Nameless blog, hiszen a cím részletkérdés

Itt írtam erről a témáról már.

Van, hogy munkálkodunk, tesszük, amit tehetünk, imádkozunk valami dologért, stb., és látszólag ugyanott vagyunk nagyon régóta és semmi nem változik (erről a témáról pedig itt írtam). Furcsamód egy számítógépes játékon keresztül mutatott rá az Úr arra, miért van szükség türelemre.
A következő számítógépes játéknál az a cél, hogy az összes utat bejárjuk, illetve a négyzeteket bekerítsük:

Mint látható, pontot csak akkor kapunk, ha egy négyzetet bekerítettünk. Az első szinten jól látható, hogy a játékos nagyon sok területet bejárt már és már csak nagyon kevés hiányzik, mégis nulla a pontszáma. A legpraktikusabb, leggyorsabb megoldást választotta a játékos, először a függőleges utakat járja be, és így még egyetlen négyzetet sem kerített be, annak ellenére, hogy a bejárandó területnek legalább a háromnegyedét bejárta. A "szüret" a végén történik, végigmegy a játékos a még kimaradt területeken is vízszintesen, és így egymás után keríti be sorozatban a négyzeteket, egyszerre akár kettőt is.

Szóval úgy tűnhet, eddigi munkáldokásunknak abszolút semmi értelme, sokat tettünk, és ott vagyunk a nullán. Pedig valójában nem a nullán vagyunk, mert nagyonis sokat tettünk már azért, hogy közelebb legyünk az egyhez, csak még nincs semmilyen kézzelfogható eredménye. A fenti játékból is lehet látni, hogy olykor valaki előbbre van nulla ponttal, mint ha néhány pontot már szerzett volna, mert a nulla pontról hirtelen nagyon sok pontot lehet szerezni. Ez gyorsabb is, mint ha külön-külön az egyes lépésekre figyelnénk csak.

A tegnapi bejegyzés után talán kell is, hogy most erről írjak. Az elmúlt év alatt többször szólta hozzám az Úr ezt a dolgot, de csak most jutottam el addig, hogy ezen igazán el is gondolkozzak. Most esett ez az Ige olyan földbe, ahol nem azonnal elhal a mag, hanem meg tud gyökerezni és ki tud teljesedni.

Egyfelől nem azt kell néznünk, hogy mink van, mink nincs, ami esetleg másik embernek van, hanem mindettől függetlenül szolgálni az Urat.
Másfelől "mindenünk van". "Mindenem a tiéd" - ezt mondja nekünk az Úr, nekünk, akik az Ő házában lakozunk. Ezt mondta a tékozló fiú öccsének is, aki megharadugott az Atyára, mert a visszatérő tékozló fiúnak levágatta a hízott tulkot, neki meg nem adott semmit, pedig sok esztendeje szolgál az Atyának. Azt látta, hogy mi az, amije nincs, ami másnak van. Pedig valójában minden, ami az Atyáé, az az övé is.
Keresztelő János (akiről egy bejegyzéssel ezelőtt írtam) nyilván már tisztában volt azzal a szellemi igazsággal, amiről most írok. Nem azt látta, hogy a vakok látnak, a sánták járnak, a betegek meggyógyulnak, ő pedig ott sínylődik a tömlőcben, hanem tudta, hogy minden, ami az Úré, az az övé is. Vajon mi is mindig tisztában vagyunk-e ezzel?
Mivel talán gyakori, hogy azt látjuk, másik hívő embernek mije van, ami nekünk nincs, egy az egyben idemásolom a tékozló fiú történetéből azt az esetet, ami pont ezt szemlélteti, amikor a tékozló fiú öccse ugyanígy látta a helyzetét. 

Az ő nagyobbik fia pedig a mezőn vala: és mikor hazajövén, közelgetett a házhoz, hallá a zenét és tánczot. És előszólítván egyet a szolgák közül, megtudakozá, mi dolog az? Az pedig monda néki: A te öcséd jött meg; és atyád levágatá a hízott tulkot, mivelhogy egészségben nyerte őt vissza. Erre ő megharaguvék, és nem akara bemenni. Az ő atyja annakokáért kimenvén, kérlelé őt. Ő pedig felelvén, monda atyjának: Ímé ennyi esztendőtől fogva szolgálok néked, és soha parancsolatodat át nem hágtam: és nékem soha nem adtál egy kecskefiat, hogy az én barátaimmal vígadjak. Mikor pedig ez a te fiad megjött, a ki paráznákkal emésztette föl a te vagyonodat, levágattad néki a hízott tulkot. Az pedig monda néki: Fiam, te mindenkor én velem vagy, és mindenem a tiéd! (Lk.15.25-31.)

A következő kérdés, ami felmerülhet, hogy mi az a "minden", ami a miénk. Erről általában némiképp megoszlik a keresztények véleménye. Valakik azt mondják a "minden" "csak" az üdvösségre vonatkozik, mert az már tényleg minden, hogy örökké élünk, és egyébként valóban, ez a kincs önmagában is mindennél többet ér. Mások szerint a "mindenbe" nem csupán az örök élet tartozik, hanem "más" is.
Mi ez a "más"? Ezzel a "mással" kapcsolatban az elmúlt órában konkrétan szólt hozzám a Szentlélek. Ha figyelmesen elolvassuk, amit eddig írtam, talán nem is kéne kifejtenem: ami másnak van, de nekem nincs, az nekem mégis van, valamilyen módon mégis az enyém, az Istennel való közösségben itt a földi életünkben is létezik egy olyan folyamatos teljesség, amit mások életében esetleg meglátunk, a magunkéban pedig nem. Hogyan lehetséges ez? Hogyan lehet egy lapon említeni azt az embert, aki sánta volt, de Jézus meggyógyította, vak volt, de Jézus visszaadta a szeme világát és nincsen tömlőcbe vetve, és azt az embert, aki tömlőcben kénytelen tengetni az életét?

A Szentlélek az elmúlt év alatt többször rámutatott arra, amit most fogok leírni, de eddig még nem jutottam el addig, hogy igazán elgondolkozzak rajta és blogbejegyzést írjak róla. Isten a világ teremtője, és Őneki minden, de tényleg minden a birtokában van, minden felett Úr. A világegyetem felett is, a Föld felett is, és számára minden lehetséges, természetfeletti módon bármikor bármilyen képtelennek tűnő dolgot meg tudna tenni. Rövidebben fogalmazva: MINDEN az Istené. Ő rendelkezik mindennel, de tényleg mindennel. És mi, hívők, ezzel az Istennel vagyunk kapcsolatban. És ez az Isten azt mondja nekünk: "mindenem a tiéd". A tékozló fiú történetében is látható, hogy a tékozló fiú öccsének valami hiányzott, és ezt az Atyánál szóvá is tette. Az Atya válasza az volt, hogy "mindenem a tiéd", tehát amit a visszatérő tékozló fiúnak megadott, azt valamilyen módon az öccsétől sem akarja megvonni.
Mégis, vannak dolgok az életünkben, amiket elvesztünk, vagy akiket elvesztünk, vagy dolgok, melyekkel soha nem rendelkeztünk, és ez fizikai módon egyértelműen látható. Ezek hiányérzetet keltenek bennünk, pedig ezek a dolgok is Istennél vannak valahol: Ő Úr az idő, tér felett is, és amit mi úgy érzékelünk, hogy régebben megvolt nekünk, de már fizikailag valóban nincs meg, az az örökkévalóságban Istennél van, és mi ezzel az örökkévalóságban létező Istennel vagyunk kapcsolatban, aki azt mondja nekünk, hogy mindene a miénk. Isten akár fizikailag is odaadhatná/visszaadhatná azt, ami nekünk nincs meg, hiszen mindenható, és megvan rá a hatalma - ahogy a tékozló fiú öccse számára is megvan Istennél, ami hiányzik neki. Mégis, a legtöbb esetben nem fizikailag adja oda, hanem ha Istennel kapcsolatban vagyunk, az Ő házában lakozunk, akkor az Ő "mindenéből" ez is a mienk valamilyen módon. Nem kell ehhez valami megfoghatatlan, valami misztikusan nagy hit, csak az, hogy Istennel kapcsolatban legyünk, az Ő házában lakozzunk, Őt szolgáljuk. Adott esetben persze akár fizikailag is odaadhatja azt, ami nekünk hiányzik, ez a konkrét esettől függ, Isten konkrét, személyreszabott akaratától.

Istennel vagyunk kapcsolatban, a mindenhatóval, akinél ott van MINDEN egyszerre, tértől, időtől függetlenül, és Ő azt mondja nekünk: "Mindenem a tiéd".

Felfigyeltem arra, hogy az előbb említett igeszakaszon kívül máshol is megtalálható az, hogy Istennek mindene a miénk:

A ki az ő tulajdon Fiának nem kedvezett, hanem őt mindnyájunkért odaadta, mimódon ne ajándékozna vele együtt mindent minékünk? (Róm.8.32.)

A Római levélben itt még egyéb, érdekes dolgok is vannak (Akik Istent szeretik, minden a javukra van + Ha Isten velünk, ki ellenünk), de ezekről majd inkább holnap írok.

A "mindenről" még konkrét példákat bemutatva írni kéne - "Mi a bánat? Most se tudom. A Szentlélek a vigaszom." - ez is azáltal működik, hogy Isten a mindenéből odaadja azt, ami nekem kell. Csak Ő tudja megcsinálni, hogy ha valami egyébként nagyon hiányozza, egyáltalán ne hiányozzon, valami rejtélyes, természetfeletti, csodás módon. Ha nem fizikailag adja meg, akkor is valami emberileg felfoghatatlan módon megadja. Ezzel magyarázható az is, hogy a parancsolatok betartása (ha közben Istennel személyes kapcsolatban vagyunk) nem megkötöz, hanem felszabadít.

A keresztelő János-féle életmód

Elgondolkoztam Keresztelő János személyén. A tömlőcben volt, onnan megkért két tanítványt, kérdezze meg Jézust, Ő-e a messiás, vagy mást várjunk.

Te vagy-é az, a ki eljövendő vala, vagy mást várjunk? (Lk.7.19.)

Jézus ezt üzente vissza:

Elmenvén mondjátok meg Jánosnak, a miket láttatok és hallottatok: hogy a vakok szemeik világát veszik, a sánták járnak, a poklosok megtisztulnak, a siketek hallanak, a halottak feltámadnak, a szegényeknek az evangyéliom prédikáltatik. (Lk.7.22.)

Elgondolkoztam Keresztelő János helyzetén. Valószínű sokra megy az üzenettel, hogy a többi emberrel nagy csodák történnek, ő pedig a tömlőcben kénytelen tölteni élete hátralévő részét. Mégis, Jánosban nem olvassuk, hogy felmerült volna, hogy Jézus őt kevésbé szereti.
János előkészítette Jézusnak az utat, többet szolgált talán az Úrnak, mint más abban az időben. És látszólag kénytelen volt beérni a börtönnel, míg mások betegségeikből gyógyultak meg. De a lényeg, nem foglalkozott azzal, hogy mi az, ami másnak megvan, neki meg nincs meg, hanem csak szolgálta az Urat.
Vajon én is képes vagyok-e erre? Képes vagyok-e a Keresztelő János-féle életmódra? Azaz, hogy nem arra nézek, mi az, amim van, mi az, amim nincs, hanem csak szolgálom az Urat? Talán igen, de nehezen. Pár napja ugyanis valakinek lehetőségem nyílt segítséget nyújtani, akinél én (szerintem, bár tényleg így látom, de nem is lényeges) rosszabb helyzetben vagyok. Hasonló problémája van, mint nekem, de meglátásom szerint engem jobban lenyom ez a probléma, ezt azonban sem neki nem mondtam, sem másnak, nem is nagyon tudnak erről az emberek. Úgy alakult, hogy ahogy segítettem neki, azzal párhuzamosan az én problémám méginkább lenyomott engem, a segítség által, ahogy arra előre számítottam is. Emberileg ez meglehetősen sok szenvedést okozott nekem az elmúlt napokban, amiről konkrétan eddig senki nem is tud. Először kicsit nehezteltem erre az illetőre, akinek segítettem, mert tényleg nagyon nehéz volt elhordozni az egészet. De valójában kell ezzel az egésszel foglalkoznom? Nem. Segítettem egy kicsit valakin, aki nálam jobb helyzetben van, és ezáltal én még rosszabb helyzetbe kerültem. De mindegy. Valami ilyesmiről szól a szeretet, csak közben nem roppan bele, ahogy az velem történt majdnem, hanem örömmel elhordozza az ilyet. Valami ilyesmiről is szól a keresztény élet.
Talán többféle elképzelés van a keresztény életről, hogy mi jellemző rá, talán az áldások, talán valami más. De nem az a lényeg, és soha nem azt kell szem előtt tartanom, hogy én kapjak valamit, hanem azt, hogy adjak. Egy dalszövegben az van, hogy "ez a szeretet mindig adna, még ha neki nem is maradna".
A kérdés: kész vagyok-e ebben az új évben Keresztelő Jánoséhoz hasonló életet élni, előkészíteni az Úr útját, előkészíteni mások számára az áldást, semmit nem várva cserébe?

A szeretet hosszútűrő, kegyes; a szeretet nem irígykedik, a szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel. Nem cselekszik éktelenül, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rójja fel a gonoszt. (1Kor.13.4-5.)

Újév napján felidéződött bennem egy régebbi szemléletmódom, és hogy azóta mi változott meg benne.

Ismerős régebbről egyfajta "szuperszellemi" szemlélet, amikor feketén-fehéren, vagy a jót, vagy a rosszat láttam bizonyos dolgok mögött, de inkább a rosszat, és akkor rögtön jött a varázsszó, Jézus neve, és a rossznak annyi. Van valami probléma az életemben vagy bárhol? Az az ördögtől van: vagy egy átok, vagy valami hasonló az, és fel kell vele szemben venni a "szent harcot". Ebben a szemléletmódban magának Isten személyének volt a legkisebb helye, így Isten leírhatatlan szeretete is teljesen háttérbe szorult, pedig az a mozgatórugója lenne mindennek. Semmi más nem tud annyit jelenteni az embernek, mint ha megérti és tudomásul veszi Istennek azt a szeretetét, ami semmi máshoz nem hasonlítható. Nincs nagyobb szeretet annál, amely gazdaggá akar tenni azzal, hogy önmagát szegénnyé teszi, amely meghal azért, hogy életet adjon.

Ennek a szeretetnek a megtapasztalása és elfogadása más, mint amikor az ember a bokorból is űzi az űznivalót. Talán az elmúlt évek alatt jöttem rá valamire, ami felett csak elsiklottam akkor, de most felidézőtött és tudatosult: sokáig a problémáim forrásának átkokat gondoltam, és a velük szembeni szellemi harcban gondoltam a megoldást. De ez a szemléletmódom megváltozott: Isten szeretete, a Szentlélek szelíd vezetése, az Istennel való kapcsolat és az Ő kedves akaratának elfogadása mutat kiutat a nehézségekből is. Ő formálni akar, és ha ezt vesszük észre a nehézségek mögött, akkor minden olyan más. Ő formálni, vezetni akar, együtt akar működni velünk, emberekkel, kapcsolatban akar lenni velünk. Ez a kapcsolat olyan csoda, amikor valaki a szenvedést választja azért, hogy a másiknak ne kelljen szenvednie, amikor a szegénységet választja, hogy más gazdag lehessen, amikor a halált választja azért, hogy más élhessen. Ezen a leírhatatlan és kimondhatatlan szereteten alapul ez a kapcsolat, amit megfogalmazni nem lehet, de az ember mindig érez belőle valami leírhatatlant, amikor a Szentlélek hangja szól.

(Megjegyzés: az elsőként leírt szemléletmód sem elvetendő teljes egészében, de csak akkor működik, ha a másodiknak alárendeljük.)

Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hiszen ő benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. (Jn.3.16.)

Mert ismeritek a mi Urunk Jézus Krisztusnak jótéteményét, hogy gazdag lévén, szegénnyé lett érettetek, hogy ti az ő szegénysége által meggazdagodjatok. (2Kor.8.9.)

Karácsony szenteste abban a rendkívüli eseményben lehetett részem ilyen ünnepen, hogy azon kapom magam, belül a Szentlélek szólni akar hozzám: éreztem belül, hogy hangja már szól. Éppen az ajándékokat csomagoltam be és közben mindenfélére gondoltam, emberekre, barátokra is, és amikor egy keresztény testvérre gondoltam, éreztem, hogy mutatni akar valamit a Szentlélek ővele kapcsolatban. Gyorsan befejeztem, amit csinálok, majd tollat, papírt ragadtam és elkezdtem írni, amit a Szentlélek mond.
Nos, többször hallottam már, hogy amikor az Úr szólni akar valakihez, nem túlzottan "érdeklik" Őt a hétköznapi ügyes-bajos dolgaink, tennivalóink, amikkel éppen foglalkozunk. Nekünk kell döntenünk: félbehagyunk most mindent és az Úrra figyelünk, vagy próba szerencse, talán órákkal később is ott lesz még a "fülünkben" az Úr hangja, amikorra befejezzük hihetetlenül fontos tennivalónkat. Az Urat nem nagyon érdekelte, hogy karácsonykor közvetlen az esti ünneplés előtt még milyen tennivalóim vannak és hogy a család ezt meg tudja-e várni. Nem csoda, hiszen a karácsonynak már olyan szinten nincs köze ahhoz, amiről eredetileg szólnia kéne, hogy Istent egyáltalán nem hatja meg szorgos készülődésünk ahhoz, hogy a megváltónk (aki a legtöbbet tette értünk) születésének ünneplése helyett valami pótcselekvéssel üssük agyon az időt. (Nem mintha az ajándékozás rossz lenne, erről a témáról már írtam régebben, tavaly karácsonykor, ebben a bejegyzésben.)
Szóval karácsony este szólt az Úr, de nem az ügyes-bajos emberi, karácsonyi teendőkben akart segíteni. Mint írtam, egy testvérrel kapcsolatban mutatott valamit. Az ajándékok becsomagolása után elkezdtem leírni, amit az Úr mutatott, miközben a család azt hihette, az ajándékok becsomagolása tart ennyi ideig. Amit leírtam, valószínű másoknak is hasznos lehet, ezért ide is beillesztem (lásd lejjebb).

Ami még elgondolkodtató, hogy a fentebb hivatkozott tavaly karácsonyi bejegyzésben is arról írtam, ajándékcsomagolás közben rámutatott valamire Isten. Mégpedig arra, hogy a karácsonyi ajándékozásból nem kell nagy ügyet csinálni. Az idén mást mutatott ugyan az Úr, de ezzel szintén célzott arra is, hogy nem kell annyit foglalkozni a karácsonyi ajándékokkal, mert Ő valami mást szeretne mondani. Érdekes, hogy a Szentlélek vezetése lehetséges úgy is, hogy évente egyszer megerősít valamiben, ezáltal értem meg, hogy a karácsonyi ajándékozással kapcsolatban valamit üzenni akar nekem. És ahogy belegondolok, tavaly ilyenkor is mondta egyik ismerősöm, hogy (jól megindokolt okokból, a különleges családi helyzetükre való tekintettel) nem vett semmilyen ajándékot, valamint az idén egy másik ismerősöm azt mondta, náluk sem volt ajándékozás. Ezekkel a "véletlenekkel" Isten egész biztosan üzenni akar nekem valamit, még nem teljesen világos, hogy mit.

Szóval íme, amit leírtam karácsony este:

Türelem, ami megáld

Van, amikor az ember még csak keres: keresi, hogy mire van elhívva. Keresi azt, amiért megszületett. Már Istent befogadta a szívébe, és az isteni természet már ott van benne, amikor már más, mint az az ember, aki nem ismeri Istent. Aki már ismeri, Istentől kapott türelemmel és szelídséggel képes a keresési időszakot is átvészelni, és ebben Isten gyönyörködik. Gyönyörködik abban, hogy a gyermeke már magáénak tudhat valami olyat, amit Isten személyesen adott neki, és a gyermeke ezt használni is tudja: a türelem, a szelíd várakozásra való ajándék: Amikor gyermeke nem hibáztatja teremtőjét, amiért még nem árulta el neki, miért teremtette, milyen célból, még ha szenved is emiatt. Nagy kedvesség ez Isten előtt: az isteni természetből az a rész, amikor a gyermeke isteni módon képes a várakozásra. Akiben ilyen isteni képesség van, abban más isteni képességek is megszülettek már, amit Isten használni tud benne. Ahogy a gyermeke Istentől kapott türelemmel várakozik arra, hogy Isten megmutassa neki élete értelmét, és közben ahogy ezt az isteni ajándékot használja magában, úgy az ajándék használata közben az isteni ajándék, isteni természet egyre inkább kiteljesedik benne és egész belsőjét beölti: az egyre jobban kiteljesedő isteni természet egyre több gyümölcsöt, egyre több ajándékot hoz létre benne, melyekkel szelíden szolgálhat teremtője és az embertársai felé.

Nagy áldás, amikor a céltalan elkeseredés egyre inkább háttérbe szorul és ezzel párhuzamosan az Istentől kapott várakozási képesség egyre inkább kibontakozik és Isten gyermekének egész belsőjét, mint valami szelíd fény átjárja.

Jézus azt mondta: Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők: A ki én bennem marad, én pedig ő benne, az terem sok gyümölcsöt: mert nálam nélkül semmit sem cselekedhettek. (Jn.15.5.)

Ahogy mondja, nélküle semmit sem cselekedhetünk. Még a várakozásra is csak Ővele, a segítségével vagyunk képesek.

Önmagunkról 3. - Fogadjuk el önmagunkat!
avagy:
Wrestling with Sin
avagy:
A kegyelemről 5.

Arra figyeltem fel, hogy amikor istentiszteletre megyek vagy amikor Istenhez szólok, mindig felveszek egy álarcot. Senki sem tökéletes, én sem, mindenkinek megvannak a maga hülyeségei, hóbortjai, rossz dolgai, nekem is. Amikor istentiszteletre megyek, ezeket a negatív dolgokat igyekszem mindig háttérbe szorítani, mert úgy gondolom, ezekkel együtt nem lehet Istenhez menni. Gond csak akkor van, amikor a hülyeségeim, hóbortjaim pont akkor manifesztálódnak, amikor nemsokára istentisztelet lesz és ilyenkor úgy érzem, ilyen állapotban nem is kéne istentiszteletre menni, nem is lehet.
Pedig ez nem igaz. Mindig ott vannak a hülyeségeink bennünk, attól függetlenül, hogy mikor manifesztálódnak. Így akármilyen lelkiállapotban is megyünk istentiszteletre, azokat otthonhagyni nem tudjuk, azokkal együtt megyünk be a gyülekezetbe. Legfeljebb mivel akkortájt éppen nem volt "manifesztáció", azt gondolhatjuk, most tisztán, méltóan mehetünk Isten jelenlétébe.
Arra jöttem rá, hogy ez önbecsapás. Mindig ugyanúgy tudunk csak bemenni Isten jelenlétébe, önmagunkat "cipelve be" oda. Önmagunkat nem tudjuk kizárni a dologból. Ha van valami "hülyeségünk", bűnös dolgunk, az is hozzánk tartozik. Ebbe beletörődni persze nem kell, de ezzel együtt kell elfogadni magunkat és nem szépítgetni, hogy most éppen annyira nem is vagyunk rosszak, mert éppen nem nyilvánult az meg valamilyen módon. Olyan vagyok, amilyen, kész. Majd Isten segít megváltozni, mutat valami utat a változáshoz, ha nincs az jól. Van, hogy egyik pillanatban nem érzem a bűnösségem, mert a bűnöm nem nyílvánult meg semmilyen módon - ez hamis kép a bűnösségemről, mert úgymond bármikor megnyilvánulhat. Van, hogy éppen több módon is megnyilvánult a bűnösségem és ilyenkor teljesen értékelhetetlennek érzem magam Isten számára is -  ez is hamis kép a bűnösségemről és arról, hogy Isten így nem tud elfogadni. Ő jól ismer engem, olyan dolgokat is tud rólam, olyan bűnöket is, amiket én nem, Őt nem tudom meglepni, nem tudok akkora ostobaságot csinálni, amivel Őneki kellemetlen meglepetést okozok. Önmagunkat tehát nehezen tudjuk olyannak látni, amilyenek valójában vagyunk, ahogy erről régebben írtam (itt).

A bűnös dolgokból való szabadulás fontos része az is, hogy elfogadjuk önmagunkat, nem értékeljük alul önmagunkat a bűneink, bűnre való hajlamaink, bűnös szokásaink, visszatérő bűnös cselekedeteink miatt. Ez nem jelenti azt, hogy ezeket a dolgokat jó dolgoknak kell nevezni és hogy nem kell szívből akarni tőlük megszabadulni. De attól, hogy bűnös dolgaink megnylívánulnak vagy éppen nem nyílvánulnak meg, Isten hozzáállása hozzánk, irántunk való szeretete nem változik. Fontos, hogy mi is így lássuk magunkat, ahogy Isten lát minket. Fontos tudni, hogy Jézus a kereszten már meghalt azokért a bűneinkért is, amiket még el se követtünk - hiszen amikor Ő odaadta magát áldozatul a bűneinkért, mi még nem éltünk. Ne értékeljük le Jézus áldozatát! Tény, hogy a megtért hívőnek üdvössége van. Fontos ezekkel tisztában lenni a bűnök elhagyásához is egyrészt. Másrészt pedig úgy tudunk eredményes, hatásos hívő életet élni, ha tudjuk, nem a gyengeségeinken, emberi dolgainkon, személyünkön múlik bármi is, hanem Jézuson. Nem azért fog pl. meggyógyulni az, akiért imádkozunk, mert éppen aznap nem követtünk el semmilyen bűnt, hanem azért, mert Jézus nevét hívjuk segítségül imánk során. Nem szabad önmagunknak akkora jelentőséget tulajdonítani, mint Jézusnak: Jézus nevében van a gyógyulás és a többi csoda is, nem pedig a mi személyünkben, amelyet hol bűnösnek, hogy nem bűnösnek látunk. Így tudunk a bűneinktől is megszabadulni, ha nem tulajdonítunk magunknak akkora jelentőséget, hogy a megváltást önmagunkba helyezzük. Amikor bűnösnek, istentelennek érzi magát az ember, hajlamos bezárkózni Isten elől és nem szólni Istenhez, gondolván, ilyen állapotban úgysem hallgat meg, meg amúgy is illetlenség lenne szólni Hozzá. Pedig pont ilyenkor a legjobb szólni Hozzá, hiszen nem az egészségeseknek van szükségük a gyógyszerre, hanem a betegeknek. Jézus a gyógyszer a bűneinkre. Ki az az ember, aki amikor nem érzi magát betegnek, állandóan a rendelő körül sétálna, többször be is menne oda, beszélgetne az orvossal is, míg amikor betegnek érzi magát, nem hogy nem menne be az orvossal beszélni, de átmenne egy másik utcába, ahol nem rendelő van, hanem valami teljesen más intézmény, ahol talán éppen semmi keresnivalója nincs is. Meg kell hát érteni az alapvető igazságot:

Nem az egészségeseknek van szükségök orvosra, hanem a betegeknek, nem azért jöttem, hogy igazakat, hanem hogy bűnösöket hívjak megtérésre. (Mk.2.17.)

Semmi felől ne aggódjatok!
avagy:
Nem az iskolának, hanem Istennek tanulunk

A sok vizsga és tanulnivaló közepette egyre inkább azt élem meg, hogy nem kell aggódni. Legutóbb úgy alakult, hogy elég sok időt töltöttem tanulással, mégsem fért bele az időmbe egy házidolgozat megírása és egy beszámolóra való felkészülés. Megintcsak valami isteni közbeavatkozásra kellett számítanom. Istenben sosem csalódom, megsegít ott, azon a helyen, abban az iskolában, ahová Ő helyezett, ahová Ő vezetett el. Kaptam pár nap haladékot az utolsó pont után a dolgozat megírásához, a beszámoló pedig érdekesen alakult: más is abból a témából számolt be, amiből én. Bár megvolt minden, ami a beszámolóhoz kellett, mégsem tudtam megfelelően felkészülni, és úgy alakult, hogy csak ki kellett egészítenem azt, amit az évfolyamtársam mondott. Ez az egyik része annak, hogy Isten a tanulásban, vizsgázásban megsegített.

Most jön a másik része. Ebben és ebben a bejegyzésben már írtam legutóbbi vizsgázási "kalandjaimról". Tömören, az a lényege, hogy azt gondoltam, majd én nagyon ügyesen tanulni fogok órákra, úgyis az erősségem, amit tanulok, és a tanárok, évfolyamtársak is így kicsit felfigyelnek rám. Saját ügyességemben, képességeimben bíztam és nem is gondoltam arra, hogy Istent bevonjam a dologba. Isten erre fel is hívta a figyelmem, úgy, hogy akadályokat gördített elém. Két tantárgyból is volt, hogy mivel pont akkor nem tudtam ott lenni, amikor a tanár mondta, dolgozat lesz, nem tudtam a dolgozatra felkészülni. Így hát bementem órára, mint mindig, és ott nagy meglepetés ért. Eléggé elkeserítő volt. Ha tudtam volna, hogy dolgozat lesz, alaposan felkészülök, hogy csakis ötöst kaphassak. A második ilyen alkalommal a dolgozatlap felett ülve nagyon erősen éreztem egy pillanatra a Szentlélek érintését és hogy szólni akar hozzám, ilyen az eddigi egyetemi éveim alatt még sosem volt. Sajnos más okból is lelkileg el voltam borulva és nem tudtam értelmezni, mit akar mondani a Szentlélek, de nagyjából sejtettem, hogy azt, amit itt fent leírtam, ti. hogy a tanulásból pont Istent hagytam ki és a képességeimbe vetettem bizalmam, és hogy nem Istennek, hanem a tanároknak, évfolyamtársaknak akartam "bevágódni". Túl sok jóra nem számítottam a dolgozatok eredményét illetően, reménykedtem, hogy talán meglesz a négyes, de inkább rosszabbra számítottam. Számomra ez nagy kudarc, mert, mint írtam, az erősségeim közé tartozik az, amit tanulok.
Végül mindkét dolgozatom négyes lett, és az egyiken nagyon csodálkozom, mert sokkal rosszabbra számítottam. Az a döbbenetes az egészben, hogy félévkor végül mindkét tárgyból ötös lett a végeredményem. Nem semmi, hogy Isten mikre képes. Teljesen kilóg a képből az a csalódásérzés, kudarcérzés, elkeseredettség érzés, amiket a váratlan dolgozatíráskor éreztem. Isten megértette velem, hogy nem a képességeimben kell bíznom, hanem Őbenne, és nem az a cél, hogy magamnak megfeleljek vagy a tanárok, évfolyamtársak előtt bizonyítsak, hanem hogy Isten kedvéért kihozzam magamból, amit csak tudok, azzal, hogy azt tanulom, amit szeretek és ami jól is megy. Másrészt azt is megértette velem, hogy aggódni a vizsgák miatt végképp nem kell, hiszen azokból a tárgyakból ötöst kaptam félévkor, amikből nem tudtam, hogy dolgozat lesz. Sokkal inkább a láthatatlan világban dőlnek el ezek a dolgok, mintsem a saját képességeim és energiabefektetésem függvénye lenne, hogy milyen jegyet kapok. (Persze a képességek is jók, ha vannak, és energiát is kell belefektetni a tanulásba, de ettől még akár meg is lehetne bukni, ha Istent nem vonnánk be a dologba.)

Nagyjából elértem, amit szerettem volna, jó jegyeim lettek, és az évfolyamból ezt talán nem mindenki mondhatja el magáról. Úgy emlékszem, ilyen még sosem volt eddigi életem során, hogy tanulásban a jobbak közé tartozzak. Vagy eleve mindenkinek jó jegyei voltak, mert nem volt nehéz, amit tanultunk, vagy a rosszabbak közé tartoztam, vagy általános iskolában itthon nem voltak elégedettek a jegyeimmel, vagy már mindenki levizsgázott, én mentem csak sokadik pótvizsgára egy bizonyos tárgyból. Sok hasonló kudarcot éltem át már, és ahogy most visszatekintek, teljesen más a végeredmény abban az iskolában, ahova egyértelműen Isten akaratából kerültem.
Ez egyfelől jó, mert az Úr miatt is igyekeztem kihozni magamból a legtöbbet, hiszen ha Ő helyezett ide, akkor Neki mindenképpen "tartozom" azzal, hogy kihozom magamból, amit csak tudok. Másfelől ott volt az önbecsülésem, hogy elmondhassam, jó jegyeim vannak. Viszont ez utóbbival kapcsolatban rájöttem valamire: értelmetlen. Ha Isten nélkül csináltam volna végig ezt a félévet és úgy kaptam volna jó jegyeket, nagy üresség lenne bennem. Bár vannak, akiknek nincsenek olyan jegyeik, mint nekem, mégsem tenne ez boldoggá. Küzdöttem egy cél érdekében, hogy elérjem, végül elértem, és mi lett akkor? Semmi. Ami problémák vannak az életemben, azok ugyanúgy ott vannak és az egész életem szempontjából közömbös, hogy milyen jegyeim vannak, jók vagy rosszak, a jó jegyeim miatt tehát nem leszek boldogabb. Egyfelől éreztem ezt az ürességet is magamban a vizsgák után, másfelől pedig azt, hogy az Úrért, de csakis az Úrért érdemes csinálni. Nem az évfolyamtársakért vagy a tanárokért, hogy felfigyeljenek rám, nem is magamért, hanem csakis az Úrért, és így az eredményeknek is örülni tudok.

Angyalokról és démonokról

Rengeteg bejegyzésem szól már az emberi problémákról. Isten most újra szólt a témával kapcsolatban.

Démonokról és angyalokról beszélgettem valakivel. Próbáltam összeszedni a tapasztalataimat, hogy milyen a démonok hatása az emberre, és az angyalok és Isten hogyan hat az emberre. Érdekes dologra jöttem rá.
Vannak, akikhez Isten álmokon keresztül is szokott szólni, én is ilyen vagyok, több bejegyzés szól ilyenről. Nem tudom, mennyire lehet általánosítani, de amikor álmodunk, olykor a szellemvilágba kapunk betekintést és talán démonokkal és angyalokkal is elég közelről találkozunk.
Kb. 6 éve, nem sokkal a Szentszellemkeresztségem után volt egy álmom: olyan helyen voltam, ahol okkult vagy sátánista emberek tevékenykedtek és negatív szellemi lények (démonok) jelentek meg. Ezek a szellemi lények konkrétan láthatók voltak számomra, de nem igazán emlékszem rájuk, az alakjukra, valami furcsán lebegő "színhalmazok" lehettek. De egyértelműen eléggé nyomasztó, megterhelő érzés volt a közelükben lenni, nem is tudnám semmihez sem hasonlítani azt az érzést, csak egy rossz álomhoz: amikor az ember azt álmodja, hogy nem tud megmozdulni sem, mert valami láthatatlan erő (vagy konkrét dolog, "élőlény", stb.) annyira megterheli. Ilyet éreztem a lények közelében. Majd azt mondtam egy ilyen negatív szellemi lény közelében, hogy "Szentlélek, jöjj!", és az a lény eltűnt onnan.
Ahogy ezt az álmomat felidéztem, világos lett számomra, hogy a démonok adott esetben (vagy talán minden esetben?) úgy hatnak az emberre, hogy az ember azt lássa, nem tud megmozdulni sem, nem tud menni semmilyen irányba, le van bénítva, mint egy rossz álomban. Ebben a bejegyzésben is írtam róla, hogy az ember könnyen láthatja magát, saját helyzetét olyannak, hogy nincs kiút, nincs ajtó semerre, amerre tovább tudna menni. Azt értettem meg a most leírt álmom felidézésekor, hogy ha ilyet észlelünk magunkon, akkor az valami démon miatt lehet: a démonok így fejtik ki a hatásukat az emberre, így működnek. Ilyenkor tehát valójában nem az az igazság, hogy nincs kiút semerre egy rossz helyzetből, hanem hogy az ördög elferdítette számunkra az igazságot, hogy ilyennek lássuk a helyzetünket. A megoldás tehát: az igazság, aki nem más, mint Jézus, aki azért jött, hogy az ördög minden munkáját lerontsa. Arra jöttem rá, hogy az ördög az utat akarja elzárni előlünk és reménytelenségbe akar taszítani minket, míg Isten és az angyalok pont az ellenkezőjét teszik, utat mutatnak a reménytelenségből is, és ez az út maga Jézus.

Az ördög munkája, hogy lezár minden utat számunkra és a reménytelenség, magatehetetlenség börtönébe zár.
Jézus munkája ezzel szemben, hogy az ördög "útelzáró" tevékenységét keresztülhúzza, az ördög minden munkáját lerombolja és utat nyit: utat, mely maga Jézus: az út, az igazság és az élet.

Akik ismernek engem a blog olvasói közül, talán nem érthetik, miért is tanulok most, hiszen nagyjából elméletileg végeztem a tanulmányokkal és a záróvizsgán kívül nincs más már hátra. Nos, röviden, Isten áthelyezett egy másik egyetemre. Ez kicsit hosszabb történet, de határozottan látom a gyümölcsökből, hogy Isten akarata áll a váltás mögött. Ahogy átiratkoztam egyik egyetemről a másikra, terhek hullottak le rólam, változások történtek bennem. Egy katolikus egyetemre jártam és ott majdnem végeztem, és tanulmányi adminisztrációs problémák miatt felmerült bennem, hogy át kéne jönnöm onnan egy másik helyre. Rövidre fogva, nem akartam azért egy újabb félévre nem kevés tandíjat fizetni, hogy csak a lemaradt katolikus hitéleti tantárgyakat teljesítsem. Ha világnézetileg közömbös lennék az ilyen tárgyak iránt, akkor is felmerülne, hogy nem lehetne-e valahogy "megúszni". De hogy még fizessek is azért, hogy olyan dolgokat tanuljak, amik a személyes hitemmel nem egyeztethetők össze, és lelkileg meg is terhelnek, már komolyan felvetette, hogy valamit tegyek, bár nem gondoltam komolyan, hogy tényleg át tud venni egy másik egyetem a hátralevő időre, ahol nem kell katolikus hitéleti tárgyakat tanulni. Szóval legelőször csak "bolondjában" merült fel bennem a kérdés, hogy lehetne-e váltani, mert ez talán a tanulmányok közepén sem biztos, nemhogy úgy, hogy úgy iratkozom be valahova, hogy ott már semmit nem is tanulok. De Isten kivezetett a börtönből és több területen is felszabadultabb lett az életem.

Ez a bejegyzés már egy második próbálkozás, hogy ezt a témát és az ezzel járó bizonyságaimat megpróbáljam bővebben kifejteni, de eddig nem sikerült, aminek több oka van: 1. Több, túlságosan személyes vonatkozása van a dolognak; 2. Túl terjedelmes lenne (így is sok bejegyzésem van, ami terjedelmesnek mondható, így el lehet képzelni, mi az, amire én is azt mondom, túl terjedelmes lenne); 3. Minthogy egy katolikus egyetemet hagytam ott és ez rendkívül sok bizonysággal, áldással járt, a blog esetleges katolikus olvasói kellemetlenül érezhetik magukat, amit nem szeretnék. Mindig is igyekeztem kerülni, hogy bármilyen felekezet nevét egyáltalán megemlítsem ebben a blogban, és csak Istenről és a személyes megtapasztalásaimról akartam írni. Ha ki kéne fejtenem, hogy mi történt az elmúlt kb. fél év alatt, akkor ezt fel kéne adnom.
Ha valahogy mégis túltenném magam azon, hogy túl személyes dolgokat írjak le és hogy konkrét felekezetet negatív színben tüntessek fel, akkor a terjedelmi probléma még mindig ott lenne, amire megoldás pl. az lehet, ha egy könyvet írok a dologról. :D

Szóval még meglátom, hogyan és mit fogok leírni ide vagy máshova ebből az egészből.

Utólag szerkesztem és megtoldom a bejegyzést, mert most látom, hogy a címben feltett kérdésre egyáltalán nem is válaszoltam. Visszatérve tehát a kérdésre, hogy "miért is vizsgázom én annyit mostanában": Azért, mert az új egyetemen csak úgy kaphatok majd diplomát, ha elvégzek egy minor szakot, mert nem tudják elismerni, amit az előző helyen elismertettem. Emiatt még egy tanévet tanulnom kell. Lehet, ez mindenkinél abszolút kizáró ok lett volna az iskolaváltással szemben, én viszont különös békességet éreztem, amikor ezt megtudtam. Mellesleg egy olyan álmom is teljesülhet így, amire egyébként szinte semennyi esély nem lett volna, azaz elvégezhetek egy újabb nyelvszakot, még ha csak minoron is. Később kiderült, hogy a szakos órákra be is kell járnom, így az eredeti célom, hogy felszabaduljak egy újabb félév kifizetése alól, még inkább "elúszott", elég alaposan, de nem baj, mert teljes békességem van ebben Istentől. (Az előző helyen is lett volna lehetőségem minoron azt a nyelvszakot elvégezni, viszont túl későn tudtam meg, hogy minor szakot is fel kell venni, így erre már nem volt lehetőség, csak a régebbi szakomat tudtam elismertetni. Valamint, levelező képzésben az az egy szak is elég megterhelő volt, nem hogy még szombatonként még tovább bennmaradni, hogy a töredékrészét halljam órán annak, amit számonkérnek, mert a levelező tagozat ilyen.)
Ahogy elnézem, már el is kezdtem itt kifejteni azt, amire eredetileg terjedelmi okokból nem vállalkoztam. Nem kizárt, hogy "toldozgatni" fogom ezt a bejegyzést, hogy szinte mindent leírjak benne, talán mégsem kell könyvet írnom a témáról. Most még annyit megjegyeznék, hogy az ebben a bejegyzésben leírt bizonyságom pár nappal azután történt, hogy a katolikus egyetemről kiíratkoztam, és nem csak ez történt akkor, hanem még néhány más dolog is, amikre itt nem szeretnék kitérni. Bizonyos dolgokra elkezdtem szabad lenni, elkezdtem olyan dolgokat megtenni, amiket régebben is szerettem volna, de valahogy sose "mertem", ill. nem volt rá lehetőségem. Elképzelhető, hogy ekkora visszahúzó hatással lehetett rám az az iskola, ahova jártam? Vagy csak egyszerűen Isten gondolt egyet és most kezdett bele valamibe? Furcsa, hogy életem több területén is változások történnek, azokról nem is beszélve, amiket itt nem akarok megemlíteni. Amikor kiíratkoztam a régi iskolából, nem tudtam még, hogy ezek fognak történni. Az új helyen, ahogy azt későbbi bejegyzéseimben írom, úgy szól, úgy formál időnként a Szentlélek, ahogy régebben tanulmányaim során nem. Tanulmányi eredményem is más lett, mint eddig, miközben Isten formált is engem, ahogy eddig nem, amiről szintén fogok még írni. Az új helyen kezdett el megtanítani csak Isten arra, hogy ne magamnak vagy bárki másnak a kedvéért tanuljank, hanem Isten "kedvéért", Őérte tegyem.
Arról is írok későbbi bejegyzéseimben, hogy ezen az új helyen időnként át kellett néznem a dolgaimat, az életemet, hogy mi fontos nagyon számomra, és Istent helyezni föléjük. Az új iskolában a tanulmányokat felhasználta Isten abban, hogy megtanítson arra, hogy időnként "nagytakarítást" kell végeznem magamban, a számomra fontos dolgokat, saját elképzeléseimet, vágyaimat alá kell rendelnem Isten akaratának és azt kell kutatnom, mi az Ő tökéletes akarata az életemben, konkrét helyzetekben.

A továbbiakban sok bizonyságot leírok még, amik az új egyetemen történtek, ill. amikre az új helyen tanított az Úr engem. Ha nem váltok sulik, ezek nem történtek volna.

Úgy látszik, a vizsgázással kapcsolatban mindig történik valami nálam.

Túl nagy "porszem került a gépezetbe", így egy vizsgára megintcsak nem tudtam felkészülni. Úgy beszéltem meg egy oktatóval, hogy két tárgyból vizsgázom nála a mai napon. Kisebb "fennakadás" volt abban, hogy mi a követelmény, így arra számítottam, az egyik tantárgyból nem lesz elfogadható, amiből felkészültem és újra meg kell beszélnünk, miből is kéne vizsgáznom. Ezért ebből a tárgyból túl sokat nem is készültem, csak a "biztonság kedvéért", átolvastam egyszer az anyagot. A másik tárgyból készülgettem, de nagyon értékelhetetlennek éreztem a tudásomat és jóvat többet is készülhettem volna. Gondoltam arra is, szólok az oktatónak, hogy rakjuk át az időpontot máshova. Megintcsak abban bízhattam, Isten valahogy elrendezi ezt nekem, de elképzelni nem tudtam, hogy hogyan.

Úgy rendezte el, hogy teljesen másképp zajlott a beszámoló, mint előre számítottam rá. Nem volt "fennakadás", elfogadta szó nélkül az oktató azt, amiben nem voltam biztos, hogy miből is kellett felkészülnöm. Pedig egy évfolyamtársam is mondta, hogy azt az oktató nem fogja elfogadni, nála sem fogadta el. Ebből a tárgyból levizsgáztam négyesre. És meglepő módon a másik tárgyból nem is kellett vizsgáznom akkor - ezek szerint félreértettem valamit, mert ebből a tárgyból két nap múlva lesz dolgozat. Így kényelmesen fel is tudok rá készülni.

Érdekes dolgok ezek. Az ember azt gondolná, a vizsga annyi, hogy bemegy az ember vagy felkészülten vagy felkészületlenül és kap rá valamilyen jegyet. Ennél sokkal összetettebb az egész, legalábbis az én esetemben. Rengeteg tényező közbejöhet, pl. azon a héten, amikor nem vagyok ott, akkor mondja az oktató, hogy dolgozat lesz a következő héten, én pedig nem találkozom egy évfolyamtárssal sem, aki ezt elmondja (ennek ellenére is jól sikerült egy ilyen dolgozatom, de nem annyira jól, mint szerettem volna); vagy valami másban állapodom meg egy oktatóval, aki azonban nem tudja előre, pontosan miről is fogok beszámolni és jogos kétségek merülnek fel bennem, hogy azt el fogja-e fogadni. Egyéb tényezők, akadályok, körülmények is segítik ill. gátolják a felkészülést, akkor is, ha nincs más dolgom, csak tanulni. De a lényeg, hogy Isten formáljon közben, megértessen velem dolgokat és hogy megerősödjek abban, hogy szeret engem és jót akar nekem. Van, hogy túl soknak vagy túl kevésnek érzem a felkészültségem és ez nem fedi a valóságot. Az is biztos, hogy kevesebbet kell aggódnom a vizsgák miatt, mert az aggódás is egy gátja a felkészülésnek. Van, hogy az ember annyira aggasztónak látja az előtte álló tanulnivalót, hogy emiatt a tanulásnak nekiállni is képtelen. Lényeg, hogy Isten ebből is meg akar szabadítani, ezt már látom: ma mondta egy évfolyamtársam, hogy felkészülés nélkül is aránylag jól le lehet vizsgázni egy bizonyos tárgyból, abból a tárgyból, ami miatt a napokban a legtöbbet aggódtam és így a legkevesebbet készültem. Persze nem úgy kell hozzáállni, hogy ha nem készülök fel, akkor is jó lesz, de ez most megértette velem, hogy felesleges előre aggódni, hogy hogyan fogok felkészülni.

Egyre világosabban látom: nem az a cél, hogy minél inkább bebizonyítsam, hogy jó eredményeket tudok elérni, hanem hogy a vizsgára készülés közben is Istenre nézzek.

Mert valaki meg akarja tartani az ő életét, elveszti azt; valaki pedig elveszti az ő életét én érettem és az evangyéliomért, az megtalálja azt. Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, lelkében pedig kárt vall? (Mk.8. 35-36.)