Volt egy látásom: láttam, ahogy Isten valakinek a kezét fogja (valószínű az enyémet) és így segíti az úton járni. Az út göröngyös volt, nagyon kell figyelni, hova, hogyan lép az ember, mert nagyon könnyen eleshet. Akit láttam, hogy az úton jár, annak nincs is igazán képessége arra, hogy az úton járjon, talán vak, vagy mozgásában is korlátozott. Szinte azonnal elesne, talán még mielőtt lépne egyet, mert gyenge is. De Isten rendkívül szorosan, erősen fogja a kezét, úgy, hogy nemhogy ne essen el, hanem haladni is tudjon előre.
... én vagyok Urad, Istened, a ki jobbkezedet fogom, és a ki ezt mondom néked: Ne félj, én megsegítelek! (Ézs. 41.13.)
Kicsit megdöbbentett, hogy ha rólam szól ez a látás, én ilyen lennék: az, hogy az út göröngyös és nagyon kell vigyázni, hova lép az ember, még rendben van. De akit láttam az úton, hogy próbált haladni, valóságosan képtelen volt erre magától: nem csak vak volt, hanem a lába is beteg volt, nem igazán tudott magától járni, talán még állva maradni sem. Kicsit megijesztett ez a kép, hogy ennyire nehéz eset lennék Isten számára. Vagy lehet, nem kell ezen "elborzadnom", csak egyszerűen hagyni, hogy erős kezével fogja a kezem és segítsen haladni? Mindenesetre nagyon bátorító volt számomra ez a látás, és még inkább ledöbbentett, amikor megtaláltam a fenti igét, ami ennyire illik a helyzetemre. Nagyon csodálatos, amikor az Igét a Szentlélek megeleveníti számomra és átélhetem, hogy úgy igaz, ahogy le van írva.
Az is nagyon jó, hogy nem kell gyülekezetek hitvallásától, dogmáitól, gyülekezeti vezetőktől, emberek véleményétől, tanácsaitól függenem, hanem Isten személyesen mutatja meg nekem, amit akar, személyreszólóan szabadít meg a bűneim terhe alól, akár a gyülekezetben istentisztelet alatt, akár otthon.
