Valamikor egy hívő életében is vannak olyan dolgok, melyek elég erőteljesen a bűn kategóriájába tartoznak, és előfordul, hogy a hívő nem tud, vagy nem is igazán akar ezektől a dolgoktól megszabadulni.
Volt egy álmom, ami talán minden eddigi tapasztalatomat és képzeletemet felülmúlta.
Voltam valahol, ahol kaptam egy papírlapot. A papíron kb. az állt, hogy "Megbánom a bűneimet és megtérek belőlük, és az összes bűnöm el lesz felejtve, meg lesz bocsátva". Azért adták elém ezt a papírt, hogy írjam alá. Sírtam ekkor, mert tudtam, milyen bűneim vannak, amik most teljesen el fognak töröltetni.
Az álmomban még sok más is történt, amikre most nem térnék ki.
Soha nem nyúlt talán még bele Isten az életembe ilyen erőteljesen és szeretettelejesen. Nem tudom, mi történt velem, de az álmot követő napon igen határozott és erőteljes lépéseket tettem, melyekkel elvágtam magam a bűneim forrásától, amitől azelőtt egyébként talán nem is akartam volna megszabadulni. És nem is hiányzik, nem is bánom, hogy ezt tettem, sőt betöltött egy különös békesség, amit már nagyon rég éreztem.
Nem tudom, mi történt velem.
Azért ha a Fiú megszabadít titeket, valósággal szabadok lesztek. (Jn. 8.36.)
Nagyon jó valóságosan, személyesen megtapasztalni, hogy Isten valóban utánunk jön, ha eltávolodunk tőle: ahogy az asszony nem nyugszik meg, míg meg nem találja az elgurult drahmáját és felkutatja az egész házat, vagy ahogy a jó pásztor otthagyja a 99 bárányt, hogy megkeresse azt az 1 hűtlent, úgy minket sem hagy bűneinkben elveszni.
Az sem lenne természetes és elvárható Istentől, hogy a tékozló fiút visszafogadja, mégis megteszi. És ez még nem minden: ha a tékozló fiú nem megy vissza a biztonságot nyújtó atyai házba, maga az Atya jön utánunk, hogy kihozzon minket abból, amibe belekeveredtünk (ahogyan az asszony megkeresi az elgurult drahmáját vagy a pásztor az elkóborolt bárányt). Érthetetlen, de Isten ennyire szeret minket. Most, mikor már nem először tapasztalom, hogy Isten utánam nyúlt, amikor távol kerültem tőle valamiért, most kezdem megérteni, hogy mennyire nem érdemelném ezt meg, mennyire nem lenne elvárható ez Istentől – mégis annyira szeret minket, hogy megteszi, s hogy a Fiút adta értünk. És szeretete, irgalma, gondviselése most is tart!
Be kell látnunk, hogy mi emberek nem sokat tudunk kezdeni bűneinkkel, gyarlóságainkkal. Sokszor még megbánni sem tudjuk azokat igazán, szabadulni sem akarunk igazán gyarlóságainktól. Egy valamit azonban mégis tehetünk: legyünk őszinték Istenhez és magunkhoz: lássuk be, hogy ilyenek vagyunk, lássuk be, hogy szabadulásra van szükségünk, lássuk be, hogy emberi tökéletlenségünk, tökéletlen életvitelünk nem vezetne üdvösségre. Be kell ismernünk, hogy nem vagyunk tökéletesek, és erről nem szabad megfeledkeznünk, még akkor sem, ha ezen nem is akarunk változtatni. Legalább imádkozzunk azért, hogy megváltozzunk, ha mást ezért nem is tehetünk!
