Még mindig nem akarok ételrecepteket megosztani itt. A bécsi szelet kapcsán sem ilyen célok vezéreltek.

Mielőtt útra keltem elintézni pár dolgot, megnéztem, melyik étteremben mi lesz a menü, hova lenne érdemesebb mennem. Az egyikben a címben említett étel volt A menüként feltüntetve, és gondoltam, ez jó is lenne. Azonban eléggé közelgett a dél, és csak a tennivalóim után terveztem az étterem útba ejtését. Megint imádkoztam, hogy maradjon még ebből az ételből, ha lehet, amikor az étteremhez érek. Fél 1-kor sem biztos, hogy az A menüből még marad, én meg majdnem fél 2-kor értem az étterembe. Isten meghallgatta kérésem, és most is volt még az az étel, amit kiszemeltem magamnak.

Ebéd előtt a tennivalóim intézése lassabban ment, mint gondoltam. Sokan voltak, többször is sorba kellett ott állnom, ahol eddig nem, ami bosszantó volt. Szerencsére túlságosan azért nem estem melankóliába ezen problémák miatt, ez felesleges is lett volna, mert ennek ellenére is még odaértem időben az étterembe. Igazából mindegy, hol mekkora sor áll vagy mennyit kell várakozni, az így elvesztett időt nem kell úgy felfogni, mintha egy hatalmas tragédia történt volna. Általában semmi nem múlik rajta.

Az első rész után egy újabb tapasztalatomat írom le. Továbbra sem arról számolok be, hogy megjelent az Úr és nagyon konkrét dolgokat mondott.

Nemrég telepítettem a telefonomra még egy bibliaalkalmazást (YouVersion), ez minden napra feldob egy igehelyet olvasásra. Erről a szolgáltatásáról nem is tudtam, most kezdtem rá felfigyelni, és többször is megnéztem, arra a napra milyen igét ajánl. Kezdett elalvás előtti rutinná válni ez, és a másik bibliaalkalmazással is kikerestem azt az igét, és ott is megnéztem még kb. 4 nyelven. Azért jó sok nyelven megnézni egy igét, mert mindegyik nyelven kicsit máshogy fejezik ki ugyanazt, és az egyik fordításban mindig van valami, ami megfog. Nálam a bibliaolvasás sosem volt igazán rendszeres, de most annyira megtetszett néhány ige mondanivalója, hogy másnap is vissza akartam keresni 1-2 előző napi igét és olvasgatni azokat. Vannak igék, melyeket már sokat hallott az ember, és mégis, amikor újra olvasom, olyan szavakra felfigyelek bennük, amelyeken elgondolkozom. Eredeti görög nyelven is meg szoktam nézni az adott igét, amiből vagy értek valamit, vagy nem. A Szentszellem ajándékairól volt szó, és a görög igéből nem értettem szinte semmit, mégis, amikor olvastam, valami hihetetlen jó érzés járt át, és felidéződött bennem a Szentléleknek egy nagyon kedves, felszabadító jelenléte, amit régebben éltem át. Persze az sem utolsó, ha magát az igét értem meg.

Ezen kívül a tabletemre felvettem sok dicséretet és becsúszott közéjük egy 5 perces tanítás is, ezeket szoktam időnként hallgatni a háttérben. Az említett tanítást is vagy 10-20 alkalommal hallottam már. Mégis, amikor legutóbb odatévedt a tablet, felfigyeltem a tanításban egy olyan dologra, amire korábban nem, és az a dolog elgondolkoztatott.

Szokásom szerint most sem ételrecepteket akarok megosztani.

Legfeljebb az imádkozásra adhatok receptet valamelyest. Ma gyorsan elment az idő, ideje volt már ebédelni. Nézem az egyik étterem menüjét az interneten, és látom, hogy az A menü bécsi szelet hasábburgonyával. Hú, nekem ez kell, gondoltam. Azonban már dél elmúlt, és ilyenkor már sokszor elfogy a legjobb menü. Gyorsan összekészültem, és mielőtt elindultam volna, imádkoztam, hogy ha lehet, legyen még a kedvenc ételemből, de ha nincs, az se baj, mert a B menü sem tűnt rossznak. Nem ragaszkodtam ahhoz, hogy a kedvenc ételem legyen ebédre, csak arra gondoltam, jó lenne. Amikor kikértem az ételt, akkor mondták, hogy ez volt az utolsó, nekem még pont jutott.

Isten meghallgatta ezt az imámat is. Még éppen maradt abból nekem is, amit kértem. Utána nem felejtettem el hálát adni érte, hogy megadta a kérésem.

Talán nagyon ígéretesnek tűnik ez a cím, de lehet, csalódást okozok. Nem azt fogom most leírni, hogyan szól az Úr, és nem receptet adok arra, hogyan érhető el, hogy szóljon, halljuk a hangját. Csak egy legutóbbi félig-megtapasztalásomat írom le. Korábban írtam arról, hogy álom által szólt az Úr hozzám többször is.

Mostanában igyekszem több időt tölteni az Úrral. Ez okoz valamifélre érzelmi állapotot is, vagy ahhoz hasonlót, akár odafigyelek erre, akár nem, akár feltűnik, akár nem. Idővel viszont feltűnik, de nem közvetlenül. Egy régebbi „érzelmi állapotom" eszembe jut, vagy az életem, vagy a tetteim, amiket a régebbi „érzelmi állapotom" alatt éltem, csináltam. Ezáltal a jelenlegi, az Úrhoz közeli állapotomban átélt „érzelmi állapotomat" összehasonlítom akaratlanul is a régebbi „érzelmi állapotommal", és így feltűnik valami magammal kapcsolatban. Valami ilyesmi történt egy hete, de az is lehet, hogy kettő. Hogy pontosan mire jöttem rá akkor, mit mutatott meg nekem az Úr? Sajnos még ezt sem tudom. Éppen feküdtem és már majdnem aludtam, és képtelen voltam felkelni leírni. Belegondoltam abba is, egyáltalán hogyan írnám le. Ott volt előttem az az állapot, amiben akkor vagyok éppen, és egy régebbi állapotom, amit meg se tudtam volna fogalmazni. Ha előttem lenne a füzet vagy a billentyűzet, egyáltalán mit írhatnék bele? Ezt se tudtam. Lehet, hogy ha elkezdtem volna írni, akkor idővel jött volna a többi. Vagy nem. Ezt lehet, nem tudom meg, de még az is lehet, hogy igen. Egyelőre itt tartok. Másnap már füzetet és tollat is készítettem az ágyam mellé, de a következő napokban még ezt is elfelejtettem. Valami majd csak lesz azért.

Lehet, túl sok zagyvaság pörög a gondolataimban, amikor ébren vagyok. Amikor aludni megyek, akkor kezd kuss lenni, és akkor lehetne hallani azt a halk, szelíd hangot, ami az Úr hangja. Még kicsit gyakorolni kell a gondolatok intenzív áramlásának megfékezését, vagy valami ilyesmit.

Volt bennem egy kis kavarodás azzal kapcsolatban, hogyan lehet megszabadulni a rossz dolgaink gyökerétől. Fontos a gyökérkezelés, mert ha csak a felszínt kezeljük, azt csak átmeneti megoldást nyújt. Ezzel kapcsolatban is volt bennem kavarodás, hogy a különböző prédikátorok csak a felszínnel foglalkoznak, amikor különböző bűnökből megtérésre szólítják fel az embereket. Lehet, van az embernek egy visszatérő bűne, rossz szokása, amelynek a gyökere mélyen van, és nem elég csak azzal foglalkozni, hogy az ember térjen a jó útra, hiszen a probléma gyökere ott marad, a rossz dolog újra előjön, és nem tud az ember a jó útra térni. Közben sokan mondták azt, hogy Isten teljesen ismeri az embert és a problémáit gyökerestül akarja megoldani. Ennek ellenére azt tapasztaltam, hogy a prédikátorok sokszor csak a felszínnel foglalkoztak. Pedig a sorrend logikus, hogy az lenne, hogy előbb a probléma gyökerét kéne megszüntetni, és utána a rossz szokásaink, visszatérő bűneink ellen is hatékonyan tudnánk felvenni a harcot.

A napokban hallottam egy tanítást, melyben sok-sok probléma gyökeréről volt szó. Többek között a félelmet, haragot, elutasítottságot, depressziót, kisebbségérzést, önelvetést, másoknak való megfelelési kényszert említették, melyektől ha nem szabadulunk meg, visszacsalogatják azokat a rossz szokásokat, melyekből megszabadultunk. (Úgy gondolom ilyen gyökerek lehetnek a különböző átkok is.) Az ember nem tudja magáévá tenni a tényt, hogy Isten nagyon szereti, és ezt a szeretetet úgy befogadni, hogy ne kuncsorogjon akarva-akaratlanul az emberek szeretete után, hogy aztán abból bűn származzon. Sok ember nem kapott elég szeretetet a szüleitől, ami a felnőttkorára is kihat, emiatt aztán többek között szexuális bűnökbe is beleesik, vagy egyéb pótszereket használ és azoktól függővé válik, amiket ha próbál is elhagyni, nem sikerül, mert a szeretetéhség megmarad. Emiatt sokszor nem értettem sok prédikátort, hogy a bűnök elhagyására szólítják fel az embereket, de arról nem beszélnek, hogy ez bizonyos egyéb, egyéni dolgok miatt talán nem is fog menni, és erről még csak említést sem tettek. Felszínesek lennének? Nem ismernék az ember természetét igazán? Arra gondoltam, az a prédikátor az igazi, akiről az előbb írtam, hogy a tanítását hallgattam és a gyökerekről beszélt, és a többi prédikátort fenntartással kell hallgatni.

Feltettem Istennek is a kérdést, hogy adjon világosságot ebben, mert nem értem. Pár nap múlva összeállt a kép. Isten mindenekelőtt azt akarja, hogy forduljunk Hozzá, és mindent mondjuk el neki. Mindent. Mondjuk el Neki a bűneinket is, és lehetőleg ne úgy viszonyuljunk a bűneinkhöz, rossz szokásainkhoz, mint valami számunkra kedves dologhoz, hanem mondjuk ki azt is, hogy én ezt a dolgot nem akarom az életembe. (Persze előfordulhat, hogy az ember ragaszkodik a bűnös életviteléhez, mert megszokta, és nem tudja máshogy elképzelni az életét, de valahogy csak észre tudjuk venni, hogy nem jobb tőle az életem, hanem inkább rosszabb, és hát ezt mégsem akarhatjuk.) Fontos tehát Istenhez odafordulni és mindent elmondani neki, az összes bűnünket is, amikről tudunk, és elmondani azt is, hogy ezeket a bűnöket mi nem akarjuk elkövetni, és sajnáljuk, hogy elkövettük. Lényegében ezt nevezik megtérésnek. Mondhatni, egyszer megtér az ember, és az elég, de a tapasztalat minden ember életében az, hogy nem vagyunk tökéletesek, és újra elkövetünk bűnöket, amiket újra meg kell vallanunk.

A fent felvázolt problémával kapcsolatban tehát azt mondta az Úr, hogy az embernek a bűneit kell először megvallania és azokat megbánnia. Lehet, ez csak a felszín, de amikor így jövünk Isten elé, akkor fog foglalkozni a bűnök gyökereként ott lévő dolgokkal is. Nem fordítva! Tehát, gyakorlatilag minden prédikátor, akit megkérdőjeleztem, jól mondja, először a bűnökből megtérni kell. Az emberi logikánk alapján az lenne logikus, ha egyből elvesszük a bűnök gyökerét is, és azzal együtt már bizonyos visszatérő bűnökre a késztetésünk is megszűnik. Isten fordítva gondolja, első a megtérés, és utána Ő majd megcsinálja a nagytakarítást, Nála ez a sorrend.

Egy keresztény barátommal beszélgettem hitbeli dolgokról. Akaratán kívül az ő szavai döbbentettek rá valamire.

Isten azt szereti bennünk, ami új. Tehát nem a régi természetünket, hanem az újat. Igazából mi is ezt szeretjük magunkban és az újjal tudunk most már csak azonosulni. Valamikor még kedvesek voltak számunkra a régi dolgok, de az az időszak elmúlt. Miután megtértünk, Isten megváltoztatott bennünk valamit, amit aztán kézzelfoghatóan tapasztalhattunk is saját magunkon. Régebben még elmentünk valamilyen helyre, ahova ha megtérésünk után mentünk, nem éreztük ott jól magunkat és nem akartunk tovább ott maradni. Már ez a régi dolog nem kedves számunkra, már mi is az újat szeretjük és az újjal tudunk azonosulni. És Isten is ezt szereti bennünk. Ez jó hír, mert Istenhez hasonlóan gondolkodunk.

Kiki amint eltökélte szívében, nem szomorúságból, vagy kénytelenségből; mert a jókedvű adakozót szereti az Isten. (2Kor.9.7.)

Nagyon fontos hely ez a Bibliában - persze melyik hely nem? Itt most nem is az adakozáson van a hangsúly, hanem általában véve, bármi, amit tesz az ember az Úrért, az ne kényszerből legyen, hanem jókedvből. Ezeknek a szavaknak a jelentése fölött talán könnyen elsiklunk, pedig ez a hívő élet motorja. Ne egy erőlködés legyen hívő életünk, ne a kényszer vezérelje azt, amiket cselekszünk, hanem a jókedv. Ne azért szeressük az embereket, vagy ne azért tegyünk valamit, amit egyébként nem hívőként nem tennénk, mert júj már, milyen lenne már, ha nem tennénk, és csináljunk már valamit - tehát ne kényszerből tegyünk jó dolgokat, aminek erőlködés szaga van! Hanem jókedvből. Isten szeret minket, amivel tisztában vagyunk, és ez nem akármi! Isten szeretete örömmel tölt el minket, és ez az öröm, jókedv vezesse tetteinket. Megértettük, hogy Isten milyen jó velünk, ezért alig várjuk, hogy tegyünk Érte valamit, hogy szolgáljuk Őt. Ez spontán jön a szívből. Ne egy kényszer legyen, hogy például olvasni kell a Bibliát, mert milyen lenne már, ha nem olvasnánk, hanem azért olvassuk, mert érezzük, hogy az mennyire jó.

A „nem kénytelenségből", „nem kényszerből" olyan kifejezések, melyek jelentésén én nem elsőre gondolkoztam el túlságosan. A francia nyelvű Bibliában (Parole de Vie, 2017) is olvastam ezt az igét, és ott nagyon megfogott, hogy hogyan fejezik ezt ki:

Chacun doit donner ce qu’il a décidé dans son cœur, sans tristesse et sans être forcé.

Sans être forcé, ami magyarul kb. olyasmit jelent, hogy „anélkül, hogy erőltetve/kényszerítve lennénk". Ez angolra fordítva talán így adható vissza a legjobban: without being forced. A „kényszerít" itt ige formájában fordul elő, a magyar fordításban pedig főnévként („kénytelenség"). Az ige szófaja erőteljesebben, dinamikusabban fejezi ki a kényszerítést, amire még a szenvedő szerkezet is rátesz egy lapáttal. Ebből világosabban átjön, hogy a keresztény élet nem erőlködés kell, hogy legyen, nem egy olyan dolog, mintha erőltetnék. Hanem a jókedv, az öröm kell, hogy a mozgatórugója legyen. Az öröm a francia fordításban joie, a spanyolban alegría (La Palabra BLP, 2010 fordítás), ezek a szavak fordulnak elő ott is, ahol a Szentlélek gyümölcseiről van szó az Igében, bár az eredeti görög itt nem ugyanazt a szót használja, mint ott:

Dieu aime celui qui donne avec joie.
Dios ama a quien da con alegría
(Szó szerint: Isten szereti azt, aki örömmel ad.)

ἱλαρὸν γὰρ δότην ἀγαπᾷ ὁ θεός. (Ez szó szerint lefordítva a Károli-fordításhoz áll nagyon közel: [Mert] a jókedvű adakozót szereti az Isten.) A Szentlélek gyümölcseként az öröm szóra a χαρά áll ott, itt pedig a ἱλαρός, de itt nem is öröm a jelentése, hanem jókedvű.

Az alábbi ige is ezt próbálja kifejezni:

Mert nem kaptatok szolgaság lelkét ismét a félelemre, hanem a fiúságnak Lelkét kaptátok, aki által kiáltjuk: Abbá, Atyám! (Róma 8. 15.)

Ez az ige volt legutóbbi vasárnap az istentiszteleten az egyik alapige, a „kényszerítős" ige pedig szombaton jött szembe, egyébként szintén egy istentiszteleten. Nagyon jól átjön ugyanaz a mondanivaló, ha szembeállítjuk egymással a szolgaság lelkét és a fiúság Lelkét. A szolgaság lelke azt a lelkületet fejezi ki, amikor félelemből próbálkozunk valamit kipréselni magunkból, ami a hívő életre jellemző, hogy lehetőleg nem kárhozzunk el. Ilyenkor félelem is van bennünk a kárhozattól. A fiúság lelke pedig azt jelenti, hogy tisztában vagyunk vele, hogy Isten szeret minket, az Övéi vagyunk, tudjuk, hogy Isten, aki mindenkinél jobban szeret, nem akarja, hogy elkárhozzunk, mert személyes kapcsolatunk van Vele. Lehetünk a félelem szolgái, vagy Isten szabadjai is. Ahol Isten szelleme, ott szabadság.

Időnként egy nehezebb szituációban váratlan segítség ér. Eszembe jutott két eset is, amikor egy-egy keresztény barátom egy kevésbé kellemes szituációban hirtelen segítséget kapott egy másik, egyébként teljesen idegen embertől.

Az egyik durván húsz éve lehetett. Valamilyen hivatalos ügyet ment intézni, talán sok elintézni valója is volt, és páran vele tartottunk. Valamilyen hivatalba bementünk, már nem emlékszem, hova. Kiderült, hogy sorszámot kellene húzni, és jóval többet kellene várni, mint ahogy elképzeltük. Amikor ez kiderült, a barátomra ez némi teherként ránehezedett, és kissé kezdett ideges lenni, bár nem volt az, csak látszott rajta, hogy ez a szituáció most nagyon nem hiányzott neki, és csak annyit mondott, egyébként mindenféle negatív indulattól mentesen, hogy "felrobbanok". Körülbelül 5-10 másodperc múlva odalépett hozzá egy hölgy, és megkérdezte, nincs-e szükségünk a sorszámára. Odaadta a sorszámát, majd kiment a helyiségből. Valószínűleg közben máshogy alakultak a dolgai, és mégsem volt szüksége arra a sorszámra. Így nagyon gyorsan sorra tudtunk kerülni. Az Úr kegyelmes volt, és egyszer csak a semmiből küldött oda valakit, aki pont a kezünkbe nyomta, amire szükségünk volt.

A másik pár hónapja volt. Egy keresztény barátommal autóval érkeztünk valahova, fizetős volt a parkoló, és valamiért nem tudta megoldani a fizetést. Nem szálltunk még ki a kocsiból, és gondolkodott több megoldáson is, hogyan lehetne kifizetni a parkolást. Talán én is felajánlottam, hogy beszállok, de valami miatt az sem volt jó akkor. Végül kiszálltunk az autóból, és valaki odajött hozzánk, hogy nincs-e szükségünk egy parkolójegyre, amit ő nem akar felhasználni. Elfogadtuk a parkolójegyet, de kis időbe telt, mire nekünk is leesett, hogy mi is történt. Akkor a barátom utána ment az embernek és megkérdezte tőle, mennyivel tartozunk. Azt mondta, semmivel.

Velem is történt valami hasonló egy-két hete, de már nem tudom, mi volt az. Az ember már csak ilyen, elfelejti. Talán ez volt az, vagy talán valami más is volt: Gondoltam, imádkozom azért, hogy anyagilag áldjon meg az Úr. Mások is szoktak ilyenért imádkozni, gondoltam, én is kipróbálom, mert miért ne. Pár napra rá találtam az íróasztalom egyik fiókjában 12000 forintot. Lehet, hogy nagyon sok évvel ezelőtt én tettem azt oda, ez lehetett akár 10 éve is, de az is lehet, hogy több, vagy kevesebb. Teljesen megfeledkeztem róla, és most pont megtaláltam. Kicsit később megint imádkoztam anyagi áldásért. Pár napra rá megint találtam az íróasztalom egyik fiókjában 10000 forintot, egy borítékban, melyre egyébként rá volt írva az is, hogy "szeretettel". Mindenféle felesleges papírral tele volt a fiókom, és kicsit megpróbáltam rendet rakni, akkor találtam ezt a borítékot. Mellékes információ, hogy hosszú idő után (jó pár évet kell ezalatt érteni) pont teljesen elfogyott a készpénzem, és teljesen kiment a fejemből, hogy automatából fel kéne venni. Emiatt a gyülekezetben sem tudtam adakozni. Még jobb lett volna, ha gyülekezeti alkalom előtt találom meg ezt a borítékot, így adakozhattam is volna. Lehet, Istennek fontosabb volt, hogy Ő adjon most nekem.

Isten kegyelmes, és néha egy teljesen váratlan segítséget küld egy nehéz helyzetben. Nyilván a fent említett helyzetek nem az élet legnehezebb helyzetei voltak, mégis, milyen jó, hogy ilyenkor is gondja van ránk! 

Nem tudom, ki hogy van vele, én sokszor nem veszem észre, hogy a hitemnek lennének cselekedetei. Nem látom azt, hogy a hitem cselekedetek formájában megnyilvánulna. Sőt, sokszor azt sem értem, hogy milyen cselekedeteknek kellene egyáltalán lenniük, milyen cselekedetekben nyilvánulhatna meg egyáltalán a hitem. Vannak-e egyáltalán cselekedetei a hitemnek? Hogyan lehetne több ilyen cselekedet? Nem olyan rég kaptam erre egy választ.

Talán valami bonyolultra gondolunk akkor, amikor a hit cselekedeteire gondolunk. Pedig ezek lehetnek egyszerű dolgok is. Egyszerűen csak bele kell gondolni: milyen dolgok vannak, amiket azért teszek, mert hívő vagyok, és ha nem az lennék, nem tenném? Hogy a legegyszerűbb dolgokat említsem: istentiszteletre járás, bibliaolvasás, imádkozás. Ezeket nyilván azért teszi az ember, mert hívő, és ha nem hívő lenne, nem tenné. Valamiért úgy érezzük, jó, ha tesszük ezeket. De lehet más, egyszerű dolgokra is gondolni. Valaki otthon a falra felragaszt kis papírra Igéket a Bibliából, mert úgy érzi, segít neki, ha szem előtt van. Vagy úgy rendezi át lakását, hogy a régi, bűnökkel kapcsolatos dolgai már ne kapjanak benne helyet, hanem az Istentől kapott békesség tudjon megnyugodni az emberen, ha otthon van. No meg, nyilván mindenkivel történt valami érdekes, amikor megtért, vagy utána is, és ezt elmondja másoknak is. Vagy ha nem mondja el, leírja, és elküldi emailben barátainak, ismerőseinek. Igazából ez a blog is, amit itt írok, egyfajta megnyilvánulása a hitem cselekedetének, hiszen ha nem lennék hívő, nem írnám.

Nem kell bonyolult dolgokra gondolni, nem kell rögtön olyanra gondolni, hogy Ábrahám kész lett volna feláldozni Izsákot, és mi még nem jutottunk erre a szintre. Mik azok a dolgok, amiket csak azért teszek, mert hívő vagyok, és különben nem tenném? Tehetnék-e több ilyen dolgot?

Természetesen lehet másra, ennél többre is gondolni, de elindulásnak mindenképpen jók a fentiek. Meg vagyunk bizonyosodva arról, hogy Isten létezik, és hogy szeret minket. Ezzel együtt jár az is, hogy bízunk benne. Tehát tehetünk olyan dolgokat is, amiket egyébként nem tennénk meg, de mivel Istenben bízunk, és mivel Isten fontos számunkra, ezért megtesszük - természetesen nem szórakozásból, hanem adott szituáció, esetleg nehéz helyzet miatt például belevágunk valami olyasmibe, amibe egyébként nem vágnánk bele (kilépve ezzel a komfortzónánkból), de mivel úgy gondoljuk, Isten szeret minket és megbízhatunk benne, ezért ebben sem fog magunkra hagyni és segíteni fog benne minket. Konkrétumokat most direkt nem írok.

Ha már itt tartunk, írnom kell az „anticselekedetekről" is. Mi az, amiket megcselekszünk ugyan, de nem visz minket előre, sőt inkább negatív következményei lesznek? Megcselekesszük, de nem lesz jobb emiatt Istennel a kapcsolatunk, vagy esetleg még lelkileg rosszabbul is érezzük magunkat utána? Vagy bármilyen módon negatív következménye lesz? Az ilyen cselekedeteket próbáljuk mellőzni, mert nem a hit cselekedetei, hanem éppen ellenkezőleg. Természetesen a hit cselekedeteinek is lehetnek negatívnak tűnő következményei, így például bizonyságtételünket nem mindenki fogja örömmel fogadni, de ez ne zavarjon! Az emberek is bőségesen elénk tárják az olyan dolgokat, melyek nem építőek, már csak ezért is jogunk van nekünk is elmondai, mi hogyan gondoljuk. De természetesen ne ez vezéreljen, hogy bosszúból csak azért is elmondom én az evangéliumot, hanem a szeretet vezéreljen.

De ha belegondolunk, amiket itt fent írtam, majdnem mind egy szabályrendszer. Ne szabályrendszerekre építsünk, hanem erősítsük meg Istennel a személyes kapcsolatunkat és a Szentlélek jelenléte legyen erős bennünk, és akkor ezek szinte maguktól fognak menni. Hogy mit tehetünk ezért, mit nem? Nem mindig egyszerű a válasz, de az jó, hogy Isten képes minket mindig utolérni a szeretetével. Valamikor kérjük Istent, hogy „adj még többet magadból", de nem érezzük, hogy adna, máskor meg nem kérjük, és jön, megtalál, szól hozzánk.

A hit cselekedeteiről régebben is írtam már itt.

Örvendezzetek ti igazak, az Úrban; a hívekhez illik a dícséret. Dicsérjétek az Urat citerával; tízhúrú hárfával zengjetek néki. Énekeljetek néki új éneket, lantoljatok lelkesen, harsogón. (Zsolt. 33. 1-3.)

Jó dolog dicsérni az Urat, és éneket mondani a te nevednek, oh Felséges! Hirdetni jó reggel a te kegyelmedet, és éjjelente a te hűséges voltodat. Tíz húrú hegedűvel és lanttal, hárfán való zengedezéssel. Mert megvidámítottál engem Uram a te cselekedeteddel, a te kezednek műveiben örvendezem. (Zsolt. 92. 2-3.)

Dicsérjétek az Urat! Dicsérjétek Istent az ő szent helyén; dicsérjétek őt az ő hatalmának boltozatán! Dicsérjétek őt hősi tetteiért, dicsérjétek őt nagyságának gazdagsága szerint! Dicsérjétek őt kürt-zengéssel; dicsérjétek őt hárfán és citerán; Dicsérjétek őt dobbal és tánccal, dicsérjétek őt hegedűkkel és fuvolával; Dicsérjétek őt hangos cimbalommal, dicsérjétek őt harsogó cimbalommal. Minden lélek dicsérje az Urat! Dicsérjétek az Urat! (Zsoltár 150.)

A Biblia, főleg a Zsoltárok könyve több helyen arra bíztatja a hívőket, hogy zenével dicsérjék az Urat, és ebben használjanak hangszereket is.

A leggyakoribb felállás, hogy van egy gyülekezet, akiknek kb. az 1-2%-a a dicséret alkalmával valamilyen hangszeren játszik, a többiek csak énekelnek. Természetesen ez nagyon jó, de az idézett igehelyeket nézve nincs bekorlátozva, meghatározva az, hogy hányan és kik játsszanak hangszeren, tehát úgy is lehetne értelmezni, hogy akár mindenki dicsérje az Urat hangszerekkel is. Ez persze többféle problémát felvet, de kissé furának tűnne, hogy a hangszeres dicséretre buzdítás csupán a gyülekezetből pár ember kiváltsága lenne, és ezek az igehelyek csak őhozzájuk szólnának.

Mi lenne, ha egyszerre sokan dicsérnék hangszerekkel az Urat? Zűrzavar, hangzavar lenne? Káosz lenne? Nem tudom. Eddig még sosem hallottam olyan összejövetelről (nem csak keresztény körökben), ahol sok ember egyszerre játszott hangszereken, és hogy ez milyen volt. Ami tény, hogy vonós zenekarok léteznek, és ott sokan játsszanak egyszerre. A fenti igehelyek pedig pont említik a hegedűt is. Jó sok éve voltam egy olyan keresztény összejövetelen, ahol a dicsőítésre külön hangsúlyt fektettek, valami nagyobb stadionban lehetett az egész, és a dalszöveg mellett a kivetítőkre az akkordokat is kivetítették. Láttam is ott pár embert a közönség soraiban, akik gitároztak. Tehát elvileg megoldhatónak tűnik, és ha mindenki az Úr dicséretét tűzi ki célul, nem kell, hogy káosz legyen belőle.

Egy másik felmerülő probléma, hogy nem mindenki ért a zenéhez. A mai világban eléggé szigorú keretek közé szorították ezt, kezdve az iskolai ének-zenei oktatással, ahol van elvileg valami zeneelmélet, de mindez úgy, hogy a tanuló egyetlen hangszert nem lát közelről, nem hogy megpróbálja rajta azt, amit az elméletben megtanult. El lehetne szakadni ezektől a tradícióktól és kulturális dolgoktól, és a gondolattól, hogy "nekem nincs érzékem a zenéhez", és pár óra alatt is meg lehetne ismerni a zene alapjait és akár megérteni, hogyan lehet egy hangszert megszólaltatni. Lehet, mi bizonyos hagyományokhoz ragaszkodunk, de az is lehet, hogy Isten el tudná képzelni, hogy a hívők jelentős része képes legyen hangszeren is dicsérni Őt, mert nem akkora ördöngösség az, mint amilyennek sokan gondolják. Nyilván nem mindenki zavarna le egyből gyors gitárszólókat, de nem is ez a cél. Aki akarja, nyilván képezhetné magát. Elég sokféle hangszer van, és talán mindenki találna kedvére valót.

A tánc is egy olyan dolog, ami nagyon ritka még karizmatikus keresztény körökben is. Igazából azonban a tánccal és hangszeres zenéléssel új kapukat lehetne megnyitni az Úr jelenléte felé, ha valóban az a cél ezzel, hogy Őt dicsérjük. Talán minden újjászületett hívőnek meg kellene tapasztalnia legalább egyszer, milyen az, amikor az Úr előtt táncol, vagy az Úrnak játszik a hangszeren, és milyen az, amikor közben a Szentlélek szinte átveszi a mozdulatait, és már nem is azt játssza az ember, amit eredetileg elkezdett, hanem valami mást. Ebbe az irányba talán kevesen "merészkednek" el, pedig lehet, a zsoltárokban is azért is írják ezeket, hogy ezáltal is közelibb megtapasztalásaink legyenek Isten jelenlétéből.

Lehet, hogy a dicsérjétek az Urat hangszerekkel felszólítás mindenkihez szól? Az is lehet, nem feltétlen a nagyobb gyülekezetekben kell ezt megvalósítani (bár ez se lenne feltétlen kizárt), hanem akár egyénileg, vagy kisebb csoportokban. A mi kultúránkra nem jellemző, hogy a hétköznapi ember csak úgy zenélgessen. Az jellemző, hogy sokan azt mondják, "nekem bot fülem van", "nem értek a zenéhez", stb. De ez is csak egy kulturális örökség lehet, és ha kevésbé zárkóznánk el az új dolgoktól, talán az sem lenne olyan meglepő, ha szinte minden ember zenélne valamilyen szinten. Az is lehet, így több dal, több dicséret születne.

Még valami. Karizmatikus keresztény vagy? Akkor szólsz nyelveken. Volt már, hogy nagyon sokat szóltál nyelveken egyhuzamban? Akkor bizonyára tapasztaltál olyat, hogy a nyelveken szólás egy idő után átmehet nyelveken éneklésbe. De talán vannak olyanok is, akiknél a nyelveken szólás eleve énekléshez hasonlóan indul. A lényeg, hogy átadod a szád és a hangképző szerveid az Úrnak, és ilyenkor ezzel Őt dicséred. A nyelveken éneklésnél nem gondolkozol, hogy mit énekelj, milyen dallamot találj ki, egyszerűen csak jön magától. Nem gondolkozol azon, hogy hány kereszt az előjegyzés, vagy hogy C-dúr vagy B-moll, vagy 4/4-es az ütem vagy 3/4-es, hanem csak énekelsz és kitalálsz egy új dallamot, zenét szerzel - új dalt énekelsz az Úrnak. Elvileg minden hívő megkaphatja a nyelveken szólás ajándékát, és mindenkinél előjöhet az is, hogy nyelveken kezd énekelni. Nem kell zeneprofesszornak, sem elismert tehetségnek lenni. Nem az számít, antitálentumnak vagy botfülűnek gondolod-e magad, vagy valaki más annak mond-e téged. Az egész az Úrtól jön, ő alapból belénk helyezte a zenéléshez a képességet. (Odaát majd valószínűleg örökké Őt fogjuk dicsőíteni, és valószínűleg nem úgy, ahogy itt a Földön, hogy a párszáz fős gyülekezetben talán legtöbbször mi sem halljuk a saját hangunkat. Miért ne kezdhetnénk el ezt már itt a Földön gyakorolni? Ahogy egyébként a problémáink sem lesznek már meg legkésőbb odaát, úgy a problémáinkhoz sem feltétlen kell olyan veszettül ragaszkodunk jelenleg, hanem elengedhetjük őket. Próbálhatunk már most berendezkedni a Mennyre, ha már úgyis ott fogjuk az örökkévalóságot tölteni.)

Énekeljetek az Úrnak új éneket; énekelj az Úrnak te egész föld! (Zsoltár, 96.1.)

Több helyen is megtalálhatjuk a Zsoltárok könyvében az új ének kifejezést, és a Jelenések könyvében is előfordul. A fenti igében az egész föld fogalmába véleményem szerint bőven belefér az összes hívő is.

A nyelveken éneklés képességével kapcsolatban még valami eszembe jutott. Talán sokaknak azt mondják gyerekkorukban, vagy akár később, hogy nincs tehetségük valamihez. Akár tanárok, akár szülők, akár mások elveszik a kedvet, lelkesedést valamitől arra hivatkozva, hogy nem vagy jó benne, ezért nem is kellene csinálod. Ahogy a zenével kapcsolatban erre a megoldás az Úrnál van, tehát az Úr jelenlétébe bemenve és hozzá imádkozva elkezdhetünk énekelni, akkor is, ha mindenki azt mondta, hogy semmi tehetségünk hozzá, ugyanígy más dolgokkal kapcsolatban is az a megoldás, ha az Úrhoz megyünk, és amiről addig azt gondoltuk, nincs hozzá tehetségünk, azt az Ő jelenlétében megtalálhatjuk és kibontakozhatunk.