Időnként úgy érzi az ember, hogy a közeg, város, hely, ahol tartózkodik, szellemi szempontból meg van terhelve. Amikor megyek egyik városból a másikba, érzékelem, hogy "van valami a levegőben", valami olyan furcsa, de nevén nevezni nem tudom a dolgot. És azt is érzem, hogy ez a dolog mintha Isten elé egyfajta falat állítana. Meg is fordult a fejemben legutóbb, hogy itt aztán biztos nem fogom nagyon érezni Isten jelenlétét.
Na, de érzésekre nem szabad építeni, és ha a jelenlétét valamiért nem is érzem, nem tudok közel kerülni hozzá, akkor sincs távol. Nem feltétlen érzésekben mutatkozik meg a jelenléte, hanem pl. azáltal is, hogy szól hozzám. Ahogy olvasgattam, szerkesztgettem az előző blogbejegyzéseket, akkor is rájöttem dolgokra, amikből újabb blogbejegyzéseket (többek között ezt) kezdtem írni. Igen, ezen az "Isten háta mögötti" helyen is szólt hozzám az Úr. Ez már jó, mert tudok Vele foglalkozni, gondolkozni azon, amit szólt hozzám.
És mekkora gazdagság van abban, amikor az Úr szól! Pusztán arról írok most blogbejegyzést, hogy szólt hozzám az Úr, és még csak nem is említettem, hogy mit! Már pusztán azzal, hogy szól hozzám, megértet velem valamit, attól függetlenül, hogy mit mond. Már önmagában az a tény, hogy "szól az Úr", "megér egy misét". Amikor az Ő szavát halljuk, egyrészt ne keményítsük meg szívünket, másrészt pedig minél puhább a szívünk, annál több mag tud beleesni egyszerre. Azt veszem észre egy jó ideje, hogy az Úr egyszerre nem csak egy-egy magot vet el a szívünkbe, hanem az egész talán felér egy vetési időszakkal.
