Nameless blog, hiszen a cím részletkérdés

Ez még csak vázlat!

Nagyon sokáig karizmatikus közhely volt számomra a kifejezés, hogy "a hit harca". Az év elején az Úr rámutatott, hogy vallásos cselekedetek helyett együttműködni szeretne velünk, és a hitélet is főleg ezt jelenti: Isten kijelentéseket ad, Szentlelkével megelevenít számunkra igéket, amik így utat mutatnak. Ha meg nem ad kijelentést valamivel kapcsolatban, de nagyon kéne, akkor meg kérjük. Ha meg ad, akkor együttműködünk a Szentlélekkel, hogy abba az irányba tudjunk menni, amit Ő mutatott. Na persze ott vannak saját elképzeléseink, terveink, akaratunk, ami akadályozhatja, hogy a Szentlélek hangját, vezetését el tudjuk fogadni, meg tudjuk hallani, ehhez kell az alázat. Nagyon összesűrítve szerintem ebből áll a hitélet, ez a lényege, mozgatórugója az egésznek. Pontosabban Jézus szeretetére vezethető vissza az egész, hiszen ha Ő nem mossa el bűneinket áldozatával és nem küldi el a Szentlelket, akkor az egész hitélet nem tudna működni.

Ma jutott eszembe, hogy a hit harca is ezek szerint teljesen más, mint amit eddig annak gondoltam. Materialista, földi elképzeléseink szerint a harc két fél egymás elleni küzdelméből áll: mint Dávid, ahogy kiállt Góliát elé és elővette a parittyáját, talán mi is fogjuk magunkat, odaálunk az ördög elé, talán nem csúzlival, hanem modernebb fegyverekkel, ágyuval, lézerfegyverrel, aknavetővel és mindent bele. Na, azért ez nem egészen így van. (Dávid "bevetését" is megelőzték előkészületek!) Rájöttem, ez a harc nem olyan, mint a többi, nem az ellenség van a középpontban, akit ki kell nyiffantanunk. Persze tényleg hasznos, ha vannak fogalmaink, ismereteink az ellenség taktikájáról, módszereiről, de ez a harc alapvetően nem a csúnya ellenségre fókuszál, mert kiábrándító is lenne a csúnya ellenség csúnya ábrázatát látni állandóan, hanem Arra fókuszál, Aki a hadverzérünk: Jézusra.

Talán túlzásnak tűnik, de lehet úgy is harcolni nagyon sokáig sikeresen, hogy az ellenségról semmilyen tudatos ismeretet nem gyűjtünk be, nem veszünk róla tudomást sem, csak a hadverzérünkre figyelünk és Őt követjük. Ő szól hozzánk, adja nekünk a kijelentéseket, megmutatja, miben kell változunk, formálódnunk, mit kell mondanunk bizonyos hívő és nem hívő embereknek, hogyan kell bánnunk egy-egy emberrel, és ez nagyon hosszú távon teljesen elégséges a csatában. Ugyanis amikor Istennek egy számunkra személyesen elkészített kijelentését megértettük és befogadtuk a szívünkbe, és ahhoz igyekszünk igazítani magunkat, az egyenértékű azzal, ha egy erődítményt megsemmisítünk az ellenség területén. Viszont nem feltétlen szemrevételeztük előtte az erődítményt, nem feltétlen mértük be, nem feltétlen irányítottunk figyelmünket az ellenség erődítményére. Talán idegbajt is kaptunk volna, ha meglátjuk az ellenség területén virító objektumot. (Bár van olyan, amikor éppen ez indítja az embert arra, hogy hitbelileg összeszedje magát.) A lényeg, nem abból áll ez a harc, legalábbis az én jelenlegi hitbeli szintemen, hogy alaposan megnézegetjük, mi van az ellenség területén, és mit milyen fegyverrel lehetne a földdel egyenlővé tenni ott. A Vezérünk teljesen ismeri az ellenség területét, hiszen kereszthalála után azt is megjárta, így legelőszöris Őrá kell néznünk, Őt kell követnünk, az Ő szavára kell hallgatnunk és az Ő szava szerint kell cselekednünk. Persze nem kizárt, hogy Jézussal való közösségben esetleg megmutatja valakinek, hogy idenézz, így néz ki az ellenség tábora, ilyen és ilyen objektumok vannak rajta, de nem ez a jellemző - bár ha ez történne, ahhoz is először Jézussal kell jó viszonyban lennünk és rendszeresen kommunikálnunk vele, ami a legfontosabb az egészben: a kapcsolat, együttműködés Istennel.

Ez a harc nem más, mint a saját akaratom, terveim, elképzeléseim, vágyaim alárendelése a Szentszellem vezetésének. Az ember alapvetően önző, saját magának akar jót, és végülis ez ellen kell küzdeni valamilyen szinten egész életünk során, úgy sejtem.
Talán egyoldalúnak és antikarizmatikusnak tűnhet, amiket most írok, pedig nem így értem. Azzal volt sokáig gondom, hogy a szellemi harcot materialista módon próbáltam elképzelni és ezért sokszor be is vallottam, hogy nem igazán értem. A szellemi harc viszont csak akkor működhet, ha előszöris Istennel vagyok jó viszonyban, meghallom a Szentlélek vezetését, kijelentéseit, amiket személyesen nekem és csak nekem akar mondani. Ez nálam kicsit soká kezdett el működni (pár éve), így a szellemi harc alapjait nem értettem. Ilyenkor tűnhet az egész vallásos cselekedeteknek csupán: látja, hallja a hívő, hogy mások hogyan imádkoznak és ő maga is átveszi ezt az imaformát anélkül, hogy az alapjaival tisztában lenne. Persze ez sem feltétlen baj, mert lehet, hogy pont ennek gyakorlása közben kezdi el az ember megérteni a harc alapjait is.

Az ember időnként túlságosan is okos és "látja", hogy az ellenség milyen területeket tart megszállás alatt, nagy fejfájást okozva ezzel a hívőnek. Látjuk, érezzük a problémáinkat, és ezeket a problémáinkat könnyen beazonosítjuk az ellenség munkájával. Ehelyett nem az ellenség munkáját kéne ezekben látni, hanem azt, hogy Isten mire akar minket ezekkel megtanítani. Időnként túl okos az ember és rámondja dolgokra az életében, hogy ez és ez az ördög munkája, pedig lehet, hogy nem is az, hanem Isten akar valamire megtanítani általuk. Majd Jézus megmondja, mi az, ami az ördög munkája és le kell rontanunk, nem kell ezt nekünk magunknak eldöntenünk. Az egész szellemi harc kimenetele attól függ, Jézussal és a Szentlélek vezetésével hogyan állunk, figyelünk-e rá, fontosnak tartjuk-e, nem pedig attól, hogy az ellenséget mennyire tudjuk tudatosan bemérni. Semmi bajom nincs azzal, ha valakinek Jézus tényleg kijelentéseket ad az ellenségről, és így igen pontos képet tud kialakítani róla, de alapvetően nem az ellenség tudatos bemérése és szemlélése a cél, hanem az, hogy Jézusra és a Szentlélekre figyeljünk és Velük együttműködjünk.

Először saját magunkat kell "rendbeszednünk", és ehhez elengedhetetlen, hogy Isten személyesen szóljon hozzánk, az ő végtelen szeretetével rámutasson arra, amiben formálni akar. Elképzelhető, hogy el lehet addig jutni, hogy Isten így az embert valóban rendbeszedje és utána valami másról szól már főleg a szellemi harc, nem tudhatom. Én még nem tartok ott.

Ez így emberi szavakkal leírva ijesztő és félreérthető lehet, de az ellenség elsősorban bennünk van, ha úgy vesszük. Saját magunkat nyilván nem kezdjük el ágyuzni, lövöldözni, nem ez a módja, hanem a Szentlélek vezetése: amikor leleplez bennünk valami bűnt, valami engedetlenséget, akkor van telitalálat: ilyenkor az ellenség bennünk lévő egyik erődítménye alapjaiban megrendül és elkezd erőteljesen inogni, az összedőlés szélén állni, talán össze is dől. Ilyenkor kellünk mi: elhordjuk a romokat, hogy az ellenség, ha legközelebb arra jár, ne tudja a romokból az erődítményét újra felépíteni. De ez már könnyen megy nekünk, mert az Úr érintése, átformáló ereje után szinte úgy megy mindez, hogy talán észre sem vesszük. Ilyen "várrombolós" eset történt velem pl. itt, vagy egy barátommal itt.
És fontos, hogy ne mi magunk okoskodjuk ki, hogy mi az, ami az ördögtől van az életünkben, hanem a Szentléleknek hagyjuk meg ezt, hogy megmutassa. Az ember könnyen azonosít ördöginek valamit érzelmi alapon, pl. a problémáit. És lehet, hogy a környezetünkben az összes ember nagyon okosnak tűnik és nagyon pontosan ugyanazt mondja, mi bennünk a rossz, és nekünk is lehetnek megingathatatlannak tűnő elképzeléseink saját vélt vagy valós gyarlóságainkról, de ezek miatt sem szabad magunknak esni, hanem Istent kell megkérdezni, hogy szerinte mi a rossz bennünk. A problémákat természetesen lehet és kell is az Úr elé vinni, de önkényeskednünk nincs értelme, nem ebből áll a hívő élet, hanem a Szentlélek vezetéséből. Isten természetesen meg akar szabadítani a bajainkból, de hogy hogyan, azt csak a Szentlélekre figyelve és Istennek engedelmeskedve tudhatjuk meg. És valóban, többet is ér, amikor Ő megmutatja, mert ilyenkor Vele vagyunk közösségben, amikor végtelen szeretetével körülölel minket és így szól hozzánk.

folyt.köv.

A szellemi fegyverekről is sok szó esik karizmatikus körökben, és imába bekerülnek azoknak  a fegyvereknek a nevei, amik az Ef.6-ban benne vannak felsorolva. Sokáig ezt sem értettem, miért jó szóról szóra elmondani, milyen fegyvert veszünk fel magunkra és vallásosságnak tűnt az ilyen ima. De ha jobban belegondolunk és elolvassuk az Ef.6-ban, amik a fegyverek mellé vannak írva, rájöhetünk, hogy valójában az odaszánás, saját akaratunk, elképzeléseink, vágyaink háttérbe szorítása van nevesítve a fegyverekben és ezt sem árt tudatosítani. Úgy gondolom, ha valaki nem nevezi nevén imájában ezeket a fegyvereket, hanem azt mondja ki, amit ezek a fegyverek szimbolizálnak, az is teljesen helytálló. Azt hiszem, vigyázni kell a megvallásokkal, mert átcsúszhat vallásosságba, Isten pedig nem ezt akarja, hanem együtt akar működni velünk.

Több bejegyzésem szól az emberi problémákról. A legutóbb itt írtam róla, konkrétabban a démonokról, akik kilátástalannak állítják be az ember számára a helyzetet, a problémát, illetve az angyalokról és Istenről, akik a problémából mindig a kiutat akarják megmutatni és a kilátástalanság érzését megszüntetni.

A végén még valaki azt gondolja, hogy sok problémám van, amiért Isten ilyen sokat szól hozzám a témával kapcsolatban. Mindegy, ki mit gondol, a személyes dolgaimról, mint tudjuk, nem szeretek itt írni. :D Most kapóra jön az a közhely, hogy problémái mindenkinek vannak.

Igen, nekem is vannak, és néha eluralkodnak rajtam, máskor meg tudomást sem veszek róluk. Egy olyan időszak van mögöttem (és ez az időszak pár napja zárult le, rövidesen le is írom, hogyan), amikor pár hónapig jobban eluralkodtak rajtam a problémák, mint valaha. Hogy ez pontosan mit is jelent, abba természetesen nem mennék bele. Volt, hogy szólt hozzám valamit a Szentszellem, de nem érdekelt, nem tudtam komolyan venni, azt mondtam, hagyjon békén és volt, hogy a szava ellenére cselekedtem. Az istentiszteletek, igehirdetések, dicsőítő énekek is "kevesebbet" (olykor semmit se) jelentettek számomra. Többet nem írnék erről az állapotról.

Vasárnap este megint nagyon megterhelve éreztem magam. Egyik ismerősömmel pár percet beszélgettem MSN-en, semmi komoly téma nem volt, csak viccelődtünk, és ettől a beszélgetéstől nagyon jó kedvem lett. Miután elköszöntünk egymástól, írtam neki egy e-mailt, amiben megköszöntem neki a beszélgetést és írtam, hogy tényleg sokat segített most vele. Ahogy az e-mail utolsó sorait írtam, történt valami, azóta se értem pontosan, hogy mi: volt egy látomásom. Nem a külvilágban láttam, hanem valahol "belül": egy emberi alak volt mellettem, kinyújtotta felém a kezét, hozzám ért és talán megsimogatott. Ebben a pillanatban azt éreztem, hogy az a teher, ami rajtam van, egyszerre leszakad rólam. Egy darabig azt hittem, hogy képzelődöm és hogy az ismerősömet képzeltem oda magam mellé, akinek az e-mailt írtam. De valami nagyon furcsa volt, ami miatt ennek többnek kell lennie, mint puszta képzelődésnek, mert túlságosan nagy volt a változás, miután a terhek leszakadtak rólam. Másnap kezdtem csak el gondolkozni azon, hogy mi is történt és hogy ki/mi is lehetett az a lény, aki/ami hozzámért. Óriási szeretet, szelídség, megértés, együttérzés volt ebben a lényben, ezt nagyon tisztán és erősen éreztem. Azt is éreztem régebben, hogy az említett ismerősömben is megvannak ezek a tulajdonságok - na de ilyen erősen? Nem tudom, mi történt pontosan, lehet, hogy egy angyal volt? Talán ez a legvalószínűbb, de hihetetlen számomra, még mindig nem tudom teljesen kizárni, hogy nem képzelődtem.

Nagyon határozott, kézzelfogható hatása volt ennek a látomásnak, vagy nem tudom minek nevezzem. Volt másnap gyülekezeti alkalom, amire el is mentem, és teljesen más volt a dicsőítés, én is be tudtam kapcsolódni és hosszú idő után újra éreztem az Úr jelenlétét. Rögtön a látomás után tudtam felszabadultan imádkozni. És azóta is más. Nincs már ott az a valami, ami előtte ott volt, amit nem is szeretnék körülírni, hogy milyen.

Eszembe jutott egy pár évvel ezelőtti blogbejegyzésem (Paraklétosz, 2008. ápr. 6.), amiben egy az egyben leírtam azt, ami most történt velem: "Amikor odajön hozzád és megkérdezi, mi fáj, talán már nem is kell válaszolni a kérdésre, mert szeretete, simogató keze a terhet a válladról egyből leemeli."

Egy másik, régebbi blogbejegyzésemben is találtam valami érdekeset (Két álom - az emberi problémákról, 2009. júl. 11.). Egy álmomban valamilyen keresztény összejövetelen voltunk, és minden emberhez tartozott egy vezető, aki segítette különböző dolgaiban, problémáiban. Ez a vezető talán lelkigondozóhoz volt hasonló, de nem teljesen az volt, inkább valamilyen segítő-szerűség. Elképzelhető, hogy ő is egy angyal volt? Nem sok fogalmam van az angyalokról, de elképzelhető, hogy mindenki mellett ott van egy angyal, aki segíti a problémáiban, megoldást akar mutatni reménytelen helyzetekben. És talán barátokon, testvéreken, különböző embereken keresztül is "működhetnek" ezek az angyalok. Nem tudom, csak annyit tudok, hogy történt valami, újra reménység töltött be, újra érezni tudom az Úr jelenlétét, újra elhiszem, hogy szeret és jót akar nekem, és imáimban ezekért előre hálát tudok adni most már.

Ha Isten velünk, ki ellenünk?
avagy:
Hogyan használjuk Jézus nevét 3.
avagy:
Karizmatikus "tévtanításokról"
avagy:
Isten irántunk való hatalmas szeretetéről

Ha Isten velünk, ki ellenünk? Meglehetősen gyakorlatias ez a kérdés, illetve nem is kérdés, hanem kijelentés valójában, mert azt akarja mondani, hogy ha Isten velünk van, akkor ellenünk már senki nem lehet, vagyis nincs igazán ellenség. Na, de ellenség az mégis van, mint tudjuk, az ördög. Hogy is van ez?

Pár nappal ezelőtt már "fenyegetőztem" azzal, hogy a Róma 8-ban talált két versben kicsit elmélyedek. Írtam arról (itt), hogy Isten MINDENT nekünk ad, ahogy a tékozló fiú visszatérésekor a méltatlankodó öcsinek kerek perec megmondta, hogy "mindenem a tiéd". A Róma 8.32-ben szintén ott van, hogy Isten mindent nekünk ad, és közvetlen előtte a kérdés (állítás), hogy Ha Isten velünk, ki ellenünk:

Mit mondunk azért ezekre? Ha az Isten velünk, kicsoda ellenünk? A ki az ő tulajdon Fiának nem kedvezett, hanem őt mindnyájunkért odaadta, mimódon ne ajándékozna vele együtt mindent minékünk? (Róm.8.31-32.)

Nekem azt jelentette ez a két vers, hogy Isten valóban mindent nekünk ad, és ebben az ellenség (ördög) sem tudja Istent megakadályozni, befolyásolni, hiszen Isten mégiscsak mindenható, a világ ura. Sokáig úgy tekintettem a problémáimra, a betöltetlen szükségeimre, hogy az ördög jól beleköpött a levesbe és valahogy jól oda kéne pörkölni neki, valami jól bevált varázsszavakkal, aminek a végére még azt is odatesszük, hogy "Jézus nevében", és azt gondoltam, hogy ha valaki ebből sportot űz, az az igazán keresztény. No, de nem egészen így van. Isten egyrészt nem akarja, hogy ilyen "jól bevált", vallásos mondatokat ismételgessünk csupán, másrészt több személyes kapcsolatot szeretne velünk, amiben leírhatatlan szeretetét érzékelve együttműködünk vele, harmadrészt jobban szeret Ő minket annál, hogy ide rakja a nyakunkra az ördögöt, hogy vagy jutunk vele valamire, vagy nem, és simán megengedi, hogy életünknek bizonyos részei átok alatt legyenek, már csak azért sem, mert neki minden hatalma megvan az ördög felett.

Valamit sokáig nem értettem, de már kezdem megérteni: Isten vezetni, tanítani akar; szeretetét akarja velünk megosztani, amivel ha körülölel minket, olyan könnyedén megy a Szentlélekkel az együttműködés, soha nem érezhetjük azt, hogy Isten valami lehetetlent, valami túl nehezet vár tőlünk. Soha nem érezhetem azt, hogy valamit az Úrért nem tudok megtenni, mert az ördög nem engedi, és soha nem lehet ilyen miatt elkeseredni, amikor Isten velünk van, hiszen Ő a szeretete folytán ilyet nem enged meg, hogy átéljünk. Mégis, mik ezek az akadályok, problémák akkor? Egy a lényeg, nem az ördögöt kell bennük elsősorban meglátni, hanem azt, hogy Isten vezetni, formálni akar. Amikor valami problémát, nehézséget veszünk észre, nem elsősorban az ördögnek és démonjainak kell "nekiesni", hanem arra gondolni, Isten mit akarhat most ezzel az élethelyzettel, mire akar engem megtanítani, mit akar formálni rajtam.
Valami hasonlón mentem keresztül az elmúlt időszakban a tanulással kapcsolatban: azt kezdtem érezni, hogy valami átok van az életemen, konkrétabban a tanulmányaimon, amiért rendesen készülök órákra, komolyan veszem, még élvezem is, és mindig úgy alakulnak a dolgok, hogy a dolgozatok időpontját nem tudom meg előre, csak egy perccel a dolgozat előtt. Korábbi tanulmányaimat nézve is úgy éreztem, jogosan gondolom, hogy valami átokkal vagy hasonlóval van dolgom. De valójában nem erről van szó. Nem azon múlt a dolog, hogy ezt mintegy szinte "fizikailag" megtörjem a saját életemen, vagy valaki szolgáló megtörje. Azon múlt, hogy megértettem, Isten mire akar ezzel megtanítani. Arra akart megtanítani, hogy ne azért tanuljak, hogy magam előtt bizonyítsak, vagy hogy az évfolyamtársak, tanárok felfigyeljenek rám, hogy milyen jól tanulok, hanem csakis Istennek tanuljak. Isten többször szólt hozzám ezzel kapcsolatban, miközben örültem annak, hogy foglalkozik velem, ráadásul akkora szeretettel szólt mindig, és így könnyen együtt tudtam működni Vele. Ez az együttműködés, közösség Istennel többet ért, mint ha önmagában Jézus nevében az ördögöt vagy a démonjait elkezdtem volna dorgálni.

De egyébként baj, ha valaki Jézus nevében kimondja, hogy pl. "Ördög, vedd le a kezedet a tanulásomról, Jézus nevében"? Nem baj! Sokan kicsit furcsán néznek a karizmatikusokra, amiért ezt teszik. Sokáig én is azt tettem, amit láttam a karizmatikusoktól, hogy így meg úgy megdorgáljuk az ördögöt, és közben nem figyeltem a Szentlélekre. Na, ez az, amikor a hívő nem gondolkozik, és megy a vezetők után, és mindegy, hogy a vezetők mit mondanak, ezzel szintén sokan vádolják a karizmatikusokat.
Szóval, ha kimondtam volna, hogy "Ördög, vedd le a kezedet a tanulásomról, Jézus nevében", valószínűleg akkor is ugyanaz lett volna a végeredmény. Korábban írtam, hogy Jézus neve kicsit másként "működik", mint ahogy azt egy materialista közegben felnőtt ember elsőre elképzeli. Ha valaminek vagy valakinek a nevében mondunk valamit, annak földi körülmények között földi, materiálisan leírható következményei lehetnek. Emlékszem kb. 4 évvel ezelőttről a pesti tüntetésekre: a rendőrök mikrofonba mondták a rendbontóknak, hogy "hagyják el a helyszínt, a törvény nevében", vagy valami hasonló szöveget. A tüntetők nagyjából hederítettek erre. Jobb esetben gondoltak volna egyet, hogy a törvény azért mégsem piskóta és hazavánszorogtak volna a helyszínről. Sokáig azt hittem, ha Jézus nevében parancsolunk valamit az ördögnek, az ugyanilyen módon működik. Gondoltam, azt mondom az ördögnek, démonnak, hogy "Jézus nevében takarodj innen", és talán először nem is, de sokadszorra már odébbáll, de ha mázlim van, elsőre is elhordja magát. Ezt az egészet nem úgy kell elképzelni, ahogy ebben a "földhözragadt" világban megszoktuk, hogy "Menj innen!" és erre elmegy. Szóval, Jézus neve másként működik, erről már írtam is régebben (ebben és ebben a bejegyzésben). A szellemvilág, a láthatatlan más, mint a látható világ, általában nem lehet szinte "fizikailag" elképzelni az ördögöt, hogy itt van vagy ott van és innen vagy onnan elmegy. Amikor Jézus nevében mondok valamit akár az ördögnek, akár máshogy, akkor többnyire ad egy kijelentést a Szentlélek. Ez a kijelentés elég sok minden lehet: lehet vigasztalás, lehet egy vezetés, hogy adott helyzetben mit tegyek. A lényeg, hogy Jézus nevét használva is jobb esetben a hívő a Szentlélekkel kerül szorosabb kapcsolatba, de ehhez erre nyitottnak kell lenni, késznek kell lenni arra, hogy Isten szóljon hozzám. Ha csak ismételgetjük heteken, hónapokon át, hogy "Jézus nevében, távozz innen", vagy valami hasonlót és közben nem tudjuk, hogy a Szentlélek vezetni akar (ahogy az velem is volt régebben), akkor az egész nem ér semmit. De azért nem tudom elképzelni, hogy valaki hosszú időn át ezt tegye, mert Jézus nevében olyan erő van, hogy a Szentlélek előbb-utóbb elkezdi megmutatni szeretettel, hogy mit és hogyan kellene a hívőnek tennie és kiigazítja ott, ahol hiányosak az ismeretei. Szóval nem, nem baj, ha Jézus nevében parancsolsz az ördögnek, vagy más dolgokat mondasz, de "készülj fel", hogy a Szentlélek ezzel kapcsolatban szólni fog hozzád, meg fogja mutatni, mit, hogyan tegyél. Ez nem egy varázsige, hogy kimondtam, hú de ügyes vagyok, hanem valami más. Egy út lehet ahhoz, hogy Istennel igazán együtt tudjunk működni. Megdorgálom magamban a szeretetlenséget Jézus nevében? Oké, de akkor Isten valószínű adni fog olyan szituációkat, amikben megtanulhatok jobban szeretni, és különös erőt is fog adni hozzá, merthogy lehetetlen soha nem vár tőlünk. Megdorgálom valaki ismerősömben a hitetlenséget Jézus nevében, hogy meg tudjon térni? Oké, de lehet, hogy a Szentlélek meg fogja mutatni, mit mondjak annak az ismerősömnek, mit, hogyan beszéljek vele, vagy miben segítsek neki, vagy bármit, amire emberileg sose gondoltam volna. Isten nem azt akarja, hogy vallásos varázsigéket mondogassunk imádságainkban, hanem együtt akar működni velünk. Ő velünk van és együttműködik velünk. Ki lehet akkor ellenünk? Ha Istennel együttműködünk, akkor valóban senki, és akkor az esetleges ellenséges emberekben, akik kigúnyolnak a hitünk miatt, vagy bármilyen ellenséges dologban is már nem az ellenséget látjuk, hanem azt, hogy Isten mire akar bennünket általuk megtanítani, mit akar formálni rajtunk, amihez semmihez sem hasonlítható szeretetét is adja, és így az Istennel való együttműködés a legcsodálatosabb dolog lehet az életünkben. Erre a csodálatos dologra mondja Jézus, hogy "az én terhem könnyű":

Jőjjetek én hozzám mindnyájan, a kik megfáradtatok és megterheltettetek, és én megnyugosztlak titeket. Vegyétek föl magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy én szelid és alázatos szívű vagyok: és nyugalmat találtok a ti lelkeiteknek. Mert az én igám gyönyörűséges, és az én terhem könnyű. (Mt.11.28-30.)

Még egy igerész eszembe jutott a fentiekkel kapcsolatban, szintén a Róma 8-ból:

Tudjuk pedig, hogy azoknak, a kik Istent szeretik, minden javokra van, mint a kik az ő végzése szerint hivatalosak. (Róm.8.28.)

Igen, az ördög, az ellenség minden "munkáját" is lehet úgy tekinteni, ami a javunkra van, mert egyrészt Istennel való csodás együttműködés keretében győzhető le, másrészt pedig nem csak az együttműködés folyamata maga csodálatos, de az eredménye is az lesz.

Számomra ezt szólta a Szentlélek a fent idézett Róm.8.31-32 igén keresztül. Isten mindent nekünk ad, és ha valamit látszólag mégsem, akkor nem az ellenséget kell hibáztatni érte, hanem megérteni azt, hogy Isten mire akar ezzel megtanítani. Nem arra kell gondolni valami nehézség esetén, hogy átok van rajtam, hanem arra, hogy a Szentlélekkel együttműködve megérthetem, miben akar Isten formálni engem, mire akar megtanítani, és ha megértettem, akkor szintén a Szentlélekkel együttműködve engedelmeskedni kell, menni abba az irányba, amerre a Szentlélek mutatja. Az ördög munkája lehetséges, hogy pont ott mutatkozik meg, hogy nem vagyunk tökéletesek, és ezt Istennek való engedelmességgel rombolhatjuk le.
Tudtommal több keresztény nem ért egyet a karizmatikus tanítással, miszerint Jézus nevében dorgálunk, űzünk, kötözünk, stb. Amit most leírtam, azok a személyes tapasztalataim, és amit eddig nekem személyesen kijelentett a témáról a Szentlélek. Valójában szerintem nem az a lényeg, hogy Jézus nevében az ördögnek, démonoknak dolgokat mondjunk, hanem hogy a Szentlélek vezetésével együtt tudjunk működni, megértsük, mire akar tanítani a különböző nehézségek által. Ehhez sokszor ajtót nyit az is, ha Jézus nevében az ördögnek mondunk valamit. Akik ezt karizmatikus tévtanításnak gondolják, nyilván nem látják, mi is történik ilyenkor. Sokáig én se láttam, amikor még nem tudtam a Szentlélekkel együttműködni, és lényegében vallásos szavak voltak ezek csupán.
Újra felhívom a figyelmet, hogy amit itt leírtam, azok személyes tapasztalaton alapulnak, a Szentlélek nekem személyesen erre mutatott rá. Lehet, hogy másoknál ez teljesen másképp működik. Talán még így konkrétan senkivel nem beszéltem arról, mi is történik, amikor Jézus nevében megy ellene az ellenségnek, és senkitől nem hallottam hasonló tapasztalatokat, mint amiket most leírtam. De akik nyitottak a Szentlélekre és úgy használják Jézus nevét, bizonyára nem üres, vallásos szavakként élik meg, valami biztosan történik, ha nem is pont az, ami az én esetemben.

Isten tehát mindent nekünk ad, miközben vele együttműködünk. Ez a "minden" valóságos vigasz a fájdalmakban, ilyenkor valóságosan betölti a szükségeinket a szükség idején. Lehet, hogy közben konkrétan, megfogható módon nem adja meg azt, aminek a hiánya például nagyon fáj, de mégis megadja valamilyen módon, olyan valóságos módon, mintha az a hiány soha nem lett volna ott az életünkben. Nagyon nehéz ezeket szavakkal megfogalmazni, hiszen elcsépeltnek tűnhet, hogy "valóságos vigasz a fájdalom idején", de valóban olyan természetfeletti szeretettel adja meg nem látható módon is a fájdalmakra a gyógyírt, mintha a fájdalom soha nem létezett volna. Isten ilyen, és ha együttműködünk vele, sok ilyet és hasonló csodát tapasztalhatunk meg. De ehhez lankadatlanul együtt kell Vele működnünk, amire ha nem lennénk képesek, akkor sem dől össze a világ, mert Ő megtanít rá, miközben nagy szeretetével körülölel. Erre egyedül csak Ő képes.

Itt írtam erről a témáról már.

Van, hogy munkálkodunk, tesszük, amit tehetünk, imádkozunk valami dologért, stb., és látszólag ugyanott vagyunk nagyon régóta és semmi nem változik (erről a témáról pedig itt írtam). Furcsamód egy számítógépes játékon keresztül mutatott rá az Úr arra, miért van szükség türelemre.
A következő számítógépes játéknál az a cél, hogy az összes utat bejárjuk, illetve a négyzeteket bekerítsük:

Mint látható, pontot csak akkor kapunk, ha egy négyzetet bekerítettünk. Az első szinten jól látható, hogy a játékos nagyon sok területet bejárt már és már csak nagyon kevés hiányzik, mégis nulla a pontszáma. A legpraktikusabb, leggyorsabb megoldást választotta a játékos, először a függőleges utakat járja be, és így még egyetlen négyzetet sem kerített be, annak ellenére, hogy a bejárandó területnek legalább a háromnegyedét bejárta. A "szüret" a végén történik, végigmegy a játékos a még kimaradt területeken is vízszintesen, és így egymás után keríti be sorozatban a négyzeteket, egyszerre akár kettőt is.

Szóval úgy tűnhet, eddigi munkáldokásunknak abszolút semmi értelme, sokat tettünk, és ott vagyunk a nullán. Pedig valójában nem a nullán vagyunk, mert nagyonis sokat tettünk már azért, hogy közelebb legyünk az egyhez, csak még nincs semmilyen kézzelfogható eredménye. A fenti játékból is lehet látni, hogy olykor valaki előbbre van nulla ponttal, mint ha néhány pontot már szerzett volna, mert a nulla pontról hirtelen nagyon sok pontot lehet szerezni. Ez gyorsabb is, mint ha külön-külön az egyes lépésekre figyelnénk csak.

A tegnapi bejegyzés után talán kell is, hogy most erről írjak. Az elmúlt év alatt többször szólta hozzám az Úr ezt a dolgot, de csak most jutottam el addig, hogy ezen igazán el is gondolkozzak. Most esett ez az Ige olyan földbe, ahol nem azonnal elhal a mag, hanem meg tud gyökerezni és ki tud teljesedni.

Egyfelől nem azt kell néznünk, hogy mink van, mink nincs, ami esetleg másik embernek van, hanem mindettől függetlenül szolgálni az Urat.
Másfelől "mindenünk van". "Mindenem a tiéd" - ezt mondja nekünk az Úr, nekünk, akik az Ő házában lakozunk. Ezt mondta a tékozló fiú öccsének is, aki megharadugott az Atyára, mert a visszatérő tékozló fiúnak levágatta a hízott tulkot, neki meg nem adott semmit, pedig sok esztendeje szolgál az Atyának. Azt látta, hogy mi az, amije nincs, ami másnak van. Pedig valójában minden, ami az Atyáé, az az övé is.
Keresztelő János (akiről egy bejegyzéssel ezelőtt írtam) nyilván már tisztában volt azzal a szellemi igazsággal, amiről most írok. Nem azt látta, hogy a vakok látnak, a sánták járnak, a betegek meggyógyulnak, ő pedig ott sínylődik a tömlőcben, hanem tudta, hogy minden, ami az Úré, az az övé is. Vajon mi is mindig tisztában vagyunk-e ezzel?
Mivel talán gyakori, hogy azt látjuk, másik hívő embernek mije van, ami nekünk nincs, egy az egyben idemásolom a tékozló fiú történetéből azt az esetet, ami pont ezt szemlélteti, amikor a tékozló fiú öccse ugyanígy látta a helyzetét. 

Az ő nagyobbik fia pedig a mezőn vala: és mikor hazajövén, közelgetett a házhoz, hallá a zenét és tánczot. És előszólítván egyet a szolgák közül, megtudakozá, mi dolog az? Az pedig monda néki: A te öcséd jött meg; és atyád levágatá a hízott tulkot, mivelhogy egészségben nyerte őt vissza. Erre ő megharaguvék, és nem akara bemenni. Az ő atyja annakokáért kimenvén, kérlelé őt. Ő pedig felelvén, monda atyjának: Ímé ennyi esztendőtől fogva szolgálok néked, és soha parancsolatodat át nem hágtam: és nékem soha nem adtál egy kecskefiat, hogy az én barátaimmal vígadjak. Mikor pedig ez a te fiad megjött, a ki paráznákkal emésztette föl a te vagyonodat, levágattad néki a hízott tulkot. Az pedig monda néki: Fiam, te mindenkor én velem vagy, és mindenem a tiéd! (Lk.15.25-31.)

A következő kérdés, ami felmerülhet, hogy mi az a "minden", ami a miénk. Erről általában némiképp megoszlik a keresztények véleménye. Valakik azt mondják a "minden" "csak" az üdvösségre vonatkozik, mert az már tényleg minden, hogy örökké élünk, és egyébként valóban, ez a kincs önmagában is mindennél többet ér. Mások szerint a "mindenbe" nem csupán az örök élet tartozik, hanem "más" is.
Mi ez a "más"? Ezzel a "mással" kapcsolatban az elmúlt órában konkrétan szólt hozzám a Szentlélek. Ha figyelmesen elolvassuk, amit eddig írtam, talán nem is kéne kifejtenem: ami másnak van, de nekem nincs, az nekem mégis van, valamilyen módon mégis az enyém, az Istennel való közösségben itt a földi életünkben is létezik egy olyan folyamatos teljesség, amit mások életében esetleg meglátunk, a magunkéban pedig nem. Hogyan lehetséges ez? Hogyan lehet egy lapon említeni azt az embert, aki sánta volt, de Jézus meggyógyította, vak volt, de Jézus visszaadta a szeme világát és nincsen tömlőcbe vetve, és azt az embert, aki tömlőcben kénytelen tengetni az életét?

A Szentlélek az elmúlt év alatt többször rámutatott arra, amit most fogok leírni, de eddig még nem jutottam el addig, hogy igazán elgondolkozzak rajta és blogbejegyzést írjak róla. Isten a világ teremtője, és Őneki minden, de tényleg minden a birtokában van, minden felett Úr. A világegyetem felett is, a Föld felett is, és számára minden lehetséges, természetfeletti módon bármikor bármilyen képtelennek tűnő dolgot meg tudna tenni. Rövidebben fogalmazva: MINDEN az Istené. Ő rendelkezik mindennel, de tényleg mindennel. És mi, hívők, ezzel az Istennel vagyunk kapcsolatban. És ez az Isten azt mondja nekünk: "mindenem a tiéd". A tékozló fiú történetében is látható, hogy a tékozló fiú öccsének valami hiányzott, és ezt az Atyánál szóvá is tette. Az Atya válasza az volt, hogy "mindenem a tiéd", tehát amit a visszatérő tékozló fiúnak megadott, azt valamilyen módon az öccsétől sem akarja megvonni.
Mégis, vannak dolgok az életünkben, amiket elvesztünk, vagy akiket elvesztünk, vagy dolgok, melyekkel soha nem rendelkeztünk, és ez fizikai módon egyértelműen látható. Ezek hiányérzetet keltenek bennünk, pedig ezek a dolgok is Istennél vannak valahol: Ő Úr az idő, tér felett is, és amit mi úgy érzékelünk, hogy régebben megvolt nekünk, de már fizikailag valóban nincs meg, az az örökkévalóságban Istennél van, és mi ezzel az örökkévalóságban létező Istennel vagyunk kapcsolatban, aki azt mondja nekünk, hogy mindene a miénk. Isten akár fizikailag is odaadhatná/visszaadhatná azt, ami nekünk nincs meg, hiszen mindenható, és megvan rá a hatalma - ahogy a tékozló fiú öccse számára is megvan Istennél, ami hiányzik neki. Mégis, a legtöbb esetben nem fizikailag adja oda, hanem ha Istennel kapcsolatban vagyunk, az Ő házában lakozunk, akkor az Ő "mindenéből" ez is a mienk valamilyen módon. Nem kell ehhez valami megfoghatatlan, valami misztikusan nagy hit, csak az, hogy Istennel kapcsolatban legyünk, az Ő házában lakozzunk, Őt szolgáljuk. Adott esetben persze akár fizikailag is odaadhatja azt, ami nekünk hiányzik, ez a konkrét esettől függ, Isten konkrét, személyreszabott akaratától.

Istennel vagyunk kapcsolatban, a mindenhatóval, akinél ott van MINDEN egyszerre, tértől, időtől függetlenül, és Ő azt mondja nekünk: "Mindenem a tiéd".

Felfigyeltem arra, hogy az előbb említett igeszakaszon kívül máshol is megtalálható az, hogy Istennek mindene a miénk:

A ki az ő tulajdon Fiának nem kedvezett, hanem őt mindnyájunkért odaadta, mimódon ne ajándékozna vele együtt mindent minékünk? (Róm.8.32.)

A Római levélben itt még egyéb, érdekes dolgok is vannak (Akik Istent szeretik, minden a javukra van + Ha Isten velünk, ki ellenünk), de ezekről majd inkább holnap írok.

A "mindenről" még konkrét példákat bemutatva írni kéne - "Mi a bánat? Most se tudom. A Szentlélek a vigaszom." - ez is azáltal működik, hogy Isten a mindenéből odaadja azt, ami nekem kell. Csak Ő tudja megcsinálni, hogy ha valami egyébként nagyon hiányozza, egyáltalán ne hiányozzon, valami rejtélyes, természetfeletti, csodás módon. Ha nem fizikailag adja meg, akkor is valami emberileg felfoghatatlan módon megadja. Ezzel magyarázható az is, hogy a parancsolatok betartása (ha közben Istennel személyes kapcsolatban vagyunk) nem megkötöz, hanem felszabadít.

A keresztelő János-féle életmód

Elgondolkoztam Keresztelő János személyén. A tömlőcben volt, onnan megkért két tanítványt, kérdezze meg Jézust, Ő-e a messiás, vagy mást várjunk.

Te vagy-é az, a ki eljövendő vala, vagy mást várjunk? (Lk.7.19.)

Jézus ezt üzente vissza:

Elmenvén mondjátok meg Jánosnak, a miket láttatok és hallottatok: hogy a vakok szemeik világát veszik, a sánták járnak, a poklosok megtisztulnak, a siketek hallanak, a halottak feltámadnak, a szegényeknek az evangyéliom prédikáltatik. (Lk.7.22.)

Elgondolkoztam Keresztelő János helyzetén. Valószínű sokra megy az üzenettel, hogy a többi emberrel nagy csodák történnek, ő pedig a tömlőcben kénytelen tölteni élete hátralévő részét. Mégis, Jánosban nem olvassuk, hogy felmerült volna, hogy Jézus őt kevésbé szereti.
János előkészítette Jézusnak az utat, többet szolgált talán az Úrnak, mint más abban az időben. És látszólag kénytelen volt beérni a börtönnel, míg mások betegségeikből gyógyultak meg. De a lényeg, nem foglalkozott azzal, hogy mi az, ami másnak megvan, neki meg nincs meg, hanem csak szolgálta az Urat.
Vajon én is képes vagyok-e erre? Képes vagyok-e a Keresztelő János-féle életmódra? Azaz, hogy nem arra nézek, mi az, amim van, mi az, amim nincs, hanem csak szolgálom az Urat? Talán igen, de nehezen. Pár napja ugyanis valakinek lehetőségem nyílt segítséget nyújtani, akinél én (szerintem, bár tényleg így látom, de nem is lényeges) rosszabb helyzetben vagyok. Hasonló problémája van, mint nekem, de meglátásom szerint engem jobban lenyom ez a probléma, ezt azonban sem neki nem mondtam, sem másnak, nem is nagyon tudnak erről az emberek. Úgy alakult, hogy ahogy segítettem neki, azzal párhuzamosan az én problémám méginkább lenyomott engem, a segítség által, ahogy arra előre számítottam is. Emberileg ez meglehetősen sok szenvedést okozott nekem az elmúlt napokban, amiről konkrétan eddig senki nem is tud. Először kicsit nehezteltem erre az illetőre, akinek segítettem, mert tényleg nagyon nehéz volt elhordozni az egészet. De valójában kell ezzel az egésszel foglalkoznom? Nem. Segítettem egy kicsit valakin, aki nálam jobb helyzetben van, és ezáltal én még rosszabb helyzetbe kerültem. De mindegy. Valami ilyesmiről szól a szeretet, csak közben nem roppan bele, ahogy az velem történt majdnem, hanem örömmel elhordozza az ilyet. Valami ilyesmiről is szól a keresztény élet.
Talán többféle elképzelés van a keresztény életről, hogy mi jellemző rá, talán az áldások, talán valami más. De nem az a lényeg, és soha nem azt kell szem előtt tartanom, hogy én kapjak valamit, hanem azt, hogy adjak. Egy dalszövegben az van, hogy "ez a szeretet mindig adna, még ha neki nem is maradna".
A kérdés: kész vagyok-e ebben az új évben Keresztelő Jánoséhoz hasonló életet élni, előkészíteni az Úr útját, előkészíteni mások számára az áldást, semmit nem várva cserébe?

A szeretet hosszútűrő, kegyes; a szeretet nem irígykedik, a szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel. Nem cselekszik éktelenül, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rójja fel a gonoszt. (1Kor.13.4-5.)

Újév napján felidéződött bennem egy régebbi szemléletmódom, és hogy azóta mi változott meg benne.

Ismerős régebbről egyfajta "szuperszellemi" szemlélet, amikor feketén-fehéren, vagy a jót, vagy a rosszat láttam bizonyos dolgok mögött, de inkább a rosszat, és akkor rögtön jött a varázsszó, Jézus neve, és a rossznak annyi. Van valami probléma az életemben vagy bárhol? Az az ördögtől van: vagy egy átok, vagy valami hasonló az, és fel kell vele szemben venni a "szent harcot". Ebben a szemléletmódban magának Isten személyének volt a legkisebb helye, így Isten leírhatatlan szeretete is teljesen háttérbe szorult, pedig az a mozgatórugója lenne mindennek. Semmi más nem tud annyit jelenteni az embernek, mint ha megérti és tudomásul veszi Istennek azt a szeretetét, ami semmi máshoz nem hasonlítható. Nincs nagyobb szeretet annál, amely gazdaggá akar tenni azzal, hogy önmagát szegénnyé teszi, amely meghal azért, hogy életet adjon.

Ennek a szeretetnek a megtapasztalása és elfogadása más, mint amikor az ember a bokorból is űzi az űznivalót. Talán az elmúlt évek alatt jöttem rá valamire, ami felett csak elsiklottam akkor, de most felidézőtött és tudatosult: sokáig a problémáim forrásának átkokat gondoltam, és a velük szembeni szellemi harcban gondoltam a megoldást. De ez a szemléletmódom megváltozott: Isten szeretete, a Szentlélek szelíd vezetése, az Istennel való kapcsolat és az Ő kedves akaratának elfogadása mutat kiutat a nehézségekből is. Ő formálni akar, és ha ezt vesszük észre a nehézségek mögött, akkor minden olyan más. Ő formálni, vezetni akar, együtt akar működni velünk, emberekkel, kapcsolatban akar lenni velünk. Ez a kapcsolat olyan csoda, amikor valaki a szenvedést választja azért, hogy a másiknak ne kelljen szenvednie, amikor a szegénységet választja, hogy más gazdag lehessen, amikor a halált választja azért, hogy más élhessen. Ezen a leírhatatlan és kimondhatatlan szereteten alapul ez a kapcsolat, amit megfogalmazni nem lehet, de az ember mindig érez belőle valami leírhatatlant, amikor a Szentlélek hangja szól.

(Megjegyzés: az elsőként leírt szemléletmód sem elvetendő teljes egészében, de csak akkor működik, ha a másodiknak alárendeljük.)

Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hiszen ő benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. (Jn.3.16.)

Mert ismeritek a mi Urunk Jézus Krisztusnak jótéteményét, hogy gazdag lévén, szegénnyé lett érettetek, hogy ti az ő szegénysége által meggazdagodjatok. (2Kor.8.9.)

Karácsony szenteste abban a rendkívüli eseményben lehetett részem ilyen ünnepen, hogy azon kapom magam, belül a Szentlélek szólni akar hozzám: éreztem belül, hogy hangja már szól. Éppen az ajándékokat csomagoltam be és közben mindenfélére gondoltam, emberekre, barátokra is, és amikor egy keresztény testvérre gondoltam, éreztem, hogy mutatni akar valamit a Szentlélek ővele kapcsolatban. Gyorsan befejeztem, amit csinálok, majd tollat, papírt ragadtam és elkezdtem írni, amit a Szentlélek mond.
Nos, többször hallottam már, hogy amikor az Úr szólni akar valakihez, nem túlzottan "érdeklik" Őt a hétköznapi ügyes-bajos dolgaink, tennivalóink, amikkel éppen foglalkozunk. Nekünk kell döntenünk: félbehagyunk most mindent és az Úrra figyelünk, vagy próba szerencse, talán órákkal később is ott lesz még a "fülünkben" az Úr hangja, amikorra befejezzük hihetetlenül fontos tennivalónkat. Az Urat nem nagyon érdekelte, hogy karácsonykor közvetlen az esti ünneplés előtt még milyen tennivalóim vannak és hogy a család ezt meg tudja-e várni. Nem csoda, hiszen a karácsonynak már olyan szinten nincs köze ahhoz, amiről eredetileg szólnia kéne, hogy Istent egyáltalán nem hatja meg szorgos készülődésünk ahhoz, hogy a megváltónk (aki a legtöbbet tette értünk) születésének ünneplése helyett valami pótcselekvéssel üssük agyon az időt. (Nem mintha az ajándékozás rossz lenne, erről a témáról már írtam régebben, tavaly karácsonykor, ebben a bejegyzésben.)
Szóval karácsony este szólt az Úr, de nem az ügyes-bajos emberi, karácsonyi teendőkben akart segíteni. Mint írtam, egy testvérrel kapcsolatban mutatott valamit. Az ajándékok becsomagolása után elkezdtem leírni, amit az Úr mutatott, miközben a család azt hihette, az ajándékok becsomagolása tart ennyi ideig. Amit leírtam, valószínű másoknak is hasznos lehet, ezért ide is beillesztem (lásd lejjebb).

Ami még elgondolkodtató, hogy a fentebb hivatkozott tavaly karácsonyi bejegyzésben is arról írtam, ajándékcsomagolás közben rámutatott valamire Isten. Mégpedig arra, hogy a karácsonyi ajándékozásból nem kell nagy ügyet csinálni. Az idén mást mutatott ugyan az Úr, de ezzel szintén célzott arra is, hogy nem kell annyit foglalkozni a karácsonyi ajándékokkal, mert Ő valami mást szeretne mondani. Érdekes, hogy a Szentlélek vezetése lehetséges úgy is, hogy évente egyszer megerősít valamiben, ezáltal értem meg, hogy a karácsonyi ajándékozással kapcsolatban valamit üzenni akar nekem. És ahogy belegondolok, tavaly ilyenkor is mondta egyik ismerősöm, hogy (jól megindokolt okokból, a különleges családi helyzetükre való tekintettel) nem vett semmilyen ajándékot, valamint az idén egy másik ismerősöm azt mondta, náluk sem volt ajándékozás. Ezekkel a "véletlenekkel" Isten egész biztosan üzenni akar nekem valamit, még nem teljesen világos, hogy mit.

Szóval íme, amit leírtam karácsony este:

Türelem, ami megáld

Van, amikor az ember még csak keres: keresi, hogy mire van elhívva. Keresi azt, amiért megszületett. Már Istent befogadta a szívébe, és az isteni természet már ott van benne, amikor már más, mint az az ember, aki nem ismeri Istent. Aki már ismeri, Istentől kapott türelemmel és szelídséggel képes a keresési időszakot is átvészelni, és ebben Isten gyönyörködik. Gyönyörködik abban, hogy a gyermeke már magáénak tudhat valami olyat, amit Isten személyesen adott neki, és a gyermeke ezt használni is tudja: a türelem, a szelíd várakozásra való ajándék: Amikor gyermeke nem hibáztatja teremtőjét, amiért még nem árulta el neki, miért teremtette, milyen célból, még ha szenved is emiatt. Nagy kedvesség ez Isten előtt: az isteni természetből az a rész, amikor a gyermeke isteni módon képes a várakozásra. Akiben ilyen isteni képesség van, abban más isteni képességek is megszülettek már, amit Isten használni tud benne. Ahogy a gyermeke Istentől kapott türelemmel várakozik arra, hogy Isten megmutassa neki élete értelmét, és közben ahogy ezt az isteni ajándékot használja magában, úgy az ajándék használata közben az isteni ajándék, isteni természet egyre inkább kiteljesedik benne és egész belsőjét beölti: az egyre jobban kiteljesedő isteni természet egyre több gyümölcsöt, egyre több ajándékot hoz létre benne, melyekkel szelíden szolgálhat teremtője és az embertársai felé.

Nagy áldás, amikor a céltalan elkeseredés egyre inkább háttérbe szorul és ezzel párhuzamosan az Istentől kapott várakozási képesség egyre inkább kibontakozik és Isten gyermekének egész belsőjét, mint valami szelíd fény átjárja.

Jézus azt mondta: Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők: A ki én bennem marad, én pedig ő benne, az terem sok gyümölcsöt: mert nálam nélkül semmit sem cselekedhettek. (Jn.15.5.)

Ahogy mondja, nélküle semmit sem cselekedhetünk. Még a várakozásra is csak Ővele, a segítségével vagyunk képesek.

Önmagunkról 3. - Fogadjuk el önmagunkat!
avagy:
Wrestling with Sin
avagy:
A kegyelemről 5.

Arra figyeltem fel, hogy amikor istentiszteletre megyek vagy amikor Istenhez szólok, mindig felveszek egy álarcot. Senki sem tökéletes, én sem, mindenkinek megvannak a maga hülyeségei, hóbortjai, rossz dolgai, nekem is. Amikor istentiszteletre megyek, ezeket a negatív dolgokat igyekszem mindig háttérbe szorítani, mert úgy gondolom, ezekkel együtt nem lehet Istenhez menni. Gond csak akkor van, amikor a hülyeségeim, hóbortjaim pont akkor manifesztálódnak, amikor nemsokára istentisztelet lesz és ilyenkor úgy érzem, ilyen állapotban nem is kéne istentiszteletre menni, nem is lehet.
Pedig ez nem igaz. Mindig ott vannak a hülyeségeink bennünk, attól függetlenül, hogy mikor manifesztálódnak. Így akármilyen lelkiállapotban is megyünk istentiszteletre, azokat otthonhagyni nem tudjuk, azokkal együtt megyünk be a gyülekezetbe. Legfeljebb mivel akkortájt éppen nem volt "manifesztáció", azt gondolhatjuk, most tisztán, méltóan mehetünk Isten jelenlétébe.
Arra jöttem rá, hogy ez önbecsapás. Mindig ugyanúgy tudunk csak bemenni Isten jelenlétébe, önmagunkat "cipelve be" oda. Önmagunkat nem tudjuk kizárni a dologból. Ha van valami "hülyeségünk", bűnös dolgunk, az is hozzánk tartozik. Ebbe beletörődni persze nem kell, de ezzel együtt kell elfogadni magunkat és nem szépítgetni, hogy most éppen annyira nem is vagyunk rosszak, mert éppen nem nyilvánult az meg valamilyen módon. Olyan vagyok, amilyen, kész. Majd Isten segít megváltozni, mutat valami utat a változáshoz, ha nincs az jól. Van, hogy egyik pillanatban nem érzem a bűnösségem, mert a bűnöm nem nyílvánult meg semmilyen módon - ez hamis kép a bűnösségemről, mert úgymond bármikor megnyilvánulhat. Van, hogy éppen több módon is megnyilvánult a bűnösségem és ilyenkor teljesen értékelhetetlennek érzem magam Isten számára is -  ez is hamis kép a bűnösségemről és arról, hogy Isten így nem tud elfogadni. Ő jól ismer engem, olyan dolgokat is tud rólam, olyan bűnöket is, amiket én nem, Őt nem tudom meglepni, nem tudok akkora ostobaságot csinálni, amivel Őneki kellemetlen meglepetést okozok. Önmagunkat tehát nehezen tudjuk olyannak látni, amilyenek valójában vagyunk, ahogy erről régebben írtam (itt).

A bűnös dolgokból való szabadulás fontos része az is, hogy elfogadjuk önmagunkat, nem értékeljük alul önmagunkat a bűneink, bűnre való hajlamaink, bűnös szokásaink, visszatérő bűnös cselekedeteink miatt. Ez nem jelenti azt, hogy ezeket a dolgokat jó dolgoknak kell nevezni és hogy nem kell szívből akarni tőlük megszabadulni. De attól, hogy bűnös dolgaink megnylívánulnak vagy éppen nem nyílvánulnak meg, Isten hozzáállása hozzánk, irántunk való szeretete nem változik. Fontos, hogy mi is így lássuk magunkat, ahogy Isten lát minket. Fontos tudni, hogy Jézus a kereszten már meghalt azokért a bűneinkért is, amiket még el se követtünk - hiszen amikor Ő odaadta magát áldozatul a bűneinkért, mi még nem éltünk. Ne értékeljük le Jézus áldozatát! Tény, hogy a megtért hívőnek üdvössége van. Fontos ezekkel tisztában lenni a bűnök elhagyásához is egyrészt. Másrészt pedig úgy tudunk eredményes, hatásos hívő életet élni, ha tudjuk, nem a gyengeségeinken, emberi dolgainkon, személyünkön múlik bármi is, hanem Jézuson. Nem azért fog pl. meggyógyulni az, akiért imádkozunk, mert éppen aznap nem követtünk el semmilyen bűnt, hanem azért, mert Jézus nevét hívjuk segítségül imánk során. Nem szabad önmagunknak akkora jelentőséget tulajdonítani, mint Jézusnak: Jézus nevében van a gyógyulás és a többi csoda is, nem pedig a mi személyünkben, amelyet hol bűnösnek, hogy nem bűnösnek látunk. Így tudunk a bűneinktől is megszabadulni, ha nem tulajdonítunk magunknak akkora jelentőséget, hogy a megváltást önmagunkba helyezzük. Amikor bűnösnek, istentelennek érzi magát az ember, hajlamos bezárkózni Isten elől és nem szólni Istenhez, gondolván, ilyen állapotban úgysem hallgat meg, meg amúgy is illetlenség lenne szólni Hozzá. Pedig pont ilyenkor a legjobb szólni Hozzá, hiszen nem az egészségeseknek van szükségük a gyógyszerre, hanem a betegeknek. Jézus a gyógyszer a bűneinkre. Ki az az ember, aki amikor nem érzi magát betegnek, állandóan a rendelő körül sétálna, többször be is menne oda, beszélgetne az orvossal is, míg amikor betegnek érzi magát, nem hogy nem menne be az orvossal beszélni, de átmenne egy másik utcába, ahol nem rendelő van, hanem valami teljesen más intézmény, ahol talán éppen semmi keresnivalója nincs is. Meg kell hát érteni az alapvető igazságot:

Nem az egészségeseknek van szükségök orvosra, hanem a betegeknek, nem azért jöttem, hogy igazakat, hanem hogy bűnösöket hívjak megtérésre. (Mk.2.17.)

Semmi felől ne aggódjatok!
avagy:
Nem az iskolának, hanem Istennek tanulunk

A sok vizsga és tanulnivaló közepette egyre inkább azt élem meg, hogy nem kell aggódni. Legutóbb úgy alakult, hogy elég sok időt töltöttem tanulással, mégsem fért bele az időmbe egy házidolgozat megírása és egy beszámolóra való felkészülés. Megintcsak valami isteni közbeavatkozásra kellett számítanom. Istenben sosem csalódom, megsegít ott, azon a helyen, abban az iskolában, ahová Ő helyezett, ahová Ő vezetett el. Kaptam pár nap haladékot az utolsó pont után a dolgozat megírásához, a beszámoló pedig érdekesen alakult: más is abból a témából számolt be, amiből én. Bár megvolt minden, ami a beszámolóhoz kellett, mégsem tudtam megfelelően felkészülni, és úgy alakult, hogy csak ki kellett egészítenem azt, amit az évfolyamtársam mondott. Ez az egyik része annak, hogy Isten a tanulásban, vizsgázásban megsegített.

Most jön a másik része. Ebben és ebben a bejegyzésben már írtam legutóbbi vizsgázási "kalandjaimról". Tömören, az a lényege, hogy azt gondoltam, majd én nagyon ügyesen tanulni fogok órákra, úgyis az erősségem, amit tanulok, és a tanárok, évfolyamtársak is így kicsit felfigyelnek rám. Saját ügyességemben, képességeimben bíztam és nem is gondoltam arra, hogy Istent bevonjam a dologba. Isten erre fel is hívta a figyelmem, úgy, hogy akadályokat gördített elém. Két tantárgyból is volt, hogy mivel pont akkor nem tudtam ott lenni, amikor a tanár mondta, dolgozat lesz, nem tudtam a dolgozatra felkészülni. Így hát bementem órára, mint mindig, és ott nagy meglepetés ért. Eléggé elkeserítő volt. Ha tudtam volna, hogy dolgozat lesz, alaposan felkészülök, hogy csakis ötöst kaphassak. A második ilyen alkalommal a dolgozatlap felett ülve nagyon erősen éreztem egy pillanatra a Szentlélek érintését és hogy szólni akar hozzám, ilyen az eddigi egyetemi éveim alatt még sosem volt. Sajnos más okból is lelkileg el voltam borulva és nem tudtam értelmezni, mit akar mondani a Szentlélek, de nagyjából sejtettem, hogy azt, amit itt fent leírtam, ti. hogy a tanulásból pont Istent hagytam ki és a képességeimbe vetettem bizalmam, és hogy nem Istennek, hanem a tanároknak, évfolyamtársaknak akartam "bevágódni". Túl sok jóra nem számítottam a dolgozatok eredményét illetően, reménykedtem, hogy talán meglesz a négyes, de inkább rosszabbra számítottam. Számomra ez nagy kudarc, mert, mint írtam, az erősségeim közé tartozik az, amit tanulok.
Végül mindkét dolgozatom négyes lett, és az egyiken nagyon csodálkozom, mert sokkal rosszabbra számítottam. Az a döbbenetes az egészben, hogy félévkor végül mindkét tárgyból ötös lett a végeredményem. Nem semmi, hogy Isten mikre képes. Teljesen kilóg a képből az a csalódásérzés, kudarcérzés, elkeseredettség érzés, amiket a váratlan dolgozatíráskor éreztem. Isten megértette velem, hogy nem a képességeimben kell bíznom, hanem Őbenne, és nem az a cél, hogy magamnak megfeleljek vagy a tanárok, évfolyamtársak előtt bizonyítsak, hanem hogy Isten kedvéért kihozzam magamból, amit csak tudok, azzal, hogy azt tanulom, amit szeretek és ami jól is megy. Másrészt azt is megértette velem, hogy aggódni a vizsgák miatt végképp nem kell, hiszen azokból a tárgyakból ötöst kaptam félévkor, amikből nem tudtam, hogy dolgozat lesz. Sokkal inkább a láthatatlan világban dőlnek el ezek a dolgok, mintsem a saját képességeim és energiabefektetésem függvénye lenne, hogy milyen jegyet kapok. (Persze a képességek is jók, ha vannak, és energiát is kell belefektetni a tanulásba, de ettől még akár meg is lehetne bukni, ha Istent nem vonnánk be a dologba.)

Nagyjából elértem, amit szerettem volna, jó jegyeim lettek, és az évfolyamból ezt talán nem mindenki mondhatja el magáról. Úgy emlékszem, ilyen még sosem volt eddigi életem során, hogy tanulásban a jobbak közé tartozzak. Vagy eleve mindenkinek jó jegyei voltak, mert nem volt nehéz, amit tanultunk, vagy a rosszabbak közé tartoztam, vagy általános iskolában itthon nem voltak elégedettek a jegyeimmel, vagy már mindenki levizsgázott, én mentem csak sokadik pótvizsgára egy bizonyos tárgyból. Sok hasonló kudarcot éltem át már, és ahogy most visszatekintek, teljesen más a végeredmény abban az iskolában, ahova egyértelműen Isten akaratából kerültem.
Ez egyfelől jó, mert az Úr miatt is igyekeztem kihozni magamból a legtöbbet, hiszen ha Ő helyezett ide, akkor Neki mindenképpen "tartozom" azzal, hogy kihozom magamból, amit csak tudok. Másfelől ott volt az önbecsülésem, hogy elmondhassam, jó jegyeim vannak. Viszont ez utóbbival kapcsolatban rájöttem valamire: értelmetlen. Ha Isten nélkül csináltam volna végig ezt a félévet és úgy kaptam volna jó jegyeket, nagy üresség lenne bennem. Bár vannak, akiknek nincsenek olyan jegyeik, mint nekem, mégsem tenne ez boldoggá. Küzdöttem egy cél érdekében, hogy elérjem, végül elértem, és mi lett akkor? Semmi. Ami problémák vannak az életemben, azok ugyanúgy ott vannak és az egész életem szempontjából közömbös, hogy milyen jegyeim vannak, jók vagy rosszak, a jó jegyeim miatt tehát nem leszek boldogabb. Egyfelől éreztem ezt az ürességet is magamban a vizsgák után, másfelől pedig azt, hogy az Úrért, de csakis az Úrért érdemes csinálni. Nem az évfolyamtársakért vagy a tanárokért, hogy felfigyeljenek rám, nem is magamért, hanem csakis az Úrért, és így az eredményeknek is örülni tudok.