Nameless blog, hiszen a cím részletkérdés

Időnként úgy érzi az ember, hogy a közeg, város, hely, ahol tartózkodik, szellemi szempontból meg van terhelve. Amikor megyek egyik városból a másikba, érzékelem, hogy "van valami a levegőben", valami olyan furcsa, de nevén nevezni nem tudom a dolgot. És azt is érzem, hogy ez a dolog mintha Isten elé egyfajta falat állítana. Meg is fordult a fejemben legutóbb, hogy itt aztán biztos nem fogom nagyon érezni Isten jelenlétét.

Na, de érzésekre nem szabad építeni, és ha a jelenlétét valamiért nem is érzem, nem tudok közel kerülni hozzá, akkor sincs távol. Nem feltétlen érzésekben mutatkozik meg a jelenléte, hanem pl. azáltal is, hogy szól hozzám. Ahogy olvasgattam, szerkesztgettem az előző blogbejegyzéseket, akkor is rájöttem dolgokra, amikből újabb blogbejegyzéseket (többek között ezt) kezdtem írni. Igen, ezen az "Isten háta mögötti" helyen is szólt hozzám az Úr. Ez már jó, mert tudok Vele foglalkozni, gondolkozni azon, amit szólt hozzám.

És mekkora gazdagság van abban, amikor az Úr szól! Pusztán arról írok most blogbejegyzést, hogy szólt hozzám az Úr, és még csak nem is említettem, hogy mit! Már pusztán azzal, hogy szól hozzám, megértet velem valamit, attól függetlenül, hogy mit mond. Már önmagában az a tény, hogy "szól az Úr", "megér egy misét". Amikor az Ő szavát halljuk, egyrészt ne keményítsük meg szívünket, másrészt pedig minél puhább a szívünk, annál több mag tud beleesni egyszerre. Azt veszem észre egy jó ideje, hogy az Úr egyszerre nem csak egy-egy magot vet el a szívünkbe, hanem az egész talán felér egy vetési időszakkal.

Egy karizmatikus "tévtanításról" - avagy: Inkább áldjon meg túláradóan az Úr és adjon meg dolgokat, amikre vágyom, mintsem hogy én próbáljam megszerezni magamnak ezeket a dolgokat a saját, olykor bűnös módszereimmel (merthogy a szükség nagy úr)

Mivel nem karizmatikus hátterű vagyok, hallottam róla, ilyen közegben mit gondolnak bizonyos karizmatikus tanításokról. És írtam itt nemrég arról, hogy nekem mi a problémám ezekkel a tanításokkal. Nagy ügyet talán sosem csináltam belőlük: amit nem értettem, azzal nem foglalkoztam, majd megértem, ha eljön az ideje.

Itt meg egy karizmatikusnak tűnő megtapasztalásomról írok, és később azt is leírom, hogy mi volt benne a "hiba".
Szóval, rövidre fogva, ezek a karizmatikus dolgok azért nem működnek, ha nem működnek, mert (tapasztalatom szerint) vagy valami bálvány van az életemben, amitől sorsom jobbra fordulását várom vagy ami úgy gondolom, jobban meghatározza a sorsomat, mint Isten, vagy elzárkózom attól, hogy a Szentlélek vezetésével együttműködjek.

Sokan valahogy "írtóznak" már eleve is ezektől a "tévtanításoktól", pedig ha jobban belegondolunk, nagyonis jók. Az embernek vannak mindenféle szükségletei, amikkel valamit muszáj kezdeni: kell enni, fel kell venni valamit, hogy a legfontosabbakat említsem. De ennél jóval több szükségletünk van, amiket csak akkor veszünk észre, ha valami miatt nincsenek betöltve. Az egészségre is minden ember jogosan vágyik, meg pl. az sem utolsó, ha nincsenek az ember nyakán olyan megfigyelők, akik minden lépését feljegyzik, vagy vallásszabadságát vagy egyéb dolgokban való szabadságát korlátozzák, és még sorolhatnánk. Ha ilyen problémái akadnak az embernek, hogy valamiben szükséget szenved vagy korlátozva van, több lehetőség kínálkozik a megoldásra: ha nincs étel vagy ruha, lehet pl. lopni, hogy legyen. Ha valahogyan korlátoznak minket, fel lehet lépni drasztikus módszerekkel, lehet lázadni, stb. Szóval lehet a világban, a világ módszereivel megpróbálni megszerezni azt, ami úgy érezzük, hiányzik nekünk. Vannak ártatlannak tűnő megszerzési módszerek, de igazából nem tudhatjuk, melyik módszerrel ártunk valakinek, mert olyan mélyen nem látjuk át a dolgokat és tetteink következményét. Nem jobb tehát Istenhez fordulni és Tőle kérni, hogy töltse be szükségeinket, nyisson meg számunkra kapukat?

Sokat gondolkodtam azon, hogy amikor azt a bizonyos angyalt láttam, amelyik megszabadított, miért volt zavaros számomra, hogy mi történt, és miért éreztem úgy, mintha az ismerősöm lenne az "angyal", akivel azelőtt beszéltem. Régebben is volt egy esetem, amit itt nem írtam le a blogban, amikor szintén láttam valamilyen szellemi lényt, ez azonban határozottan félálomszerű állapotban volt, amikor pihentem, feküdtem. Itt is pozitív tulajdonságokat éreztem ebben a lényben (pl. ártani nem akarás, szeretet), és a bűneim miatt kellemetlenül éreztem magam, amikor a lényt magam előtt láttam. De itt is zavaros volt számomra, hogy kit/mit láttam, mert ez a lény egy ismerősömre is emlékeztetett.
Most már kezdek arra is hajlani, hogy mindkét esetben Jézust láttam, és azért volt számomra zavaros, hogy kit is látok, mert az említett két ismerősöm túl fontos, központi helyet töltött be abban az időszakban az életemben. Amikor valaki/valami túl fontos, az azt jelenti, hogy bálvány. A bálvány pedig egy olyan dolog, aminek legalább akkora jelentőséget tulajdonítunk, mint Jézusnak. Amikor Jézus is és más dolgok (nálam: más személyek) is nagyon fontosak, akkor nem tudom Jézust igazán olyannak látni, amilyen, mert egyszerre van középpontban Ő is és a bálvány is. Talán ezért nem is tudna pillanatnyilag Jézus úgy megjelenni nekem látható módon, hogy egyértelműen felismerjem, mert sajnos bálványok is vannak az életemben, és a megjelenésekor részben Őt fogom látni, részben a bálványt. Ahhoz, hogy Jézust tényleg meglássuk és felismerjük, meg kell tisztítanunk magunkat! Kérdezhetnénk, Jézus miért nem jelenik meg személyesen az embereknek, bár nem is cél az, hogy ebben a világkorszakban így megjelenjen. Azért sem jelenik meg, mert nem ismernénk fel, nem vagyunk hozzá elég tiszták. (Már aki, én nem voltam az ezek szerint, más lehet, hogy igen.) Ha meg is jelenik, nem olyannak látjuk, amilyen valójában, hanem amilyennek mi magunk állítjuk be, bálványainktól függően: amit a bálványtól szeretnénk megkapni, azt nem látjuk benne Jézusban, hogy Őtőle kaphatjuk meg, mert nem Őtőle várjuk. Pedig Jézusnál van minden, amire szükségünk van. Ha bálványokat imádunk és bálványoktól "szívjuk le" azt, ami kell nekünk, Jézust kevesebbnek fogjuk látni, kevésbé fogjuk Őt olyan szerető Istennek látni, aki megad mindent, amire szükségünk van, mert nem Tőle várjuk azt, hanem a bálványoktól. Szerintem ezért is lehet különféle vallásokban, hogy Jézusban nem azt látják, aki annyira szereti őket, hogy az életét adta értük, mert nem Őtőle várnak valamit, amire szükségük van, más módon igyekeznek bizonyos szükségeiket az ilyen emberek betölteni. Az ilyen vallásokban Jézus nem egy olyan Isten, aki közel jön az emberhez, egészen közel, annyira szereti, hanem inkább egy megfoghatatlan, misztikus személy lehet, vagy csak egy próféta. Más vallásban tudtommal nincs olyan kijelentése az istennek, hogy "mindenem a tiéd", pláne nem válik ez kézzelfogható tapasztalattá, valósággá - ilyen esetben az ember valami más módon próbálhatja összekapargatni azt, amire szüksége van, már ha egyáltalán megpróbálja, nem pedig beletörődik, belenyugszik a helyzetbe vagy valami hasonló.

Eléggé utálatos dolog Isten előtt a bálványimádás és nem szívesen "dicsekszik" ilyennel az ember, de most már tudom, hogy mire kell jobban odafigyelnem. Isten most rámutatott erre, és hál Istennek nem elvet magától emiatt, hanem segít, hogy ne legyek ilyen többé, hanem megtisztuljak.

Ne csinálj magadnak faragott képet, és semmi hasonlót azokhoz, a melyek fenn az égben, vagy a melyek alant a földön, vagy a melyek a vizekben a föld alatt vannak. (2.Móz. 20.4.)

 (Annyit még hozzá kell tennem utólag, hogy nem feltétlen jelent bálványimádást az, amikor Isten nem teljesen közvetlenül szól hozzánk, hanem az életünk természetes velejárói közül felhasznál valamit, hogy szóljon hozzánk. Az élet természetes velejárói szükséges dolgok, nem feltétlen rosszak, nem feltétlen bálványok, csak ha túlzásba visszük őket.)

Az elmúlt sok-sok év alatt többször felfigyeltem arra, hogy Isten "csínján" bánik azzal, hogy a nehézségeimben kitől, mikor kapok segítséget. Valahogy mindig csak bizonyos mértékben engedte meg, hogy valaki a problémáimmal foglalkozzon. Valahogy mindig földrajzilag vagy egyéb módon távol kerülnek tőlem azok az emberek, akikhez a bajaimmal fordulhatnék.

Néha kicsit "furcsa" is ez. Mikor pár éve a jelenlegi gyülekezetbe kerültem, eleve már nem is gondoltam arra, hogy majd megkeresek ott vezetőket vagy egyéb embereket és a nehézségeimről beszélek nekik. De ha akartam volna, se engedte volna ezt Isten. Egyrészt részben az a tapasztalatom hosszú távon, hogy az én nehézségeim eléggé különösek, és azokat ember úgyse érti meg, és maximum valami sablon választ próbál adni rá. Mégis, azért akad egy-egy ember, akihez tudom, hogy bármikor fordulhatok (persze a gyüliben lényegében bármikor bárkihez fordulhatnék), de egyre azt látom, mintha ezek az emberek is egyre kevésbé lennének számomra elérhetők, különböző összetett okokból.

De egy valaki mindig hozzáférhető marad számomra: a Szentlélek. Isten azt akarja, hogy csak Őbenne bízzak, csak Ővele együttműködve oldjam meg a problémáimat is. Nem olyan régen írtam egy esetről (ebben a bejegyzésben), hogy egy angyal megjelent és levett rólam terheket. Talán nem kell bizonygatni, hogy itt már igencsak lehetett valami "levennivaló" rajtam, ha Isten ilyen szokatlan módon avatkozott be. Mégis, inkább küld egy angyalt, mint hogy egy ember által nyújtson segítséget.

Ebben a bejegyzésben arról írok, hogy nem volt internet egyik este. Interneten keresztül is tartom a kapcsolatot néhány emberrel, és ezzel az internetproblémával arra is akart még Isten rámutatni, hogy ezek az emberek ne legyenek számomra túl fontosak.

Újra levonom a tanulságot: senki ember nem azért van, hogy bármit is segítsen rajtam, nem láthatom ezt semelyik embertársamban. Az embertársaimban sosem nézhetem azt, hogy mit tudnak vajon segíteni nekem, hanem csak azt, hogy én mit tudok segíteni nekik.

Az utóbbi időben nem értettem igazán, mit vár tőlem Isten az adakozás terén, ezért aztán hol adakoztam, hol nem. Istentisztelet előtt kértem Istent, szóljon hozzám, mert nem értem a dolgot.
Amikor adakozásra került a sor, valóban "jó kedvem volt". Régebben is átéltem már, milyen a jókedvű adakozó, akit Isten szeret. Ez a jókedv azt jelentette, hogy örömömet lelem abban, hogy adakozhatok, és ilyenkor az embernek eszébe nem jut azon gondolkozni, hogy amire a pénz kéne, azzal mi lesz, vagy talán még azon sem, hogy mennyit adjon, keveset, sokat, vagy amolyan közepeset. Ideális esetben az ember a gyülekezetben be van töltekezve Szentlélekkel, ami azt is jelenti, hogy a gondok nyomása és mindenféle aggódás alól fel van szabadulva és nem gondolkozik azon, hogy holnap mit kéne vagy mit nem kéne csinálni, mi lesz jó, mi nem lesz jó, mi lesz, ha mégsem úgy alakulnak a dolgok, ahogy elképzelte, stb. A Szentlélek a szabadság Szelleme is, mert amikor telve van Vele az ember, akkor szabad az ilyen gondolatoktól. Ilyenkor az ember egyszerűen átadja magát Istennek és Benne bízik, és a problémáit, aggódásait is Rá veti, Istentől várva a megoldást, útmutatást. Ilyenkor az ember nem kezd el agyalni azon sem, mire kell a pénz, lesz-e elég pénz, stb., nem kötözik meg és húzzák le ilyen aggasztó gondolatok.
Amikor így érez az ember, akkor tud jókedvvel adni, úgy, hogy igazán örömét leli abban, hogy adakozik. Ez az, amit Isten szeret: amikor szívből, örömmel adakozunk, nem pedig azért, mert illik, mert muszáj, vagy mert azért mégiscsak kéne adakozni is, hogy ne veszítsük el Isten jóindulatát és áldásait, stb.

... nem szomorúságból, vagy kénytelenségből; mert a jókedvű adakozót szereti az Isten. (2. Kor. 9.7.)

És igazából ilyenkor nem is érzi az ember, hogy kevesebbje lenne utána. Sőt, nekem abban az időszakban lett állásom (mellesleg a gazdasági válság közepén), ezáltal több bevételem, amikor az adakozás örömét többször is megtapasztaltam.

Mivel nem karizmatikus közegben tértem meg és ismertem meg Jézust, mint személyes megváltómat, időnként foglalkoztat a kérdés, hogy mennyivel "rosszabb" a nem karizmatikus felfogás, hiszen ha ilyen helyen tértem meg, annyira mégsem lehet "rossz". Idővel karizmatikus lettem én is, megtérésem után négy évvel, és mivel addig ilyesmivel nem igazán találkoztam, eléggé új volt számomra.
Évekig forgolódtam megtért keresztényként nem karizmatikus (de a megtérést szorgalmazó, sőt gyakran a Szentlélek vezetését is elismerő, ugyanakkor a karizmatikus megnyilvánulásoktól elhatárolódó) közegben (tudtommal ezt nevezik evangéliumi vagy evangélikál kereszténységnek), és most karizmatikus közegben vagyok (ennek másik neve a teljes evangélimi kereszténység, tudtommal). Egy dologra felfigyeltem: mind karizmatikus, mind nem karizmatikus oldalon nagyon sok a téves elképzelés és az előítélet a másik oldallal szemben. Nem karizmatikus oldalon sokszor egyszerűen érzelmi alapon határolódnak el sokan a karizmatikusoktól, illetve elsősorban a karizmatikus megnyilvánulásoktól, de ezzel együtt a karizmatikusoktól is, pedig ezek a megnyilvánulások kevésbé tartoznak a lényeges összetevői közé a karizmatikus hitnek, de ezt a nem karizmatikusok többsége nem is tudja és nem is ássa magát bele mélyebben a témába, hogy kik is a karizmatikusok. Karizmatikus oldalon pedig sokszor találkoztam olyan véleménnyel a nem karizmatikusokról, miszerint ott már nem lehetséges az sem, hogy valaki megtérjen, nemhogy az, hogy valakit a Szentlélek vezessen. Sok karizmatikus nem tudja elképzelni, hogy komoly szellemi életet élhet az is, aki nem szól nyelveken, az ilyen megtért ember is figyelhet Jézusra és Jézus válaszolhat is neki, még ha esetleg nem is tudatosul benne, hogy ez a Szentlélek által működik, és még ha az ilyen ember tudatosan nem is törekszik rá, hogy betöltekezzen Szentlélekkel.

Karizmatikus és nem karizmatikus számára is meglepő lehet a következő tapasztalatom: Nálam a Szentlélekkel való betöltekezés után kezdtek el a Szentlélek által olyan dolgok működni a hitéletemben, amikről egyes nem karizmatikusok is beszámoltak saját hitéletüket illetően. Ebből két dolog következik: 1. A karizmatikusok valóban a Szentlélekkel vannak kapcsolatban, nem pedig valami démonnal vagy az ördöggel, ahogy azt egyes nem karizmatikusok gondolják. 2. A Szentlélek a nem karizmatikusok életében is munkálkodhat.

Karizmák: vannak keresztények, akik nem vallják magukat karizmatikusoknak, de Jézusra néznek és a Szentszellem hangjára is hallgatnak. Igazából a lényeg az ő hívő életükben is működik. Lehet, esetleg bizonyos helyzetekben nem szól hozzájuk úgy a Szentlélek, mint a karizmatikusokhoz, de mivel Jézusra néznek, Ő ugyanúgy "megoldja" a dolgokat, mint a karizmatikusoknál. Nincs különbség hívő és hívő, karizmatikus és nem karizmatikus között, ha mindketten Jézusra néznek. Lehet, adott helyzetben, pl. egy nem hívőnek való bizonyságtevéskor egy karizmatikusnál működik az ismeret szava karizmája, és így "megérzi", érdemes-e tovább beszélnie a dologról, és ha igen, akkor mit érdemes mondania, mit nem. Lehet, hogy nem karizmatikusnál is működik ez, csak nem tudatosul az illetőben, annyira spontán történik az egész. Vagy lehet, hogy nem karizmatikusnál nem működik ez, mégis Isten úgy alakítja a dolgokat a bizonyságtétel körül, hogy az a lehető legjobb legyen. Végülis teljesen mindegy, mert a karizmákban is Isten ereje nyilvánul meg, és ha nem karizmákkal vagy nem tudatos karizmákkal befolyásolja egy bizonyságtétel kimenetelét, a végeredmény ugyanaz. A karizmák nem azért vannak, hogy a karizmatikusokat felmagasztalják, hanem hogy Istent magasztalják fel. Gyakorlatilag lényegtelen, hogy egy emberen keresztül vagy valami más módon nyilvánul-e meg Isten ereje, a lényeg, hogy megnyilvánul és hogy Isten ezáltal is ad valamit magából az embernek, és ezáltal az ember jobban szereti Istent, és Isten dicsőségét szolgálja mindez, nem az emberét.
Éppen ezért nem mondhatjuk, hogy a karizmatikus rosszul csinálja, és azt sem, hogy a nem karizmatikus rosszul csinálja, mert minkettőt meg tudja Isten áldani. A tudatos karizmahasználat esetleg elbizakodottá tudja tenni az embert, ugyanakkor Isten erejéből valami többet megtapasztal az ilyen ember. De végső soron a legfontosabb a szeretet, és hogy Jézust személyes megváltónknak nevezzük. Ehhez képest a karizmák másodlagosak.

Vannak egyéb különbségek is a karizmatikus (Szentlélek-keresztség szükségességét valló) és a nem karizmatikus, de megtért hívő keresztények között, ezt azért is tudom, mert én is benne voltam mindkettőben. Ezekbe az egyéb különbségekbe most nem mennék bele.

Sokszor azt éreztem, nem tudok mit kezdeni egyes dolgokkal, amikről karizmatikus tanítók beszélnek. Nem mondom, hogy nincs igazuk vagy rosszul tudják - egyszerűen számomra üres, bár szép szavak voltak.

A problémamegoldás legkevesebb fáradságot jelentő módszere, hogy Isten úgyis szeret és amúgy is Jézus a gyógyító és a szabadító, majd szépen meggyógyít vagy megszabadít engem vagy valakit, aki számomra fontos. Ez megintcsak nem működik, bár az igaz, hogy Isten szeret, és hogy Jézus a gyógyító és a szabadító. Ebből kimarad Jézusnak egy nagyon fontos tanítása, amikoris imádkozni tanít. Jézus nem úgy tanított imádkozni, hogy mondjuk azt, hogy "Te vagy a gyógyító, te vagy a szabadító és szeretsz is engem, ezért kérlek, gyógyíts meg, szabadíts meg", hanem azt tanította helyette, hogy "Legyen meg a te akaratod". Valójában nem az a lényeg, kimondjuk-e ezeket a szép szavakat, hanem ami a szívünkben van (de ha így kimondjuk, az sem utolsó): ha eleve úgy állunk hozzá valamihez, hogy nem ragaszkodunk saját akaratunkhoz, saját elképzeléseinkhez, saját gyógyulásunkhoz, szabadulásunkhoz, hanem eleve azt tartjuk fontosnak, hogy Isten akarata legyen meg, és eleve az Ő akaratát akarjuk kutatni még a nehézségeinkben, számunkra fájó dolgokban is, az a legjobb.
Ettől még kérhetünk gyógyulást, szabadulást és azt is megvallhatjuk, hogy Jézus a gyógyító, a szabadító, csak egy valami fontos: hogy ne ragaszkodjunk ahhoz, amit akarunk - ne ragaszkodjunk semmihez! Ne ragaszkodjunk semmihez annyira, mint Jézushoz, ne tulajdonítsunk semmilyen problémának túl nagy jelentőséget az életünkben! Csak tegyük a dolgunkat, ne törődjünk a nehézségekkel. Természetes, ha érezzük ezeket a nehézségeket és hogy nem könnyű cipelni őket, de ennek az egésznek ne tulajdonítsunk nagy jelentőséget! Akárhogy is, de amit képes vagyok megtenni az Úrért, azt megteszem, ahogy eddig is, a többiben majd valahogy csak megsegít, csak kipótolja, ami hiányzik.

Az indított ennek a blogbejegyzésnek a megírására, hogy a gyülekezetben egy hölgy elmondta egy bizonyságát. A fia nagyon beteg lett és az orvosok is kezdtek lemondani róla, ő ezzel szemben rendíthetetlenül hitt, kitartott amellett, hogy Jézus meg fogja gyógyítani természetfeletti módon, megvallásokat tett, Jézus nevét használta. Úgy tűnt, ennek nincs semmi eredménye. Idővel rájött a hölgy, hogy nagyon ragaszkodik a gyógyuláshoz, s végül kimondta, hogy ne az ő akarata legyen meg, hanem Isten akarata, és a fiát teljesen átadta Isten kezébe, hogy azt kezdjen vele, az életével, amit akar. Ekkor történt a természetfeletti gyógyulás.
Ez az, amiről az előző bejegyzésben írtam, hogy két bejegyzést kéne írnom egyszerre, az itt említett dolgot kérdeztem Istentől imában, hogy hogyan van, amikor éppen nem volt internet. Ekkor kezdtem érezni, hogy egy blogbejegyzést kéne írnom erről, de mivel nincs net, ennek lőttek, de mivel csak le kéne írom, nem hagytam annyiban és újra megpróbáltam "életet lehelni" az internetkapcsolatba, és ekkor sikerült.

Sokan talán megütköznek azon a karizmatikus gyülekezetekben hallható tanításon, hogy Jézustól átvesszük gyógyulásunkat, szabadulásunkat, megvalljuk hit által, hogy meggyógyultunk, megszabadultunk, valamilyen (pl. anyagi) áldáshoz jutunk, stb. Ez így önmagában tényleg botrányos is lenne, ha működne. Talán akkor lepődik meg először az ember, amikor maga is kipróbálja és lám, nem működik. Ennek oka, hogy előbb ki kell mondani szívből: "Legyen meg a Te akaratod!" - tehát ne az én akaratom, magyarán ne tulajdonítsunk túl nagy jelentőséget annak, amit szeretnénk.  Ez nem mindig megy könnyen, de ez az alázat iskolája. Ha már úgymond "mindegy" számunkra, mi lesz azokkal a problémáinkkal, amik mintegy bálványként elfoglalták a helyet Isten elől, akkor nyílik meg az út a valódi szabadulásra. Ekkor már tehetünk megvallásokat. Ha Isten csak úgy megadna nekünk mindent, amit szeretnénk, amihez ragaszkodunk, nem lenne jó. Ehhez persze a legjobb tele lenni Szentlélekkel, mert amikor telve vagyunk Vele, akkor szabadok vagyunk a problémák, aggódások és egyebek alól, és ilyenkor Isten van a középpontban.

Nincs gond ezekkel a karizmatikus tanításokkal, csak egy a fontos: első legyen az alázat, és hogy a Szentlélekkel együttműködünk. Máskülönben nem is működik az egész, hiába erőlködünk és űzünk, dorgálunk, megvallunk Jézus nevében. Illetve nem hiába, mert ha Jézus nevét használjuk akár így is, Ő akkor is már kezd rámutatni arra, hogy mit kéne másképp csinálnunk. Ő pont ezért jött el a Földre, hogy a hibáinkat szeretettel kiigazítsa, ebben leli örömét. Lényegében majdnemhogy másról sem szól a hívő élet, mint arról, hogy Istennek engedem, hogy szeretettel kiigazítson ott, ahol nem vagyok tökéletes. Mi emberek már csak ilyenek vagyunk, ami nem tragédia, sőt Isten pont így szeret minket, ebben leli örömét, hogy tökéletlenségeinkkel szeretettel foglalkozzon. Erre csak Ő képes.

Szóval, van gyógyulás, van szabadulás és sok minden van, de csak akkor működik, ha Isten az első az életünkben, ha a Szentszellemmel és az Igével közeli, élő kapcsolatunk van minden nap, és ha ráadásul még meg is akarunk szabadulni minden bűnünktől, rossz, bűnös szokásunktól, ezekhez sem ragaszkodunk.

Két blogbejegyzést kéne most írnom egyszerre. Azért, mert amikor Isten szól, amikor enni ad a mennyei kenyérből, valamikor nem csak egyetlen falatot ad, hanem többfogásos vacsorát.

Este valami porszem került az operációs rendszer gépezetébe, így nem volt internet, és nem tudtam rájönni, hogy miért. Elszöszmötöltem a hálózati kártya telepítőprogramjával és még más dolgokkal, de semmi eredmény nem volt. Végül úgy döntöttem, holnapra halasztom a további próbálkozásaimat. Lefekvéshez kezdtem készülődni, közben imádkoztam valamiért. Ahogy imádkozom, felmerülnek bennem gondolatok, kérdések Istenhez az aznap esti gyülekezeti alkalom kapcsán és Isten is kezdett szólni hozzám ezzel kapcsolatban. Hirtelen arra jöttem rá, hogy amit kérdeztem és amit Isten válaszolni kezdett, az a szituáció alkalmazható az internetes probléma megoldására is, bár nem erről kérdeztem Istent. Arról kezdtem kérdezni Istent, hogy ha tudjuk, hogy Ő a gyógyító, szabadító, akkor hogy lehet, hogy hiába kérjük Tőle a gyógyulást, szabadulást addig, amíg ki nem mondjuk, hogy legyen meg az Ő akarata és lemondunk arról, hogy meggyógyuljunk, megszabaduljunk. Magyarán: mihelyst leteszünk valamit a kezébe és nem ragaszkodunk már az adott dologhoz, akkor megadja nekünk. Kicsit zavaros volt ez a téma (erről kéne most jelen bejegyzéssel párhuzamosan a másik bejegyzést írnom).
Ahogy ezen gondolkoztam és Isten kezdte a válaszát közölni velem, azt éreztem, le kéne ezt írnom ide a blogba. Na, de internet nincs. Mégis, ezt jó lenne leírni. Úgy gondoltam, hogy nem adom fel, még egy próbát megér az egész és újra leültem a gép elé. Ezalatt az is eszembe jutott, hogy túl sokat jelent számomra az internet és némiképp internetfüggő vagyok, ami Isten előtt nyilván nem kedves. "Megtagadom Jézus nevében az internetfüggőséget" - kimondtam. Egy kicsit próbálkoztam még az internetkapcsolat helyreállításával, és meglepő módon sikerült, visszajött a net.
Ehhez arra volt szükség, hogy valami Isten előtt is kedves dologra akarjam a netet használni, és megadta. Ugyanakkor szembesültem azzal, hogy túl sokat jelent számomra az internet és ez az eset kicsit megszégyenített, elgondolkodtatott, és ezentúl már lelkiismeret-furdalásom lenne annyit internetezni, mint eddig, úgy érzem. Remélem, sikerül megváltoznom és az internetnek kisebb jelentőséget tulajdonítanom.
Szóval ilyen esetekben nem arra kell gondolni, hogy átok van rajtunk vagy a számítógépen, hanem azt kell próbálni megérteni, Isten mit akar formálni rajtunk, mire akar megtanítani azzal, ha valami hasonló bosszantó dolog történik.

Egy testvér emlékeztetett, hogy Isten megsegített, amikor nem készültem semmit a vizsgára. Na, persze ez nem igazán jó, ha az ember semmit nem készül, bár léteznek érdekes szituációk, élethelyzetek, de nem is erről szeretnék írni most.

Egy olyan vizsgám volt most, amire aránylag sok volt a készülni való. Igyekeztem is felkészülni, de, mint mindig, egy pici rész az anyagból kimaradt, amit egyszer sem tudtam átolvasni. Vizsga előtt kihúzta mindenki a tételét. Elsőre rosszul néztem, mit húztam, és mikor másodszorra figyelmesebben elolvastam a tétel címét, akkor esett le, hogy azt húztam, amit egyszer sem olvastam el. Talán valami azt súgta belül, hogy aggódni nincs értelme, mégsem tudtam, mihez kezdjek. Persze néhány alapvető dolog eszébe jut ilyenkor az embernek, de lehet, hogy az kevés, de a semminél azért több. Bevallom itt nyilvánosan, hogy végül puskázáshoz folyamodtam, nem is tudom, nem kevés egyetemi évem alatt ezen kívül valaha puskáztam-e. Igaz, kicsit érthetetlen volt többünk számára, hogy a felkészüléshez mit lehet használni, és olyan rengeteg időnk maradt a felkészülés és a beszámoló között, hogy kb. fél órára még el is mehettünk (volna) máshova az időnket tölteni, ez alatt persze akár a kidolgozandó tételnek is utánanézhettünk volna akár pl. az interneten... érdekes szituáció volt.
Mivel a felelet térképnél történt, azoknak a dolgoknak egy része, amikről fogalmam sem volt, a térképről könnyen leolvashatók voltak. Kb. két részt ügyesen kipuskáztam, a harmadik részt pedig már "becsületből" nem akartam kipuskázni, így arról nem írtam semmit felkészülésnél és csak azt mondtam róla feleléskor, ami eszembe jutott. Érdekes módon a tanárunk ebbe a részbe sem kérdezett bele. A feleletnek volt egy másik része is, egy szöveget kellett elemezni, amihez nem is lehetett hogyan puskázni, ez a rész ötös lett. A másik, háromnegyedében kipuskázott rész is ötös lett, viszont elgondolkoztam: ha nem is kérdeztek bele abba a részbe, amiről csak azt mondtam, ami eszembe jutott, talán a többiből is elég lett volna az, amit mondtam? Elképzelhető... Még az is lehet, hogy puskázás nélkül erre a részre kb. 4-est kaptam volna, és a másik rész ötöse felhúzza az egészet ötösre, ahogy az az előttem felelőnél is történt. De legrosszabb esetben is valószínűleg négyest kaptam volna. Kár volt puskázni. Sokkal érdekesebb lett volna, ha elmondhatom, hogy puskázás nélkül akárhányasra is lefeleltem abból, amit pont nem volt időm átolvasni se. Ez jobb bizonyság lett volna. Sajnos így nem hagytam Istent "labdába rúgni", kevés volt a hitem, ezért emberi módszereimmel igyekeztem kipótolni. Pedig igazán tétje sem volt a vizsgának, mivel ösztöndíjat nem kapok, így gyakorlatilag lényegtelen, hányast kapok. Ez egyrészt az emberi gyarlóságomról és hitetlenségemről szól, másrészt annyiban Istenről, hogy Ő akkor is kész lett volna megsegíteni, ha azt a tételt húzom, amit nem volt időm megtanulni. Hogy mit tett volna Isten, nem tudhatom, de minden bizonnyal egy jó bizonyság kerekedett volna ebből is. Ebben nincs semmi poén, hogy kimásolom a könyvből a tételt és ebből jól felelek, ezt bárki meg tudja tenni. Az lett volna valami, ha engedem Istent, hogy megdicsőüljön ezen a módon is.

Részben érthető, ember vagyok, csak ilyen vagyok, van, hogy elfog a hitetlenség, a kétely és nem engedem Istent munkálkodni, hanem magam akarom magamnak összeszedni, ami "kell". Ebből is meg lehet térni. Annyi vizsgán megsegített már Isten, miért kéne kételkednem, miért ne bízhatnék Isten segítségében, és miért kéne nem becsületes emberi eszközökhöz nyúlnom? Nem kell, nincs erre szükség, enélkül is talán akár ötös is lehetett volna a vizsgám, esetleg négyes.

Ne légy hitetlen, hanem hívő. (Jn.20.27.)

Az utóbbi időben néha olyan dolgok történnek velem, amiket nem tudok felfogni, megérteni, hova tenni. Történnek olyan dolgok, amikre utólag azt mondanám, nem is volt igaz, nem is történt meg, csak álmodtam, csak képzelődtem.

Tegnap földrengés volt, amit elég erőteljesen érezni lehetett. Ilyet még soha nem éltem át eddig. Éppen a gyüliben voltunk néhányan, amikor ez történt. Hihetetlen volt, többen gondoltak valami másra, hogy mi történik, ami a rengést okozza, én is valami másra gondoltam, biztos dolgoznak valamit az épületben vagy hasonló. Amikor kimentünk, néhányan felhívták ismerőseiket, kiderült, máshol is érzékelték a rengést, ekkor vált biztossá számomra, hogy valóban földrengés volt az, amit átéltünk. De ez számomra még utólag is hihetetlennek tűnik.
Ismerős ez a jelenség egy nem sokkal ezelőtti bejegyzésemből (itt írtam róla). Történt valami, amiről akkor nem is tudtam, hogy mi és azt hittem, csak képzelődöm, és a történés pillanatában és utólag is valahogy máshogy akartam megmagyarázni a jelenséget, illetve nem is tudtam megmagyarázni, felfogni, feldolgozni, hogy valami angyalt láttam, ahogy azt sem, hogy földrengés volt.

Újabban történnek velem olyan dolgok, amiket nem tudok elhinni, felfogni, hogy valóban megtörténnek velem. Decemberben is volt egy kisebb földrengés, amit szintén érzékeltem, de nem tudatosult, azt hittem, fáradt vagyok vagy képzelődöm és másnap hallottam, mi történt, akkor értettem meg, hogy nem képzelődtem.
Újabban történnek velem dolgok, amikor az ember azt hiszi, csak álmodik, csak képzelődik,  vagy valami más magyarázatot akar találni arra, hogy mi történik, pedig azok a dolgok tényleg megtörténnek. Életemben ezelőtt még soha nem láttam angyalt és soha nem éltem át még földrengést és egyik dolgot sem tudtam elhinni, hogy megtörténik, valami más magyarázatot akartam rá találni. Furcsa, hogy a földrengést most többen átéltük és nem csak én, hanem mások is hasonlóan vélekednek róla. Érdekes, hogy mások is hasonlóan élnek meg bizonyos dolgokat, mint én. Ezt kezdtem a földrengés után megérteni. Arra akarhat ezzel Isten rámutatni, hogy ne csak magamra figyeljek ennyire, és hogy nem vagyok egyedül a "furcsa" dolgaimmal.

Mielőtt Isten elkdülte azt az angyalt és megszabadított, nagy mélységeket éltem át, és ez időnként kicsit hasonló volt, mint a földrengés most. Ezt is ugyanúgy nehezen tudtam felfogni, mint a már leírt másik két jelenséget.

Érdekes, hogy amikor életem legnagyobb mélységeit éltem át, nagyjából akkortájt történtek a földrengések is azokon a területeken, ahol megfordultam. (Bár ez utóbbi földrengés már utána, de valahogy beleillett számomra a képbe.)
És valamit biztosan mutatni akar az Úr azzal, hogy olyan dolgok történnek velem, amiket nem igazán tudok felfogni, feldolgozni, vagy legalábbis beletellik egy kis időbe.

Érdekes, hogy pont a gyülekezetben voltunk, amikor a dolog történt. És az sem véletlen, hogy 5-10 perccel a földrengés előtt odajött hozzám a pásztor, rámtette a kezét és azt mondta, "légy bátor és erős!". Valahogy éreztem, hogy ez nagyon jól jön. Akkor még nem tudtam én sem, ő sem, hogy miért lesz jó bátornak és erősnek lennem, de Isten ezt előre látta.

Érdekes, hogy kb. fél éve a gyüli ablakából fényképeztem egy szivárványt, nem is akármilyet, mert a vége is valahol ott volt nem messze. Látni lehet a fényképen, ahol a szivárvány kezdődik, mert nem takarja el semmi. Amikor ezt a képet készítettem, akkor is nagyjából azon a helyen voltam a gyüliben, ahol a földrengéskor is. Ez sem lehet véletlen. Utólag összerakva a két dolgot, az Úr előre felhívta a figyelmet a velünk kötött szövetségre, hogy mindig velünk marad, azon a helyen, ahol Őt keressük, akkor is, ha ezen a helyen valami nagyon furcsa, félelmetes dolog történik, amit hirtelen feldolgozni, felfogni sem tudunk.
Úgy látszik, nálunk a gyüliben történnek dolgok, nem unalmas gyülink van. És érdekes, hogy a gyüliben, másokkal közösségben hasonlókat élek át "kicsiben", mint amit a személyes életemben, egyedül "nagyban". Még nem teljesen értem, mit akar ezzel az Úr üzenni nekem, de nemsokára biztos megértem. Talán arról lehet szó, hogy nem vagyok egyedül azokkal a dolgaimmal, amiken keresztülmegyek, és mindenkivel ott van az Úr a nagy nehézségekben is.

Eszembe jutott még ez a régebbi bejegyzésem. Bár ott nem földrengésről, hanem esőről, szelekről, villámokról írtam, melyek beleütköznek a házba és azt gondolom, hogy a ház össze fog dőlni, de semmi baja nem lett. Elgondolkodtató, szerintem ez erre az esetre (is) vonatkozik, egy számomra addig ismeretlen természeti jelenségről írok. Azt is írom továbbá, hogy amíg az álom tartott, nem lett semmi baja az épületnek.  Ebben a bejegyzésben is álomhoz hasonlítottam az esetet, mert hihetetlennek tartom szinte, hogy tényleg megtörtént. A kősziklára épült ház nem dől össze, ez a mondanivalója a régebbi bejegyzésemnek is és a földrengéssel is mintha ezt is akarná az Úr üzenni.