Ez még csak vázlat!
Nagyon sokáig karizmatikus közhely volt számomra a kifejezés, hogy "a hit harca". Az év elején az Úr rámutatott, hogy vallásos cselekedetek helyett együttműködni szeretne velünk, és a hitélet is főleg ezt jelenti: Isten kijelentéseket ad, Szentlelkével megelevenít számunkra igéket, amik így utat mutatnak. Ha meg nem ad kijelentést valamivel kapcsolatban, de nagyon kéne, akkor meg kérjük. Ha meg ad, akkor együttműködünk a Szentlélekkel, hogy abba az irányba tudjunk menni, amit Ő mutatott. Na persze ott vannak saját elképzeléseink, terveink, akaratunk, ami akadályozhatja, hogy a Szentlélek hangját, vezetését el tudjuk fogadni, meg tudjuk hallani, ehhez kell az alázat. Nagyon összesűrítve szerintem ebből áll a hitélet, ez a lényege, mozgatórugója az egésznek. Pontosabban Jézus szeretetére vezethető vissza az egész, hiszen ha Ő nem mossa el bűneinket áldozatával és nem küldi el a Szentlelket, akkor az egész hitélet nem tudna működni.
Ma jutott eszembe, hogy a hit harca is ezek szerint teljesen más, mint amit eddig annak gondoltam. Materialista, földi elképzeléseink szerint a harc két fél egymás elleni küzdelméből áll: mint Dávid, ahogy kiállt Góliát elé és elővette a parittyáját, talán mi is fogjuk magunkat, odaálunk az ördög elé, talán nem csúzlival, hanem modernebb fegyverekkel, ágyuval, lézerfegyverrel, aknavetővel és mindent bele. Na, azért ez nem egészen így van. (Dávid "bevetését" is megelőzték előkészületek!) Rájöttem, ez a harc nem olyan, mint a többi, nem az ellenség van a középpontban, akit ki kell nyiffantanunk. Persze tényleg hasznos, ha vannak fogalmaink, ismereteink az ellenség taktikájáról, módszereiről, de ez a harc alapvetően nem a csúnya ellenségre fókuszál, mert kiábrándító is lenne a csúnya ellenség csúnya ábrázatát látni állandóan, hanem Arra fókuszál, Aki a hadverzérünk: Jézusra.
Talán túlzásnak tűnik, de lehet úgy is harcolni nagyon sokáig sikeresen, hogy az ellenségról semmilyen tudatos ismeretet nem gyűjtünk be, nem veszünk róla tudomást sem, csak a hadverzérünkre figyelünk és Őt követjük. Ő szól hozzánk, adja nekünk a kijelentéseket, megmutatja, miben kell változunk, formálódnunk, mit kell mondanunk bizonyos hívő és nem hívő embereknek, hogyan kell bánnunk egy-egy emberrel, és ez nagyon hosszú távon teljesen elégséges a csatában. Ugyanis amikor Istennek egy számunkra személyesen elkészített kijelentését megértettük és befogadtuk a szívünkbe, és ahhoz igyekszünk igazítani magunkat, az egyenértékű azzal, ha egy erődítményt megsemmisítünk az ellenség területén. Viszont nem feltétlen szemrevételeztük előtte az erődítményt, nem feltétlen mértük be, nem feltétlen irányítottunk figyelmünket az ellenség erődítményére. Talán idegbajt is kaptunk volna, ha meglátjuk az ellenség területén virító objektumot. (Bár van olyan, amikor éppen ez indítja az embert arra, hogy hitbelileg összeszedje magát.) A lényeg, nem abból áll ez a harc, legalábbis az én jelenlegi hitbeli szintemen, hogy alaposan megnézegetjük, mi van az ellenség területén, és mit milyen fegyverrel lehetne a földdel egyenlővé tenni ott. A Vezérünk teljesen ismeri az ellenség területét, hiszen kereszthalála után azt is megjárta, így legelőszöris Őrá kell néznünk, Őt kell követnünk, az Ő szavára kell hallgatnunk és az Ő szava szerint kell cselekednünk. Persze nem kizárt, hogy Jézussal való közösségben esetleg megmutatja valakinek, hogy idenézz, így néz ki az ellenség tábora, ilyen és ilyen objektumok vannak rajta, de nem ez a jellemző - bár ha ez történne, ahhoz is először Jézussal kell jó viszonyban lennünk és rendszeresen kommunikálnunk vele, ami a legfontosabb az egészben: a kapcsolat, együttműködés Istennel.
Ez a harc nem más, mint a saját akaratom, terveim, elképzeléseim, vágyaim alárendelése a Szentszellem vezetésének. Az ember alapvetően önző, saját magának akar jót, és végülis ez ellen kell küzdeni valamilyen szinten egész életünk során, úgy sejtem.
Talán egyoldalúnak és antikarizmatikusnak tűnhet, amiket most írok, pedig nem így értem. Azzal volt sokáig gondom, hogy a szellemi harcot materialista módon próbáltam elképzelni és ezért sokszor be is vallottam, hogy nem igazán értem. A szellemi harc viszont csak akkor működhet, ha előszöris Istennel vagyok jó viszonyban, meghallom a Szentlélek vezetését, kijelentéseit, amiket személyesen nekem és csak nekem akar mondani. Ez nálam kicsit soká kezdett el működni (pár éve), így a szellemi harc alapjait nem értettem. Ilyenkor tűnhet az egész vallásos cselekedeteknek csupán: látja, hallja a hívő, hogy mások hogyan imádkoznak és ő maga is átveszi ezt az imaformát anélkül, hogy az alapjaival tisztában lenne. Persze ez sem feltétlen baj, mert lehet, hogy pont ennek gyakorlása közben kezdi el az ember megérteni a harc alapjait is.
Az ember időnként túlságosan is okos és "látja", hogy az ellenség milyen területeket tart megszállás alatt, nagy fejfájást okozva ezzel a hívőnek. Látjuk, érezzük a problémáinkat, és ezeket a problémáinkat könnyen beazonosítjuk az ellenség munkájával. Ehelyett nem az ellenség munkáját kéne ezekben látni, hanem azt, hogy Isten mire akar minket ezekkel megtanítani. Időnként túl okos az ember és rámondja dolgokra az életében, hogy ez és ez az ördög munkája, pedig lehet, hogy nem is az, hanem Isten akar valamire megtanítani általuk. Majd Jézus megmondja, mi az, ami az ördög munkája és le kell rontanunk, nem kell ezt nekünk magunknak eldöntenünk. Az egész szellemi harc kimenetele attól függ, Jézussal és a Szentlélek vezetésével hogyan állunk, figyelünk-e rá, fontosnak tartjuk-e, nem pedig attól, hogy az ellenséget mennyire tudjuk tudatosan bemérni. Semmi bajom nincs azzal, ha valakinek Jézus tényleg kijelentéseket ad az ellenségről, és így igen pontos képet tud kialakítani róla, de alapvetően nem az ellenség tudatos bemérése és szemlélése a cél, hanem az, hogy Jézusra és a Szentlélekre figyeljünk és Velük együttműködjünk.
Először saját magunkat kell "rendbeszednünk", és ehhez elengedhetetlen, hogy Isten személyesen szóljon hozzánk, az ő végtelen szeretetével rámutasson arra, amiben formálni akar. Elképzelhető, hogy el lehet addig jutni, hogy Isten így az embert valóban rendbeszedje és utána valami másról szól már főleg a szellemi harc, nem tudhatom. Én még nem tartok ott.
Ez így emberi szavakkal leírva ijesztő és félreérthető lehet, de az ellenség elsősorban bennünk van, ha úgy vesszük. Saját magunkat nyilván nem kezdjük el ágyuzni, lövöldözni, nem ez a módja, hanem a Szentlélek vezetése: amikor leleplez bennünk valami bűnt, valami engedetlenséget, akkor van telitalálat: ilyenkor az ellenség bennünk lévő egyik erődítménye alapjaiban megrendül és elkezd erőteljesen inogni, az összedőlés szélén állni, talán össze is dől. Ilyenkor kellünk mi: elhordjuk a romokat, hogy az ellenség, ha legközelebb arra jár, ne tudja a romokból az erődítményét újra felépíteni. De ez már könnyen megy nekünk, mert az Úr érintése, átformáló ereje után szinte úgy megy mindez, hogy talán észre sem vesszük. Ilyen "várrombolós" eset történt velem pl. itt, vagy egy barátommal itt.
És fontos, hogy ne mi magunk okoskodjuk ki, hogy mi az, ami az ördögtől van az életünkben, hanem a Szentléleknek hagyjuk meg ezt, hogy megmutassa. Az ember könnyen azonosít ördöginek valamit érzelmi alapon, pl. a problémáit. És lehet, hogy a környezetünkben az összes ember nagyon okosnak tűnik és nagyon pontosan ugyanazt mondja, mi bennünk a rossz, és nekünk is lehetnek megingathatatlannak tűnő elképzeléseink saját vélt vagy valós gyarlóságainkról, de ezek miatt sem szabad magunknak esni, hanem Istent kell megkérdezni, hogy szerinte mi a rossz bennünk. A problémákat természetesen lehet és kell is az Úr elé vinni, de önkényeskednünk nincs értelme, nem ebből áll a hívő élet, hanem a Szentlélek vezetéséből. Isten természetesen meg akar szabadítani a bajainkból, de hogy hogyan, azt csak a Szentlélekre figyelve és Istennek engedelmeskedve tudhatjuk meg. És valóban, többet is ér, amikor Ő megmutatja, mert ilyenkor Vele vagyunk közösségben, amikor végtelen szeretetével körülölel minket és így szól hozzánk.
folyt.köv.
A szellemi fegyverekről is sok szó esik karizmatikus körökben, és imába bekerülnek azoknak a fegyvereknek a nevei, amik az Ef.6-ban benne vannak felsorolva. Sokáig ezt sem értettem, miért jó szóról szóra elmondani, milyen fegyvert veszünk fel magunkra és vallásosságnak tűnt az ilyen ima. De ha jobban belegondolunk és elolvassuk az Ef.6-ban, amik a fegyverek mellé vannak írva, rájöhetünk, hogy valójában az odaszánás, saját akaratunk, elképzeléseink, vágyaink háttérbe szorítása van nevesítve a fegyverekben és ezt sem árt tudatosítani. Úgy gondolom, ha valaki nem nevezi nevén imájában ezeket a fegyvereket, hanem azt mondja ki, amit ezek a fegyverek szimbolizálnak, az is teljesen helytálló. Azt hiszem, vigyázni kell a megvallásokkal, mert átcsúszhat vallásosságba, Isten pedig nem ezt akarja, hanem együtt akar működni velünk.
