Nameless blog, hiszen a cím részletkérdés

Valamikor egy hívő életében is vannak olyan dolgok, melyek elég erőteljesen a bűn kategóriájába tartoznak, és előfordul, hogy a hívő nem tud, vagy nem is igazán akar ezektől  a dolgoktól megszabadulni.

Volt egy álmom, ami talán minden eddigi tapasztalatomat és képzeletemet felülmúlta.
Voltam valahol, ahol kaptam egy papírlapot. A papíron kb. az állt, hogy "Megbánom a bűneimet és megtérek belőlük, és az összes bűnöm el lesz felejtve, meg lesz bocsátva". Azért adták elém ezt a papírt, hogy írjam alá. Sírtam ekkor, mert tudtam, milyen bűneim vannak, amik most teljesen el fognak töröltetni.
Az álmomban még sok más is történt, amikre most nem térnék ki.
Soha nem nyúlt talán még bele Isten az életembe ilyen erőteljesen és szeretettelejesen. Nem tudom, mi történt velem, de az álmot követő napon igen határozott és erőteljes lépéseket tettem, melyekkel elvágtam magam a bűneim forrásától, amitől azelőtt egyébként talán nem is akartam volna megszabadulni. És nem is hiányzik, nem is bánom, hogy ezt tettem, sőt betöltött egy különös békesség, amit már nagyon rég éreztem.

Nem tudom, mi történt velem.

Azért ha a Fiú megszabadít titeket, valósággal szabadok lesztek. (Jn. 8.36.)

Nagyon jó valóságosan, személyesen megtapasztalni, hogy Isten valóban utánunk jön, ha eltávolodunk tőle: ahogy az asszony nem nyugszik meg, míg meg nem találja az elgurult drahmáját és felkutatja az egész házat, vagy ahogy a jó pásztor otthagyja a 99 bárányt, hogy megkeresse azt az 1 hűtlent, úgy minket sem hagy bűneinkben elveszni.

Az sem lenne természetes és elvárható Istentől, hogy a tékozló fiút visszafogadja, mégis megteszi. És ez még nem minden: ha a tékozló fiú nem megy vissza a biztonságot nyújtó atyai házba, maga az Atya jön utánunk, hogy kihozzon minket abból, amibe belekeveredtünk (ahogyan az asszony megkeresi az elgurult drahmáját vagy a pásztor az elkóborolt bárányt). Érthetetlen, de Isten ennyire szeret minket. Most, mikor már nem először tapasztalom, hogy Isten utánam nyúlt, amikor távol kerültem tőle valamiért, most kezdem megérteni, hogy mennyire nem érdemelném ezt meg, mennyire nem lenne elvárható ez Istentől – mégis annyira szeret minket, hogy megteszi, s hogy a Fiút adta értünk. És szeretete, irgalma, gondviselése most is tart!

Be kell látnunk, hogy mi emberek nem sokat tudunk kezdeni bűneinkkel, gyarlóságainkkal. Sokszor még megbánni sem tudjuk azokat igazán, szabadulni sem akarunk igazán gyarlóságainktól. Egy valamit azonban mégis tehetünk: legyünk őszinték Istenhez és magunkhoz: lássuk be, hogy ilyenek vagyunk, lássuk be, hogy szabadulásra van szükségünk, lássuk be, hogy emberi tökéletlenségünk, tökéletlen életvitelünk nem vezetne üdvösségre. Be kell ismernünk, hogy nem vagyunk tökéletesek, és erről nem szabad megfeledkeznünk, még akkor sem, ha ezen nem is akarunk változtatni. Legalább imádkozzunk azért, hogy megváltozzunk, ha mást ezért nem is tehetünk!

Vannak dolgok, amiket az ember "nem szokott" megtenni valamiért, pedig tudja, hogy jó lenne. Talán sok embernek az életében vannak olyan dolgok, amiket nem szokott megtenni, nem tartoznak a hétköznapokhoz, pedig akár a hétköznapokhoz is tartozhatnának.

Hogy miért nem tesszük meg ezeket a dolgokat? Jó kérdés, mindenkinél talán valami más oka lehet. Valakinek talán ott van egy óriás az életében, ami miatt nem képes megtenni olyan dolgokat, amiket mások gond nélkül megtesznek. Vagy ki tudja, akármi is lehet...

Az ember éli a hétköznapjait, telik nap nap után, de látszólag nem történik semmi, mindegyik nap nagyjából egyforma. Az én életemben vannak olyan dolgok, amiket szeretnék megtenni, de évek óta csak halogatom. Olyan dolgok is vannak, melyekről még csak nem is álmodom, hogy megtegyem, bár azokat is meg kéne tenni.

Ha visszagondolok, 2007-ben tettem egy olyan dolgot, amit nem szoktam és eléggé féltem, idegenkedtem attól, hogy megtegyem. (Erre a dologra halványan utalok is egy régebbi bejegyzésben.) Idegenkedtem attól, hogy valami nagy, radikális dolgot tegyek, amit nem szoktam tenni. Igazából valaki bíztatott rá, hogy ezt tegyem meg, erre lenne szükségem, de legelőször azt válaszoltam neki, ez vicc, erről ne is álmodjon, hogy én ilyet teszek. Aztán mégis megtettem, és nagyon nagy áldást hozott az életemre ez a radikális döntés.
2008-ban nem volt ilyen radikális döntésem, de volt néhány olyan esetem, amikor olyat tettem, amit régebben nem, kicsit kiléptem a hétköznapokból. Mondhatjuk úgy is, hogy beiktattam egy új szokást az életembe, amiben egyébként nincs semmi különös. Idővel azon kaptam magam, hogy amikor ezt az "új dolgot" teszem, gyakran különös közösségbe kerülök Istennel közben, és gyakorlatilag kijelentéseket, jeleket kapok Tőle.
Volt egy olyan "kilépésem", ami (nagyjából véletlenül) kicsit kalandosra sikerült. Emberileg nézve nem volt benne semmi különleges, csak személyesen az én számomra volt az. Mivel egy "óriás" ott van életemnek ezen a területén, ami akadályozza, hogy ilyen kalandoknak nekivágjak, utólag elgondolkoztam, hogy tényleg meg kellett-e ezt tennem, nem kellett volna-e nyugodtan inkább otthon a kényelmes karosszékben maradni és nem csinálni semmit. De ahogy erre gondoltam, beugrott, hogy kalandom legvégén volt valami, amivel Isten különös módon szólt hozzám; de a kaland során is jeleket, kijelentéseket kaptam arra az útra vonatkozóan, amelyen járnom kell. Gyakorlatilag az egész kalandomat szimbolikusan is lehet értelmezni, mint egy kijelentést Istentől. Mint írtam, valami visszahúz, valami miatt nehezen vágok neki bizonyos kalandoknak, és éppen emiatt bizonytalan voltam utólag, hogy tényleg jól tettem-e, hogy ebbe a kis kalandba belevágtam. De a kaland során kapott kijelentések megerősítettek: igen, lépjek ki, tegyek számomra nem hétköznapi dolgokat, és ne foglalkozzak azzal a hanggal, ami azt mondja, "ne tedd, maradj otthon a kényelmes fotelban inkább".
Most 2009 elején is volt egy "kilépésem". Nem nagy dolog, hétköznapi embernek kb. annyit jelent, mint ha bemegy a boltba és vesz egy kiló kenyeret, de nekem ez sokat jelentett, mert évek óta gondoltam arra, hogy ezt megtegyem, de valamiért nem voltam rá képes. De most valahogy elhatároztam, hogy megcsinálom. Féltem valamitől, hogy közben megtörténik (meg talán sok más dologtól is). Elég pici a valószínűsége, hogy megtörténjen, amitől féltem - erre mit ad Isten? Hát megtörtént közben pont az a dolog, amitől féltem, hogy meg fog történni. De azonnal rájöttem, ez áldás, pozitív dolog, hogy megtörtént! Utólag azt látom, egy pozitív dolog történt abból következően, hogy egy nagyobb lépést megtettem. Pedig nem lett volna törvényszerű, hogy ilyen történni fog, mégis, Isten mindig valami meglepetést tartogat azokra az esetekre, amikor nagy lépéseket, számomra nem hétköznapi dolgokat teszek.

Hosszú idő kellett, hogy ezt felismerjem saját életemben. Mivel bizonyos dolgokra egy belső hang azt mondja, "ne tedd meg", bizonytalan voltam, mit kezdjek ezekkel, bízzam az Úrra, majd kezd velük valamit, vagy én próbáljak mégis lépni. Most már több esetből le tudom végre vonni a tanulságot: igen, lépjek, tegyem meg. Mindig, amikor ilyen, számomra nem hétköznapi dolgot tettem, az Úr is tett valamit közben. Ha pár hozzászólással visszaolvasunk, ott is egy ilyen van: úgy döntöttem, valami szokatlant teszek, nem jövök vissza két vizsga között, hanem ottalszom valahol. Nem nagy cucc, mégis nem mindennapi, és ott áldott meg az Úr úgy, ahogy itthon nem tudott volna. Az a "félelmetes", ahogy kezdek visszagondolni az életemre, a nagy dolgok mindig akkor, annak következtében történtek és történnek velem, ha valami nem hétköznapi lépést teszek. Az első ilyen a megtérésem volt...
És ami most pluszban jó: tudom, mi lesz a következő nagy lépésem. Évek óta nem voltam képes elszánni rá magam, hogy megtegyem, de tudom: a közeljövőben meg fogom tenni; bár mondják a belső hangok, hogy "ne tedd", de érzek magamban egyfajta lelkesedést is, hogy most ennek nekivágok.

Meglehetősen titokzatos voltam saját dolgaimmal kapcsolatban most, semmit nem árultam el itt, hogy mik az én életemben ezek a nagy lépések. Nem szeretem a saját, belső, személyes dolgaimat nagyon feltárni mások előtt.

Egy bibliai példa jut eszembe ezzel kapcsolatban. A gyüliben említették nemrég: A halászok nagyon jól tudják, a nap mely szakában és a víz melyik részén érdemes a hálót kivetni és halászni, és mikor nincs ennek semmi értelme. Miután egész éjjel hiába halásztak (tapasztalatuk szerint az éjszaka "termékenyebb" időszak), úgy gondolták, egyelőre hagyják a csudába az egészet. Éjjel nem volt fogás, nappal biztos nem lesz, meg amúgy is, pihenni is kell. Erre jön Jézus:

Vessétek a hálót a hajónak jobb oldala felől! Jn.21.6.

Talán megoszlik a hétköznapi emberek véleménye arról, hogy aki ilyenkor újra kiveti a hálót, az vajon bolond-e vagy bevállalós. Hétköznapi ember nem tenné meg, hogy ilyenkor kiveti a hálót, hiszen józan ember épp ilyenkor fejezné be a halászást. Mégis, a halászok, Jézusnak engedelmeskedve, most valami olyat tettek, amit egyébként nem szoktak, nem tartozik a hétköznapokhoz ilyen cselekedet. Erre a háló úgy megtelt halakkal, hogy szakadozott. Valóban, leginkább ehhez tudnám hasonlítani az ún. nem hétköznapi, "nagy" lépéseimet.

Ha egy szövegben, mondaton belül véletlenül kétszer kétszer szerepel ugyanaz a szó véletlenül, akkor rögtön arra gondolunk, hogy nem szándékosan írták le kétszer, hanem tévedésből. Hiszen az ember is ugyanúgy, vagy talán még jobban megértené a mondatot, ha nem szerepelne benne ugyanaz a szó kétszer. Egy józan ember így gondolkodik erről.

Pár hete istentiszteletre úgy mentem, hogy tudtam, hogy régebben Isten miket mondott nekem, mikre vezetett el, és akartam is ezekhez tartani magam, mégsem ment. Erre istentiszteleten "véletlenül" elmondják ugyanazokat a dolgokat, mint amiket én tudtam, hogy azokhoz kell tartanom magam. Amit eddig más csatornán keresztül értetett meg velem az Úr, most elmondta istentiszteleten keresztül is. Nem értettem, miért jó ez, hiszen ezek fontosságával úgy éreztem, teljesen tisztában vagyok és tudatosan törekedtem is ezekre.

Természetesen a galamb és a szarka esete is terítékre került, amikor is a galamb a szarka fészeképítési tanácsaira állandóan azt mondja, hogy "túúúdom, túúúdom". Persze ezt akkor nem vonatkoztattam magamra, s amikor következő istentiszteleten megint csak a szarka és a galamb sztorijával jöttek, megértettem, hogy ez rám vonatkozik.

Időnként elkeserít, hogy Isten már megmutatott nekem valamit, de újra kell mondania, mert valahogy kiesett. Ilyenkor kicsit elszégyellem magam, hogy csak ilyen vagyok, bár lehet, hogy nem is kéne. Viszont még érdekesebb, amikor teljesen tisztában vagyok azzal, hogy Isten mit vár tőlem, de valamiért nem tudom magam tartani hozzá, és erre az a válasza, hogy újra elmondja, hogy mit vár tőlem. És ami még érdekesebb, hogy ez hatásos, ezáltal újra képessé válok azt tenni, amit mond nekem. Először felháborodtam, hogy milyen dolog már, hogy megint ezzel jön, amikor ezt túúúdom, mondjon valami mást, de aztán megértettem, nincs ebben semmi rossz, mert nem csak újra elmondja, de ezzel együtt erőt is ad, a jelenlétét. Közvetlenül talán nem is a szavában van a megoldás, hanem abban az erőben, ami a szavát kíséri. Emberileg kicsit nehéz ezt megérteni. Bár embereknél is előfordulhat, hogy valakiben akkora szeretet van, hogy szinte mindegy, hogy mit mond, mert a szeretet átjön a szaván.

Nem tudom, szégyelljem-e magam miatta vagy örüljek-e annak, hogy kb. fél éve Isten ugyanazt a három dolgot sulykolja számomra. Végülis jó, hogy nem fárad bele, hanem kész elmondani ugyanazt többször is, de még jobb lenne Neki is, ha már valami mást mondhatna.

Látszólag vannak olyan dolgok, amiket "Isten nélkül is lehet csinálni", pontosabban saját magunkra kell hagyatkoznunk. Naponta kerülünk döntések elé, döntenünk kell, mit, hogyan fogunk tenni, és egy döntésnél két (vagy több) lehetőség közül egyik sem biblikusabb a másiknál. Ezekben a helyzetekben a Szentlélek nem mindig ad útmutatást, magunkra kell hagyatkoznunk.

Így voltam a múlt héten is. Két egymást követő napon volt vizsgám, viszont a vasutassztrájk miatt problémásnak tűnt, hogy az első vizsga után hazajöjjek, majd másnap újra elutazzak. Felmerült a lehetőség, hogy az egyetem közelében aludjak valahol. Döntenem kellett, vagy ott alszom, vagy hazajövök aludni. Mindkét lehetőség mellett szóltak érvek és ellenérvek, pl. ha ott alszom, az jóval többe kerül, viszont kialudhatom magam, több időm marad a vizsgára felkészülni és biztosan időben oda tudok érni. Végül az ottalvás mellett döntöttem, annak ellenére, hogy úgy látszott, nagy valószínűséggel utazással is oda tudtam volna érni időben.

Este, amikor a szálláson voltam, történt valami: Isten levett a vállamról egy terhet. (Ezt most itt részletesen nem fejteném ki. Tömören: én sosem tévézek, de a szálláson volt tévé, és megnéztem egy filmet. A filmben azonosulni tudtam az egyik szereplővel. A szereplő olyan dolgokat tett, amiket akár én is megtehettem volna, és ezeknek a dolgoknak másokra negatív hatása volt. Másoknak idővel súlyos szenvedést okozott ez a szereplő a viselkedésével, én pedig együttéreztem a szenvedő emberekkel. Ezért nem tudtam tovább azonosulni ezzel a tulajdonságommal, és megszabadultam.) Nem számítottam erre, és biztos vagyok benne, hogy ha itthon maradok, akkor ez nem alakul így.

De ha csupán az emberi oldalát nézzük az egésznek, nem volt érdemes ott aludni, egyáltalán a vizsgán megjelenni, mert a vizsga nem sikerült. Én sem értem, miért, hiszen tanultam rá, és ha nem is tudtam mindent, kettesnél is jobb jegyre számítottam. Emberileg nézve nem volt értelme utazás előtt sok időt eltölteni szálláskereséssel is. Amikor pont karácsony napján megnéztem az interneten a jegyem (ami a tanár "karácsonyi ajándéka", ahogy ő maga fogalmazta), az első gondolatom az volt, hogy felesleges volt az egész felhajtás. A második gondolatom volt csak, hogy mégsem volt felesleges, hiszen így vett le Isten a vállamról egy terhet, amit biztosan nem tudott volna levenni, ha hazajövök aludni. (Pedig nem így kéne gondolkoznom, nem kellene egy pillanatra sem elfelejtenem, hogy mit kaptam Istentől azáltal, hogy ott aludtam.)

Érdekes, hogy emberi döntésemet Isten felhasználta a saját céljaira, ugyanakkor abból, ami miatt a döntést hoztam, nem lett semmi.

Az is érdekes, hogy problémák vannak az országban, leáll a közlekedés, és Isten ezt is a javamra tudja fordítani. Mennyivel könnyebb lenne az életünk, ha ezeket az emberi, társadalmi problémákat nem a rossz oldalukról közelítenénk meg, hanem csak Istenre néznénk, akinek mindennel célja van!

A vizsga után a hazautazás sem ment könnyen, nehéz volt rájönnöm, milyen járművel tudok hazajönni és ez sok időt elvett a napomból, s még a vizsgám sem sikerült - de megérte. :)

Azt is sejtem egyébként, Isten mire akar tanítani engem azzal, hogy a vizsga nem sikerült. Tanárunk nyakában ott van egy kereszt (nyaklánc), de én nagyon a lenézést érzem a tanárunkban. Ez az, amit nehezen bírok, ha valaki többre tartja magát másoknál. Ráadásul a tanulnivaló is nehezen hozzáférhető, interneten érhető el, és a számítógép előtt ülve, a monitort bámulva szerintem lehetetlen tanulni, ehhez nyomtatott anyag kell. Egyrészt rengeteg az anyag ahhoz, hogy kinyomtassam (bár nagy részét mégis kinyomtattam, ami a tanulástól vette el az időt), másrészt a digitális anyag is hagy kívánnivalót maga után, kis odafigyeléssel tanulhatóbbra, könnyebben nyomtathatóra is meg lehetett volna csinálni. (Ezt én is megcsinálhatnám, sőt részben meg is csináltam, ami megint csak a tanulástól vette el az időt.) Talán jogosan, kritikus módon állok a tanárunkhoz, nincs éppen pozitív véleményem róla. Azt akarja Isten, hogy ezt feladjam. Ilyenkor szeretem bizonygatni a saját igazamat és számonkérni másokon jogos elvárásaimat, pláne, ha a másiknak is magas elvárásai vannak velem szemben (tudás a vizsgán). Ezeket nehéz az Úrra bízni és felszabadulni a nyomás alól - de nem lehetetlen!

Minden lehetséges annak, aki hisz. (Mt. 9.23.)

UI.: Természetesen meglett a vizsga, Istennek hála érte. És nem is akárhogy lett meg, Isten elé vittem a dolgot, és a tanárunk úgy írta be a javítások eredményét, hogy nincs nyoma annak, hogy az első próbálkozás nem sikerült. Úgy látszik, elhamarkodott előítéleteim voltak tanárunkkal szemben.

Közeledik a karácsony. Érdemes kicsit elgondolkozni, Jézus születése körül az események hogyan zajlódhattak, mit is válthattak ki akkor az emberekben a történtek, hogyan élhették meg az egészet. Mi mehetett végbe Józsefben? Mi mehetett végbe Heródesben?

Tavaly karácsony előtt írtam a következőt. Gondoltam, ide is belinkelem:

Hogyan is történt karácsonykor és miért?

Lehet egyébként, hogy most nem pont ezt írnám, néhány dolgot pontosítanék, főleg teológiai szempontból.

A szeretet hosszútűrő, kegyes; a szeretet nem irígykedik, a szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel. Nem cselekszik éktelenül, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rójja fel a gonoszt. (1Kor. 13.4-5.)

 Kb. egy hónapja voltam bűnvalláson megvallani egy bűnömet. A végén imádkoztak értem, de ezután a Szentlélek rámutatott az egyik vezetőnek arra, hogy a bűnöm hátterében mások velem szemben elkövetett bűnei vannak. Ahhoz, hogy a bűnöm gyökereit teljesen kitépjem, meg kell bocsátanom nekik. Elkezdtem hát imádkozni és felsorolni azokat az embereket, akiknek meg kellett bocsátanom és kimondtam, hogy megbocsátok nekik Jézus nevében. Ezt kimondva eszembe jutott, hogy akik ellenem vétkeztek, nem szándékosan tették ezt, valójában nem tudták, mit tesznek, és hogy az rám milyen hatással lesz. Ha tudták volna, nem úgy cselekedtek volna. Ahogy kimondtam tehát, hogy "Jézus nevében megbocsátok", megvilágosodtam ezzel kapcsolatban, és ez a megvilágosodás megváltoztatta a gondolkodásomat az emberekről, az ellenem vétkezőkről: többnyire nem tudják, mit cselekednek, amikor vétkeznek, többnyire egyáltalán nem direkt, szánt szándékkal tesznek olyan terheket a másik ember vállára, melyek elhordozása egy életen át tart (kivéve persze, ha Jézus leveszi a vállunkról ezt a terhet - hívők előnyben, nekik nem kell egy életen át cipelni ezeket).

"Jézus nevében megbocsátok" - ezt kimondva megértettem, hogy többé nem kell mások bűneiről megemlékeznem. Hirtelen rámragyogott valami abból a világosságból, ami Jézusban is ott volt, amikor megfeszítették; Ő ezt mondta akkor:

Jézus pedig monda: Atyám! bocsásd meg nékik; mert nem tudják mit cselekesznek. (Lk. 23.34.)

Hirtelen megértettem valamit az emberi esendőségből, tökéletlenségből, ami miatt mások ellen akaratlanul is vétkezünk, és amire Isten is megértéssel, könyörületességgel, szeretettel tekint. Tudja, hogy ilyenek vagyunk: emberek, nem pedig angyalok.

Ez a felismerés megváltoztatta a gondolataimat néhány emberrel kapcsolatban és a hozzájuk való viszonyulásomat. Megértettem, hogy nem kell rájuk haragudni. Persze elméletben eddig is tudtam, hogy nem vér és test ellen van nékünk tusakodásunk, de most talán egy kicsivel többet sikerült ebből a gyakorlatba átültetnem. Az emberi indulatok, harag, neheztelés megfékezhetetlenek, megszelidíthetetlenek, természetünkben benne van, hogy akik valami rosszat tesznek velünk, azokra haragudjunk, és ezzel emberileg nem lehet mit kezdeni. Mégis, van, amikor az emberre ráragyog valami abból a könyörületességből és megértésből, ami Jézusban is ott volt megfeszítői iránt; van, amikor egyszerűen belelátok, mi van abban, akire gyarló emberi természetem szerint haragudnom kéne, de mivel látom, hogy nagyjából mi is megy végbe őbenne, nem tudok rá haragudni. Ez lenne jó, ha az életemben még jobban kiteljesedne, ez csak Isten segítségével lehetséges, mert emberileg teljesen képtelen lennék rá.

A szeretet hosszútűrő, kegyes; a szeretet nem irígykedik, a szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel. Nem cselekszik éktelenül, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rójja fel a gonoszt. (1Kor. 13.4-5.)

Nemrég beszélgettem két kedves ismerősömmel. Beszélgetésünk során olyan témát hoztak elő (nem szándékosan), ami nagyon szorosan kapcsolódik életem legfájóbb dolgaihoz. Nem tudhatták, hogy amit mondanak, azok engem hogyan érintenek. Teljesen szembekerültem ezekkel a dolgokkal, melyekkel én sem tudok hosszú ideje mit kezdeni emberileg, és Isten sem adott rá közvetlen útmutatást, "csak" azt, hogy maradjak a helyemen, és tartsak ki. Hosszú ideje időnként vádolom is magam, hogy esetleg nem teszek meg minden tőlem telhetőt, ezért nem jutok ezekkel a dolgokkal egyről a kettőre, bár nem tudom, mit tehetnék. Az említett beszélgetés során az jött le nekem, hogy igenis tennem kéne valamit, annak ellenére, hogy fogalmam sincs, mit. Ennek terhe nehezedett rám a beszélgetés alatt és annyira lenyomott, hogy másnap nem voltam képes gyülekezetbe elmenni, egyszerűen nem volt rá erőm, és ez a nyomás még jó pár napig rajtam volt utána. Az egyik legrosszabb érzés, amikor (képletesen) ott áll az ember mellett egy hajcsár és folyamatosan azt súgja, hogy lépjél már, csinálj már valamit, hogy ezek a dolgok megváltozzanak, miközben az ember semmilyen lehetőséget nem lát arra, hogy csináljon valamit. Ilyenkor az ember legszívesebben elmenekülne az életből, mert képtelen lépni abba az irányba, amelybe a rá nehezedő nyomás kényszeríti.

Röviden: hirtelen égetővé vált, hogy Isten utat mutasson nekem abban a dologban, melyben még sosem mutatott közvetlenül utat. Hirtelen égetővé vált számomra, hogy lehulljon a lepel egy titokról: hogy megértsem, én vagyok-e nagyon lehetetlen eset, hogy nem látom sok-sok éve, hogy merre kéne továbblépnem, vagy valami más "turpisság" van-e a dologban. Szinte olyanná vált a helyzetem, hogy most vagy Isten szól hozzám ezzel kapcsolatban, mi legyen, vagy pedig nem bírom ki.

Bár Isten nem akar még közvetlen választ, megoldást adni életem legfájóbb pontjaira, Őnála nincs lehetetlen, és ebben a helyzetben is tudta, mit mondjon nekem, mire van szükségem. Isten szólt. És ahogy az lenni szokott, nem úgy szólt, hogy egy perc múlva el is felejtettem, mit mondott, hanem szava elkezdte átformálni a rám nehezedő nyomást valami mássá. Ezt mondta: "Eddig nem láttad: nagyon sok emberrel vagy kapcsolatban, akiknek segíteni tudsz, akik felé szolgálhatsz. De most már látod. Ne magaddal, hanem velük foglalkozz, az ő problémáikkal, az ő nehézségeikkel, őket segítsd, járj a kedvükben, mert nagy ajándékod van erre." Természetesen nem személyesen, szóról szóra szólt hozzám így Isten, hanem kb. úgy történt, hogy egyik nap arra ébredtem, hogy ezzel tisztában vagyok, megértettem ezt, megvilágosodtam. Rögtön megértettem, hogy a következő igék rám vonatkoznak:

Ne nézze kiki a maga hasznát, hanem mindenki a másokét is.
(Fil.2.4.)

A ki hű a kevesen, a sokon is hű az; és a ki a kevesen hamis, a sokon is hamis az. (Lk.26.10.)

Addig nem igazán vettem észre, hogy ott van valami "kevés", amin hű lehetnék. De ha belegondolok, nem is olyan kevés az, mert ha igazán hű lennék rajta, a nap egy percében sem lenne időm unatkozni. Sajnos azelőtt ez nem igazán tudatosult bennem, nem igazán vettem komolyan. Az volt a bajom, hogy túl nagy figyelmet fordítottam saját magamra, másokra viszont nem túl sokat. Ideje, hogy kicsit zárójelbe tegyem magam: mindegy, mi van velem, számomra nem ez a lényeg, hanem az, hogy másokkal mi van. Persze így leírva ezt keresztény körökben bizonyára nem nagy cucc, de valósággal átélni, hogy Isten a figyelmemet levette saját magamról és másokra helyezte, igazán felszabadító érzés. Erre csak Ő képes. Ő képes csak a fent idézett igéket megtölteni számomra olyan tartalommal, hogy ezek az igék nem szárazon kopogtatnak egoizmusom falain, amire felháborodással reagálok, hanem behatolnak úgy, hogy felszabadulok közben az alól a teher alól, amit az önimádatom elviselhetetlenné tett számomra. Ahogy régebben is idéztem egy ismert szerzőtől:
"Milyen csodálatos hatalom az, amely soha nem kényszeríti, de mégis irányítja akaratunkat. Isten nem töri fel a zárat, hanem mesteri módon kinyitja azt. Erre egyedül csak Ő képes." (C. H. Spurgeon)

Még valami: azoknak, a kik Istent szeretik, minden javokra van (Róm.8.28.)

Nemrég írt egy e-mailt egy keresztény barátom, ebből idézek:

… A kegyelmet viszont mintha senki sem értené. Talán Dávid zsoltáraiban érzékelheted azt a mélységet, amelyben a kegyelem elérheti az embert. Isten vad, oktalan, érthetetlen szenvedélye az ember iránt: valami ilyesmi a kegyelem. Istennek az a cselekvése, amely sosem függ az ember elesettségének mértékétől, megtérési szándékától, bűneitől. Isten vezetése, ami a „már akkor szeretett minket”, „mar előbb szeretett minket”-ben nyilvánul meg. A kegyelmet akkor tapasztalod meg, amikor rádöbbensz, hogy Istennek nem akadály semmi, amit te annak vélsz, és ami közöttetek áll. Ha visszaemlékszel: Isten hogyan szeretett, amikor még a megtérésnek a közelében sem voltál, sőt, még meg sem fogantál, Ő már a Fiút adta érted! Isten kegyelme készen áll, mint a Vőlegény, aki sóvárogva varja Mennyasszonyát a menyegzőre: nem passzív, nem statikus, hanem cselekszik, mozog, feléd irányul, keres téged! A kegyelmet Jézus nagyon szépen bemutatja az elveszett-példázatokban (bárány, drahma, tékozló fiú).

Kb. egy-két hete volt egy álmom: Valamilyen épületben voltam, és hirtelen nagyon rossz idő lett kint. Egy ablakon keresztül láttam, ahogy ömlik az eső és fúj a szél. Nem csak egyszerűen ömlött az eső, hanem a víz és a szél együtt olyan fizikai módon nyilvánult meg, ami az addigi tapasztalatok számára teljesen szokatlan volt: az esőcseppek időnként egybefüggő vízzé álltak össze a levegőben, és ez a víz meg tudta változtatni az irányát, sebességét, mintha élne, és mintha villámokat is ki tudott volna bocsátani magából. Érdekes módon mintha az esőcseppek felvették volna a felhők (villámlás) és a szél tulajdonságát is egyszerre. Olyan szélhez volt hasonló, mely nem egy bizonyos helyről egy másik helyre fúj, hanem az irányát sűrűn megváltoztatja. Az eső és a szél keveréke "kavargott", majd mikor esőcseppek nagyobb mennyiségű vízzé összeálltak, nekivágódott az ablakhoz, amin keresztül szemléltem az időjárást.

Arra gondoltam, hogy a ház, amiben vagyok, nem fogja ezt sokáig bírni, és az embertelen időjárás kárt fog tenni benne. De amíg ott voltam és amíg az álom tartott, semmi kárt nem tett a házban.

Jézus mondja: Valaki azért hallja én tőlem e beszédeket, és megcselekszi azokat, hasonlítom azt a bölcs emberhez, a ki a kősziklára építette az ő házát: És ömlött az eső, és eljött az árvíz, és fújtak a szelek, és beleütköztek abba a házba; de nem dőlt össze: mert a kősziklára építtetett. És valaki hallja én tőlem e beszédeket, és nem cselekszi meg azokat, hasonlatos lesz a bolond emberhez, a ki a fövényre építette házát: És ömlött az eső, és eljött az árvíz, és fújtak a szelek, és beleütköztek abba a házba; és összeomlott: és nagy lett annak romlása. (Mt.7. 24-27.)

Ezek szerint egyáltalán nem lebecsülendő a jelentősége annak, hogy ha halljuk Jézus beszédeit, megcselekedjük-e (átültetjük a gyakorlatba, az életünkbe), vagy nem. Nem elég, ha az Igében olvasottakat vagy az istentiszteleten hallottakat nagy örömmel fogadjuk, hanem meg is kell élnünk, életünk minden napjára alkalmaznunk kell, akkor is, amikor emberileg saját magunkban jobban bíznánk, vagy amikor a mi kis emberi elképzeléseinket könnyebben megvalósíthatónak gondolnánk. Esetleg elképzelhető, hogy nehéz idők állnak előttünk, melyeket csak a kősziklára épült házban lehet átvészelni.

Így szeptemberben az egyetemen sok dolgot el kell intézni az új félév elején. Ez most időnként eléggé megpróbálta az idegrendszeremet, mert a legtöbb esetben nem világos, mit és hogyan kell elintézni, és segítséget is hol kapok a tanulmányi osztálytól, hol nem. Az elmúlt héten is későn tudtam meg, hogy le kellett volna adnom egy papírt, melynek a leadási határidejéből kicsúsztam. Azt javasolták a tanulmányi osztályon, keressek meg egy bizonyos illetékest és kérdezzem meg, hátha még elfogadja a papíromat. Amikor neki e-mailt írtam, eszembe jutott egy testvérnek a bizonysága, aki áldást kért arra az emberre imádságban, aki körülményessé akarta tenni az ügyei intézését, és utána minden simán ment. Én is áldást kértem annak az életére és családjára, munkájára, akinek az e-mailt írtam, és utána küldtem el a levelem. Nem sokkal utána jött tőle a válasz, hogy bár már kicsúsztam a határidőből, de ha még a héten leadom a papírt, akkor elfogadják. És segítséget is adott, hogy hogyan kell kitöltenem ezt a papírt, így teljesen világos lett számomra az út a papír leadásáig.
Hála ezért az Úrnak! Sokszor nem éppen a legkönnyebb áldást kérni olyan emberek életére, akik ügyeink elintézését bonyolulttá, körülményessé teszik, de ha minden neheztelést leteszünk szeretettel és azt mondjuk, őt is áldja meg az Úr, abban erő van.

Most szólt egyébként a főnököm, hogy holnap mégsem kell azt a pár órát ledolgoznom, amit mondott. Tehát a kényszerült, Isten előtt nem igazán kedves munka felét nem is kell elvégeznem. Az Úr meghallgatta az imámat. Ettől még a pénzösszeget, amit ezért a pár óráért kaptam volna és az Úrnak akartam odaszánni, Neki is adom, mert az Övé.

Annakokáért mi is, kiket a bizonyságoknak ily nagy fellege vesz körül, félretéve minden akadályt és a megkörnyékező bűnt, kitartással fussuk meg az előttünk levő küzdő tért. (Zsid.12.1.)