Nameless blog, hiszen a cím részletkérdés

Már utaltam rá nemrég egy bejegyzésemben (itt), hogy kéne írnom egy régi megtapasztalásomról.

Mikor pedig kijöttek a papok a szenthelyből: köd tölté be az Úrnak házát. Úgy, hogy meg sem állhattak a papok az ő szolgálatjokban a köd miatt; mert az Úr dicsősége töltötte vala be az Úrnak házát. (1Kir. 8.10-11.)

Leginkább ehhez az igerészhez tudnám hasonlítani azt, amit 2003 nyarán egy keresztény táborban átéltem. Ez egy olyan ifjúsági tábor volt, amiben mindenféle keresztény felekezetből voltak résztvevők és szervezők, majdnem kizárólag történelmi egyházakból.

Egy koncert volt éppen, amin keresztény dalokat játszottak, mi pedig ültünk a közönség soraiban. Nekem kicsit el is kalandoztak a gondolataim, nem is figyeltem oda, de egyszer csak hirtelen észrevettem, hogy ott van az Úr jelenléte. Én sem tudnám jobban megfogalmazni, amit átéltem, mint hogy "köd tölté be az Úrnak házát". Valójában talán füst, gőz és köd keverékeként tudnám körülírni azt, amit ott láttam, átlátszó volt, és úgy lebegett ott, hihetetlen nagy szelídséggel és alázattal. Mihez tudnám hasonlítani? Tényleg az sugárzott belőle, hogy most nem meg akarja mutatni nagy erővel és mindenkit elsöpörve, hogy "én vagyok a valaki", hanem leírhatatlan szelídséggel és alázattal, egyáltalán nem erőszakosan volt jelen. Ha valaki nem akarja az emberre ráerőszakolni magát, akkor Ő biztosan nem. Nehéz ezeket szavakba önteni. Hasonló volt ez a látvány ahhoz, amikor egy Jézusról szóló filmben azt láthattuk, hogy Jézus éppen megdicsőül a hegyen és sugárzik az arca: valahogy egyáltalán nem arról szólt, hogy most aztán megmutatja, hogy Ő a valaki, hanem a szelídsége és a hatalmassága nagyjából ugyanakkora. Hasonló ahhoz, amit a természetben, a fákban, a növényekben is meg lehet látni: látni bennük a teremtő hatalmasságát, de azt is, hogy ezt egyáltalán nem erőszakolja rá az emberre, hanem szelíden, szinte észrevétlenül, önmagát zárójelbe téve meghúzódik a háttérben. Azt is éreztem, tudtam, hogy nagyon szeret, és egy olyan erő, amitől mindenki meggyógyul. Óriási benne a szeretet, az erő és a szelídség, nem is tudom igazán megfogalmazni. Mi emberek itt a Földön éljük az életünket, közben mindenféle problémáink vannak, amiket próbálunk megoldani, próbálunk valamit kezdeni velük, és Ő óriási szeretettel néz le erre, óriási szeretettel néz ránk. Tesszük mi itt a kis emberi, földi dolgainkat a mi kis földi dimenziónkban, de Ő óriási szeretettel tekint erre. Nagyon értékesek vagyunk a számára; picik vagyunk, porszemnyiek, de nagyon értékesek Neki. Nem tudom ezt igazán megfogalmazni úgy, ahogy akkor átéltem, de tényleg olyasmi szeretettel, vagy még nagyobbal szeret minket, mint az apa a gyermekét, vagy hogy kifejezőbb próbáljak lenni: mint teremtő a teremtményét. Megfogalmazni nem igazán lehet.

Érdekes az egészben, hogy akkor hamar túltettem magam ezen a megtapasztaláson: láttam, hogy valami köd van ott, aztán jött a következő szám a koncerten, utána volt dicsőítés is, és ezalatt nem tudatosult bennem, hogy mit láttam, mit tapasztaltam. Amikor vége lett a dicsőítésnek és ment mindenki a szobájába, akkor tudatosult mindez. Nem értettem, mi történt velem, egyszerűen ámultam és csodálkoztam, talán felsétáltam a közeli dombra, talán ott még sétálgattam, mert nem tudtam hova lenni a döbbenettől; mindaz teljesen természetes volt számomra, amit itt nagy bonyolultan megpróbáltam leírni. Talán vannak, akik Isten megismerésében fokozatosan haladnak előre, de énnálam talán egy nagy megtorpanás volt megtérésem után, talán még megtéréskor sem lett sok minden számomra nyilvánvaló, aminek annak kellett volna lennie, és most ami lemaradt, hirtelen mind világossá vált. Amiket itt bonyolult, alárendelt mondatok halmazával próbálok megfogalmazni, az egy szempillantás alatt valósággá vált számomra akkor, úgy, hogy nem fogalmazta meg nekem senki. És még ezeken kívül más dolgok is nyilvánvalóvá váltak akkor számomra egy csapásra, sőt vannak dolgok, amiknek nyilvánvalóságát csak jóval később, évekkel azután sikerül megfogalmaznom, felfednem. Az élményem után önmagamban is különös erőt és frissességet éreztem, mi több, pár pillanattal később saját bűneimről is lehullt a lepel számomra, megláttam, hogy sokszor nincs bennem szeretet. Az is nyilvánvaló volt, hogy ha szeretettel tekintek valakire, akkor az a szeretet valahol megmarad örökre, de ha szeretetlenül tekintek valakire, akkor az nem marad meg. És az is nyilvánvaló volt, hogy milyen dolog már a szeretetlenség, a harag más emberekre, amikor Isten ilyen csodálatos! Porszemnyinek tűntek számomra azok az idegeskedések, szeretetlenségek, haragok, amiket mi emberek érzünk néha egymás iránt; éreztem Isten érintése alatt a különbséget, mert éppen olyan szituációba kerültem, amikor kicsit haragudni szoktam másokra: éreztem Isten irántunk való szeretetének a nagyságát és a kis emberi haragom porszemnyiségét, pitiánerségét, és tudtam, hogy ezekre a piti dolgokra nekem nincs szükségem, értelmetlen, felesleges.

Egyszersmind az is megdöbbentett, hogy Isten mennyire közel tud jönni az emberhez, hiszen nagyon közel jött hozzám akkor, nagyon közelről megérintett és felfedett előttem valamit leírhatatlan szeretetéből, szelídségéből és nagyságából, amit itt csak megközelítőleg tudok megfogalmazni. Hatalmas ez a teremtett világ; milyen hatalmas lehet, Aki mindezt alkotta, és milyen hatalmas lehet Őbenne a szeretet!

Felmerülhet a kérdés: mit tettem én ezért, mivel segíthettem elő, hogy Isten közel jöjjön hozzám? Gyakorlatilag semmivel. Emberileg nem sokat tudunk tenni érte, Ő a kegyelmes, az irgalmas, a szerető. Illetve annyit tettem, hogy abban a táborban elmondtam Istennek imában azokat a dolgokat, amik szerintem nem tetszenek Neki az életemben és azt is, hogy ezekkel nem tudok mit kezdeni. Talán ennyi volt a megtapasztalásom előzménye. Utólag szerk.: Az sem elhanyagolandó, hogy egy koncerten Istent dicsőítő dal szólt, akkor történt, amiket leírtam. Van egy ige, hogy Isten a dicséretek között lakozik. Utólag idéztem fel Istennek azt az üzenetét is, hogy Ő sokkal nagyobb dolgokat akar adni nekünk, mint amiket mi imádságban kérni tudunk Tőle. Ezt az is bizonyítja, hogy senkinek nem jutott volna eszébe kérni Istent, hogy küldje el a Fiát, hogy haljon meg értünk, Ő mégis elküldte.

Az elmúlt pár nap alatt volt két álmom. Kicsit talán furcsa, hogy az Úr ilyen módon szól hozzám, de hiszem, hogy ezek az álmok Tőle voltak.

Pár napja álmomban valamilyen keresztény alkalmon voltam, pontosan nem tudom, hogy min, egy táborhoz hasonló lehetett. Voltak kiscsoportos foglalkozások, talán minden emberhez tartozott egy vezető, aki segítette különböző dolgaiban, problémáiban. Ez a vezető talán lelkigondozóhoz volt hasonló, de nem teljesen az volt, inkább valamilyen segítő-szerűség. Eszembe jutott akkor egy olyan problémám, ami gyakran elég erőteljesen kihat az életemre, de az utóbbi időben eléggé kikerült a középpontból számomra. Ez a probléma a hétköznapokra is valamilyen szinten kihatással van, de határozottan szembe kéne vele néznem, ha bizonyos nagyobb lépéseket tennék annak érdekében, hogy teljesebb életet élhessek. Ez a probléma akkor előjött, talán a "vezetőm" hozta elő, és akkor annyira szíven érintett ez a problémám, hogy sokáig csak sírtam az Úr előtt álmomban.

Mára virradólag pedig azt álmodtam, hogy valamilyen keresztény alkalmon vagyok újra, de most másmilyenen. Voltak ott emberek, arra emlékszem, és Isten szólt hozzám. Nem tudom, egy embert használt-e fel ott, hogy szóljon hozzám, vagy közvetlenül hozzám szólt. Azt szólta hozzám, hogy tegyek úgy, viselkedjek úgy a problémás szituációkban is, mintha ez a probléma nem lenne, azaz ne féljek úgy viselkedni, aminek az ellenkezőjére a probléma késztet. Persze ezt csak úgy lehetne igazán megérteni, ha leírnám most, hogy mi ez a probléma. Mindenesetre úgy érzem, ez a válasz akkor az Úrtól valóban válasz volt számomra, utat mutatott, hogy mit kezdjek ezzel a problémámmal. Emlékszem, dicsértük akkor ott az Urat és a nagy dolgaiért adtunk neki hálát. Valaki talán olyasmit mondhatott, hogy "Ímé, mily csodálatos az Úr, adjunk hálát neki, dicsérjük őt!"

Azért nehéz másoknak erről a témáról beszélni, mert mindenkinek Isten mutatja meg a személyesen kijelölt utat. Próbálhatom megfogalmazni azt, amire Isten rádöbbentett az elmúlt napokban, de ezek szorosan összefüggenek életem nagyon személyes dolgaival, amiket itt nem pakolnék ki, és ezért már mások számára talán nem is lesz annyira érthető.

Írtam régebben egy bejegyzést az odaszánásról és a hitről. Az odaszánás az ott leírtakon kívül másról is szól. Nem mondom mégsem, hogy ott helytelenül írtam, amit írtam, mert nem a tökéletes teológiai precízség a célom, hanem az, hogy leírjam, amit éppen sikerült megértenem Istenből. Akkor még csak annyit értettem meg Istenből, amennyit ott leírtam, és ez nem baj, mert az ember állandóan megért újabb és újabb dolgokat, és ez életünk végéig tart, merthogy tökéletesek csak odaát leszünk, a megszentelődés egy életen át tart (főleg az enyém :D ).
Akkor úgy voltam, hogy Isten terelgetett engem valamilyen irányba, a "kapásra" voltam berendezkedve, arra, hogy én kapjak, mert adni talán még nem voltam igazán kész. Isten a helyreállító munkáját végezte akkor bennem és végzi azóta is. Csak azóta kiderült, hogy nekem adni is kell.

És itt jön a képbe a teljes odaszánás: nem csak megértem, elfogadom, hogy Isten néha olyan dolgokra kér, hogy tegyem meg, amire én elsőre azt mondom, hogy ez viccnek talán elmegy, hanem valami több: lemondani saját kényelmemről, jogaimról, terveimről, elképzeléseimről. Itt jelentős egyéni különbségek lehetnek mindenkinél, és nehéz érthetően, jól megfogalmazni, miről is van szó. Nálam hosszú évekig tartott, mire megértettem, egyáltalán felfogtam, hogy egész addigi életem során az árral szemben úsztam. Kb. egy éve ezt megértettem (ezt itt írtam le), de még maradtak kérdések. A napokban ezekre is választ kaptam (ami nem kis dolog, és dicsőség ezért az Úrnak!). Vannak az életünkben alapvető, teljesen természetes dolgok, amikről teljesen természetesnek gondoljuk, hogy valamilyennek kell lenniük, mert emberileg csak ez képzelhető el, és a társadalomban is az emberek 99,999%-a így gondolja. De a mi életünkben valamiért nem pont így vannak ezek a dolgok, így teljesen természetes, hogy megpróbálunk többé-kevésbé harcolni ellenük, akár évtizedeken át is mindenféle eredmény nélkül - de legalábbis úgy gondoljuk, hogy tenni kellene valamit, mert nem így kellene lenniük ezeknek a dolgoknak. És akkor végre megértjük, amit emberileg nem tudtunk volna sose elképzelni, mert Isten szólt: úgy van jól, ahogy van, nem kell ellene harcolni. El kell fogadni, hogy valami, akár igen alapvető dolgok nem úgy vannak az életünkben, ahogy az normális lenne, nem kell ezek ellen harcolni, egyszerűen LE KELL MONDANI róluk, le kell mondani a jogainkról vagy vágyainkról vagy elképzeléseinkről. Ez nem jelenti azt, hogy ezeket végleg el is veszítjük és elfogadjuk, hogy most már mindig csak szenvedés lesz az életünk. Nem veszítjük el ezeket, mert Isten jót készített számunkra, de nekünk le kell mondani arról, ami valójában senki másnak nem is lenne jó, csak személyesen nekünk.

Nagyon nehéz ezt a témát pontosan megfogalmazni, mások számára érthetővé tenni. Ha az életem mély bugyrait itt feltárnám, akkor mindenki értené, miről van szó, de ezt most nem akarom. Egy tesónak írt e-mailemből idézek:

Először ez elszomorított, hogy mindenről, még ezekről az alapvető jogaimról is mondjak le, ez durva, ezt nem lehet. De egy napra rá, ma megértettem, hogy ez a "teljes odaszánás", és ez jó. … el kell fogadni, hogy ez van. Meg ilyen alapvető dolgok. Ezekről is le kell mondani. Annyira elképzelhetetlen emberileg, hogy így kell csinálni, sose gondoltam volna, és talán senki ember nem adta volna véletlenül sem ezt a tanácsot, ha kérdeztem volna. Hihetetlenül távol áll az emberi gondolkodástól, és ezért is értelmetlen dolog másoktól tanácsot kérni saját problémáimmal kapcsolatban, mert ember nem tanácsolna ilyet, az emberek 99,999%-a az ellenkezőjét tanácsolná. Most kezd valami fogalmam lenni arról, mit jelent a teljes odaszánás Istennek: nem harcolok a magam kis jogaiért, ha Isten azt mondja, hogy ne tegyem, még akkor sem, ha ezek a jogok látszólag nagyon alapvetők is lennének. Hogy mennyire fog menni, mennyire nem, még nem tudom, de jó érzés volt megvilágosodni megint valamivel kapcsolatban.
…
Szóval teljesen emberileg nem logikus ez az egész élet, hogy hogyan kell élni. :D Teljes odaszánás, lemondás a saját jogainkról, elképzeléseinkről, terveinkről (nekem legalábbis, persze lehetnek másoknak jó terveik, de nálam a szeretet megtanulása a legfontosabb). Tényleg nem is érdemes tervezgetni, hogy mit, hogyan akarok az életemmel, mert Isten mutatja meg a járható utat, ami számomra a legelképzelhetetlenebbnek, legjárhatatlanabbnak tűnt.
Ezt csak Isten tudja megmutatni az embernek személyre szólóan. Senki más nem képes rá, még elképzelni sem.
Ja, és amiket itt magamra vonatkozóan leírtam, nem biztos, hogy rád is ugyanúgy vonatkoznak: ezeket mindenkinek személyre szólóan mutatja meg Isten. Szóval, ha ezeket olvasva esetleg ijesztőnek tűnik, ne ijedj meg, mert ha magadra vonatkoztatva ezeket nem tudod elképzelni, nem baj, lehet, hogy neked valami teljesen mást akar Isten adni. De sejtésem szerint te annak megtanulásán már túl vagy, amit én most tanulok. Bár ezt sem tudhatom, semmit sem tudhatok, Isten az, aki mindent tud, Ő ítéli meg az embert, a szíveket.

Elgondolkoztam azon is, hogy a hit cselekedeteinek értelmezése hogyan formálódott nálam az utóbbi időben:

1. A hit cselekedetei alatt olyan dolgokat értettem elsősorban, amik az én javamat szolgálják: lépéseket teszek Isten felé, aminek hatására Ő is tesz felém ezerszer annyi lépést. (Pl. itt, itt és itt)
2. Kicsit később elgondolkoztam, hogy a hit cselekedetei az én javamat vagy mások javát kell-e, hogy szolgálják (lásd itt).
3. Végül most arról írtam, hogy le kell tudnunk mondani saját jogainkról.

Az az érdekes az egészben, hogy látszólag az 1. és a 3. pont ellentmondanak egymásnak. De mégsem zárják ki egymást! Nem tudom értelmesen megfogalmazni azt, ami emberileg nézve ellentmondásosnak tűnik: egyrészt szolgál felém Isten azzal, hogy saját jogaim, életterem kitágul, másfelől meg én mondok le a saját dolgaimról és életterem tágasságáról. Vannak korlátok, melyeket el kell fogadnom, Isten nem teszi arrébb őket, és vannak korlátok, melyeket nem kell elfogadnom, és Isten ezeket szépen lassan egyre arrébb teszi. Emberileg nem kicsi fejtörést okozott számomra, hogy mely korlátokat lehet tologatni, melyeket nem, és emberileg talán egyáltalán nem lehet ezeket szétválasztani. De Isten vezetése erre is képes.

Még egy régebbi állításomat szeretném most megerősíteni (esetleg kissé elítélendő módon): nem lehet azt mondani, hogy a keresztény élet arról szól, hogy hit által megvallásokat téve kényelmesebbé változtatjuk a körülményeinket, megszerezzük a nekünk járó jogokat. Fontos dolgok a megvallások, de előbb teljes odaszánás kell. Ha valamiről le kell mondanunk, mert Isten ezt kéri tőlünk, pl. egy alapvető jogunkról, akkor vajon van-e értelme azt a jogunkat hit által megpróbálni visszaszerezni? Pláne akkor, ha akkor van békességünk, ha lemondunk arról, mire Isten kér, még akkor is, ha emberileg nem erre vágynánk. A keresztény élet lemondással, áldozatvállalással is jár. Hit által nyilván olyan dolgokat lehet csak átvenni Istentől, amik nem az önös céljainkat, kényelmünket szolgálják, hanem másoknak is hasznukra válnak. Amúgy jelen bejegyzésben leírtak megtapasztalását az előzte meg, hogy Jézus nevében egy saját alapvető jogomat kértem imádságban; úgy látszik, ez volt a válasz. :) Ez az egész azonban egy másik bejegyzés témája lehetne.
 

Krisztussal együtt megfeszíttettem. Élek pedig többé nem én, hanem él bennem a Krisztus; a mely életet pedig most testben élek, az Isten Fiában való hitben élem, a ki szeretett engem és önmagát adta érettem. (Gal.2.20.)

A Szentszellem: munkálkodik. A jelenléte elválaszthatatlanul együtt jár azzal, hogy munkálkodik is. Sosem tétlen. Ahol ott van, ott mindig csinál is valamit.

Istentiszteleten kaptam ezt a kijelentést és akkor gyorsan le is írtam. Régen kaptam már így kijelentést és nagyon örültem ennek.
Ritkán van, hogy az Úr így direkte kijelent valamit nekem Önmagával kapcsolatban, de ha ilyen történik, akkor általában olyan élményekre, megtapasztalásokra való visszaemlékezés által jönnek ezek a kijelentések, amik számomra nagyon sokat jelentenek. Megtérésem után az első úrvacsora alkalmával, és 4 évre rá egy dicsőítő koncerten voltak olyan megtapasztalásaim, amiket egész biztosan soha nem fogok elfelejteni: a Szentlélek jelenlétét szinte kézzelfoghatóan tapasztaltam. Az egyik ilyen megtapasztalásomat leírtam a blog legelső bejegyzésében, a másik megtapasztalásomról meg majd kéne írni (utólag szerkesztve a bejegyzést: ezt le is írtam: Egy régebbi élményem Istennel).
A fenti kijelentés az első ilyen megtapasztalásomhoz kapcsolódik. Ma dicsőítés közben az élő vízről énekeltünk, és a dallamon, dicséreten keresztül felidéződött bennem az a régi megtapasztalásom. Ez a régi megtapasztalás annyira erőteljes volt, hogy még 10 évvel későbbre is közvetít olyan mondanivalót, ami talán evidens volt számomra, de akkor nem fogalmaztam meg konkrétan. Evidens volt számomra 10 éve, hogy a Szentlélek jelen van, és a jelenléte nem egy múló jó dolog volt, hanem történt is valami. És érzem, hogy a Szentlélek olyan személy, hogy nem csak jön aztán odébbáll és minden marad úgy, ahogy azelőtt volt, hanem otthagy valamit önmagából: valami sokszor megmagyarázhatatlant, természetfelettit: munkálkodik, dolgozik, szolgál. Leginkább a friss levegőhöz vagy az oxigénhez tudnám hasonlítani: jól esik beszippantani, jó, ha jelen van, de nem csak ennyi az egész, hogy jelen van és jó, hanem ezzel egyidejűleg éltet is. Lehet, hogy emberek megfordulnak bizonyos helyeken, és jelenlétük olyan, hogy ott voltak, de már nincsenek ott és nem is tettek ott különösebben semmit. A Szentlélek nem ilyen. Ha megjelenik valahol, akkor biztos, hogy csinál valamit: vagy rádöbbent Isten szeretetére, vagy bűnbánatra indít, vagy gyógyít, vagy vígasztal, vagy utat mutat, vagy erőt ad, esetleg többet is egyszerre. A Szentlélekhez elválaszthatatlanul szorosan hozzátartozik az a tulajdonsága, hogy nem tétlen.

A mai napon is volt takarítás, és történt egy érdekes dolog.
Megkértek, hogy vigyem le a szemetet. Ahhoz, hogy kijussak oda, ahova ki kell vinni, ki kellett nyitnom egy ajtót kulccsal, majd magam után visszafele be is kellett zárnom. Amikor másokkal jártunk arra, a legtöbbször gondban voltak, mert a kulcs egy olyan kulcscsomón van, amin kb. 10 másik kulcs is fityeg, és csak sokadszori próbálkozás után sikerül megtalálni azt a kulcsot, ami a kukához* vezető ajtót nyitja.

Mint már utaltam rá, szeretem elbízni magam, amihez adott némi alapot, hogy talán már mikor legelőször voltam arra, sikerült beazonosítanom a megfelelő kulcsot. Most is, azonnal tudtam, melyikkel kell az ajtót kinyitni, és rögtön vittem is oda, ahova való azt, amitől meg kell szabadulni. Amikor visszajöttem, be akartam zárni magam után az ajtót, de a kulcs mindig megakadt, mielőtt kattant volna a zár. Többször próbálkoztam, közben kinyitottam az ajtót és újra becsuktam, mégsem sikerült bezárnom. Megpróbálkoztam a többi kulccsal is: volt olyan kulcs, ami ugyancsak kattanás előtt akadt meg, volt olyan, ami belement a zárba, de semennyire nem lehetett elfordítani. Volt olyan kulcs is, ami nehezen bent bele a zárba, és olyan is, ami egyáltalán nem ment bele. Nem voltam már biztos abban sem, hogy a megfelelő kulccsal próbálkozom-e. Aztán újra a régóta jól bevált kulccsal próbálkoztam, és azt mondtam magamban: „Nem létezik, hogy ez a zár kifogjon rajtam” és utána hozzátettem: „Jézus nevében”. És a következő pillanatban el tudtam fordítani a kulcsot a zárban.

Kicsit elgondolkoztam ezen, mit akar ezáltal az Úr üzenni nekem. Nem lehet véletlen: a szemetet vittem ki, a szeméttől szabadultam meg, ami a bűnt jelképezi. Megszabadultam tőle, oda dobtam, ahova való. De teljesen elzárni nem tudtam az utat, ami összeköt vele, sőt még inkább elbizonytalanodtam, hogy a jó kulccsal próbálkozom-e. És végül Jézus neve segített.

Nem számoltam ugyan, életem során eddig hány ajtót zártam be kulccsal, de most végül nagyon könnyedén és finoman fordult el a kulcs, úgy, ahogy régebben soha. Talán nem is lehetett hallani a kattanást, érezni is alig, hogy egy akadály volt ott a zárban, amin a kulcs átfordult, csak annyit éreztem, hogy a kulcs tovább fordult, és utána már nem tudtam az ajtót kinyitni. Nem vagyok ugyan sem portás sem olyan, aki élete során rengetegféle zárat nyit ki és csuk be, de néhány ajtót már nyitottam ki és zártam be, és ez a finom záródás azt hiszem, egyedülálló volt egész eddigi életem során.

* Úgy tudom, a „gyehenna” szó szerinti fordítása kukát, szemetest, szeméttelepet jelent.

És néked adom a mennyek országának kulcsait; és a mit megkötsz a földön, a mennyekben is kötve lészen; és a mit megoldasz a földön, a mennyekben is oldva lészen. (Mt.16.19.)

Utólag szerk.: Egy hétre rá megint levittem a szemetet, és hasonló problémám volt az ajtóval. A megfelelő kulccsal próbálkoztam, de nem akart bezáródni. Jézus nevét újra segítségül hívtam, de most másképp segített: jött a gondolat, hogy a kilincset húzzam teljesen fel. Mondták mások is, hogy a kilincset fel kell húzni, de nem volt számomra világos, hogy mikor. Kiderült, hogy csak úgy lehet elfordítani a kulcsot a zárban, ha a kilincs teljesen fel van húzva, ez ilyen különleges ajtó. Most már tudom, hogyan lehet bezárni.
Viszont nem emlékszem, hogy a múltkor is felhúztam volna a kilincset, csak egyszerűen Jézus nevét hívtam segítségül és elfordítottam a kulcsot a zárban. Utólag már nem vagyok 100%-ig biztos abban, hogy nem nyúltam a kilincshez, csak feltételezem, hogy ha akkor is felhúztam volna a kilincset és ennek hatására záródott volna be az ajtó, akkor arra emlékeznék és most már egyből így zártam volna be. Viszont ha tényleg nem nyúltam akkor a kilincshez és úgy fordítottam el a kulcsot a zárban, akkor az valóságos csoda, mert fizikailag lehetetlenség így bezárni az ajtót...

Régebben többször írtam a bűnökről (lásd: 1. rész, 2. rész, 3. rész). Leginkább az olyan bűnökről, gyarlóságokról, amiktől hosszú éveken át sem sikerül megszabadulni.

Újabban néha megkérnek, hogy segítsek a gyüliben a takarításban. Legutóbb ezáltal érdekes módon tudott az Úr szólni hozzám.

Általában többek között a nagy termet kell felporszívózni. Nyilvánvaló, hogy nem lehet piszok, szemét azon a helyen, ahova a sok ember bemegy. Nem lehet megcsinálni, hogy pl. hetekig nem porszívózunk itt fel vagy nem szedjük össze a szemetet, mert az emberek szemét kiszúrná a sok szemét.

Ha belép valaki egy ilyen helyre, szembetűnő lehet számára az, ha nincs felporszívózva. Vannak viszont eldugottabb részei is a teremnek, olyan részek, ahova talán soha nem néz be senki. Ha az ilyen helyeket egy éven át nem takarítjuk ki, valószínűleg nem tűnik fel senkinek. Évente egyszer mégis le kell emelni a viszonylag nehéz rácsot a radiátorról. A radiátorok a terem szélén helyezkednek el, és kis falszerű burkolattal vannak körülvéve, felülről rácsokkal letakarva, tehát igazából nem nagyon lehet „alapállapotban” hozzájuk férni.* Esetleg aki nagyon-nagyon unatkozik, benézegethet a rácsokon, és céltudatos szemlélődés során észreveheti azt a nem éppen felemelő állapotot, ami hosszú hónapok alatt előáll ott belül. Kb. másfél éve járok ebbe a gyülekezetbe, de soha meg sem fordult a fejemben, hogy a radiátorok tetejéről a rácsokat esetleg le lehet kapni, és hogy mi lehet alattuk. Esetleg háziasszonyok fejében, akiknek nagy tapasztalatuk van a takarításban, felmerülhet ilyen gondolat, bár egy olyan helyen, ahol az Úr Igéje szokott szólni hozzánk, az ilyen gondolatok kevésbé valószínűek. Igaz, előfordul, hogy esetleg elkalandoznak gondolataink, amit a sátán szeret is előidézni, de hogy pont arra gondoljon valaki, hogy mi lehet ott a terem szélén az ablak alatt és hogy azt kell-e, lehet-e takarítani, elég valószínűtlen. Azt is mondhatnám kissé „költőien”, hogy a teremben ez a hely, az itt lappangó esetleges kosz elég biztonságosan el van zárva a hétköznapi emberek elől, a gondolataik elől is le van védve. Igen rendkívüli ember az (a takarításban szolgálókat kivéve), akit tartósan foglalkoztathat, hogy itt milyen állapotok vannak, még ha át is suhan néha a kérdés valakinek a gondolataiban.

Amikor megérkeztem, hogy segítsek a takarításban, azt mondták, hogy most kivételesen nem kell felporszívózni a nagy termet, ezt most valaki már megcsinálta, más munka van. Leemeltük a radiátorokról a rácsokat, ami nem csak súlyuk miatt volt nehéz, hanem mert nagy, hosszú darabok, és könnyen beleakadhatnak valamibe. Igen nagy mennyiségű kosz volt a radiátorok alatt, talán nem akadt egy tiszta négyzetcentiméter sem. Ezt porszívóval lehet csak eltávolítani, azt is kicsit körülményesen lehet csak bejuttatni a piszokhoz. Vannak kisebb helyek, ahova a porszívó sem fér be, ha nem szedjük le róla a kefét. Csavarok, fémtárgyak is előfordulnak itt, amiket a porszívó nem tud felszedni. Először nem értettem, miért nem szívja fel, mivel nem lehet olyan jól belátni oda, hogy láttam volna, hogy egy csavar van ott. A padlót a radiátor alatt még csak rendbe lehet valahogy hozni a porszívóval, bár nem tökéletesen, de magán a radiátoron is nagy mennyiségű piszok tud összegyűlni. A radiátor lényegében nem más, mint néhány vastag cső, és ezek a csövek nem simák, hanem (valószínűleg a hő leadása céljából) sűrű, apró, mély bevágások vannak a felszínén. Ezek közé a bevágások közé rendkívül nagy mennyiségű por, piszok tud betelepedni – erre véletlenül jöttem rá, amikor valamiért ráfújtam erre a csőre. Gyakorlatilag nincs olyan eszköz, ami alkalmas lenne ennek a szennyeződésnek a teljes eltávolítására, porszívó nem szedi ki rendesen. Eleve ki volt zárva, hogy tökéletességre törekedjünk itt takarítás során, ezt egyáltalán nem is várták el tőlem sem. Arra gondoltam, hogy valószínűleg több takarítás kéne ahhoz, hogy még nagyobb tisztaságot érjünk el itt, már ha lehet egyáltalán tisztaságról beszélni – igaz, a radiátor alatt a padló jelentősen tisztább lett, és az ide beesett tárgyakat is kihalásztuk.

Úgy érzem, az Úrtól jött a gondolat, hogy több takarítás kell ahhoz, hogy jobban megtisztuljon itt a cucc - a megszentelődés egy életen át tart, ennek során rendszeresen kell takarítani, s eközben eldugott, koszos területekre is rábukkanhatunk. Amikor ráfújtam a radiátor csövére és az porzott, akkor értettem meg talán, hogy ez a takarítás, amit most csinálok, ez az én állapotomat tükrözi: rendszeresen felporszívózom a termet, és a terem nagy része valóban tiszta lesz, és lényegében csak ezt veszi észre az, aki ide belép. Ami egy nem rendkívüli ember számára észrevehető, azt aránylag könnyű tisztába tenni: belép valaki, nem látja, mi van a radiátoroknál, és azt mondja, tisztaság van. Nagyon rendkívüli embernek kell lenni ahhoz, hogy a szem elől ennyire elrejtett részek tisztasága is foglalkoztasson valakit. Ha meg mégis elkezdünk foglalkozni ezzel és itt is tisztaságot teremteni, rendkívül nehéz dolgunk van a nehezen hozzáférhető és teljesen hozzáférhetetlen részek miatt. A legjobb talán nem is nagyon foglalkozni azzal, amihez eleve hozzá sem férhetünk. Ha eljön az ideje, hozzáférhetünk ezekhez is, ha az Úr akarja és vezetést ad hozzá.

Valóban lehetnek olyan részek az életünkben, ahova nagyon fiatal korunk óta csak szenny kerül folyamatosan, és ezt sokáig észre sem vettük, talán még megtéréskor sem. Aztán valamiért mégis felfigyelünk életünknek erre a területére, néhány évtized elteltével, észrevesszük, hogy valami nincs rendben, és ami egyértelműen látszik, azt felszínre hozzuk, de sok dolgot nem tudunk még nevén nevezni sem. Pár év múlva Isten újra felfedi szeretetét az eltávolodott ember előtt, jön a Szentléleknek egy nagyobb kenete, talán egy testvér vagy alaposan képzett szolgáló, aki nevén nevez néhány dolgot, amivel ily’ direkt módon kicsit ciki szembesülni. Talán még egy év, és kiderül, mi lehet az oka az egyik ilyen ciki dolognak. De vannak dolgok talán sokak életében, amikről még soha senkivel nem beszéltünk, amikhez látszólag nem nagyon lehet hozzáférni, nemhogy nevén nevezni és az okára fényt deríteni. Különleges porszívók, különleges takarítóeszközök kellenek ahhoz, hogy minden apró kis porszemet eltávolítsunk. Amit tehetünk, hogy az Úrtól ilyen takarítóeszközöket kérünk, mert aki kér, az kap. Biztosan meg fogja adni, hiszen Jézus minden bűn felett hatalmat vett vére által.

Reményünk lehet arra, hogy ha megkapjuk a különleges takarítóeszközöket, ezek segíthetnek abban, hogy saját rejtett, nehezen hozzáférhető szennyeződésünk eltávolítása után mások rejtett és nehezen hozzáférhető szennyeződéseit is segítsünk eltávolítani velük.

* A burkolaton, oldalt is vannak rácsok. Amikor írtam ezt a bejegyzést, akkor ezekre a rácsokra nem emlékeztem (annak ellenére, hogy igencsak közelről megnéztem, mi van itt). Legutóbb a gyüliben újra, immár tudatosan szemügyre vettem ezt a helyet a terem szélén, akkor tűnt fel.

Pár napra rá egy tanítást hallgattam. Arról is szó volt benne, hogy az ember mosakszik, teljesen megmosdik, de véletlenül elfelejti a fülét megmosni. Úgy érzem, párhuzam van e között a tanítás között és a takarítós incidens között. Szinte teljes, 99%-os lesz a tisztaság, mégis egy icipici rész kimarad, ami talán nehezen észrevehető, talán könnyen elsiklik felette az ember, mégsem lehetséges így a teljes tisztaság.

Most a pünkösdi istentiszteleten szó volt arról is, hogy az isteni személyek közül a Szentlélek az, Aki ebben az üdvtörténeti korszakban jelen van a Földön, jelen van köztünk. Bizonyos értelemben most alá van vetve Jézusnak: Jézus a Mennyben van és elküldte a Szentlelket közénk, a Szentlélek szolgál most köztünk.

Hirtelen belegondoltam, hogy mit is jelent, hogy a Szentlélek itt szolgál köztünk. Mennyire csodálatos, fantasztikus dolog ez! Az isteni személy, Akinek lakhelye a Menny, nem csak elvan a Mennyben, hanem eljön a Földre és itt végzi köztünk, bennünk a munkáját. Isteni személy, és nem azt várja, hogy mi szolgáljunk feléje, hanem Ő szolgál felénk. Ez önmagában döbbenetes, és ráadásul milyen áldott, csodálatos munkát végez! Mindigis le vontam nyűgözve munkájától, melyet sokszor talán olyan nehéz tetten érni, leleplezni. Amikor az ember észreveszi magán, hogy nem kellenek azok a régi dolgok, melyek régebben bűnbe vittek, milyen megmagyarázhatatlan, természetfeletti dolog, és milyen csodálatos! Amikor azon kapjuk magunkat megtérés után, hogy szívünkbe van írva Isten törvénye, megváltozott az értékrendünk! Amikor nem tudjuk, miért, de olyan dolgok eszünkbe jutnak, amik benne vannak a Bibliában, de még sosem hallottuk, olvastuk ezeket a dolgokat. Amikor megértünk dolgokat; amikor addig érthetetlen igerészek teljesen világosakká válnak számunkra. Amikor egyszer csak észrevesszük magunkon, hogy hoppá, valamit nem jól csináltunk eddig, ezentúl másképp kéne, és ember addig hiába is magyarázta volna nekünk, hogy változtassunk már, nem értettük volna meg. És a legfontosabb, amikor megtérés után világossá és természetessé válik, nem kérdés többé, hogy Jézus létezik, az életét adta értünk és most is él. Megmagyarázhatatlan módon kijelent nekünk igazságokat a láthatatlan világgal kapcsolatban. És még sorolhatnánk a Szentlélek áldott szolgálatát felénk, emberek felé. Mindig valami különös érzés van bennem, amikor egy bizonyságtételben arról hallok, hogy valami olyasmi történt valakivel, ami a Szentlélek csendes, háttérben meghúzódó, ugyanakkor erőteljes és fantasztikus munkájának az eredménye.

Itt van köztünk és szolgál felénk. Ő az isteni személy, mi az emberek, és Ő szolgál felénk, nem is akárhogyan. Nem tétlen, nem pihen sohasem, hanem szolgál, minden ember felé, aki befogadta Jézust a szívébe, a meg nem térteket pedig hivogatja; nem válogat, hogy az egyik embernek ilyen hibája van, a másiknak olyan, az egyik ilyen bőrszínű, a másik olyan - nem válogat, nem tesz különbséget ember és ember között - egyszerűen csak szeliden, de erőteljesen szolgál.

Ezt bírom nagyon az Úrban, hogy néha egyszerre több kérdésre is megadja a választ, és olyan, addig rejtélyes dolgok között derül fény összefüggésekre, amikre nem is gondoltál volna, mindezt egy szempillantás alatt megmutatja a Szentszellem: az előbb még sötét volt, és mintha egyik pillanatról a másikra felkapcsolták volna a villanyt.

Ezt írtam egy e-mailben egy tesónak a napokban. Mivel eléggé személyes a dolog, a részletekbe nem mennék bele, de döbbenetes, hogy ha valamit nem értek a saját életemben, hogy miért úgy van, egyszer csak megvilágosítja az Úr, és ezzel párhuzamosan egy másik rejtélyes dolog miértjéről is lehull a lepel, egy olyan dologról, amit talán még nem is fogalmaztam meg magamnak, hogy nem értem. És kiderül, hogy a két vagy több rejtélyes dolog között összefüggés is van. Nem is tudom, tapasztaltam-e már valaha a Szentlélek ilyen megvilágosító kegyelmét. Bibliai példákban olvasni lehet esetekről, amikor Isten valami lehetetlen, nyakatekert helyzetet még tovább enged bonyolódni, és az egészből valami nagyon jót hoz ki. (Pl. József története, akit nem elég, hogy a testvérei majdnem megöltek, később még börtönbe is került, és mégis valami érdekes sült ki az egészből.) Azt hiszem, valami ilyesmi irányban haladhatok most.

Éppen most küldte nekem e-mailben egy tesó a következőt, gondoltam, beteszem ide ezt is, mert erősen kapcsolódik a témához:

Ha megtelnek a fellegek, esőt hullatnak a földre" (Préd 11,3).

Akkor hát miért félünk a felhőktől, amelyek most elhomályosítják egünket? Igaz, egy időre eltakarják a napot, de nem oltják ki. Kisüt az nemsokára. Ugyanakkor ezek a sötét felhők telve vannak éltető esővel. Minél feketébbek, annál bőségesebben árad majd belőlük az eső. Hogyan várnánk esőt felleg nélkül?

Szenvedéseink eddig még mindig áldást hoztak, és ez ezután is így lesz. Olyanok, mint a tündöklő kegyelem fekete szekerei. A felhők nemsokára kiürítik tartalmukat, és a zsenge palánták örvendeznek majd a jó esőnek. Urunk megszomoríthat bennünket, de nem öl meg haragjában, hanem felüdít irgalmával. Urunk szerelmes levelei" gyakran fekete keretes borítékban érkeznek. Szekerei dübörögnek, de jótéteményekkel vannak megrakva. Vesszője szép virágokkal és tápláló gyümölcsökkel teljes. Ezért ne szomorkodjunk, ha jönnek a fellegek, hanem énekeljünk, mert az áprilisi zápor hozza számunkra a május virágait.

Ó Uram, a felhők a te lábad pora. Milyen közel vagy, mikor felhős, sötét a napunk! Szeretetünk megragad téged, és boldogok vagyunk. Hittel meglátjuk, hogy a felhőkből mindent megelevenítő zápor lesz.

(C.H. Spurgeon: Isten ígéreteinek tárháza című könyvéből)

Egy másik dolog, hogy sokféle bűnt elkövetek, néha tényleg azt látom, hogy játszadozom a kegyelemmel, az üdvösséggel és az Úr ezt is felhasználja valami jóra. Az utóbbi időben valahogy gőgösebbnek, beképzeltnek éreztem magam, mintha lenéznék másokat, magamat mások felé helyezném, hogy én is vagyok valaki. Aztán elkövettem sok bűnt, ami kicsit megdöbbentett, hogy ilyen vagyok, és ezek miatt a bűnök miatt úgy érzem, nem vagyok különb másoknál, és ez az érzés különös békességet is ad. Amíg másoknál különbnek akartam tartani magam, nem éreztem békességet. Érdekes kérdés, hogy ha tökéletesebb lennék, az óemberem megfeszítése érdekében nagyobb erőfeszítéseket tennék, akkor Isten milyen más módot találna arra, hogy elvegye a gőgömet. Ennél csak "jobb" módot tudna találni, mert ez így túl sokba kerül, Jézusnak túl sok vérébe, hogy a sok bűnöm által mossa el a gőgömet.

Érdekes, hogy ha sokat vétkezem és saját üdvösségemet veszélybe sodrom, nem a szemrehányást kapom az Úrtól, hanem ezt is felhasználja a javamra. Erre már tényleg nem tudok mit mondani... Tudom, hogy nem gyönyörködik a bűnös halálában és nem ítélni, hanem megmenteni jött el az embereket, de ennyire?

Ezzel kapcsolatban is kaptam nemrég egy áhitatszöveget:

Kárpótollak azokért az évekért, amelyekben pusztított a sáska" (Jóel 2,25).
Igen, kárpótlást kapunk az eltékozolt, nyomorúságos évekért. Isten olyan bőségesen kiárasztja ránk kegyelmét, hogy hátralévő éveinkben még annyit dolgozhatunk érte, hogy az kárpótol bennünket a megtérésünk előtti évekért, amelyeket alázatos bűnbánattal elsiratunk.

A visszaesés, világiasság, langymelegség sáskáit most már rettenetes csapásnak tekintjük. Bárcsak soha többé ne közelítenének hozzánk! Minthogy az irgalmas Úr elvette rólunk őket, telve vagyunk buzgalonunal, hogy neki szolgáljunk. Áldott legyen az Ő neve, aki olyan bőven adta kegyelmét szellemünkbe, hogy a korábbi "sáskaette" korszak nyomai is eltűntek. Gazdag kegyelme által múltbeli keserves tapasztalatainkat most már arra használhatjuk fel, hogy másokat inteni és óvni tudjunk. Egyre inkább gyökeret ver bennünk az alázat, a gyermeki bizalom és a bűnbánó szellem, mert él bennünk korábbi csődjeink emléke. Ha így egyre buzgóbbak, éberebbek és szelídebbek leszünk, korábbi veszteségeink tulajdonképpen nyereségünkre szolgálnak. Az eltékozolt éveket a szeretet csodája által pótolhatjuk.
Túlságosan szépnek látszik mindez? Higgyünk benne, éljünk érte, és akkor megtapasztaljuk. Péter is sokkal buzgóbb és hasznosabb lett, miután felismert gyöngesége megtörte elbizakodottságát.

Urunk, erre segíts bennünket kegyelmeddel!

(Szintén Spurgeon könyvéből)

Valakinek a kérésére felvettem egy DVD-re néhány zeneszámot, volt köztük Máté Péter is. A megírt DVD-t mindig le szoktam ellenőrizni, megvan-e rajta minden mappa és fájl. Kicsit megdöbbentem, mert ezen a DVD-n éppen 666 fájl volt, pontosan 66 mappában...

Nem szoktam foglalkozni azzal, ki milyen zenét hallgat, nem nagyon szoktam zenészeket "lehúzni" a véleményemmel, de ez most kicsit elgondolkodtató. Vajon miért van az, hogy időnként nem vagyok nyitott arra az evangéliumra, amit Jézus ad nekem ingyen? Miért van az, hogy a problémák nagyobbaknak tűnnek, mint az, aki ezeket segítene elhordozni, megoldani? Valószínű nem azért, mert a világ is arról beszél, hogy Jézusban vannak a válaszok kérdéseinkre, és csak én vagyok ilyen makacs, hogy még így sem hallom meg.

Írhatnám arról is ezt a blogot, hogy milyen problémáim vannak, ezt részletesen kifejtve bejegyzéseken keresztül. Valószínűleg nagyon felemelő lenne számomra is és mások számára is. Esetleg írhatnám azt is, mint amiről Máté Péter is énekelt, hogy "elmegyek, elhagyom otthonom, a jóbarátoktól sem búcsúzom". Aztán valaki írná kommentbe, hogy ne tegyem. Másvalaki meg talán írná, hogy ő is ugyanígy érez. Mi értelme lenne ennek? Pláne, amikor ott van a válasz a problémáinkra, ott van Jézus, ott van a keskeny út, melyen lehetőség van minden körülmények között is örömmel járni. Igen, minden körülmények között, örömmel! Az most egy dolog, hogy Máté Péter és még sokan mások ezt valamiért nem tapasztalták meg, és az evangéliummal ellentétes dolgokkal pumpálták tele az emberek fejét, hogy ők is további terheket rakjanak lehetőleg az örömökkel teli keresztényekre is, nehogy véletlenül legyen valaki, akinek jó. Persze Jézus az ilyen terhek alól is ki tud és ki akar hozni, akkor is, ha én már tehetetlen vagyok, szóval a győzelem mindig ezen az oldalon van.

Máté Péter művészileg nagyon nagyot alkotott és tehetséges művész volt, ezt nem vitatom. És voltak nagyon nagy irodalmárok is, akiknek a műveit sokan elolvasták, aztán öngyilkosok lettek. Ezt nem karizmatikus ultraprotestáns tanítók találták ki, még irodalomórán is szó szerint ezt tanultuk, ez van az irodalomkönyvben is, csak nem váltott akkor ki akkora döbbenetet belőlünk, mint amekkorát ki kellett volna váltania egy egészséges lelkű emberből egy ilyen ténynek.

Nem furcsa, hogy ha valaki az utcán az evangéliumról beszél, sokan szektásnak, bigottnak, agymosottnak, elmebetegnek tartják, míg ami a világból árad ránk, az mindenkinek teljesen természetes? Biztos akadnak olyanok szép számmal, akik ezeket olvasva felháborodnak, hogy hogyan mondhatok ilyeneket Máté Péterről, amikor olyan katartikus élmény felfedezni a zenében, hogy más is hasonlóan éli meg a problémákat. Lehet, hogy csodálatos, katartikus élmény átélni, hogy nem vagyunk egyedül a problémáinkkal, de ettől a problémák nem oldódnak meg, legfeljebb méginkább beletörődünk, és méginkább elutasítjuk azt, ha valaki Jézussal jön, hogy van megoldás. Említhetnék más zenekarokat is, akik azzal töltik tele az ember fejét, hogy "Nincs szeretet, nincs béke, mert az a régi korok emléke", vagy "So lonely, living on my own". Na, ha valaki sok ilyet hallgat, arra ez nyilván nagyon jó hatással van. Nagyszerű, ha egyes zenészek széles látókörűek és jól ismerik a kőkemény valóságot, és ezzel szembesítik a hallgatóságot, de van a valóságnak más oldala is, érdemes lenne a valóság még teljesebb, átfogóbb megismerésére törekeniük a zenészeknek, mielőtt a kőkemény rideg tények ismertetése által agymosásnak teszik ki a tisztelt hallgatóságot.* A Bibliában az is benne van, hogy "Ne ölj!", és közvetve ez is gyilkosság. Ha valaki sok ilyet hallgat, nőhet az öngyilkosság esélye sajnos.

Nem szoktam ilyen bejegyzéseket írni, mint most, de nem tudtam magamban tartani a felháborodásom.

* Persze az ilyen zenészek hivatkozni szoktak szerzeményeikben egyházra, papokra és hasonlókra, főleg arra, hogy csalódtak bennük. De ez még mindig szűklátókörűség, mert Aki a megoldás lenne a problémákra, nem azonosítható sem emberekkel, sem intézményekkel. Vagy saját maguk is bevallják, hogy nem az örömet akarják a hallgatók felé közvetíteni, hanem a mérget: "Megfeszülhetnék érted, mint Jézus a kereszten, de kígyó vagyok, s a mérgemet beléd eresztem"  (Na persze muszáj volt ilyen zenéket is hallgatnom, mert mások ezt hallgatták. Persze ha én hallgatnék olyan zenét, amilyet én akarok és ezt másoknak is hallgatniuk kéne, már szektásnak, szenteskedőnek számítanék.)

Jakab leveléről volt szó, és elgondolkoztam, mit is jelentenek a hit cselekedetei. Eddig mindig valami "egyértelmű" dologra gondoltam, de a 2009-es évben úgy látszik, a "hit" kérdése némiképp átértékelődik számomra, így elképzelhető, hogy a hithez tartozó, hitből fakadó cselekedetek is valami más megvilágításba kerülnek.

Valószínűleg nem tévedek abban, ha azt mondom, hogy a hit cselekedeteihez tartozik az, hogy másokkal jót tegyünk, segítsünk másokat. Ez azonban részben hit nélkül is menne, hiszen nem hívők is tesznek jókat másokkal, és olyan nem hívők is biztos vannak, akik több jót tesznek másokkal, mint én. Annyi mindenesetre van a dologban, hogy a hit cselekedetei jobb esetben nem önmagam felé, hanem mások felé irányulnak. De irányulhatnak magam felé is. Vagyis, úgy értem, ezek a cselekedetek nem attól lesznek a hit cselekedetei, mert mások felé irányulnak, hanem attól, hogy van bennük valami természetfeletti, ahogy a hitben is.

Akkor kezdett megvilágosodni számomra, mit jelent a hétköznapi életben használni a hitet, amikor rájöttem, hogy bizonyos rendkívüli dolgokat ha megteszek, azokban végül meglátom Istent valamilyen módon. Idővel egyre jobban be tudtam határolni, mik pontosan ezek a rendkívüli cselekedetek, rájöttem, hogy Isten ezek által vezetni akarja az életemet valamilyen irányba, és ahogy erre rájöttem, Isten "kikapta" a kezemből az irányítást: már inkább nem én keresem ezeket a rendkívüli lehetőségeket, hanem Isten hozza elém őket. Azon gondolkoztam el, hogy a hithez tartozó cselekedetek, amiről Jakab is beszél, éppen ezek. Vagy ezek is. Ez mondjuk kicsit "egoista" megközelítés, mert ezek a cselekedetek nem mások javát szolgálják, hanem azt segítik elő, hogy előbbre jussak azon az úton, amit Isten számomra kijelölt. Ezek által a cselekedetek által Isten csak engem akar formálni, elkészíteni valamire, "bátrabbá" tenni, stb.

Szóval valami olyasmit jelenthetnek a hit cselekedetei, hogy az ember olyan dolgokat tesz, amiket megtérése, újjászületése előtt nem tett volna, és ezeknek a tetteknek az okát nem lehet racionálisan megmagyarázni, mert természetfeletti dolgok. Ebbe sokminden beletartozik, a hit megvallása, bizonyságtétel is; az is, ha valakit betölt a Szentlélek, és ezáltal, a Szentléleknek engedelmeskedve több szeretettel van mások iránt. Sőt, leginkább akkor jelentkezhetnek a hit cselekedetei, amikor az ember telve van Szentlélekkel, mert minél inkább telve van, annál kevésbé tudja ezt elrejteni.

Jakab leveléből az derül ki, hogy nem jó dolog elküldeni a szűkölködőket úgy, hogy nem segítünk nekik, tehát ez is a hit cselekedete. De az is, hogy Ábrahám engedve Istennek, elvitte Izsákot feláldozni, ez nem mások szolgálatára történt. Kicsit hasonló, amiket én próbálok mostanában tenni "bátorságból", persze Ábrahám eseténél ez jóval light-osabb.

Jak 2. 14-26.: Mi a haszna, atyámfiai, ha valaki azt mondja, hogy hite van, cselekedetei pedig nincsenek? Avagy megtarthatja-é őt a hit? Ha pedig az atyafiak, férfiak vagy nők, mezítelenek, és szűkölködnek mindennapi eledel nélkül, És azt mondja nékik valaki ti közületek: Menjetek el békességgel, melegedjetek meg és lakjatok jól; de nem adjátok meg nékik, a mikre szüksége van a testnek; mi annak a haszna? Azonképen a hit is, ha cselekedetei nincsenek, megholt ő magában. De mondhatja valaki: Néked hited van, nékem pedig cselekedeteim vannak. Mutasd meg nékem a te hitedet a te cselekedeteidből, és én meg fogom néked mutatni az én cselekedeteimből az én hitemet. Te hiszed, hogy az Isten egy. Jól teszed. Az ördögök is hiszik, és rettegnek. Akarod-é pedig tudni, te hiábavaló ember, hogy a hit cselekedetek nélkül megholt? Avagy Ábrahám, a mi atyánk, nem cselekedetekből igazíttatott-é meg, felvivén Izsákot, az ő fiát az oltárra? Látod, hogy a hit együtt munkálkodott az ő cselekedeteivel, és a cselekedetekből lett teljessé a hit; És beteljesedett az Írás, a mely ezt mondja: Hitt pedig Ábrahám az Istennek, és tulajdoníttatott néki igazságul, és Isten barátjának neveztetett. Látjátok tehát, hogy cselekedetekből igazul meg az ember, és nem csupán hitből. Hasonlatosképen pedig a tisztátalan Ráháb is, avagy nem cselekedetekből igazíttatott é meg, a mikor a követeket házába fogadta, és más úton bocsátotta ki? Mert a miképen holt a test lélek nélkül, akképen holt a hit is cselekedetek nélkül.

János első levelében pedig konkrét felkérés van arra, hogy ha Jézus értünk adta az életét, ugyanmár csináljunk mi is valamit embertársainkért:

1Jn.3.16-19.: Arról ismertük meg a szeretetet, hogy Ő az ő életét adta érettünk: mi is kötelesek vagyunk odaadni életünket a mi atyánkfiaiért. A kinek pedig van miből élnie e világon, és elnézi, hogy az ő atyjafia szükségben van, és elzárja attól az ő szívét, miképen marad meg abban az Isten szeretete? Fiacskáim, ne szóval szeressünk, se nyelvvel; hanem cselekedettel és valósággal. És erről ismerjük meg, hogy mi az igazságból vagyunk, és így tesszük bátorságosakká ő előtte a mi szíveinket.

Mint látható, a végén az is ott van, hogy ezekkel is tehetjük bátorságosakká magunkat, vagyis az a "bátorság", amit korábban is nem a mások felé irányuló cselekedetekkel kapcsolatban írtam, itt is visszaköszön.

Figyelemre méltó még a jól ismert Jn.3.16 és az 1Jn.3.16 párhuzama:

Jn.3.16.: Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hiszen ő benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.
1Jn.3.16.: Arról ismertük meg a szeretetet, hogy Ő az ő életét adta érettünk: mi is kötelesek vagyunk odaadni életünket a mi atyánkfiaiért.