A hét elején a Szentlélek nagy szomjúságot keltett bennem Isten iránt: "még többet Tőle, még többet Belőle, még közelebb Hozzá" - ezt éreztem. Úgy éreztem, minden szabadidőmben a Bibliát szeretném olvasni és az Urat keresni. Így este/éjjel "kicsit" tovább fenn is maradtam, ennek ellenére nem sikerült annyit keresnem az Urat akkor, mint amennyit szerettem volna. Másnap este megint sokáig fent voltam, de még kevesebbet sikerült az Úrhoz közelednem. Az eredménye az lett, hogy délelőtt jó későn ébredtem fel.
Isten erre beszól:
Hiába néktek korán felkelnetek, későn feküdnötök, fáradsággal szerzett kenyeret ennetek! Szerelmesének álmában ád eleget. (Zsolt. 127.2.)
Rájöttem, hogy ezek az emberi erőfeszítések hiábavalók, mert én emberileg semmit nem tudok tenni; nem a nagy erőfeszítések által kerülök Istenhez közelebb, hanem az Ő kegyelme által, amit nem lehet kiérdemelni.
Arra is rádöbbentett Isten, hogy ha alszom és semmit nem teszek, akkor tud talán a leghatékonyabban munkálkodni. Eszembe jutott ugyanis egy nem sokkal ezelőtti álmom (lásd itt), ami által Isten erőteljesen és szeretetteljesen belenyúlt az életembe, talán úgy, ahogy addig soha. Tényleg, mennyire igaz, hogy akit az Úr szeret, annak álmában is ad eleget!
Legjobb, ha kicsit háttérbe szorítom magam, visszafogom magam, visszafogom az erőlködéseim, hogy az Úr tényleg közel tudjon vonni magához. Messze van az ég a földtől, és hiába ugrálunk a földön, nem kerülünk közelebb az éghez, visszaesünk ugyanoda, ahonnan felugrottunk. Viszont az Úrnak hatalma van az égből a földre leküldeni jelenlétét, áldását.
