van erre a "karizmatikus fogásra" is, adott esetekben. Pl. a fent leírt esetben, ha nem tagadom meg ezeket a félelmeket Jézus nevében, akkor egyáltalán hogyan tudtam volna megszabadulni tőlük? Vannak dolgok, amikkel az ember maga egyszerűen nem tud mit kezdeni, tele van ilyennel az életünk, ha jobban belegondolunk. Mégis, a Szentlélek vezetésével való együttműködés a fontosabb, mint hogy Jézus nevében űzzünk, kötözzünk, stb.:

Nem minden, a ki ezt mondja nékem: Uram! Uram! megyen be a mennyek országába; hanem a ki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát. Sokan mondják majd nékem ama napon: Uram! Uram! nem a te nevedben prófétáltunk-é, és nem a te nevedben űztünk-é ördögöket, és nem cselekedtünk-é sok hatalmas dolgot a te nevedben? És akkor vallást teszek majd nékik: Sohasem ismertelek titeket; távozzatok tőlem, ti gonosztevők. (Mt. 7.21-23.)

Önmagukban ezek a hatalmas dolgok semmik. Az a "valami", ha cselekedjük az Úr akaratát. Ez persze nem zárja ki a "hatalmas dolgokat", csak éppen nem ezek jelentik az alapot, hanem Jézus, és a Szentlélek által a Vele való kapcsolat, és ha erre építjük a házunkat, akkor nem dől össze.

Időnként úgy érzi az ember, hogy a közeg, város, hely, ahol tartózkodik, szellemi szempontból meg van terhelve. Amikor megyek egyik városból a másikba, érzékelem, hogy "van valami a levegőben", valami olyan furcsa, de nevén nevezni nem tudom a dolgot. És azt is érzem, hogy ez a dolog mintha Isten elé egyfajta falat állítana. Meg is fordult a fejemben legutóbb, hogy itt aztán biztos nem fogom nagyon érezni Isten jelenlétét.

Na, de érzésekre nem szabad építeni, és ha a jelenlétét valamiért nem is érzem, nem tudok közel kerülni hozzá, akkor sincs távol. Nem feltétlen érzésekben mutatkozik meg a jelenléte, hanem pl. azáltal is, hogy szól hozzám. Ahogy olvasgattam, szerkesztgettem az előző blogbejegyzéseket, akkor is rájöttem dolgokra, amikből újabb blogbejegyzéseket (többek között ezt) kezdtem írni. Igen, ezen az "Isten háta mögötti" helyen is szólt hozzám az Úr. Ez már jó, mert tudok Vele foglalkozni, gondolkozni azon, amit szólt hozzám.

És mekkora gazdagság van abban, amikor az Úr szól! Pusztán arról írok most blogbejegyzést, hogy szólt hozzám az Úr, és még csak nem is említettem, hogy mit! Már pusztán azzal, hogy szól hozzám, megértet velem valamit, attól függetlenül, hogy mit mond. Már önmagában az a tény, hogy "szól az Úr", "megér egy misét". Amikor az Ő szavát halljuk, egyrészt ne keményítsük meg szívünket, másrészt pedig minél puhább a szívünk, annál több mag tud beleesni egyszerre. Azt veszem észre egy jó ideje, hogy az Úr egyszerre nem csak egy-egy magot vet el a szívünkbe, hanem az egész talán felér egy vetési időszakkal.

Egy karizmatikus "tévtanításról" - avagy: Inkább áldjon meg túláradóan az Úr és adjon meg dolgokat, amikre vágyom, mintsem hogy én próbáljam megszerezni magamnak ezeket a dolgokat a saját, olykor bűnös módszereimmel (merthogy a szükség nagy úr)

Mivel nem karizmatikus hátterű vagyok, hallottam róla, ilyen közegben mit gondolnak bizonyos karizmatikus tanításokról. És írtam itt nemrég arról, hogy nekem mi a problémám ezekkel a tanításokkal. Nagy ügyet talán sosem csináltam belőlük: amit nem értettem, azzal nem foglalkoztam, majd megértem, ha eljön az ideje.

Itt meg egy karizmatikusnak tűnő megtapasztalásomról írok, és később azt is leírom, hogy mi volt benne a "hiba".
Szóval, rövidre fogva, ezek a karizmatikus dolgok azért nem működnek, ha nem működnek, mert (tapasztalatom szerint) vagy valami bálvány van az életemben, amitől sorsom jobbra fordulását várom vagy ami úgy gondolom, jobban meghatározza a sorsomat, mint Isten, vagy elzárkózom attól, hogy a Szentlélek vezetésével együttműködjek.

Sokan valahogy "írtóznak" már eleve is ezektől a "tévtanításoktól", pedig ha jobban belegondolunk, nagyonis jók. Az embernek vannak mindenféle szükségletei, amikkel valamit muszáj kezdeni: kell enni, fel kell venni valamit, hogy a legfontosabbakat említsem. De ennél jóval több szükségletünk van, amiket csak akkor veszünk észre, ha valami miatt nincsenek betöltve. Az egészségre is minden ember jogosan vágyik, meg pl. az sem utolsó, ha nincsenek az ember nyakán olyan megfigyelők, akik minden lépését feljegyzik, vagy vallásszabadságát vagy egyéb dolgokban való szabadságát korlátozzák, és még sorolhatnánk. Ha ilyen problémái akadnak az embernek, hogy valamiben szükséget szenved vagy korlátozva van, több lehetőség kínálkozik a megoldásra: ha nincs étel vagy ruha, lehet pl. lopni, hogy legyen. Ha valahogyan korlátoznak minket, fel lehet lépni drasztikus módszerekkel, lehet lázadni, stb. Szóval lehet a világban, a világ módszereivel megpróbálni megszerezni azt, ami úgy érezzük, hiányzik nekünk. Vannak ártatlannak tűnő megszerzési módszerek, de igazából nem tudhatjuk, melyik módszerrel ártunk valakinek, mert olyan mélyen nem látjuk át a dolgokat és tetteink következményét. Nem jobb tehát Istenhez fordulni és Tőle kérni, hogy töltse be szükségeinket, nyisson meg számunkra kapukat?

Sokat gondolkodtam azon, hogy amikor azt a bizonyos angyalt láttam, amelyik megszabadított, miért volt zavaros számomra, hogy mi történt, és miért éreztem úgy, mintha az ismerősöm lenne az "angyal", akivel azelőtt beszéltem. Régebben is volt egy esetem, amit itt nem írtam le a blogban, amikor szintén láttam valamilyen szellemi lényt, ez azonban határozottan félálomszerű állapotban volt, amikor pihentem, feküdtem. Itt is pozitív tulajdonságokat éreztem ebben a lényben (pl. ártani nem akarás, szeretet), és a bűneim miatt kellemetlenül éreztem magam, amikor a lényt magam előtt láttam. De itt is zavaros volt számomra, hogy kit/mit láttam, mert ez a lény egy ismerősömre is emlékeztetett.
Most már kezdek arra is hajlani, hogy mindkét esetben Jézust láttam, és azért volt számomra zavaros, hogy kit is látok, mert az említett két ismerősöm túl fontos, központi helyet töltött be abban az időszakban az életemben. Amikor valaki/valami túl fontos, az azt jelenti, hogy bálvány. A bálvány pedig egy olyan dolog, aminek legalább akkora jelentőséget tulajdonítunk, mint Jézusnak. Amikor Jézus is és más dolgok (nálam: más személyek) is nagyon fontosak, akkor nem tudom Jézust igazán olyannak látni, amilyen, mert egyszerre van középpontban Ő is és a bálvány is. Talán ezért nem is tudna pillanatnyilag Jézus úgy megjelenni nekem látható módon, hogy egyértelműen felismerjem, mert sajnos bálványok is vannak az életemben, és a megjelenésekor részben Őt fogom látni, részben a bálványt. Ahhoz, hogy Jézust tényleg meglássuk és felismerjük, meg kell tisztítanunk magunkat! Kérdezhetnénk, Jézus miért nem jelenik meg személyesen az embereknek, bár nem is cél az, hogy ebben a világkorszakban így megjelenjen. Azért sem jelenik meg, mert nem ismernénk fel, nem vagyunk hozzá elég tiszták. (Már aki, én nem voltam az ezek szerint, más lehet, hogy igen.) Ha meg is jelenik, nem olyannak látjuk, amilyen valójában, hanem amilyennek mi magunk állítjuk be, bálványainktól függően: amit a bálványtól szeretnénk megkapni, azt nem látjuk benne Jézusban, hogy Őtőle kaphatjuk meg, mert nem Őtőle várjuk. Pedig Jézusnál van minden, amire szükségünk van. Ha bálványokat imádunk és bálványoktól "szívjuk le" azt, ami kell nekünk, Jézust kevesebbnek fogjuk látni, kevésbé fogjuk Őt olyan szerető Istennek látni, aki megad mindent, amire szükségünk van, mert nem Tőle várjuk azt, hanem a bálványoktól. Szerintem ezért is lehet különféle vallásokban, hogy Jézusban nem azt látják, aki annyira szereti őket, hogy az életét adta értük, mert nem Őtőle várnak valamit, amire szükségük van, más módon igyekeznek bizonyos szükségeiket az ilyen emberek betölteni. Az ilyen vallásokban Jézus nem egy olyan Isten, aki közel jön az emberhez, egészen közel, annyira szereti, hanem inkább egy megfoghatatlan, misztikus személy lehet, vagy csak egy próféta. Más vallásban tudtommal nincs olyan kijelentése az istennek, hogy "mindenem a tiéd", pláne nem válik ez kézzelfogható tapasztalattá, valósággá - ilyen esetben az ember valami más módon próbálhatja összekapargatni azt, amire szüksége van, már ha egyáltalán megpróbálja, nem pedig beletörődik, belenyugszik a helyzetbe vagy valami hasonló.

Eléggé utálatos dolog Isten előtt a bálványimádás és nem szívesen "dicsekszik" ilyennel az ember, de most már tudom, hogy mire kell jobban odafigyelnem. Isten most rámutatott erre, és hál Istennek nem elvet magától emiatt, hanem segít, hogy ne legyek ilyen többé, hanem megtisztuljak.

Ne csinálj magadnak faragott képet, és semmi hasonlót azokhoz, a melyek fenn az égben, vagy a melyek alant a földön, vagy a melyek a vizekben a föld alatt vannak. (2.Móz. 20.4.)

 (Annyit még hozzá kell tennem utólag, hogy nem feltétlen jelent bálványimádást az, amikor Isten nem teljesen közvetlenül szól hozzánk, hanem az életünk természetes velejárói közül felhasznál valamit, hogy szóljon hozzánk. Az élet természetes velejárói szükséges dolgok, nem feltétlen rosszak, nem feltétlen bálványok, csak ha túlzásba visszük őket.)

Az elmúlt sok-sok év alatt többször felfigyeltem arra, hogy Isten "csínján" bánik azzal, hogy a nehézségeimben kitől, mikor kapok segítséget. Valahogy mindig csak bizonyos mértékben engedte meg, hogy valaki a problémáimmal foglalkozzon. Valahogy mindig földrajzilag vagy egyéb módon távol kerülnek tőlem azok az emberek, akikhez a bajaimmal fordulhatnék.

Néha kicsit "furcsa" is ez. Mikor pár éve a jelenlegi gyülekezetbe kerültem, eleve már nem is gondoltam arra, hogy majd megkeresek ott vezetőket vagy egyéb embereket és a nehézségeimről beszélek nekik. De ha akartam volna, se engedte volna ezt Isten. Egyrészt részben az a tapasztalatom hosszú távon, hogy az én nehézségeim eléggé különösek, és azokat ember úgyse érti meg, és maximum valami sablon választ próbál adni rá. Mégis, azért akad egy-egy ember, akihez tudom, hogy bármikor fordulhatok (persze a gyüliben lényegében bármikor bárkihez fordulhatnék), de egyre azt látom, mintha ezek az emberek is egyre kevésbé lennének számomra elérhetők, különböző összetett okokból.

De egy valaki mindig hozzáférhető marad számomra: a Szentlélek. Isten azt akarja, hogy csak Őbenne bízzak, csak Ővele együttműködve oldjam meg a problémáimat is. Nem olyan régen írtam egy esetről (ebben a bejegyzésben), hogy egy angyal megjelent és levett rólam terheket. Talán nem kell bizonygatni, hogy itt már igencsak lehetett valami "levennivaló" rajtam, ha Isten ilyen szokatlan módon avatkozott be. Mégis, inkább küld egy angyalt, mint hogy egy ember által nyújtson segítséget.

Ebben a bejegyzésben arról írok, hogy nem volt internet egyik este. Interneten keresztül is tartom a kapcsolatot néhány emberrel, és ezzel az internetproblémával arra is akart még Isten rámutatni, hogy ezek az emberek ne legyenek számomra túl fontosak.

Újra levonom a tanulságot: senki ember nem azért van, hogy bármit is segítsen rajtam, nem láthatom ezt semelyik embertársamban. Az embertársaimban sosem nézhetem azt, hogy mit tudnak vajon segíteni nekem, hanem csak azt, hogy én mit tudok segíteni nekik.

Az utóbbi időben nem értettem igazán, mit vár tőlem Isten az adakozás terén, ezért aztán hol adakoztam, hol nem. Istentisztelet előtt kértem Istent, szóljon hozzám, mert nem értem a dolgot.
Amikor adakozásra került a sor, valóban "jó kedvem volt". Régebben is átéltem már, milyen a jókedvű adakozó, akit Isten szeret. Ez a jókedv azt jelentette, hogy örömömet lelem abban, hogy adakozhatok, és ilyenkor az embernek eszébe nem jut azon gondolkozni, hogy amire a pénz kéne, azzal mi lesz, vagy talán még azon sem, hogy mennyit adjon, keveset, sokat, vagy amolyan közepeset. Ideális esetben az ember a gyülekezetben be van töltekezve Szentlélekkel, ami azt is jelenti, hogy a gondok nyomása és mindenféle aggódás alól fel van szabadulva és nem gondolkozik azon, hogy holnap mit kéne vagy mit nem kéne csinálni, mi lesz jó, mi nem lesz jó, mi lesz, ha mégsem úgy alakulnak a dolgok, ahogy elképzelte, stb. A Szentlélek a szabadság Szelleme is, mert amikor telve van Vele az ember, akkor szabad az ilyen gondolatoktól. Ilyenkor az ember egyszerűen átadja magát Istennek és Benne bízik, és a problémáit, aggódásait is Rá veti, Istentől várva a megoldást, útmutatást. Ilyenkor az ember nem kezd el agyalni azon sem, mire kell a pénz, lesz-e elég pénz, stb., nem kötözik meg és húzzák le ilyen aggasztó gondolatok.
Amikor így érez az ember, akkor tud jókedvvel adni, úgy, hogy igazán örömét leli abban, hogy adakozik. Ez az, amit Isten szeret: amikor szívből, örömmel adakozunk, nem pedig azért, mert illik, mert muszáj, vagy mert azért mégiscsak kéne adakozni is, hogy ne veszítsük el Isten jóindulatát és áldásait, stb.

... nem szomorúságból, vagy kénytelenségből; mert a jókedvű adakozót szereti az Isten. (2. Kor. 9.7.)

És igazából ilyenkor nem is érzi az ember, hogy kevesebbje lenne utána. Sőt, nekem abban az időszakban lett állásom (mellesleg a gazdasági válság közepén), ezáltal több bevételem, amikor az adakozás örömét többször is megtapasztaltam.