Ma elgondolkoztam azon, hogy miért lehet annyi vallás és hogy mitől függ, hogy egy ember miben hisz, melyiket tartja a legelfogadhatóbbnak.
Két emberrel beszélgettem a közelmúltban, akik valami másban hisznek, mint én. Az egyiküktől megkérdeztem, miért úgy gondolja, ahogy mondja, szerinte miért úgy van. Válasza "túl egyszerű" volt: "én így tudom elképzelni". Semmivel nem támasztotta alá nézeteit, lényegében olyan világnézete van, amivel talán teljesen egyedül van a világon, a lélekvándorlás és a kereszténység sajátos egyvelegében hisz. Azt is elmondta, csak azért evangélikus (bár az evangélikus hittől is teljesen távol áll az, amiben ő hisz), mert már a nagypapája is az volt, és milyen dolog lenne már, ha ő nem az lenne.
A másik ember, akivel a hit témájáról beszélgettem, rendkívül békés természetű és a keleti vallások állnak hozzá a legközelebb. A beszélgetés során felfigyeltem arra, hogy ez a békesség ebben az emberben túlzottan is nagy, és még a saját érdekében, alapvető dolgokért sem akarna harcolni, küzdeni, minden esetben a beletörődést választja. Az idő során kifejlesztette magában azt, hogy mindent le tudjon nyelni (amihez a keleti vallások tanulmányozása is sokat segíthet), és így semmi ellen nem kell küzdenie.
Evolucionisták egy része nem azért hisz az evolúcióban, mert annyira cáfolhatatlannak látja. Nem találkoztam még olyan emberrel, aki komoly ateista lenne és közben azt mondja, hogy az evolúció ellenérveinek némelyikében van valami. Az ateisták valójában nem azért szavaznak az evolúció mellett, mert annyira meggyőzőek és megcáfolhatatlanok a tudományos érvek (bár ők ezt állítják az érveikről), hanem mert irtóznak attól a gondolattól, hogy a világot Isten teremtette. Számukra az evolúció hirtelen tudományosan teljesen megcáfolhatatlan ténnyé válik, hirtelen minden kérdésre megvan a válasz érdekes módon, míg más, valaminek a történetével foglalkozó tudomány bevallja, hogy bizonyos régi állapotokra csak visszakövetkeztetni tudunk, nem lehetünk teljesen bizonyosak abban, mi volt régen, még ha a jelenben megfigyelhető folyamatok alapján következtetéseket is fogalmazhatunk meg ezzel kapcsolatban. Ezek a megválaszolatlan kérdések nem tűnnek el, de furcsamód az evolúció minden kérdésére hirtelen meglesz a válasz számukra. Istenhívőknél nincs mindig akkora tétje a dolognak, vannak, akik azt mondják, az evolúció a teremtéssel összeegyeztethető, vannak, akik azt mondják, nem. De az ateizmus nem tudja összeegyeztetni.
Nagyrészt lelki, pszichológiailag leírható okai vannak annak, hogy valakihez milyen hit, vallás áll közel. Gyerekkoromban elkezdtem azon gondolkozni, amiről később megtudtam, hogy az ún. szolipszizmushoz áll nagyon közel. Pszichológiailag leírható, miért gondoltam ilyenre: én voltam magam számára a világ közepe, eléggé magam körül forogtam. Különféle hatások érik az embert, amik következtében istentagadó vagy hívő lesz belőle. Van, aki pl. neveltetése miatt jól meg tudja oldani a saját problémáit és azt mondja, Istenre azoknak van szükségük, akik erre nem képesek. Van, aki sok negatív jelenséggel találkozik az egyházban, ezért Istentől is elfordul. Ezek hatások, amik érnek minket, ezek akarva-akaratlanul is formálják világnézetünket. Elvileg ha más hatások érnék egy konkrét embert, a világot más szemszögből (is) látná, másmilyen világnézete alakulna ki.
A kereszténység valami más. Az igazi kereszténység nem fogadja el egy az egyben azt, amit az ember a lelki tulajdonságai miatt hinni szeretne: Isten átformálja az embert: többször szembesül a keresztény azzal, hogy a Szentlélek valami teljesen más irányba akarja vezetni, mint amit az ember maga elképzelt, kigondolt volna, és a Szentlélek vezetését néha túl hajmeresztőnek tartjuk, mert szokott a megszokott dolgaink, beidegződéseink ellenére valami mást várni tőlünk, valami más irányba terelni. Ez meglehetősen a szűklátókörűség ellen van, sőt ahogy bővül a látókör, csodák is történnek. A valódi kereszténység nem használható fel arra, hogy az ember a saját lelki beállítottságait kénye-kedve szerint még jobban kiteljesítse, saját elképzelése szerint megvalósítsa önmagát, ahogy akarja. A Biblia arról szól, hogy Jézus letette az életét értünk, mi is adjuk oda magunkat, az életünket Neki. A Jézusra épülő keresztény életben előbb-utóbb minden hívő találkozik olyan dolgokkal, amik teljesen ellentétesek saját, önmegvalósítását célzó elképzeléseivel. Nem helyezhetjük magunkat kényelembe, hogy nekem ez és ez a jó, mert ilyen és olyan vagyok, mert Isten sokszor kirobbant ebből és szembesülünk önmagunkkal. A Szentlélek mindig úgy szembesít, hogy felismerjük hibáinkat, amiket más emberek hiába is mondogatnának nekünk, nem vennénk komolyan. Ráadásul mindig olyan szeretettel figyelmeztet arra, hogy rossz úton járunk, hogy nem érezzük magunkat miatta örökre elveszve és lesújtva, hanem azonnal erőt is kapunk a változáshoz. Olyan változáshoz, amire magunktól soha nem lennénk képesek, de még csak a változás szükségességét se tudtuk volna magunktól soha felismerni. Erre csak a Szentlélek képes, és ehhez csak egyetlen út vezet: Jézus.
Semmilyen más vallásban nincs szó olyan Istenről, aki úgy szereti az embert, hogy az életét odaadja érte. Ez a szeretet legmagasabb foka, ennél nagyobb szeretet nem képzelhető el. Ezzel a szeretettel találkozhatunk a Szentlélek vezetésében is, amiről az előbb írtam. Más vallás ilyenre eleve nem lehet képes, mert nem a jézusi szereteten alapul, és a Szentlélek vezetése sem tud így az életünkre jönni, hiszen a Szentlelket is Jézus küldte el azoknak, akik benne hisznek.
Persze sok formája van a kereszténységnek is, illetve sok mindent neveznek kereszténységnek, ami nem a fentieken alapul.
