Az utóbbi időben nem értettem igazán, mit vár tőlem Isten az adakozás terén, ezért aztán hol adakoztam, hol nem. Istentisztelet előtt kértem Istent, szóljon hozzám, mert nem értem a dolgot.
Amikor adakozásra került a sor, valóban "jó kedvem volt". Régebben is átéltem már, milyen a jókedvű adakozó, akit Isten szeret. Ez a jókedv azt jelentette, hogy örömömet lelem abban, hogy adakozhatok, és ilyenkor az embernek eszébe nem jut azon gondolkozni, hogy amire a pénz kéne, azzal mi lesz, vagy talán még azon sem, hogy mennyit adjon, keveset, sokat, vagy amolyan közepeset. Ideális esetben az ember a gyülekezetben be van töltekezve Szentlélekkel, ami azt is jelenti, hogy a gondok nyomása és mindenféle aggódás alól fel van szabadulva és nem gondolkozik azon, hogy holnap mit kéne vagy mit nem kéne csinálni, mi lesz jó, mi nem lesz jó, mi lesz, ha mégsem úgy alakulnak a dolgok, ahogy elképzelte, stb. A Szentlélek a szabadság Szelleme is, mert amikor telve van Vele az ember, akkor szabad az ilyen gondolatoktól. Ilyenkor az ember egyszerűen átadja magát Istennek és Benne bízik, és a problémáit, aggódásait is Rá veti, Istentől várva a megoldást, útmutatást. Ilyenkor az ember nem kezd el agyalni azon sem, mire kell a pénz, lesz-e elég pénz, stb., nem kötözik meg és húzzák le ilyen aggasztó gondolatok.
Amikor így érez az ember, akkor tud jókedvvel adni, úgy, hogy igazán örömét leli abban, hogy adakozik. Ez az, amit Isten szeret: amikor szívből, örömmel adakozunk, nem pedig azért, mert illik, mert muszáj, vagy mert azért mégiscsak kéne adakozni is, hogy ne veszítsük el Isten jóindulatát és áldásait, stb.

... nem szomorúságból, vagy kénytelenségből; mert a jókedvű adakozót szereti az Isten. (2. Kor. 9.7.)

És igazából ilyenkor nem is érzi az ember, hogy kevesebbje lenne utána. Sőt, nekem abban az időszakban lett állásom (mellesleg a gazdasági válság közepén), ezáltal több bevételem, amikor az adakozás örömét többször is megtapasztaltam.