Elgondolkoztam azon, hogy aki átadja az életét Istennek, annak nem saját maga fog számítani, hanem Isten. Ilyenkor nem az a fontos, hogy én mit akarok, mire vágyom, mit akarok megvalósítani, hanem hogy Isten mit akar. Valaki igazságtalanul bánik velem, én erre reagálnék, hogy nem úgy gondolom, felhívnám a figyelmét, hogy azért nem teljesen úgy vannak a dolgok, ahogy ő gondolja, akár erőteljesebben is fellépnék vele szemben. De minek? Ezzel a „de minek"-kel nem azt mondom, hogy feltétlen mindig hagyni kell magunkat, bölcsen kell kezelni ezt is. De ha igazságtalanul bánik velünk valaki, miért kell azzal foglalkozni? Mi jelentősége van? Nem mindegy az egész? Nem az a fontos, hogy nekem igazam legyen, hogy meglegyen az akaratom, vagy amit szeretnék, hanem hogy Isten akarata legyen meg. A saját életem, saját akaratom nem annyira fontos, hogy csak azért, mert úgy gondolom, kiálljak mellette körömszakadtáig. Megismertem Istent, belépett az életembe és azt kéri, ne legyen olyan fontos nekem a saját életem, saját akaratom. Ilyenkor sokszor találkozik ott belül ez a két dolog: Isten kérése, hogy hogyan viselkedjek, és a saját akaratom. Tegyük fel, hogy háttérbe szorult eddig az, hogy Isten ilyenkor mit kér tőlem, valamiért nem volt olyan fontos, vagy nem tudtam vele mit kezdeni, nem volt elég hitem, hogy elengedjem a saját akaratomat, hogy nekem úgy lesz jobb. Tegyük fel, hogy például a kisebbségérzés ellensúlyozására vagy a lelki problémák ellensúlyozására a saját akaratomat akartam véghez vinni, és vesztesnek éreztem magam, ha eleve meg se próbáltam. Tegyük fel, hogy valamiért megértettem, hogy ha úgyis biztos vagyok benne, hogy Isten létezik, mert megtapasztaltam a saját életemben, akkor mégis csak Isten a fontosabb. Tegyük fel, hogy ilyen helyzetekben nem a saját akaratom érvényesítése vagy érvényesítésének megpróbálása lesz fontosabb, hanem hogy Isten akarata legyen meg, és nem megyek bele feleslegesen a saját igazam bizonygatásába.

Tegyük fel, nem olyan fontos nekem, mi lesz az egész életemmel, mi lesz a saját igazságérzetemmel, bármimmel, mert rájöttem, tényleg mindegy. Nem leszek előbbre, ha az életemet így vagy úgy akarom elképzelni és erre törekszem szinte minden erőmmel. A másik ember így gondolja, én meg amúgy, teljesen másképp - és akkor mi van? Semmi. Ő így gondolja, akkor mi van? Semmi. Tegyük fel, eddig fontosabb volt nekem, hogy ahogy én gondolom, úgy jó, és ezt jól meg is tudtam indokolni, és mondjuk a másik nem tudja megindokolni, hogy az miért jó, ahogy ő gondolja. De akkor sincs semmi. Lényegtelen az egész. Nem ezen fog múlni semmi. A másik ember jobb esetben idővel majd megtér ettől függetlenül, ha nem tért meg még, ennek van jelentősége, mindettől függetlenül. A többi dolog csak apróság.

A lényeg, visszakanyarodva az előző gondolatmenethez: valakinek Isten fontosabb, mint a saját akarata, és a másik emberre is úgy tekint, hogy ő a fontosabb, nem a saját akarata, jóléte, elképzelései, bármije. És így is fog viselkedni a másik emberrel. A másik ember ezt észreveszi, és jól esik neki. Ilyenkor valójában Isten szeretetével találkozik: ha valaki az Istennel való személyes kapcsolata következtében velem szemben előzékenyebb, kedvesebb, segítőkészebb, mint más emberek, akkor valójában Istenből tapasztaltam meg valamit. Lehet, hogy vannak kedves, előzékeny emberek, nem hívők is, ez is jó, de valahogy teljesen más, amikor valakit Isten indít arra, hogy ilyen legyen, és ha ilyen emberrel találkozom, más érzés az, hogy őrajta keresztül Istenből tapasztalok meg valamit. Lehet Isten szeretetét megtapasztalni közvetlenül, például imameghallgatás által, vagy úgy, hogy elcsendesedem és időt töltök vele kettesben, és érzem a jelenlétét. Ez is jó. De teljesen más, mikor egy hívő emberen keresztül tapasztalom Isten jelenlétét, mert a hívő ember Istennek alárendeli magát és Isten akaratát tartja a legfontosabbnak.

Legyünk mi is ilyenek, akik magunkat Isten akaratának alárendelve viselkedünk más emberekkel! - írnám ezt a végére, ha valami szép kis prédikációt akarnék itt tartani. De nem akarok, egyszerűen csak leírom, ami ma este előjött bennem és elgondolkoztatott. Nem ez illik talán a végére, de elgondolkoztam, ahogy kinéztem az ablakon, láttam embereket sétálni, autókat menni, hogy nekik van valami akaratuk, céljuk, ami miatt épp tartanak valahova, saját céljuk, talán saját kis önző céljuk, ami nem vezet semmire. Nekem is vannak céljaim, elképzeléseim - és most kérdezném azt, hogy „de minek?", de nem kérdezem, mert ez így nem jó. Kellenek célok, elképzelések, kell is törekednünk rájuk. De csak egy bizonyos határon belül. Ha nem akarnak ezek a célok megvalósulni, nem kell elkeseredésünkben az ablakból puskával lövöldözni az embereket, sem a Dunának menni. Van valami bevételem, vannak kiadásaim, vannak elképzeléseim, hogy miket szeretnék venni magamnak, mennyit akarnék félretenni, stb. Oké, megpróbálhatom megvalósítani, törekedni rá, hogy nagyobb bevételem legyen, megtenni ennek érdekében, amit lehet. De fontos-e igazán, hogy ez megvalósuljon? Semmi sem az én tulajdonom, még én magam sem, mert a Megváltóm tulajdona vagyok, aki drága véren vásárolt meg engem. A pénzem is valamilyen szinten az Övé, nem az enyém. Lehet, nem tudok annyi pénzt összegyűjteni, amennyit szeretnék, és Ő azt akarja, hogy valami másra adjam ki a bevételem egy részét, de ettől nem leszek boldogtalanabb. Gyakorlatilag nem leszünk boldogtalanabbak, ha nem valósulnak meg pont azok a céljaink, amiket elképzelünk és pont úgy, ahogy mi akarjuk, mert Isten épp valami mást akar.
Ez utóbbi bekezdéssel már elkanyarodtam az eredeti témától. De nem is az a cél, hogy itt tanítgassak másokat vagy prédikáljak. Csak egyszerűen leírom, ami eszembe jutott ma este.