Nameless blog, hiszen a cím részletkérdés

Amikor a hitről volt szó, mindig azt éreztem, van valami, amit ezzel kapcsolatban nem értek, ami sok nekem, nem vagyok képes befogadni. Sosem értettem azokat a dolgokat, hogy egyesek hittel elfogadják, hogy nekik ez és ez jár Istentől és meg is kapják. Meg régebben az a "vád ért" engem, hogy nincs elég hitem valamihez.

Azt gondolom (és most is meg vagyok győződve arról, hogy ebben nem tévedek), hogy nem az a legfontosabb, hogy hittel dolgokat átvegyek Istentől, várjam, hogy Ő mit tud adni nekem, hanem az, hogy én mit tudok tenni Istenért, az Ő munkájáért, mit tudok szolgálni. Alapvetőnek érzem ezt a gondolkodásmódot a keresztény életben. Amikor másokat a hitről hallottam beszélni, mindig úgy tűnt nekem, hogy ez az elsődleges dolog átkerült a második helyre: Isten így meg úgy meg amúgy megáldott, ezt, azt, amazt kaptam Tőle, ez került a középpontba, és ezt nem tudtam elfogadni. Vannak, akik azt mondták, mindenféle betegségből átvehető a gyógyulás Istennél, csak hinni kell benne - na ettől aztán teljesen kész voltam: biztos, hogy Isten egy autómata, amibe ha bedobjuk a hitet, kiad valamit nekünk? Különben is, ha valamiben nagyon hiszünk, azzal mintegy szugeráljuk a körülményeket, ezzel anticipáljuk a megtörténését, megkapását annak, amit szeretnénk, hogy megtörténjen, amit szeretnénk megkapni - ehhez aztán nem is kell kereszténynek, de még hívőnek sem lenni, mert ez a pozitív gondolkodásmód akár materialista embernél is meg tudja hozni a gyümölcsét.

Ez az egyik oldala a hitnek ill. a hit hiányának. A másik oldalon olyan félelmek állnak, melyek megkeserítik életünket, és abban is akadályoznak, hogy jobb hívő életet tudjunk élni. A félelmet tudvalevőleg nem támogatja a Biblia, sőt arra buzdít rengetegszer, hogy "Ne félj!" (állítólag pontosan 365-ször van ez benne a Bibliában valamilyen formában, tehát az év minden napjára jut belőle). Talán sok emberben vannak olyan félelmek, hogy mi lesz, ha egyszer hajléktalanná válik, elveszti az állását, vagy valami rendkívüli, tragikus dolog fog történni az életében. Természetesen a pártalálás terén is ott van sokaknál a gondolat, vagy akár aggodalom, mi lesz, ha nem fogok találni senkit, nem lesz párom. Többnyire a jövővel kapcsolatban fordulnak elő akár megalapozott, akár megalapozatlan aggódások, félelmek, gondolatok. Akár olyan is lehet, hogy valaki az egészségével kapcsolatban aggódik, hogy tönkre fog menni az egészsége, vagy az élete fog valamilyen területen tönkremenni. Valaki pedig esetleg saját temetését képzeli el előre - ez nem vicc, tényleg van ilyen.

Szóval van ez a két oldala a dolognak. De hogyan lehet valami középutat találni? Hogyan lehetséges az említett félelmeket kivágni az életünkből úgy, hogy Istent nem hittel működő autómataként használjuk ebben?
Legutóbb istentiszteleten a hitről volt szó. Mondanom sem kell, rögtön jöttek a gondolatok, hogy ezt az igehirdetést én nem fogom tudni elhordozni, nem fogom tudni megérteni, hova tenni. Mondjuk, ahogy vártam, nem volt szó arról, hogy áteshetünk a ló túlsó oldalára és Istent hittel működő autómataként fogjuk felfogni. A jövőtől való félelmekről volt inkább szó, rávilágított az igehirdető arra, hogy sokan küzdenek ilyen félelmekkel, talán tudtukon kívül. Megértettem, hogy ez a dolog másik oldala, és Isten nyilván nem akarja, hogy bármiféle félelem is legyen bennünk. De hogyan lehet átvenni hittel dolgokat Istentől úgy, hogy közben nem autómataként használom ebben? Erről ugyan nem volt szó, mégis megértettem. A válasz igen egyszerű: Jézus. Arra kell gondolni, hálás szívvel lehetőleg (nem hálás szívvel nehéz is lenne), amit Jézus értem tett: a szenvedés a bűneimért, a kereszthalál. Egyszerű szavak ezek, de annál súlyosabb tartalom van mögöttük. Talán soha sem fogom itt a földi életem során igazán megérteni, átérezni, mit is jelent, ha valaki ennyit szenved a másikért és a hosszan tartó kínhalált is vállalja érte. Szoktam arra gondolni, hogy Jézus mit tett értem és ezért hálát adni, de ilyenkor mindig szembetalálom magam valamivel, a képzelőerőm és a gondolataim végességével, és azt érzem, mennyire picit tudok csak ebből az egészből felfogni, átérezni. Ahogy saját bőrömön tapasztalom Isten szabadítását újra meg újra, jelenlétét, vezetését, tudom, hogy igaz, amiről a Biblia ír, de ezek valójában "csak" a gyümölcsei Jézus szenvedésének, és igazán elképzelni, átérezni nem is tudom, hogy mi van mögöttük.
Szintén nem hangzott el talán istentiszteleten a következő ige, ami segített megérteni a hit titkát:

A ki az ő tulajdon Fiának nem kedvezett, hanem őt mindnyájunkért odaadta, mimódon ne ajándékozna vele együtt mindent minékünk? (Róm.8.32.)

Tapasztalom folyamatosan, mióta Istent igyekszem az első helyre tenni az életemben, hogy Isten ezt csupa jó dologgal viszonozza: megszabadít rossz dolgoktól, erőt ad, vezet. Ezt tapasztalom. Ahogy ezekre az évekre visszatekintek, egy olyan Istent látok, akitől tényleg semmi rosszat nem kell várni, csak jót akar adni nekünk. És tényleg logikusnak tűnik, hogy ha a Fiát odaadta nekünk, akkor tényleg hihetünk abban, hogy minden mást is nekünk akar adni, jó dolgokat. Ahogy az elmúlt években tapasztaltam Isten irántam való szeretetét a saját életemben, tényleg logikusnak tűnik az is, hogy Isten nem akarja, hogy hajléktalanná váljak, hogy betegségekben szenvedjek, hogy tönkremenjek bármilyen téren is. Hitem lehet arra, hogy amiket még nem tapasztaltam meg és félek tőlük, azoktól sincs okom félnem, mert Isten tényleg nem akarja, hogy ezek a rossz dolgok bekövetkezzenek az életemben.

Volt alkalmam eddigi életem során Isten szeretetéből, jelenlétéből megtapasztalni egyet s mást. (Ezzel szívesen dicsekszem, mert nem magammal dicsekszem, hanem az Úrral.) Ott kezdődött, hogy megtérésemkor megtapasztaltam, milyen a bűnöktől szabadnak lenni. Most valahol ott tartok, hogy ha szolgálok, nem azt érzem, hogy én erőfeszítést teszek, hanem azt, hogy a szolgálatom során inkább Isten szolgál énfelém. És ami a kettő között volt - most nem sorolom fel, elég csak ebben a blogban visszaolvasni, ez a jópár kilométer, amiket itt leírtam, mind-mind erről szól. Minél hosszabb ideje járok együtt Istennel (ez az együtt járás persze sántít, mert sokszor eltávolodtam közben meg minden bajom volt), annál inkább körvonalazódik számomra egy olyan Isten képe, aki tényleg mindent megtesz értem. És tényleg egyre logikusabbnak tűnik, hogy mindenféle problémámból, nehézségemből is ki akar hozni. Úgy érzem, tényleg alapja van annak, hogy abban higgyek, hogy Isten semmiféle betegséget nem akar nekem, nem akarja azt sem, hogy egyedül maradjak, azt sem, hogy kudarcot szenvedjek bármiben is, amiben eddig kudarcot szenvedtem, vagy bármilyen betöltetlen szükségem legyen. Viszont nagyon fontosnak érzem hangsúlyozni, hogy ez csak a második helyen van; az első helyen annak kell lennie, hogy én mit tehetek Istenért. És az sem mellékes, hogy mindazt, amit ad nekem, nem érdemlem meg, egyáltalán nem természetes, hogy elhalmoz áldásaival. Az sem természetes, hogy szenvedett értem, az életét adta értem. Ő tett énfelém nagy lépéseket. Természetes emberi reakciónk az kéne, hogy legyen, hogy "Jézus, ezt azért mégse, énértem ..., nem fogadhatom el, hogy Te szenvedj helyettem, Te halj meg helyettem". Jó, ha így érezzük - de aztán mégis elfogadjuk, mert csak ez a megoldás a számunkra. De ott kell, hogy legyen az alázat, hogy nagyon nem természetes, hogy Jézus helyettem szenvedett, az én bűneimet elhordozta. Soha senki ember nem kérte volna Istentől, hogy küldje el a Fiát és rakja rá a bűneit. Soha embernek nem fordult volna meg a fejében, hogy kérje Istent, hogy küldjön valakit, aki óriási szenvedéseket, óriási áldozatot hoz érte, meghal helyette. Ez ritka nagy ajándék, és ezzel jó, ha mindig tisztában vagyunk és mindig ez lesz az első helyen az életünkben. Úgy gondolom, ha arról beszélünk, hogy hittel milyen dolgot vettünk át Istentől, legalább kétszer ennyit kell beszélnünk arról, hogy Jézusnak mibe került ez, és hogy ez mennyire nem természetes.
 

Természetesen ez nem jelenti azt, hogy hittel pillanatok alatt ki kell vágni az életünkből minden rossz dolgot, betegséget, és ha valakinek erre nincs elég hite, az nem is hívő. Úgy gondolom, ha betegség vagy valami más rossz dolog van ott az életünkben, meg kell vizsgálni az Úr akaratát, hogy miért engedte, hogy ez bekerüljön az életünkbe. Lehet, hogy csak valamire meg akar tanítani ezzel, valamiben engedetlenek vagyunk, és nem vesszük észre. Ha gyógyulást kérünk Istentől, bizonyára mindenkinek meg is adja, de lehet, nem egyik pillanatról a másikra, hanem előbb valamit rendbe kell tennünk az életünkben, és a gyógyítás helyett lehet, hogy Isten először csak erre világít rá. De rá fog világítani az okára, ha kérdezzük, nem akar válasz nélkül hagyni senkit!
Újabban rengetegszer hallom, hogy karizmatikus tanítók, igehirdetők mondják, hogy nem kérdés, hogy Isten meg akar-e gyógyítani minden betegségünkből, hiszen erre konkrét Ige is utal: Áldjad én lelkem az Urat, és egész bensőm az ő szent nevét. Áldjad én lelkem az Urat, és el ne feledkezzél semmi jótéteményéről. A ki megbocsátja minden bűnödet, meggyógyítja minden betegségedet. (Zsolt.103. 1-3.) Szélsőséges nézetnek érzem, hogy nincs más dolgunk, mint ezt elfogadni, addig mondani ezt az Igét, amíg át nem tör. Természetesen bizonyos esetekben ez is hatásos és jó módszer, de a "betegségek témakörét" nem lehet ilyen egyszerűen elintézni! Sokszor a bűneink okozzák a betegségeket: az Istennek való engedetlenség, a kemény szív, kőszív. Ha ezekből megtérünk és ezeket feladjuk, akkor gyakran már az gyógyulással is jár. A betegség sok esetben az Istennel való megromlott kapcsolatra vezethető vissza. A betegség gyökere legtöbbször az, ha nem teljesen adjuk oda magunkat Neki. A betegségekből való gyógyulás útja sokszor a bűnökből való megtisztulás, nem pedig a hit által történő megvallás, hogy "Isten meggyógyít minden betegségemből". Isten természetesen odafigyel ránk, törődik velünk, így ha valaki csak a hit "módszerével" "próbálkozik", azt többnyire rádöbbenti, ha valami olyan bűn van az életében, amiből meg kéne térnie ahhoz, hogy meggyógyuljon.
Olvastam valahol azt is, hogy egy hölgy igen súlyos betegségben szenvedett. Egyszer eljutott hozzá egy evangélista, aki nagyon otthon volt a lelkigondozásban, különös ajándéka volt erre. A hölgy ágyban feküdt, míg az evangélistával beszélgettek. Kiderült, hogy van valaki, akinek a hölgy nem tudott megbocsátani, és a szolgáló megértette, hogy ez a betegsége forrása. A hölgynek végül sikerült elengednie haragját, megbocsátott, és állapota onnantól kezdve egyre jobb lett, fel is tudott kelni, s végül teljesen meg is gyógyult. Ilyen és hasonló esetekre hiába tanácsolják határozott tanítók, hogy hit által megvallásokat kell tenni, mert önmagában ez nem fog gyógyuláshoz vezetni. A betegség és általában a dolgok összetettek, és nem korlátozódhatunk minden problémánk megoldására a "hit módszerére". Persze ez a módszer sok esetben hatékony lehet, de a dolog többi oldaláról sem lenne szabad megfeledkezni, ahogy azt sajnos egyes karizmatikus tanítók teszik. A "hit témakörét" szorosan együtt kéne tárgyalni a bűnöktől való szabadulással, az odaszánás fontosságával és mikéntjével. Jakab levelében is ezt olvassuk:

Beteg-é valaki köztetek? Hívja magához a gyülekezet véneit, és imádkozzanak felette, megkenvén őt olajjal az Úrnak nevében. És a hitből való imádság megtartja a beteget, és az Úr felsegíti őt. És ha bűnt követett is el, megbocsáttatik néki. Valljátok meg bűneiteket egymásnak és imádkozzatok egymásért, hogy meggyógyuljatok: mert igen hasznos az igaznak buzgóságos könyörgése. (Jak.5. 14-16.)

Itt is szorosan együtt fordul elő, hogy hittel imádkozzunk a betegért, és hogy bánjuk meg, hagyjuk el bűneinket a gyógyulás érdekében. Az említett 103. zsoltárban is egymás mellett fordul elő a bűnök megbánása és a gyógyulás.

Mindenesetre tény, hogy ha odaszánjuk magunkat Istennek és törekszünk arra, hogy az Ő útján járjunk, törekszünk a megjobbulásra, tökéletesedésre, és próbálunk harcolni az Istennek nem tetsző dolgaink, szokásaink, bűneink ellen, akkor megismerhetjük Isten szeretetét. Minél hosszabb ideig igyekszünk a keskeny úton járni, annál többet megtapasztalhatunk Isten szeretetéből, annál nagyobb hitünk lehet, annál inkább valóságossá válik számunkra a következő:

Áldjad én lelkem az Urat, és el ne feledkezzél semmi jótéteményéről. A ki megbocsátja minden bűnödet, meggyógyítja minden betegségedet. A ki megváltja életedet a koporsótól; kegyelemmel és irgalmassággal koronáz meg téged. A ki jóval tölti be a te ékességedet, és megújul a te ifjúságod, mint a sasé. (Zsolt.103. 2-5.)

UI. Ha valaki esetleg tud valami jobb szót az "anticipál" helyett, szóljon! "Még meg kell néznem, mit jelent az anticipál szó." (Adrienn Plass után szabadon)

A velünk szemközti ház tetejére néha leszállnak galambok, elvannak ott, majd továbbröppennek. Egyszer gondoltam, lefényképezem az egyiket, amint a ház tetején tanyázik. Előbb még gyorsan be akartam fejezni, amit csinálok, s csak ezután ragadtam fényképezőgépet, de már pont nem sikerült lefényképezni, mert elröpült.

Erről az jutott eszembe, hogy amikor a Szentlélek jelen van, érdemes minden mást azonnal félretenni és Őrá figyelni, mert a jelenlétében minden pillanat nagyon értékes, amit kár elszalasztani. Persze mi emberek hajlamosak vagyunk előbb a kis földi dolgainkat befejezni, ezután figyelni csak a Szentszellemre. Van is egy olyan ének, hogy "Nem érek rá semmi másra én, ha a Menny szitál".

Ha esetleg valamikor sikerül egy ilyen fényképet készítenem, természetesen beteszem ide. :D

Éppen egy dallam írása közben mutatott rá az Úr a következőre:

Sok zenei stílus létezik, egyes zenei stílusokat (a hangzás, dallamvilág, ritmus miatt) pont olyan dolgokra használnak, amik Istentől eltávolítanak. Egyesek szerint a számítógépekkel előállított modern diszkózene igénytelen is, és nagyrészt olyan célokra használják, amik bűnbe visznek, Istentől eltávolítanak. A számítógéppel előállított, nagyrészt torzított hangzások egy része kifejezetten depresszív életérzéseket vált ki az emberben (ami ellentétes azzal az erővel és örömmel, amit az Úr akar adni nekünk a mindennapok kihívásaival való megbirkózáshoz).
Teljesen általánosítani nem lehet, de a zenében erősen hangszerfüggő, milyen életérzést fejezünk ki, ártunk-e vagy építünk a zenével.

És most fogom megcáfolni, amit eddig írtam. Mindannyian hangszerek vagyunk, van egy hangzásunk, ami teljesen egyedi. Ez a hangzás alapból bennünk van, illetve az Úr is formálja ezt a körülmények által és egyéb módon. Természetesen nem az emberi hangra gondolok, hanem arra, hogy viselkedésünk, jelenlétünk, "kisugárzásunk" milyen hatással van azokra az emberekre, akikkel kapcsolatba kerülünk, akár csak egy pillanatra is.
Látszólag vannak emberek, akiknek "kellemesebb a hangzása" alapból, másoknak "kevésbé kellemes". Van, aki látszólag egy síphoz hasonlít, mely egyetlen hang kiadására alkalmas csupán, valaki egy dobhoz, ami ugyan nem rossz hangszer, de hosszú ideig csak az ő hangját hallgatni elég fárasztó. Aztán ott van az orgona, melynek igen telt a hangja, rendkívül sokféle hangzást lehet kifacsarni belőle, viszont a hozzá nem értő "zenész" olyan disszonáns hangokat szólaltathat meg rajta egyszerre, amitől mindenki hanyat-homlok menekül, akkor már inkább az egyhangú síp, ott a harmóniaviszonyokat nem lehet olyan fülsértően elszúrni.

Arra akarok kilyukadni, hogy végső soron mindegy, milyen a hangszer, milyen hangzása van, mert egy hozzáértő zenész bármely hangszerből ki tud hozni olyan hangzást, ami a meglepetés erejével hat. Ez a hozzáértő zenész Isten. Ha engedjük, hogy Ő játsszon húrjainkon, Ő használjon minket, nagy meglepetés érhet. Amikor egyszer csak Isten szólaltatja meg hangszerünket, az olyan, mint amikor addig egy zongorán hozzá nem értő gyerekek játszadoztak, majd egyszer csak jön egy olyan zongorista, aki jobban tud zongorázni minden eddig valaha élt zongoristánál. Ekkor derül ki, mire jó valójában a hangszer, miket lehet kihozni belőle - olyan dolgokat, amikre senki nem gondolt volna.
Én azt gondoltam magamról, hogy természetemből kifolyólag leginkább depresszív, nem túl lelkesítő hatással vagyok az emberekre, alapból ilyesmi vagyok. Viszont ha engedni fogom, hogy Isten játsszon rajtam, ezt a látszólag nem túl érdekes hangzást valami olyanra fogja használni, amit nem is gondoltam volna, és kiderül, hogy miért is ilyen alapból a hangzásom - mert amire Isten akar használni, ahhoz pont ez kell, meg fogom látni.

Még valami: léteznek kürtök, melyeken csak egy-két hang szólalatható meg, ill. a nagyon ügyes ember számára három is. Az Ószövetségben Isten népét mindig ilyen hangszerekkel hívták egybe, és Jézus is kürtzengéssel fog visszajönni.
 

Eddig arról volt szó, hogy a keskeny úton apró lépésenként megyünk előre, szép lassan. Most akkor áttérünk a futásra?

Volt egy álmom (mint tudjuk, akit az Úr szeret, annak álmában is ad eleget): egy úton voltam, mások is voltak ezen az úton. A szituáció leginkább valami futóversenyhez hasonlított (bár messze nem volt küzdelem azért, hogy megelőzzük egymást). Az út nagy része mögöttem volt már, és eléggé elfáradtam, inkább csak gyalogoltam már. Tudtam, hogy nincs már sok hátra a célig, de nem voltam képes összeszedni magam annyira, hogy a hátralévő kis távot futva tegyem meg. Egyszer csak látom az úton/út mentén a jelzéseket, amik arra utalnak, mennyi van még hátra. Ezek a jelzések talán számok voltak, 100 volt a legnagyobb, amit megláttam, és innen egyre kisebb számok jöttek, a 0 jelentette a célt. Ahogy megláttam ezeket a jelzéseket, futni kezdtem, mert tudtam, hogy ezt a kis távolságot már futva is meg tudom tenni, otthagyva azokat, akik velem együtt sétáltak.

Az álmom arra indított, hogy az Igében nézzek utána, milyen esetekben fordul elő a "futás" szó. Nagyjából 6 különböző helyzetre vonatkozik, az álmom valószínűleg az 1. kategóriába tartozik.
Íme a "futás" szó előfordulási szituációi (egyelőre az Újszövetségben próbálok ezeknek utánajárni alaposan, ami még folyamatban van):

1. A futással kapcsolatos igék egy része a hívő keskeny útján való előrehaladást ill. célbajutást jelképezi:

De semmivel sem gondolok, még az én életem sem drága nékem, csakhogy elvégezhessem az én futásomat örömmel (ApCsel.20.24.)

Életnek beszédét tartván elébök; hogy dicsekedhessem majd a Krisztus napján, hogy nem futottam hiába, sem nem fáradtam hiába. (Fil.2.16.)

Ama nemes harczot megharczoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam (2.Tim.4.7.)

Nem tudjátok-é, hogy a kik versenypályán futnak, mindnyájan futnak ugyan, de egy veszi el a jutalmat? Úgy fussatok, hogy elvegyétek. (1.Kor.9.24.)

Mindaz pedig a ki pályafutásban tusakodik, mindenben magatűrtető; azok ugyan, hogy romlandó koszorút nyerjenek, mi pedig romolhatatlant. (1.Kor.9.25.)

Én azért úgy futok, mint nem bizonytalanra; úgy viaskodom, mint a ki nem levegőt vagdos (1.Kor.9.26.)

2. Más igében éppen az ellenkezőjéről van szó, amikor nem Isten akarata, hanem saját fejünk alapján intézzük futásunkat:

Jól futottatok; kicsoda gátolt meg titeket, hogy ne engedelmeskedjetek az igazságnak? (Gal.5.7.)

Annakokáért tehát nem azé, a ki akarja, sem nem azé, a ki fut, hanem a könyörülő Istené. (Róm.9.16.)

3. Az evangéliumokban gyakran találkozunk a futással abban az értelemben, hogy valaki Jézuhoz fut, mert találkozni szeretne vele, látni szeretné, vagy többet meg akar tudni róla:

Mikor pedig Jézust távolról meglátta, oda futamodék, és elébe borula, (Mk.5.6.)

És mikor útnak indult vala, hozzá futván egy ember és letérdelvén előtte, kérdezi vala őt: Jó Mester, mit cselekedjem, hogy az örökéletet elnyerhessem? (Mk.10.17.)

És előre futván felhága egy eperfüge fára, hogy őt lássa; mert arra vala elmenendő (Lk.19.4.)

Együtt futnak vala pedig mindketten: de ama másik tanítvány hamar megelőzé Pétert, és előbb juta a sírhoz (Jn.20.4.)

4. Az is előfordul, hogy akik nem hisznek Jézusnak, elfutnak tőle:

Ekkor elhagyák őt a tanítványok mind, és elfutának. (Mt.26.56.)

Akkor elhagyván őt, mindnyájan elfutának. (Mk.14.50.)

5. Jelenti azt is, amikor az ember Istentől kijelentést kap vagy egy természetfeletti, isteni csodának a tanúja, elmegy, hogy elmondja ezt másoknak, ill. az evangélium hirdetésére is vonatkozik:

És gyorsan eltávozván a sírtól félelemmel és nagy örömmel, futnak vala, hogy megmondják az ő tanítványainak. (Mt.28.8.)

A kik pedig őrzik vala a disznókat, elfutának, és hírt vivének a városba és a falvakba. (Mk.5.14.)

A pásztorok pedig látván mi történt, elfutának, és elmenvén, hírré adák a városban és a falukban. (Lk.8.34.)

6. Az utolsó időkkel kapcsolatban is van egy futással kapcsolatos figyelmeztetés:

Imádkozzatok pedig, hogy a ti futástok ne télen legyen, se szombatnapon (Mt.24.20.)

Ez a kategorizálás még nem tökéletes, vannak átfedések és egyéb esetek is, és messze nem említettem az összes "futásos" igehelyet.
Figyelemreméltó az 1Kor.9.24-26. rész, ahol többször egymás után előfordul a futás.
A "futás" témával kapcsolatban folyt.köv., ha Isten is úgy akarja.

A hét elején a Szentlélek nagy szomjúságot keltett bennem Isten iránt: "még többet Tőle, még többet Belőle, még közelebb Hozzá" - ezt éreztem. Úgy éreztem, minden szabadidőmben a Bibliát szeretném olvasni és az Urat keresni. Így este/éjjel "kicsit" tovább fenn is maradtam, ennek ellenére nem sikerült annyit keresnem az Urat akkor, mint amennyit szerettem volna. Másnap este megint sokáig fent voltam, de még kevesebbet sikerült az Úrhoz közelednem. Az eredménye az lett, hogy délelőtt jó későn ébredtem fel.

Isten erre beszól:

Hiába néktek korán felkelnetek, későn feküdnötök, fáradsággal szerzett kenyeret ennetek! Szerelmesének álmában ád eleget. (Zsolt. 127.2.)

Rájöttem, hogy ezek az emberi erőfeszítések hiábavalók, mert én emberileg semmit nem tudok tenni; nem a nagy erőfeszítések által kerülök Istenhez közelebb, hanem az Ő kegyelme által, amit nem lehet kiérdemelni.
Arra is rádöbbentett Isten, hogy ha alszom és semmit nem teszek, akkor tud talán a leghatékonyabban munkálkodni. Eszembe jutott ugyanis egy nem sokkal ezelőtti álmom (lásd itt), ami által Isten erőteljesen és szeretetteljesen belenyúlt az életembe, talán úgy, ahogy addig soha. Tényleg, mennyire igaz, hogy akit az Úr szeret, annak álmában is ad eleget!

Legjobb, ha kicsit háttérbe szorítom magam, visszafogom magam, visszafogom az erőlködéseim, hogy az Úr tényleg közel tudjon vonni magához. Messze van az ég a földtől, és hiába ugrálunk a földön, nem kerülünk közelebb az éghez, visszaesünk ugyanoda, ahonnan felugrottunk. Viszont az Úrnak hatalma van az égből a földre leküldeni jelenlétét, áldását.
 

Azt tapasztalom mostanában, hogy ha teszek egy kicsike lépést Isten felé, egy kicsit is lépek abba az irányba, amiről tudom, hogy az Ő akarata, akkor a többi szinte jön magától.

Tudom nagyjából már, mit vár tőlem Isten, mi a terve, akarata most a személyes életemre nézve, miben, hogyan akar formálni. Látom már, hogy sok lehetőségem van, hogy lépjek ebbe az irányba. Van, hogy egy nap teszek egy ilyen lépést, és látom, hogy ebből következik egy újabb lépés. Néha ezt az újabb lépést már nem vagyok képes megtenni, de az első lépést megteszem, ezzel is jelzem Isten felé, hogy nem akarok a második, esetleg nehezebb lépéstől sem elmenekülni. Hiszen nem a meghátrálás emberei vagyunk. Átéltem, és újra meg újra átélem, hogy ha magamtól nem vagyok képes a második lépést megtenni, Isten valahogy úgy alakítja a körülményeket, úgy használ másokat, hogy képes legyek ezt is megtenni. Nem kell hát attól félnem, hogy nem fogom tudni megtenni azt, amit Isten vár tőlem; ha megteszem azt, amit még megtudok, akkor a többiben Isten megsegít.

Néha az első lépésekhez is kell némi bátorság. Viszont abban a tudatban, hogy Isten mellettem áll, a tapasztalattal, hogy kipótolja azt, ami belőlem hiányzik, már nem olyan nehéz. Ha esetleg mégis elpasszolnám ezt az első lépést, akkor sem dől össze a világ, mert a következő nap újra van lehetőség újabb lépésre Isten felé. Persze lehetőleg minden egyes napon meg kell tenni azt a lépést, amiről tudom, hogy Isten előtt kedves. Isten előtt kedves? Igen, igazából az Ő akarata, terve, hogy ezeket a lépéseket naponta megtegyem, bár már inkább azt látom, hogy ezeket a lépéseket megtenni az én számomra jó, és hogy Isten célja is, hogy a javamat szolgálja azzal, hogy vezet az úton. Semmiképpen nem azt érzem, hogy egy parancsnoknak, egy főnöknek engedelmeskedem, hanem inkább azt látom már ebben az egészben, hogy nem én szolgálom Istent a felé tett lépéseimmel, hanem Ő szolgál engem, Ő munkálja a javamat így. Mióta rájöttem, hogyan tehetek lépéseket azon az úton, amit Isten a számomra kijelölt, szabadabbnak érzem magam. Hiszen Ő sem a szolgaság igájával akar megkötözni, ahogy általában egy uralkodó az alattvalóját, hanem fel akar szabadítani. Ahol az Úr Szelleme, ott a szabadság.

Igazából a Tízparancsolatot, a törvényt sem azért adta Isten, hogy ezzel behatároljon minket, hanem ezek mind a javunkat szolgálják, nekünk lesz jobb, ha betartjuk, amit kér tőlünk. (Aki ezt felismeri, arra igazi lesz, hogy "gyönyörködik az Úr törvényében" - Zsolt.1.) Nem kell félnünk, hogy megbüntet, ha nem engedelmeskedünk, de ezzel nekünk lesz rosszabb, magunkat fosztjuk meg ezzel egy teljesebb élettől, a szabadságtól.

A földi életben a tapasztalatok alapján azt gondolja az ember elsőre, hogy a törvények, így Isten parancsolatai is csak behatárolnak, elveszik szabadságunkat. Az evangélium titka, hogy ez nem így működik: minél inkább hozzákötöm magam az engedelmesség Szelleméhez, annál szabadabb vagyok; minél inkább kész vagyok lemondani azokról a dolgaimról, melyek ellentmondanak Isten parancsolatainak, annál szabadabb vagyok.
És még jobb, hogy a Szentlélek a szívünkbe írja Isten törvényét: amit emberi erőfeszítéssel nem tudnánk betartani, azt a Szentlélek segítségével könnyedén be tudjuk tartani. Ahogy egy istentiszteleten hallottam megfogalmazni az evangélium titkát: "Nem kell már a kábítószer, nem kell az alkohol, nem kell az idegen asszony, nem kell az idegen férfi: szent életet fogok élni". Persze azt a picike lépést minden nap meg kell tennünk Isten felé, így tud csak természetfeletti módon felszabadítani azok alól a dolgok alól, melyekről azt hittük, szabaddá tesznek, holott megkötöztek.

Jézus mondja: "én vagyok az út, az igazság és az élet". Jó az igazság útján járni, mert az igazság felszabadít. Minél hűségesebbek vagyunk, minél inkább odaszánjuk az életünket arra, hogy közeledjünk Istenhez, annál inkább észreveszik az emberek rajtunk, hogy van bennünk valami plusz, annál inkább olyanok tudunk lenni számukra, mint a hegyen épített város vagy mint a gyertya, melyet nem a véka alá, hanem a gyertyatartóba tesznek. Így jöhet el környezetünk számára is a szabadulás, így kezdődhet az ébredés.

A címben idézett ige így folytatódik: Közeledjetek az Istenhez, és közeledni fog hozzátok. Tisztítsátok meg kezeiteket, ti bűnösök, és szenteljétek meg szíveiteket ti kétszívűek. Valóban, a bűneinktől mi magunk nem tudjuk megszabadítani magunkat, de ha nekilátunk magunkat megtisztítani, megszentelni, és ebben mondjuk eljutunk 10%-ig, akkor Isten egyszer csak jön a maga 90%-ával, mert be is fejezi bennünk a munkálást, amit elkezdett. Csak ne vegyünk vissza a 10%-unkból akkor sem, ha látszólag nem történik semmi; legyünk kitartóak és kérjük Istent, mert aki kitartóan kér, az kap.

Pár bejegyzéssel ezelőtt írtam arról, hogy szükség van arra, hogy néha tegyünk lépéseket, valami olyan dolgot, ami nem tartozik a hétköznapokhoz. Megtételüket valamiért talán évek óta halogatjuk, pedig nyugodtan akár a hétköznapokhoz is tartozhatnának ezek a dolgok.

Én tudom, hogy az életemben vannak ilyen dolgok. Van, amelynek a megtételét viszonylag egyszerűbbnek képzelem, van, aminek a megtételéről nem is álmodom. Képzelgés és álmodozás helyett azt mondta az Úr:

Légy bátor!

Az Úr ilyen "beszólásaitól" szoktam régebben kiakadni, hogy ilyet ne mondjon már nekem. Most nem akadtam ki, mert ismerem Istent már annyira, hogy tudjam, hogy is vannak az ilyen "beszólásai". Elsőre az ugrik be, hogy Isten azt akarja, hogy valami olyat tegyek meg, amit nagyon régóta nem tudok megtenni, vagy valami annál is nagyobbat. Itt kell egy elhatározás, Isten szeretetét ismerve és tudva azt, hogy a kezemet fogja, hogy akármi is legyen az, azon leszek, hogy megtegyem azt, amit Isten vár tőlem, még ha elsőre ez tűnik a világ leglehetetlenebb dolgának is. Mivel voltak már ilyen hajmeresztő élményeim azzal kapcsolatban, hogy Isten "beszólt" nekem, most már nem okozott gondod ez az elhatározás. Az elhatározás után derül csak ki, hogy pontosabban hogy is fog ez menni, és nem is olyan lehetetlen, mert Isten a kezemet fogja. Az elhatározás után jöttem rá most is, hogy Isten elkezdett elém adni aprócska akadályokat, melyek átlépéséhez "bátorság" kell. Ezek igen aprócska akadályok még, amiket Isten elém rak, de ha ezeket megteszem, az is előrelépés, és érzem, hogy ezek által képesebb leszek a nagyobb akadályok átlépésére is.
Isten kipótolja a körülmények, a vezetése által azt, ami hiányzik belőlem. Érthetetlen, de ennyire szeret, ennyire vezet, ennyire a javamat akarja és támogat. Régebben mindig kiakadtam egy "durva" beszólás után, mert valami elfedte előlem Isten gondviselő szeretetét. Nem hittem, hogy tényleg velem van. Egy ideje azonban tudom, hogy szeret, hogy szava egyszersmind energiabomba, vigasztalás, erő, öröm, és ha egy picike lépést is teszek felé, Ő tesz felém ezret. Nem hagy magamra, nem kér tőlem olyat, amitől kiakadok és elfordulok Tőle, nem ez a célja. Nagyon jó abban a tudatban élni, hogy mindezt megelőzi végtelen szeretete irántam. Ezáltal válik a lehetetlen lehetségessé. Nem azért, mert nagy hitem van, vagy mert ügyes vagyok, vagy bármi, hanem mert szeret és kegyelmes, én meg tudom ezt és átélem.

Még mindig hálás vagyok Neki azért, hogy amikor régebben valamiért eltávolodtam Tőle, utánam nyúlt, megkeresett, mint a pásztor az elkóborolt juhot, és utána elmondta nekem, hogy soha nem kér tőlem olyat, ami nekem rossz, és hogy mindig velem van és szeret, vezet, erőt ad, ha valami olyan dolgot kéne megtennem, amire nem érzem magam képesnek. És azért még hálásabb vagyok, hogy nem egyszer keresett úgy meg, mint az elkóborolt juhot vagy a drakhmát.

L. még Lk 15-öt végig.
 

Egy hete írtam egy látásomról (lásd itt), amin, ha belegondolunk, nem ártott volna alaposan elgondolkodnom, mit is akar ezzel pontosan mondani az Úr, mit jelent pontosan az, hogy nem látok, hogy nem tudok járni az úton, stb. Egy átlag keresztény ilyenkor kutakodik, lapozza a Bibliát, hogy jobban megértse, mit akar mondani Isten.
Mivel én átlag alatti keresztény vagyok, nem vettem a fáradságot, hogy kinyissam a Bibliámat. Ebből logikusan az következne, hogy nem is fogom megtudni, mit akarhat mondani Isten ezzel a látással, és véglegesen elpasszoltam a lehetőséget, hogy Isten üzenetét most megértsem, mert az élet megy tovább, Isten országa sem áll meg, újabb üzenetek jönnek, tovább kell menni - aki kimarad, az lemarad. Aki nem veszi a fáradságot és nem nyitja ki a Bibliát, annak nem jöhet áttörés az életében. Ha logikusan gondolkoznánk, így kéne lennie.

De nem. Isten szólni akar. Ebben pedig az én gyarlóságom, hiányosságaim számára nem lehet akadály. Bár nem érdemelném meg, de ha nem nyitom ki a Bibliát, akkor talál rá más módot, hogy elmondja nekem, amit el akar. Isten kegyelme és szeretete végtelen, és nagyon jó volt azzal szembesülnöm, hogy ha fogyatkozásaim is vannak, nem fogom ezzel kizárni magam az Ő országából.

Nagyon jó átélni azt a kegyelmet, hogy ha csak olyan vagyok, hogy ki sem nyitom a Bibliát, Isten keres más módot, hogy elmondja nekem azt, amit el akar. Nem vádol, miért nem olvasod a Bibliát, nem kárhoztat, nem von felelősségre - szól máshogy, ha a Biblián keresztül nem adok neki lehetőséget.

Senki ne értsen félre, nem azt akarom reklámozni, hogy nem is kell Bibliát olvasni. Arról van csak szó, hogy ha nem vagyunk képesek mindent megtenni, és belátjuk fogyatkozásunkat és hogy többet kellene Bibliát olvasni (az én esetemben) és nem a kifogásainkkal próbáljuk kimenteni magunkat, akkor Isten talál rá más módot, hogy szóljon hozzánk, ha ebben jelen esetben éppen a gyarlóságunk, fogyatkozásunk lenne az akadály számára. És személyesen egy ilyet megtapasztalni nagyon jó, csodálatos, hogy Isten ennyire szeret.
 

Itt a tél és a hó, de gondoltam, miért pont ez legyen az akadálya szokásos "sétámnak". Ez a gondolatom valószínűleg teljesen egyedülálló volt a városban, mert (a hónyomokból ítélve) ez rajtam kívül szinte senkinek nem jutott az eszébe.
Az út elejefelé meglepődve láttam, hogy sokkal nagyobb hó borítja az előttem lévő, amúgy is meredek utat, mint gondoltam volna. De gondoltam, ha már itt vagyok, nem fordulok vissza, hiszen éppen azért jöttem ide, hogy végigmenjek ezen az úton. Elég sok hó esett mostanában, és a friss hórétegen nem voltak lábnyomok, csak régebbi lábnyomok látszottak. Szóval meglehetősen egyéni, eredeti, kifejezetten személyreszabott volt ez az egész út. Teljesen más elképzeléseim voltak előtte a hó mennyiségéről, nem gondoltam, hogy egyáltalán gátolni fogja a haladást. Azt hittem, kicsit fehérebb lesz minden és kész. Az emberek 99%-a visszafordult volna, látva, hogy mekkora szakadék tátong az elképzelései és a valóság között. Igazából józan ember (?) nem vágna neki egy olyan útnak, amikor úgy kell lépcsőn felfelé menni, hogy a hótól szinte egyáltalán nem látni magát a lépcsőt sem. Mégis, valamiért számomra ezek a séták különleges alkalmat jelentenek, és mindenképpen úgy gondolotam, hogy nem hátrálok meg.

Kb. egy éve egy téllel kapcsolatos bejegyzésben (itt) egy hasonlatot írtam a hóról: Jézus vére úgy fedi be bűneinket, ahogy a hó fedi be a tájat. Teljesen mindegy, mi van a hó alatt, a hó bármit képes befedni. Kicsit leegyszerűsítettem a hó tulajdonságait abban az elképzelésemben, hogy csak "kicsit fehérebb lesz minden és kész". Valóban, az ember annyit él át, hogy bűnei (őszinte bűnbánat esetén) meg vannak bocsátva, be vannak fedezve, és fehér lesz tőle az is, ami azelőtt fekete volt. A hó azonban nem puszta festék, hanem vastagsága is van, amiről én megfeledkeztem. Vagyis a hóval befedett úton, ahol a bűneink el vannak fedezve, másképp lehet járni, mint ahogy az ember elsőre gondolná. És valóban, igen nagy hasonlóságot mutat pár nappal ezelőtti látásommal (lásd itt) ez a téli sétám. Ha valahol lassan lehet haladni, akkor a hóval alaposan befedett lépcsőn biztosan, ezt most valójában is megtapasztalhattam. És tényleg kicsit olyan, mintha vakok lennénk, mert magát az utat, amin járunk, Jézus vére fedi be, takarja el. Ha Jézus vére nem fedné be utunkat, akkor az a bűnös út lenne, de Ő drága vérét adta azért, hogy ne ezen az úton kelljen járnunk, s az út Ő maga:

Monda néki Jézus: Én vagyok az út, az igazság és az élet (Jn.14.6.)

Gyakorlatilag talán azért lehet csak lassan haladni, mert ha gyorsan haladnánk, figyelmen kívül hagynánk Jézust, és bűnöket követnénk el, ahogy az úton haladunk; látnánk, mit csinálunk, mire lépünk, és talán azt is tudnánk, hogy amit csinálunk, az bűn, az nem a keskeny út. Lehet, hogy aki az Úrban jár, nem mindig tudja, mit, miért csinál, erre utalhat a következő Ige is:

A szél fú, a hová akar, és annak zúgását hallod, de nem tudod honnan jő és hová megy: így van mindenki, a ki Lélektől született. (Jn.3.8.)

Természetesen nem azt mondom, hogy a hit nem tudatos dolog és nem kell pl. tudatosan törekedni a szeretetre, de sokszor nem tudhatjuk, hogy ha valamit teszünk, amire az Úr kér, az miért jó. Nem tudhatjuk még, hogy ha majd Ő is hozzáteszi a saját részét ahhoz, amit teszünk, mi fog abból kisülni, emberileg ezt nem is tudjuk elképzelni.

Amikor a sok lépcsőn (pontosabban a havon) felértem a hegyre, elképzelésem sem volt, hogyan fogok onnan visszamenni. Egyértelmű volt, hogy lefele ez az út járhatatlan. Van egy másik, hosszabb út is, de mivel időben vissza kellett érnem, nem választhattam azt az utat. Így hát a járhatatlan úton mentem visszafele is, ami egyébként talán nem is volt veszélytelen. (Megjegyzem, a hóban egyáltalán nem voltak lefelé vezető lábnyomok.) A lépcső mellett korlát van, ami sokat segített, s rájöttem, hogy az életünkben sem azért vannak a korlátok, hogy behatároljanak, lekorlátozzák az életünket, a szabadságunkat, hanem azért, hogy tudjunk kapaszkodni beléjük. Az említett látásomban említettem, hogy Isten jobbkezünket fogja, és mi is kapaszkodunk bele. Amikor a korlátba kapaszkodtam, ez jutott eszembe. Talán úgy tűnik, életünk, szabadságunk korlátokkal van behatárolva, de lehet, hogy Isten ezeken a korlátokon keresztül tudja szorosan fogni a kezünket, hogy haladni tudjunk és ne essünk el.

Este egy gyülekezeti alkalmon voltam, ahol arról is volt szó, hogy ha Isten Igéjét engedjük, hogy vizsgáljon minket, lehet, hogy olyan bűnt, rossz szokást talán bennünk, amiről nem szívesen mondanánk le és ez úgy tűnhet, hogy az Ige meg akar fosztani valami jótól, korlátozni akar. Ahogy az ember megszentelődik, folyamatosan elhagyja a bűneit, ilyen is előfordulhat. Azt mondták, hogy ha valami rövid távon korlátnak tűnik, hosszú távon jó lesz, ezért is jó akarni Isten útján járni.
Én egyébként elsőre nem bűnre gondoltam, aminek elhagyása számunkra korlátnak tűnhet, hanem külső dolgokra, melyek korlátozzák az életünket, pl. anyagi nehézségek vagy betegség. Azt hiszem mindkettő (bűn elhagyása és külső nehézség) lehet olyan korlát, melyben nem azt kell látni, hogy behatárol, hanem azt, hogy van mibe kapaszkodni. Szemléletmód kérdése, melyiket látjuk meg a korlátban, de célszerűbb a korlátra úgy tekinteni, mint kapaszkodóra, mintsem szabadságunk behatárolójára.

Ezen a napon eléggé elfáradtam a "sétámban" (is), ezért este a gyülekezeti alkalmon már kicsit fájt a fejem és nem tudtam lélekben sem úgy ott lenni, ahogy máskor. Arra figyeltem fel, hogy amikor Jézusról és csodás dolgairól beszéltek, az semmi örömöt nem váltott ki belőlem, mintha valami száraz dologról menne előadás. Gondoltam, itt valami nem stimmel, és magamban azt imádkoztam, hogy Jézus nevében távozzon el tőlem a fáradtság és a fejfájás. Azonnali érezhető eredménye lett ennek, mintha egyik pillanatról a másikra megtisztulnék, majd minden másról meg is tudtam feledkezni és csak az előadásra, Istenre figyelni, és így szólni is tudott hozzám.
 

Volt egy látásom: láttam, ahogy Isten valakinek a kezét fogja (valószínű az enyémet) és így segíti az úton járni. Az út göröngyös volt, nagyon kell figyelni, hova, hogyan lép az ember, mert nagyon könnyen eleshet. Akit láttam, hogy az úton jár, annak nincs is igazán képessége arra, hogy az úton járjon, talán vak, vagy mozgásában is korlátozott. Szinte azonnal elesne, talán még mielőtt lépne egyet, mert gyenge is. De Isten rendkívül szorosan, erősen fogja a kezét, úgy, hogy nemhogy ne essen el, hanem haladni is tudjon előre.

... én vagyok Urad, Istened, a ki jobbkezedet fogom, és a ki ezt mondom néked: Ne félj, én megsegítelek! (Ézs. 41.13.)

Kicsit megdöbbentett, hogy ha rólam szól ez a látás, én ilyen lennék: az, hogy az út göröngyös és nagyon kell vigyázni, hova lép az ember, még rendben van. De akit láttam az úton, hogy próbált haladni, valóságosan képtelen volt erre magától: nem csak vak volt, hanem a lába is beteg volt, nem igazán tudott magától járni, talán még állva maradni sem. Kicsit megijesztett ez a kép, hogy ennyire nehéz eset lennék Isten számára. Vagy lehet, nem kell ezen "elborzadnom", csak egyszerűen hagyni, hogy erős kezével fogja a kezem és segítsen haladni? Mindenesetre nagyon bátorító volt számomra ez a látás, és még inkább ledöbbentett, amikor megtaláltam a fenti igét, ami ennyire illik a helyzetemre. Nagyon csodálatos, amikor az Igét a Szentlélek megeleveníti számomra és átélhetem, hogy úgy igaz, ahogy le van írva.

Az is nagyon jó, hogy nem kell gyülekezetek hitvallásától, dogmáitól, gyülekezeti vezetőktől, emberek véleményétől, tanácsaitól függenem, hanem Isten személyesen mutatja meg nekem, amit akar, személyreszólóan szabadít meg a bűneim terhe alól, akár a gyülekezetben istentisztelet alatt, akár otthon.