Számomra az anyagi életben a következő Ige mindenre választ ad:
A jókedvű adakozót szereti az Isten.
Az adakozás számomra nem kizárólag a gyülekezetben a gyűjtéskor történik, hanem mindig, amikor anyagi jellegű kérdés felmerül bennem. Bizonyos értelemben adakozásnak számít az is, ha magamra költök. Időnként arra gondolok, pénzt tudok megspórolni azzal, ha valami apróságra nem adok ki. Természetesen kell némi józanság ahhoz, hogy az ember mit vesz meg, mit nem, de alapvetően nem attól fog függni, hogy mennyi pénzem lesz, hogy mennyit sikerül megspórolnom, hanem Istentől. Nem jó, ha az ember nem szabad arra, hogy apróbb dolgokra pénzt adjon ki. Nem attól lesz több pénzem, ha sikerül megspórolnom valamit, hanem attól, ha Isten ad. Isten csak akkor ad, ha rábízom a dolgot, tőle várom a megoldást, nem magamtól, nem a magam ügyességére, erőlködésére támaszkodom, nem a magam erőlködésétől várom, hogy valami jobb lesz.
Soha nem megoldás, ha ragaszkodom a pénzhez és valamire azért nem adok ki pénzt, mert sajnálom rá - erre jöttem rá pár napja. Egyéb okokból persze lehet, hogy nem adok ki valamire pénzt és ez lehet jogos is, de csak azért nem adni ki valamire pénzt, mert sajnálom rá, nem jó. Az ember akkor szabad, ha mindig jókedvűen tud pénzt kiadni a keze közül, ilyenkor szabad a pénzhez való ragaszkodástól. Rájöttem, hogy ha ragaszkodom a pénzhez, semmivel nem lesz több pénzem. És a lényeg, hogy amire az Úr akarja, hogy pénzem legyen, arra meg is adja.
(Persze nem úgy adja a pénzt az Úr, hogy tessék, itt van, hanem pl. munka által.)
