Itt a tél és a hó, de gondoltam, miért pont ez legyen az akadálya szokásos "sétámnak". Ez a gondolatom valószínűleg teljesen egyedülálló volt a városban, mert (a hónyomokból ítélve) ez rajtam kívül szinte senkinek nem jutott az eszébe.
Az út elejefelé meglepődve láttam, hogy sokkal nagyobb hó borítja az előttem lévő, amúgy is meredek utat, mint gondoltam volna. De gondoltam, ha már itt vagyok, nem fordulok vissza, hiszen éppen azért jöttem ide, hogy végigmenjek ezen az úton. Elég sok hó esett mostanában, és a friss hórétegen nem voltak lábnyomok, csak régebbi lábnyomok látszottak. Szóval meglehetősen egyéni, eredeti, kifejezetten személyreszabott volt ez az egész út. Teljesen más elképzeléseim voltak előtte a hó mennyiségéről, nem gondoltam, hogy egyáltalán gátolni fogja a haladást. Azt hittem, kicsit fehérebb lesz minden és kész. Az emberek 99%-a visszafordult volna, látva, hogy mekkora szakadék tátong az elképzelései és a valóság között. Igazából józan ember (?) nem vágna neki egy olyan útnak, amikor úgy kell lépcsőn felfelé menni, hogy a hótól szinte egyáltalán nem látni magát a lépcsőt sem. Mégis, valamiért számomra ezek a séták különleges alkalmat jelentenek, és mindenképpen úgy gondolotam, hogy nem hátrálok meg.
Kb. egy éve egy téllel kapcsolatos bejegyzésben (itt) egy hasonlatot írtam a hóról: Jézus vére úgy fedi be bűneinket, ahogy a hó fedi be a tájat. Teljesen mindegy, mi van a hó alatt, a hó bármit képes befedni. Kicsit leegyszerűsítettem a hó tulajdonságait abban az elképzelésemben, hogy csak "kicsit fehérebb lesz minden és kész". Valóban, az ember annyit él át, hogy bűnei (őszinte bűnbánat esetén) meg vannak bocsátva, be vannak fedezve, és fehér lesz tőle az is, ami azelőtt fekete volt. A hó azonban nem puszta festék, hanem vastagsága is van, amiről én megfeledkeztem. Vagyis a hóval befedett úton, ahol a bűneink el vannak fedezve, másképp lehet járni, mint ahogy az ember elsőre gondolná. És valóban, igen nagy hasonlóságot mutat pár nappal ezelőtti látásommal (lásd itt) ez a téli sétám. Ha valahol lassan lehet haladni, akkor a hóval alaposan befedett lépcsőn biztosan, ezt most valójában is megtapasztalhattam. És tényleg kicsit olyan, mintha vakok lennénk, mert magát az utat, amin járunk, Jézus vére fedi be, takarja el. Ha Jézus vére nem fedné be utunkat, akkor az a bűnös út lenne, de Ő drága vérét adta azért, hogy ne ezen az úton kelljen járnunk, s az út Ő maga:
Monda néki Jézus: Én vagyok az út, az igazság és az élet (Jn.14.6.)
Gyakorlatilag talán azért lehet csak lassan haladni, mert ha gyorsan haladnánk, figyelmen kívül hagynánk Jézust, és bűnöket követnénk el, ahogy az úton haladunk; látnánk, mit csinálunk, mire lépünk, és talán azt is tudnánk, hogy amit csinálunk, az bűn, az nem a keskeny út. Lehet, hogy aki az Úrban jár, nem mindig tudja, mit, miért csinál, erre utalhat a következő Ige is:
A szél fú, a hová akar, és annak zúgását hallod, de nem tudod honnan jő és hová megy: így van mindenki, a ki Lélektől született. (Jn.3.8.)
Természetesen nem azt mondom, hogy a hit nem tudatos dolog és nem kell pl. tudatosan törekedni a szeretetre, de sokszor nem tudhatjuk, hogy ha valamit teszünk, amire az Úr kér, az miért jó. Nem tudhatjuk még, hogy ha majd Ő is hozzáteszi a saját részét ahhoz, amit teszünk, mi fog abból kisülni, emberileg ezt nem is tudjuk elképzelni.
Amikor a sok lépcsőn (pontosabban a havon) felértem a hegyre, elképzelésem sem volt, hogyan fogok onnan visszamenni. Egyértelmű volt, hogy lefele ez az út járhatatlan. Van egy másik, hosszabb út is, de mivel időben vissza kellett érnem, nem választhattam azt az utat. Így hát a járhatatlan úton mentem visszafele is, ami egyébként talán nem is volt veszélytelen. (Megjegyzem, a hóban egyáltalán nem voltak lefelé vezető lábnyomok.) A lépcső mellett korlát van, ami sokat segített, s rájöttem, hogy az életünkben sem azért vannak a korlátok, hogy behatároljanak, lekorlátozzák az életünket, a szabadságunkat, hanem azért, hogy tudjunk kapaszkodni beléjük. Az említett látásomban említettem, hogy Isten jobbkezünket fogja, és mi is kapaszkodunk bele. Amikor a korlátba kapaszkodtam, ez jutott eszembe. Talán úgy tűnik, életünk, szabadságunk korlátokkal van behatárolva, de lehet, hogy Isten ezeken a korlátokon keresztül tudja szorosan fogni a kezünket, hogy haladni tudjunk és ne essünk el.
Este egy gyülekezeti alkalmon voltam, ahol arról is volt szó, hogy ha Isten Igéjét engedjük, hogy vizsgáljon minket, lehet, hogy olyan bűnt, rossz szokást talán bennünk, amiről nem szívesen mondanánk le és ez úgy tűnhet, hogy az Ige meg akar fosztani valami jótól, korlátozni akar. Ahogy az ember megszentelődik, folyamatosan elhagyja a bűneit, ilyen is előfordulhat. Azt mondták, hogy ha valami rövid távon korlátnak tűnik, hosszú távon jó lesz, ezért is jó akarni Isten útján járni.
Én egyébként elsőre nem bűnre gondoltam, aminek elhagyása számunkra korlátnak tűnhet, hanem külső dolgokra, melyek korlátozzák az életünket, pl. anyagi nehézségek vagy betegség. Azt hiszem mindkettő (bűn elhagyása és külső nehézség) lehet olyan korlát, melyben nem azt kell látni, hogy behatárol, hanem azt, hogy van mibe kapaszkodni. Szemléletmód kérdése, melyiket látjuk meg a korlátban, de célszerűbb a korlátra úgy tekinteni, mint kapaszkodóra, mintsem szabadságunk behatárolójára.
Ezen a napon eléggé elfáradtam a "sétámban" (is), ezért este a gyülekezeti alkalmon már kicsit fájt a fejem és nem tudtam lélekben sem úgy ott lenni, ahogy máskor. Arra figyeltem fel, hogy amikor Jézusról és csodás dolgairól beszéltek, az semmi örömöt nem váltott ki belőlem, mintha valami száraz dologról menne előadás. Gondoltam, itt valami nem stimmel, és magamban azt imádkoztam, hogy Jézus nevében távozzon el tőlem a fáradtság és a fejfájás. Azonnali érezhető eredménye lett ennek, mintha egyik pillanatról a másikra megtisztulnék, majd minden másról meg is tudtam feledkezni és csak az előadásra, Istenre figyelni, és így szólni is tudott hozzám.
