Mostanában tudatosul számomra, mit jelent a jókedvű adakozó és a nem jókedvű adakozó. Akiben Isten gyönyörködik, annak többnyire a kedve is jó, de a "jókedvű" nem arra vonatkozik, hogy az ember kicsattan a vidámságtól (de ez sincs kizárva), hanem hogy örömmel ad, jó kedvvel ad, nem azért, mert muszáj, nem kényszerből. Ettől függetlenül lehet akár éppen rossz kedve is az adakozónak.
A jókedvű adakozásnak eddig két fajtáját tapasztaltam meg. Az egyik, amikor az ember felszabadult állapotban van és nem foglalkozik olyan problémákkal, hogy lesz-e elég pénz, hogyan lesz, stb., hanem ezektől a gondolatoktól szabadon tud adakozni. A másik, amikor az ember látja, hogy az esetleges problémái semmit sem fognak előbbre jutni attól, hogy valamivel több pénze van a zsebében. Volt, hogy a problémák eluralkodtak rajtam, és ilyenkor nem érdekelt a pénz, mert hiába volt, nem voltam tőle boldog. Az ember szeretne legalább az égető problémáira valami megoldást találni, és amíg ezt nem találja meg, addig nem tud igazán boldog lenni. Ilyenkor hiába van akármennyi pénze, semmire nem megy vele. Volt már, hogy ilyen állapotban kicsit többet is adakoztam a szokásosnál. Hiszen beláttam, semmi olyat nem tudnék a pénzemen venni, amitől előbbre lennék. Ez a "rosszkedvű" állapot is egy felszabadult állapot, amikor az embert nem nyomasztják az anyagi problémák, és nem jelent számára terhet, hogy egy adott összegről lemondjon.
A valódi rosszkedvű adakozás más. Az azt jelenti, hogy az ember ragaszkodik a pénzéhez, ezért nem akar róla lemondani. (Ez a ragaszkodás persze értelmetlen, hiszen nincs is olyan dolog, amit ha pénzen megvennék, annyira ki lennék vele segítve, legalábbis én ezzel így vagyok.) Persze adott esetben vezethet arra a Szentlélek, hogy ne vagy csak keveset adakozzon valaki.
