Nameless blog, hiszen a cím részletkérdés

Elgondolkoztam azon, hogy aki átadja az életét Istennek, annak nem saját maga fog számítani, hanem Isten. Ilyenkor nem az a fontos, hogy én mit akarok, mire vágyom, mit akarok megvalósítani, hanem hogy Isten mit akar. Valaki igazságtalanul bánik velem, én erre reagálnék, hogy nem úgy gondolom, felhívnám a figyelmét, hogy azért nem teljesen úgy vannak a dolgok, ahogy ő gondolja, akár erőteljesebben is fellépnék vele szemben. De minek? Ezzel a „de minek"-kel nem azt mondom, hogy feltétlen mindig hagyni kell magunkat, bölcsen kell kezelni ezt is. De ha igazságtalanul bánik velünk valaki, miért kell azzal foglalkozni? Mi jelentősége van? Nem mindegy az egész? Nem az a fontos, hogy nekem igazam legyen, hogy meglegyen az akaratom, vagy amit szeretnék, hanem hogy Isten akarata legyen meg. A saját életem, saját akaratom nem annyira fontos, hogy csak azért, mert úgy gondolom, kiálljak mellette körömszakadtáig. Megismertem Istent, belépett az életembe és azt kéri, ne legyen olyan fontos nekem a saját életem, saját akaratom. Ilyenkor sokszor találkozik ott belül ez a két dolog: Isten kérése, hogy hogyan viselkedjek, és a saját akaratom. Tegyük fel, hogy háttérbe szorult eddig az, hogy Isten ilyenkor mit kér tőlem, valamiért nem volt olyan fontos, vagy nem tudtam vele mit kezdeni, nem volt elég hitem, hogy elengedjem a saját akaratomat, hogy nekem úgy lesz jobb. Tegyük fel, hogy például a kisebbségérzés ellensúlyozására vagy a lelki problémák ellensúlyozására a saját akaratomat akartam véghez vinni, és vesztesnek éreztem magam, ha eleve meg se próbáltam. Tegyük fel, hogy valamiért megértettem, hogy ha úgyis biztos vagyok benne, hogy Isten létezik, mert megtapasztaltam a saját életemben, akkor mégis csak Isten a fontosabb. Tegyük fel, hogy ilyen helyzetekben nem a saját akaratom érvényesítése vagy érvényesítésének megpróbálása lesz fontosabb, hanem hogy Isten akarata legyen meg, és nem megyek bele feleslegesen a saját igazam bizonygatásába.

Tegyük fel, nem olyan fontos nekem, mi lesz az egész életemmel, mi lesz a saját igazságérzetemmel, bármimmel, mert rájöttem, tényleg mindegy. Nem leszek előbbre, ha az életemet így vagy úgy akarom elképzelni és erre törekszem szinte minden erőmmel. A másik ember így gondolja, én meg amúgy, teljesen másképp - és akkor mi van? Semmi. Ő így gondolja, akkor mi van? Semmi. Tegyük fel, eddig fontosabb volt nekem, hogy ahogy én gondolom, úgy jó, és ezt jól meg is tudtam indokolni, és mondjuk a másik nem tudja megindokolni, hogy az miért jó, ahogy ő gondolja. De akkor sincs semmi. Lényegtelen az egész. Nem ezen fog múlni semmi. A másik ember jobb esetben idővel majd megtér ettől függetlenül, ha nem tért meg még, ennek van jelentősége, mindettől függetlenül. A többi dolog csak apróság.

A lényeg, visszakanyarodva az előző gondolatmenethez: valakinek Isten fontosabb, mint a saját akarata, és a másik emberre is úgy tekint, hogy ő a fontosabb, nem a saját akarata, jóléte, elképzelései, bármije. És így is fog viselkedni a másik emberrel. A másik ember ezt észreveszi, és jól esik neki. Ilyenkor valójában Isten szeretetével találkozik: ha valaki az Istennel való személyes kapcsolata következtében velem szemben előzékenyebb, kedvesebb, segítőkészebb, mint más emberek, akkor valójában Istenből tapasztaltam meg valamit. Lehet, hogy vannak kedves, előzékeny emberek, nem hívők is, ez is jó, de valahogy teljesen más, amikor valakit Isten indít arra, hogy ilyen legyen, és ha ilyen emberrel találkozom, más érzés az, hogy őrajta keresztül Istenből tapasztalok meg valamit. Lehet Isten szeretetét megtapasztalni közvetlenül, például imameghallgatás által, vagy úgy, hogy elcsendesedem és időt töltök vele kettesben, és érzem a jelenlétét. Ez is jó. De teljesen más, mikor egy hívő emberen keresztül tapasztalom Isten jelenlétét, mert a hívő ember Istennek alárendeli magát és Isten akaratát tartja a legfontosabbnak.

Legyünk mi is ilyenek, akik magunkat Isten akaratának alárendelve viselkedünk más emberekkel! - írnám ezt a végére, ha valami szép kis prédikációt akarnék itt tartani. De nem akarok, egyszerűen csak leírom, ami ma este előjött bennem és elgondolkoztatott. Nem ez illik talán a végére, de elgondolkoztam, ahogy kinéztem az ablakon, láttam embereket sétálni, autókat menni, hogy nekik van valami akaratuk, céljuk, ami miatt épp tartanak valahova, saját céljuk, talán saját kis önző céljuk, ami nem vezet semmire. Nekem is vannak céljaim, elképzeléseim - és most kérdezném azt, hogy „de minek?", de nem kérdezem, mert ez így nem jó. Kellenek célok, elképzelések, kell is törekednünk rájuk. De csak egy bizonyos határon belül. Ha nem akarnak ezek a célok megvalósulni, nem kell elkeseredésünkben az ablakból puskával lövöldözni az embereket, sem a Dunának menni. Van valami bevételem, vannak kiadásaim, vannak elképzeléseim, hogy miket szeretnék venni magamnak, mennyit akarnék félretenni, stb. Oké, megpróbálhatom megvalósítani, törekedni rá, hogy nagyobb bevételem legyen, megtenni ennek érdekében, amit lehet. De fontos-e igazán, hogy ez megvalósuljon? Semmi sem az én tulajdonom, még én magam sem, mert a Megváltóm tulajdona vagyok, aki drága véren vásárolt meg engem. A pénzem is valamilyen szinten az Övé, nem az enyém. Lehet, nem tudok annyi pénzt összegyűjteni, amennyit szeretnék, és Ő azt akarja, hogy valami másra adjam ki a bevételem egy részét, de ettől nem leszek boldogtalanabb. Gyakorlatilag nem leszünk boldogtalanabbak, ha nem valósulnak meg pont azok a céljaink, amiket elképzelünk és pont úgy, ahogy mi akarjuk, mert Isten épp valami mást akar.
Ez utóbbi bekezdéssel már elkanyarodtam az eredeti témától. De nem is az a cél, hogy itt tanítgassak másokat vagy prédikáljak. Csak egyszerűen leírom, ami eszembe jutott ma este.

Nemrég hallottam egy tanítást, ami nagyon szíven ütött, erről fogok most írni.

Talán szándékosan is kerültem mindig ebben a blogban az árnyoldalát a dolgoknak. Isten szeret, Isten jó, mindig csak erről beszéltem, talán direkt akartam elfedni az „árnyoldalt", hogy Istenről és az egész hitről csak és kizárólag a lehető legjobbat mutassam be minden idetévedő számára, legyen az olvasó akár keresztény, akár bármilyen más meggyőződésű. Istennek azonban nincs szüksége arra, hogy „megvédjék", hogy bizonygassák Róla, hogy Ő mennyire jó, és csakis jó. Van egy mondás, miszerint a Bibliának nincs szüksége arra, hogy bizonygassuk az igazságait, mert a Biblia saját igazát bizonyítja be. Amit mi emberek tehetünk, hogy elmondjuk, amit megértettünk, megtapasztaltunk, akár a rosszat is, úgy, ahogy volt, ahogy átéltük, ahogy megtapasztaltuk.

Ha már árnyoldalról kell beszélni, fontos azt is tisztázni, hogy árnyoldala nem Istennek vagy nem a keresztény hitnek van. Isten jó, és csakis jó, akármi is történik. A keresztény hit, ha az valóban összhangban van a Bibliával és a valósággal, és valóban az élő Isten leképeződése az a hívőben, nem pedig részben vagy egészben a hívő agyszüleménye, akkor a keresztény hit is azt kell, hogy mondjam, jó úgy, ahogy van, és nincs árnyoldala. Az árnyoldal, amiről most szó van, nem Isten, vagy nem a keresztény hit velejárója, hanem a földi élet velejárója. Ezért akkor is ott van, ha az ember nem hívő, hanem mondjuk teljesen ateista, vagy valami teljesen másban hisz, mint Isten egyszülött Fiában. Nem a keresztény hívő ember életének van árnyoldala, hanem általában véve az emberi életnek, és ez többé-kevésbé (de sok esetben bizony többé) erőteljesen kihat a keresztény hívőre is.

Isten elküldte az egyszülött Fiát a Földre, ezzel a bűntől megváltott minket. Ez a megváltás nem automatikus! Kell hozzá az ember is! Csak akkor leszel megváltott ember, ha tudatosan elfogadod, hogy Jézus megváltott téged is. Ha ezt elfogadod, akkor személyes kapcsolatod lesz Istennel, de még ez sem jelenti azt, hogy onnan kezdve minden automatikusan teljes örömmel és boldogsággal fog történni tovább az életedben. A személyes kapcsolat Istennel azt jelenti, hogy szabad akaratod van fenntartani vele ezt a kapcsolatot, tehát akár megteheted azt is, hogy nem foglalkozol vele. Ő pedig soha nem fogja rád erőszakolni magát. Finoman időnként üzen valamit, küld valami jelet, vagy valamilyen módon tudatni akarja veled, hogy szeretne veled beszélni, amit ha akarsz, teljesen figyelmen kívül hagyhatsz.
Azzal, hogy Isten elküldte Jézust, hogy higgyünk benne, „csak" a vele való személyes kapcsolat lehetőségét jelenti számunkra, önmagában sokszor semmilyen más problémát nem old meg. Az élet különféle problémáit nekünk kell megoldanunk, olykor Isten segítségével, olykor látszólag teljesen magunkra hagyva.

Az élet különféle problémái pedig sokszor nem gyengék. Főleg gyerekkorában az ember ki van szolgáltatva a környezetének, és olyan hatások érik, melyek a személyiségét is erőteljesen formálják, és későbbi életét is teljesen meghatározhatják. Akár a családi háttér, akár egyéb hatások, körülmények is meghatározóak lehetnek. Komoly lelki sérüléseket is lehet szerezni, amik miatt az ember később nem tud teljes életet élni, nem tudja azokat az áldásokat átvenni, amiket Isten készített a számára. Amit a gyerek a családban és úgy általában maga körül tapasztal, azt érzi természetesnek, az lesz számára az etalon, akkor is, ha valójában nagyon nem követendő. Emiatt aztán akár felnőttkorban is sokszor képtelen az ember észrevenni, hogy nem úgy kéne csinálnia a dolgokat, ahogy csinálja, annyira beléje ivódtak gyerekkorától kezdve bizonyos szokások, bizonyos gondolkodásmód, életvitel és hasonlók. Sokszor mások is mondják neki, hogy "te, figyelj már, ezt ne így csináld, mert tiszta gáz, nem jutsz így semmire", és hiába mondják, nem képes felfogni, hogy máshogy is lehetne csinálni. Vagy ha fel is fogja, akkor is teljesen idegen számára és nem tud vele mit kezdeni. Ez egyfajta örökség, amit az ember a szüleitől, őseitől örököl, részben ezt nevezi a Biblia az ősöktől örökölt hiábavaló életnek.
Amit az ember az ősöktől örököl, gyerekkorából magával hoz, azok között lehetnek nagyon durva dolgok is. A tanításban, amit hallottam, a prédikátor egy lányról beszélt, akit gyerekkorában valamelyik családtagja rendszeresen megerőszakolt. Nekem már itt elszakadt a cérna, és vegyes érzések voltak bennem végig a tanítás többi része alatt, Istennel szemben is. A prédikátor szerint ez a lány húsz éves korára olyan volt, mint akin végigment az élet, mintha kb. 70 éves lenne. Húsz éves kora körül megtért, és megtapasztalta Isten szeretetét, nagyon pozitív átélései voltak, rajongott Jézusért. Ezzel sajnos azonban nem oldódtak meg azok a problémái, amiket gyerekkorából cipelt magával. A gyerekkori hatások kihatottak életmódjára is, ő maga rendszeresen elbukott paráznaságban, különböző férfiakkal alakultak kalandjai, amiket utána rögtön meg is bánt és elmondta pásztorának. Sajnos, mondhatni, hiába volt a megbánás, nem tudott változtatni ezen, újra és újra elbukott ugyanabban a bűnben. Tömören, aztán hozzáment valakihez, akihez nem kellett volna, és a pásztora nem is adta össze őket. Ez a házasság azonban nem tartott sokáig, talán fél évig sem, és talált egy másik férfit a lány. Újra a pásztorához ment, hogy „válassza szét őket". A pásztora most azt mondta, ezentúl többet nem tud az ő pásztorlásában részt venni. Gyakorlatilag elengedte, hogy csináljon azt az életével, amit akar, amit tud - ezt a részét nem így mondta a prédikátor, aki a lány pásztora is volt, csak nekem jön le ez. Kérdezte-e bárki is a lánytól, hogy meg akar-e születni? Nem. Kérdezte, hogy melyik családba akar megszületni? Nem. Belecsöppent valamibe, itt most Istent toljuk félre: ezt dobta a gép. Tehet-e ő erről az egészről? Nem. Tehet-e arról, hogy egy ilyen háttér után nem tudott csak úgy hirtelen tiszta életet élni? Nyilván neki is szerepe volt ebben, de alapvetően, akinek nem ilyen a gyerekkora, annak nem kell ilyen lehetetlen, megoldhatatlan dolgokkal küzdenie, tehát végső soron nem az ő hibája volt, hiszen a bűnét mindig megbánta, csak nem volt képes nem elkövetni. Közben megtért, rajongott Jézusért, de ez sem oldotta meg a problémát. Hozott egy örökséget magával a családjából, ami egy az egyben meghatározta az életének nem kicsi részét. És lehet, ha megfeszült volna, se tudta volna ezt máshogy csinálni. És ehhez még hozzá jön, hogy a pásztor felhagyott a pásztorlásával. Nem tudom, ez mit jelent, arra kérte-e, hogy ne keresse többet egyáltalán, vagy emberileg, lelkileg attól még valamiféle segítséget hajlandó volt-e még adni neki a nyilvánvalóan nem éppen rózsás élethelyzetben. Ezt nem tudom. Lehet, hogy valahol úgy van, hogy ha valami nagy hülyeséget csinál az ember, akkor a pásztor elküldi, hogy amíg nem tér meg teljesen és nem gondolkozik biblikusan, addig ne is keresse. Lehet, hogy valahol nem így van, nem tudom. De az biztos, hogy ebben a helyzetben is szüksége van az embernek valakire, aki nem megtéríteni akarja minden áron, hanem megérteni, ezzel is hozzásegítve, hogy majd később esetleg igazán meg tudjon térni a bűneiből és olyan életet tudjon élni, ami Isten előtt is kedves.
A tanításban ennyi hangzott el erről a lányról. Nem tudom, azóta mi lett vele.
A tanítás hátralevő részében arról volt szó, hogy gyakorlatilag minden embernek dob valamit a gép. Egyeseknek olyat dob, hogy ha meg is térnek, akkor is még évtizedekig elvannak a küzdelmekben és nem jutnak egyről a kettőre, másoknak pedig hiphop ott van minden. Egyesek olyan dolgokat hoznak magukkal gyerekkorukból, amik a legkevésbé összeegyeztethetők a normális életvitellel, de mivel ezt látták maguk körül gyerekkorukban, számukra ez a természetes és az is marad sokáig, ha belegebednek is.

Isten nem szabadít meg az óemberünktől, az őseinktől örökölt hiábavaló életünktől, életvitelünktől, gondolkodásmódunktól, legalábbis egyáltalán nem automatikusan. Ezek ellen az embernek magának kell küzdenie. Ehhez a küzdelemhez segítséget ad Isten, olykor sokat, máskor meg látszólag teljesen magára van hagyva az ember. Van olyan keresztény barátom, aki már felnőtt volt és bőven keresztény volt, amikor nagyjából egy hajszál választotta el az öngyilkosságtól. Úgy volt, hogy megteszi és meg is akarta tenni, annyira nem volt elviselhető számára az élet, amit a gép dobott neki. Ahogy mesélte, amikor meg akarta tenni, akkor szólt hozzá Isten valamit, és azért nem tette meg végül.
Isten jó, Isten szeret. Ő biztosan nem akar rosszat nekünk, én ebben biztos vagyok. Amikor megtapasztalásaim voltak Vele, akár nehézségekben is, az mindig jó volt, sőt mindig a legjobbat adta, amit más nem adhatott volna. A saját életem problémáiba, részleteibe nem szeretnék itt belemenni. Próbáltam megoldásokat keresgélni azokra a dolgokra, amikről fogalmam sem volt, hogyan lehetne megoldani, és gyakorlatilag nem jutottam előbbre. Ha Isten jelenléte és érintése semmit nem is segített a probléma megoldásában, akkor is azt kell mondanom, hogy annál jobb dolog akkor, amit kaphattam volna, nincs, nem volt. Akik gyakorlatilag a problémák megoldására szakosodtak, azok sem értek nyomába sem annak, amit Isten jelenléte jelentett a nehézség alatt. Nem hogy nyomába sem értek, de szó szerint eltörpültek mellette teljesen.

Lehet, hogy az ember sokszor tudja is, hogy mit kéne csinálni, de nem megy, nem tudja megtenni, ami egy nagy lépést jelentene a hiábavaló életből való kilépéshez. Sok minden lehet, sokféle sors van. A prédikátor szerint évtizedekig is eltarthat, mire helyreállnak a dolgok egy ember életében.
Tudni kell, hogy vannak dolgok, amiket Isten nem fog megtenni az ember helyett, ez pedig a lélek betuszkolása az üdvösségbe. A lélek, amire rárakódnak a gyerekkori vagy akár azelőtti dolgok, meg az óember, meg a bűnök elleni küzdelem. Megtérése után az ember nem akar vétkezni, mert más lett az értékrend, így magától képessé válik arra, hogy ne is vétkezzen, mert nem érzi jól magát úgy, nem is vágyik arra, hogy elkövesse azokat a bűnöket, amiket régen. De vannak olyan bűnök, olyan dolgok, amikkel már nem ilyen egyértelmű a helyzet.

A megoldás, amit a prédikátor mondott, és én is sokszor írtam itt a blogban, hogy nem kell a saját életünkhöz, saját céljainkhoz, vágyainkhoz olyan nagyon ragaszkodni. Nem a magam tulajdona vagyok, hanem Istené. Istent mindennél jobban szeretem, és ezért az Ő akaratát akarom, hogy meglegyen, ne az én akaratom. Az én akaratomba tartozik bele az is, ami az óember, az ősöktől örökölt hiábavaló élet, no meg a bűnök. Ezek az ember vágyait, akaratát próbálják irányítani. De nem olyan fontos a saját akaratom, saját vágyaim, hanem Isten a fontos, hogy Ő mit akar. "Aki szereti a maga életét, elveszti azt; és aki gyűlöli a maga életét e világon, örök életre tartja meg azt." (János.12.25.) Átadom neki az életem, leteszem az életem a kezébe megtéréskor. A bemerítkezéskor (ami nem csecsemőkorban van) kinyilvánítom, hogy nem a régi természetemet, az ősöktől örökölt hiábavaló életemet akarom követni, az óemberemet, az ott marad a víz alatt, meggyengül, és az új természet jön fel a víz alól, amely Istent akarja követni és neki akar engedelmeskedni. "Legyen meg a Te akaratod - ne az enyém!"

A barátom, aki régen öngyilkos akart lenni, ő maga mondta, hogy Isten jó és szeret. Lehet, hogy az ember elvan a problémáival és lehet, olyan, mintha magára lenne hagyva, mert ezt dobta neki a gép. Nem ismerem az összes módszert, amit a nem hívők és a tudomány találtak ki az ilyen problémák megoldására, csak kis betekintésem volt ilyenekbe. Nem tudom, hány ember életét tudták a nulláról helyreállítani ezzel. Ha sokszor nehéznek és lehetetlennek is tűnik hittel keresztülmenni a nehézségeken, még akkor is ez tűnik a legjobbnak. Eleve magának a hitnek az alapja is pont erről is szól, hogy a bűnökön kívül az ilyen értelmetlen, megoldhatatlannak tűnő, hiábavaló életét igyekszik az ember elhagyni, amely bemerítkezéskor ott marad a vízben, meggyengül, így már nem kerekedik az ember fölé, hanem az ember kerekedhet föléje.

A megoldás nem az erőlködés, hanem az Istennel való személyes kapcsolat. Ha Vele töltök időt, akkor más leszek, előbb-utóbb ez meglátszik az életemen is. Hogy miért is kellenek ehhez évtizedek, miért olyan nehéz sokszor megérteni, hogy mit is kéne csinálni, vagy hogy előbbre jusson az ember... nem tudom. A Föld, ahol vagyunk, egy olyan hely, ahol az ördög is jelen van és nem hagyja nyugton az embereket. Ennek van előzménye is, hogy ide kerültünk mi emberek és az ördög is itt maradt, ebbe most nem mennék bele, de fontos tisztában lenni azzal, hogy hol vagyunk: nem a mennyben, hanem egy küzdőtéren, ahol ott van az ellenség is. De nem csak az ellenség van itt, hogy gyerekkorunktól kezdve, vagy már azelőttől kezdve „boldogítson" minket közvetve más emberek által, vagy akárhogyan, hanem Isten Szelleme is itt van, aki valóban boldogítani akar minket (boldogítani, hiszen az Ő öröme a mi erősségünk), csak nem erőszakolja ránk magát, hanem nekünk kell keresnünk, és legyőzi a világot!

Közhelynek tűnhetnek az ilyen dolgok, mint ami a címe ennek a bejegyzésnek. Bár a "társaság" szót talán nem szokták ilyenkor használni, én is gondolkodtam, hogy milyen szót használjak, ami valamennyire visszaadja azt, amire gondolok.

Előfordulhat, hogy az életünkben akadnak problémák, szükségek, vagy olyan dolgok, amik nincsenek meg, pedig nagyon kellenének, mert máshogy nem megy. Mindig ott a kérdés, hogy mit lehet ezzel az egésszel kezdeni. Előfordulhat, hogy valami probléma vagy szükség naggyá válik és már lassan az egész életünket meghatározza.

Nemrég néztem egy videót a Youtube-on, ahol arról volt szó, hogy egy ember minden lehetőséget megragad, hogy Istennel kettesben töltsön időt, és arról beszélt, hogy neki ez milyen sokat jelent, milyen sokat kapott ezáltal. Én is nagyon sokszor tapasztaltam már, hogy ha Isten társaságában vagyok, akkor valami olyat kapok legalább arra az időre, amihez hasonlót sehol máshol nem tudok megkapni. Bár ennyire azért nem tudtam volna azt mondani, hogy olyan sokat kapok ezáltal, mint az az illető, aki a videóban beszélt. Kicsit elgondolkodtatott ez, hogy ilyet él át az az ember úgy, hogy rendszeresen, minden lehetőséget megragad, hogy Istennel időt töltsön együtt.
Pár nappal később egy egynapos keresztény rendezvényre mentem, ahol mindenféle, Istennel kapcsolatos téma előjött a beszélgetések során. Valaki elmondta, hogy egy illető több hónapot csak és kizárólag arra szánt rá, hogy a Bibliát tanulmányozza, Istennel közösségben legyen. Az eredménye a közösség gyakorlásának fantasztikus volt: azt mondta az illető, hogy ha választani kéne, hogy egy napot Istennel tölt teljesen, de úgy, hogy utána véget ér az élete, vagy pedig nem tölti Istennel azt a napot, és élhet tovább, az előbbit választaná, annyira jól érzi magát Isten jelenlétében. Úgy érzi, hogy amikor Istennel van, annyira megad az Ő jelenléte neki mindent, amire szüksége van, hogy az leírhatatlan.

Elgondolkoztam, hogy ha Isten jelenléte ennyire meg tud adni nekünk mindent, amire szükségünk van, akkor miért panaszkodunk sokszor, hogy ilyen meg olyan problémáink vannak, amikor csak Isten jelenlétébe kell menni, ott kell tölteni időt, és azt érezhetjük, nincsenek is szükségeink. Nyilván nem oldódnak meg a problémák maguktól, ha csak ott időzünk Isten jelenlétében, de "összemennek" sokkal kisebbre. Ha pedig naponta többször is időt töltünk Istennel, akkor a problémáink egész kicsire összemennek. A mosástól sok minden összemegy. Így van ez, ha a bárány vérében a problémánkat is "megmossuk".
A Jakab levelének 4. részét olvastam ma. Meglepő módon nem sokkal utána a Youtube-ot böngészve pont belebotlottam egy olyan videóba, amely ugyancsak a Jakab 4-gyel foglalkozik. Az emberi problémákról is van benne szó, hogy az emberek sokszor vágynak valamire, nagyon akarják, de nem kapják meg, nem tudnak a problémától megszabadulni. Közben pedig irigykednek másokra, akiknek nincs az a problémájuk, vagy pedig megvan nekik valami, ami nekünk nincs. Mi meg nem kapjuk meg, mert nem kérjük Istentől. Ha pedig kérjük, nem jól kérjük, mert saját kívánságainkat akarjuk vele táplálni. Itt jött egy felismerésem, hogy saját kívánságaimat minek is akarnám táplálni? Hiszen Isten jelenlétében, amikor Vele töltök időt, megkapok mindent, tehát az egyéb vágyak, kívánságok, saját életem, saját problémáim, azok már mind csak kevésbé lényegesek számomra, nem is érdekelnek annyira, mert ha ott van Isten, akkor mi kell még? Elég Ő! Örültem, hogy erre a felismerésre jutottam, hogy ezt így gondolom, pedig talán egy hete vagy még több ideje nem így éreztem. Felemelő, amikor a Bibliában elolvasok egy részt, ahol leírnak egy negatív lelkiállapotot, és tudhatom, hogy énrám nem az jellemző már, még ha korábban jellemző is volt, most már Isten fontosabb.

Miről szól a hitem, mi a hitem lényege? Sok idő alatt az ember változik, máshogy kezd látni dolgokat. Nyilván a hit alapjai nem változnak, vagy legalábbis nem jelentősen. Az alap Jézus. Más kérdés, hogy mit építünk rá, mit jelent számunkra az életben egész konkrétan.

A gyülekezetben rendszeresen indul bibliaiskola. Ilyenkor a friss hívőknek tartanak oktatást a hit alapjairól. Aki nem friss hívő, az is van, hogy újra elmegy ilyen alkalmakra, hogy újra hallja, amit egyébként már tud, de az ismétlés sosem árthat, már csak azért sem, mert olyan dolog is elhangozhat, amin azelőtt nem gondolkozott el annyira.
Lehet, hogy nagyon sokszor hallottam bizonyos dolgokat, de nem gondolkoztam el rajtuk egy darabig. Miután megtértem, a hit számomra valami Isten felől jövő erőnek tűnt csak. Erre korlátozódott az egész, hogy valamit átélek, amikor Isten megérint, szól hozzám, ez az érintés vagy kijelentés esetleg megváltoztat, meggyógyít. Ez is nagyon jó, de nem csak ez a lényeg. Az érzelmi átélés adta a tudatot, hogy Isten velem van. Idővel aztán feltűnt, hogy a friss megtérőknek szóló bibliaiskolában erről nincs is szó, arról meg pláne nem, hogy milyen jó, hogy érezzük Isten jelenlétét, és hogy ezt átéljük és hogy ezért tudjuk, hogy velünk van és hasonlók.

A közvélekedés talán olyasmit gondol a kereszténységről, hogy a keresztények figyelnek arra, hogy jók legyenek, ne csináljanak rosszat, mert a jó emberek kerülnek a mennyországba, a rosszak a pokolba. Ezért a közvélekedés képviselőit, a nem hívőket rögtön tudatlansággal jellemeztem, akik kívülállóként nem tudnak az érzelmi átélésekről, megtapasztalásokról, Isten érintéséről, a gyógyulásról és arról, hogy Isten szava meg tud érinteni és meg tud változtatni, mivel számomra a hit ezt jelentette megtérésem után. Tehát én is valahonnan onnan kezdtem, amit a közvélekedés mond, majd a megtapasztalásaim után leginkább az érzelmi átélést cseréltem ki erre. De igazából önmagukban ezek az átélések nem is üdvözítenek talán.

Talán nem minden keresztény körökben ismert dolog az alapvető bibliai igazság, hogy a hívő embernek két "része" van, az óember és az új ember. Az óember a bűnre hajlamos, bűnt akar elkövetni, a bűnre van vágyódása, pontosabban a bűn vágyódik az emberre, ezért ha nem vigyáz az ember, bűnöket követ el. Ez ellen nem tudunk mit tenni, természetes folyamat, a hívő is ember és megvan a bűnre való hajlam, és életünk végéig meg is marad. A kérdés, hogy mit csinálunk ezzel a hajlammal, engedjük-e magunkon uralkodni, vagy pedig... Vagy pedig? Mit lehet vele csinálni? Nem hívőként nem sokat, de hívőként már pont erről szól a hívő élet lényege. Jézus meghalt a bűneinkért, meghalt helyettünk, a bűneinket magára vette, és amikor a kereszten a bűneink rajta voltak, megfeszítették őt a bűnökkel együtt. Ha ebben hiszünk, mi is meg tudjuk feszíteni a bűnös, óemberi természetünket, de ez nem megy automatikusan, ezért nekünk kell tennünk! Nekünk magunknak kell nemet mondanunk a bűnnek, ha bármi olyan szituáció jönne, ahol bűnt tudnánk elkövetni. Ez az óember - új ember dolog igen központi a hitéletben. Ugyancsak nem minden keresztény körben ismert dolog a bemerítkezés, pedig az eredeti görög szó erre a baptizma, amit Károli keresztelésnek fordít, és valójában bemerítést, vízben alámerítést jelent, de semmiképpen nem leöntést, lelocsolást, ahogy azt sok helyen értelmezik. Az alámerítkezés azt szimbolizálja, hogy az óemberi, bűnös természetünk velünk együtt a víz alá kerül, az óemberünk ott is marad, és ilyenkor születik meg lényegében a víz alatt az új ember bennünk, és mi már azzal jövünk fel. Igazából a bemerítkezés üdvösségkérdés lenne, és necces, hogy mi lesz azokkal, akik nem hoznak egy saját döntést a bemerítkezés mellett, hiszen az új természetünk a Biblia szerint itt tud megszületni, és enélkül az új természet nélkül nincs bennünk olyan, ami kompatibilis lenne a mennyel, Istennel. A bemerítkezés egy megvallás emberek előtt és Isten előtt is, hogy az ember ezentúl nem a bűnös óemberi természetét akarja szolgálni, hanem máshogy akar élni. De nem csak megvallás, hanem egy szükséges esemény, hogy az új természet megszülessen az emberben, az ótermészet pedig erőtlen legyen. Az erőtlen nem azt jelenti, hogy teljesen el is felejthetjük, már nem képes semmire magától. De képes. Csak mi éppen erőt kaptunk arra, hogy ne engedjük érvényesülni, de ez nem megy magától! Amire már ki akartam lyukadni, hogy ez a hívő élet lényege, hogy a bűn ellen harcolunk.

Vargabetűmmel visszaértem majdnem oda, ahonnan indultam, a közvélekedéshez: Aki jót tesz, a mennybe kerül, aki rosszat, az a pokolba. Vagyis aki felveszi a harcot a bűnnel szemben és nem vétkezik, az üdvözül, aki nem, az nem. Persze ez azért így eléggé tömör és pontatlan is. Egyrészt, mit jelent "jót" tenni és "rosszat" nem? Ezt a Biblia határozza meg. Talán az egyes embereknek, a társadalomnak is van elképzelése arról, ki jó ember, ki nem, vagyis mik a jó cselekedetek és mik a rosszak, de Isten és a Biblia mérvadó ebben. Másrészt pedig, nem csak arról szól ez, hogy ami a Bibliával összhangban van, arra a jóra próbálok törekedni, míg amit a Biblia bűnnek mond, azt próbálom elkerülni. Hanem arról is szól, hogy valóban természetfeletti erőt kapunk ehhez, elsőre a megtérés által, hogy Jézust, mint megváltót megismertük, és így már mindjárt könnyebben megy a jót tenni és a rosszat nem tenni, de még ez nem elég! Amikor épp nem érezzük, hogy Jézus hatalmas erőt ad a jelenlétével, nem érzünk semmit, akkor is a jó cselekedeteket kell keresni, és a rosszakra való késztetésnek ellenállni. De így még mindig nem lennénk teljes mértékben képesek a bűnnek ellenállni és Isten akarata szerinti jó cselekedeteket tenni, ehhez kell a bemerítkezés és a Szentlélekkel betöltekezés. Ha az óemberünk ott marad a víz alatt meggyengülve, akkor fogjuk tudni azt meggyengült állapotban is tartani.

Jó tíz éve valakitől azt hallottam, hogy Jézus azért halt meg, hogy én harcolni tudjak. Ezen persze megakadtam, szektás gondolatnak véltem, hiszen Jézus nem ezért halt meg, hanem azért, hogy ha elfogadom, hogy meghalt értem, akkor üdvözüljek. Nemrég értettem meg, hogy tényleg igaza volt annak, aki azt mondta, hogy Jézus azért halt meg, hogy én harcolni tudjak - a bűn ellen. De ehhez minden nap készen kell lenni és ellene kell állni a bűnnek, tehát ehhez Isten ereje is kell, így Szentlélekkel sem árt betöltekezni minden nap, és az igével kapcsolatban lenni. Az esetleges érzelmi átéléseket, erőt Isten azért adja, hogy ezzel az erővel ne a bűnnek éljünk, hanem a bűnnek nemet mondjunk, és a jó cselekedeteket tegyük meg.

Az érzelmi átélés nem elég, nem az üdvözül, aki azt mondja, "Uram, Uram!", hanem aki cselekszi is az Atya akaratát. Cselekedni pedig így tudjuk, ha aktívan ellenállunk a bűnnek, ez az alap. A bűnös dolgainkat, bűnös természetünket nem tudja Isten megáldani.

A múlt héten többször is kértem ugyanazt az Úrtól. Volt egy számomra zavaró dolog, és ezért imádkoztam, hogy az Úr vegye el. Olykor történik valami, ami rosszul érint, egy bizonyos dolog, és azért imádkoztam, hogy ez vagy ne történjen meg, vagy nekem ne legyen tudomásom a megtörténéséről. Próbáltam úgy vinni az Úr elé ezt a kérésem, hogy minél inkább bibliai módon tegyem. Mondtam, hogy alázattal kérem, meg hogy elismerem, hogy az Úr hatalmas, meg hálát is adtam, meg mondtam azt is, hogy "legyen meg a Te akaratod". Ennek ellenére azt tapasztaltam, hogy az Úr nem hallgatja meg a kérésem, és pont az ellenkezője történik annak, amit kérek. Nem hogy távol tartaná tőlem azt a zavaró dolgot, hanem még gyakrabban is "jön szembe", mint addig. Nem értettem, miért van ez. Lehet, próbatétel, hogy ennek ellenére megmaradok-e abban a hitben, hogy Isten nem ilyen, hanem pont az ellenkezője annak, amit tapasztalok.

Az utóbbi időben ritkán van, hogy személyesen szóljon hozzám az Úr, csak úgy, a semmiből, ma mégis ez történt az istentisztelet elején. Nem volt még sem tanítás, sem semmi olyan inger nem ért, ami által az Úr szólni tudna hozzám, hanem egyszer csak belülről jött gondolat formájában: "Szellemeddel kapcsolódj az Úrra!". Teljesen nyilvánvaló volt számomra, hogy ez mit jelent, bárcsak meg is tudnám itt fogalmazni! Talán mindenki, aki olvassa ezt, tudja, hogy az ember test, lélek és szellem. Tömören, a szellem az a része az embernek, mely megtéréskor megelevenedik, és mellyel Istennel a kapcsolatot tartani tudja az ember. Nem tudom megfogalmazni, hogyan, de istentisztelet alatt, amikor Isten felkeni a prédikátort, hogy az Ő szavát szólja, akkor az embernek ott van a lehetősége, hogy erre a szellemével ráhangolódjon, rákapcsolódjon. Tudatosul, hogy Isten a legfontosabb, és hogy fantasztikus, hogy személyes kapcsolatba lép az emberrel, és ez beindítja az ember belsőjében a rakétákat, a tüzet, és erre az egészre rákapcsolódik az ember. Ez kegyelemből van. Gyakorlatilag ez valami olyasmi, hogy nem az apró-cseprő dolgai vannak az ember figyelmének a középpontjában, vagy a problémái, vagy bármi, hanem ezek helyett Istenre rákapcsolódik és ott belül együtt mozog benne valami az Igével. Ez egyszer s mint egy felszabadító, csodálatos érzés is. Nem az a fontos, hogy milyen kéréseink, problémáink vannak és azokat elmondjuk az Úrnak, hanem hogy a szellemünk rá legyen kapcsolódva az Úrra.

Lehet, az ember olykor próbálgatja keresni Isten jelenlétét, de inkább a problémái kötik le. Jön az ember a kéréseivel, de közben nem hangolódik rá Istenre. Nem az a fontos, hogy a kéréseinket Elé vigyük, hanem hogy Rá legyünk hangolódva, lehetőleg akár a nap 24 órájában. Biztos lehetséges valahogy ez a 24 órás ráhangoltság is.

Sok ember mondta (főleg antikarizmatikusok), hogy milyen dolog már olyanokat imádkozni, hogy „Jézus nevében megtagadom", „megkötözöm", „távozz tőlem Jézus nevében" és hasonlók. Egész filozófiát építettem fel erre, hogy nem jó szuperszelleminek lenni, de valamikor mégis jó így imádkozni. Talán évekig is eltartott, hogy ilyenekről filozofáltam, elméleteket alkottam. Ez nem feltétlen akkora baj, talán természetes, hogy idő kell, mire az emberben helyreállnak a dolgok, hogy Isten kicsoda is valójában és miből áll a Vele való kapcsolatom, miből nem. Gyakorlatilag egész életünkben tanuljuk ezt - is.

Újabban nem szoktam gondolkozni azon, hogy szabad-e így imádkozni vagy nem, és ha igen, mikor. A legfontosabb az Igével, Istennel a kapcsolat, Bibliaolvasás által, ima által. Az imában a hálaadás a fontos, és hogy szívből jöjjön, és hogy Isten jelenlétébe menjek be, Őrá nézzek. Ha ezek megvannak, lehet kötözni, űzni is, vagy kérni valamit az Úrtól. Azt hiszem, ez most ennyi.

Sokáig nem nagyon olvastam a Bibliát. Talán nem értettem, nem tudtam vele mit kezdeni. A prédikált Ige jó volt, éreztem, hogy Élet van benne, de amit olvastam, az csak úgy volt. Talán nagy probléma napjainkban, hogy a keresztények nagyon ragaszkodnak a megszokott Károli-féle Bibliához, pedig nagyon régies a nyelvezete, és mai ember számára nem is igazán érthető. Sok keresztény kívülről tud belőle ismertebb részeket, és ezeket felcserélni egy másmilyen szövegre szokatlan lenne. Sok részt talán én is kívülről tudok belőle, de nem igazán fogom fel, hogy azok a részek pontosan mit is jelentenek.

Nemrég egy barátom a gyülekezetből mutatta, hogy van egy Biblia alkalmazás a telefonján. Különböző bibliafordítások közül lehet választani rajta. Az egyik fordítás nagyon világos, érthető volt, minden szavát egyből lehetett érteni, mai magyar nyelvezetre volt lefordítva. Párhuzamosan lehet olvasni a Károli-fordítást és az új fordítást is.

Gyakorlatilag egyáltalán nem használok telefonos alkalmazásokat, az okostelefonomat is alig használom, régimódi vagyok. Viszont nagyon megtetszett ez a Biblia alkalmazás, és ezt kivételesen letöltöttem a telefonomra. Ez nagyon jó húzás volt, mert azóta minden nap olvasom ezt. Általában az új fordítást olvasom, de időnként a Károlit is megnézem. Amikor gyalogolok, sétálok valahova, útközben ezt olvasom, és közben meg is értem, fel is fogom, amit olvasok. Sosem voltam a híve annak, hogy séta közben valami mást csináljak, akár zenét hallgassak, vagy a telefonomat nyomkodjam, mégis ez lett. Sosem gondoltam volna.

Voltak kétségeim, jóféle keresztény irányzathoz tartozom-e. Annyiféle van, katolikus, protestáns, a protestánson belül is többféle. Honnan tudni, hogy pont ők gondolják a legjobban, akikhez én is tartozom? Jézust, mint személyes megváltómat megismertem, és ők is Őt hirdetik, akikhez járok. De honnan tudni, így kell-e tényleg értelmezni a Bibliát, és nem úgy, ahogy valamelyik másik irányzat? Igaz, korábban én is kapcsolatban voltam más irányzatokkal, akikkel az volt a bajom, hogy egyes igerészeket nem tudnak megmagyarázni úgy, hogy az embert az valamilyen módon megérintse. Míg ahova járok, ott valamit Istenből ismerhetek meg minden igerész által. De még ez is lehetne valami tévedés, félreértelmezés eredménye is. Annyi mindent tanultunk a Bibliáról, és az egész valami különös örömmel töltött el. De biztos, hogy pont ez olvasható ki a Bibliából? Mi van, ha nem ez az irányzat az igaz? Nos, ahogy igazából elkezdtem olvasni a Bibliát, az új fordítást, és közben a régit is néztem, az tűnt fel, hogy pont az van benne, amit tanítottak nekem a Bibliáról, és a Károli-féle szöveggel összevetve, abban is az van, csak nehezebben érthető számomra. Elkezdtem az elejétől olvasni a rómaiakhoz írt levelet, és a korábban tanultakat erősítette meg bennem, mintha újra elmondanák, amiket a Bibliaiskolában hallottam. Sőt, azon túlmenően, ahhoz más ismereteket is adott hozzá, amiket ott nem is tanítottak. Voltak kétségeim, az ördög kitalál mindenféle ostobaságot, hogy a megtérés nem is úgy van a Bibliában, ahogy azt nekem elmondták emberek, és az sem, hogy adjuk át életünket Jézusnak. De ahogy a római levelet elkezdtem olvasni, megbizonyosodtam, hogy ez pont erről szól.

Olvasgattam tovább az Újszövetség leveleit, tetszett, de különösebben nem érintett meg talán. De én csak olvasgattam tovább. Istentisztelet előtt is elővettem a telefonomat és elkezdtem abból olvasni tovább a Bibliát. Akkor egy olyan részhez értem, ami megfogott, és elgondolkoztatott. Megakadtam annál a résznél. Úgy éreztem, egy teher van rajtam, amit le kell dobnom magamról. Egész pontosan az 1. Korintus 10.13-nál akadtam meg. Az új fordítás szerint:

Eddig még csak olyan próbatétel ért benneteket, amely minden más embert is előbb-utóbb elér. Isten azonban hűséges, ezért nem fogja megengedni, hogy túl nehéz megpróbáltatásnak legyetek kitéve. Sőt, amikor a próbatétel kellős közepén vagytok, utat nyit nektek, hogy kiszabaduljatok belőle. Így ki fogjátok bírni a megpróbáltatást.

A Károli-fordítás szerint:

Nem egyéb, hanem csak emberi kísértés esett rajtatok: de hű az Isten, aki nem hágy titeket feljebb kísértetni, mint elszenvedhetitek; sőt a kísértéssel egyetemben a kimenekedést is megadja majd, hogy elszenvedhessétek.

Azt is megértettem ebből, hogy ha nem üzen semmit a Biblia, akkor is érdemes olvasni tovább, mert sose tudni, mikor boltok valami olyanba, ami megérint, megszabadít, vagy megváltoztatja az életem, vagy radikálisan megváltoztat.

Mindegy igazából, a régi vagy az új fordítást olvassuk-e. A lényeg, hogy értsük. Egy ismerősöm azt mondta, ő a Bibliát olvasva tért meg, és a Károli-fordítást olvasta. Lehet, valakinek a régi, valakinek az új fordítás jön be jobban.

Amikor az ember becsöppen ebbe az egészbe, és megbizonyosodik róla, hogy Isten valóban létezik, akkor hirtelen egy olyan világ tárul fel előtte, melyben még nem mindig tud igazán bölcsen döntéseket hozni, hanem főleg az érzelmei alapján rohan, amerre lát. Ez lehet jó is, rossz is. Megtérés ill. Szentlélekkel betöltekezés után az ember érzelmileg feldobottabb állapotban van. Hallottam olyanról, hogy valaki egy népszerű internetes keresztény weboldalt üzemeltetett, és egyszer csak Isten megérintette, szólt hozzá valamit, és ennek hatására ez az illető megszüntette a weboldalát, mert úgy érezte, nem ez az ő elhívása. A weboldalt azonban sok keresztény hiányolta, sajnálták, hogy megszűnt. Maga a weboldal valószínűleg nem volt rossz, és az illető átadhatta volna valaki másnak a szerkesztést, vagy máshogy is megoldhatta volna a dolgot. Ezt valószínűleg nem gondolta át teljesen, ettől még bizonyára jobb lett az élete, közelebb kerülhetett igazi elhívásához. Bár nem ismerem a konkrét esetet és azt sem tudom, melyik weboldalról van szó, de feltételezhető, hogy Isten érintésének hatására valóban megszüntetett az illető egy olyan weboldalt, amit nem feltétlen kellett volna. Hajlamos az ember egy hirtelen isteni érintés hatására egyből, a dolgokat nem átgondolva cselekedni. Olyanról is hallottam, hogy egy fiú és egy lány együtt jártak. A fiú megtért, és első gondolata az volt, hogy szakítania kell a lánnyal, mert ő nem hívő. El is kezdte megtenni a lépéseket a szakítás érdekében, és közben kiderült, a lány is nyitott a megtérésre. Így hát az a gondolat is, hogy szakítani kell, egy elhamarkodott döntés volt, nem gondolta át az illető pontosan, mi is lenne jó. Vagyunk tehát néha úgy, hogy „nem gondolkodunk".

Visszatérve a kezdő gondolathoz, megtérés és Szentlélekkel betöltekezés vagy egyéb isteni érintés következtében sokszor van, hogy az ember spontán, meggondolatlanul hoz döntéseket, vagy a hangsúlyt az érzelmekre teszi. Ez természetes, mindannyian átesünk ezen. Azonban az Istennel való személyes élmény lényege inkább az, hogy elrejtsük a szívünkbe, hogy Isten valóban létezik. Nincs mindig az ember feldobott érzelmi állapotban, ilyenkor az Istennel való személyes élmény átélése is a nullán van. Azonban már volt élményünk ilyen legalább egyszer, és erre alapozva újra az Úrra emelhetjük tekintetünket és újra átélhetjük vele a közösséget, akár érzelmileg is - de nem az érzelem a fontos! A fontos az, hogy minden nap keressük Isten jelenlétét (ami valójában mindig ott is van, csak nekünk kell őfelé fordulnunk), és minden dolgot hátrább kell tenni az életünkben, hogy Isten bármit el tudjon venni, meg tudjon változtatni bennünk, ha akar.

Istentiszteleten is például a dicséret alatt hajlamos az ember ezermillió dologra figyelni, amit érzékszervekkel érzékelni lehet, nem pedig az Úrra. Hajlamos az ember egyrészt másokra figyelni, ki mit, hogyan és miért csinál. Hajlamos arra várni, hogy érzelmileg átélje Isten jelenlétét, érintését. Hajlamos az ember átlag felettinek mondani az istentiszteletet, ha sok, érzékszervekkel érzékelhető megnyilvánulása volt a Szentléleknek, és kevésbé jónak, ha nem nagyon voltak ilyen megnyilvánulások. Pedig nem ettől függ, jó-e az istentisztelet! Velem sokszor volt olyan, hogy nem tudtam megállni, le kellett ülnöm, vagy elestem az Úr jelenlététől, vagy egyéb látható dolgok is történtek velem, és másokkal is, de kb. ugyanolyan ember voltam istentisztelet után is, mint előtte. Ma olyan istentisztelet volt, hogy nem igazán volt erős érzelmi átélésem, másoknak sem igazán voltak megnyilvánulásaik, és a prédikáció sem volt számomra túl érdekes, mert pont nemrég gondolkoztam hasonló dolgokon, mint amit a prédikációban is elmondtak, nem nyújtott újat. Viszont mikor istentisztelet után hazaértem, akkor vettem észre magamon, hogy mintha más lennék, máshogy viszonyulok egyes dolgokhoz.

Nagyon jók a Szentléleknek a látható megnyilvánulásai is, nem ezek ellen beszélek! Nagyon jó, amikor érzékszervvel érzékelhető módon nyilvánul meg a Szentlélek valakin, mert a láthatatlannak ez a fajta megnyilvánulása érzékelhető módon, ez akár üzenetet, kijelentést is hordozhat (ahogy például a nyelveken szólás, hiszen lehet magyarázata). De „ne akarjunk semmit"! Ne várjuk, hogy ez, az vagy amaz történjen, így vagy úgy éljük át Isten jelenlétét. „Legyen meg a Te akaratod!" - ne az én akaratom - ettől még lehet akaratunk, lehetnek terveink, de engedjük, hogy az Úr úgy tegyen, ahogy akar.

Nézzünk az Úrra, a jelenlétét keressük! A jelenléte ott van, csak nekünk kell a függönyt félrehúzni. Ne azért húzzuk félre a függönyt, mert el akarunk esni az Úr jelenlététől, vagy mert bármit is várunk tőle! Egyszerűen azért húzzuk el a függönyt, mert sajt. Nem érdekes semmi más, csak az Úr jelenléte, és az jó! De nem is azért, mert jó, hanem mert... mert. Mert mi mást kéne mégis tenni, ha nem a függönyt elhúzni? Egyszerűen az ember érzi, hogy nincs jobb a függönyelhúzásnál. Nem is az, hogy nincs jobb, hanem az valami olyan, amit nem lehet leírni. Talán nem is azért, mert az nekem jó, hanem mert csak. Ránézünk az Úrra és megvidámodunk. Gyönyörködünk az Úrban. Miért? Csak. Egész egyszerűen ránézünk az Úrra, és nem kell számítani semmire, sem arra, hogy elesünk a jelenlététől, sem arra, hogy megvidámodunk, vagyis nem ezzel a céllal nézünk rá, hanem csak. Persze ettől még nem úgy fogunk az Úr jelenlétéből eljönni, ahogy odamentünk. Talán elesünk, talán megvidámodunk, de biztos, hogy valami történni fog, de nem is az a fontos, hogy mi fog történni. Illetve fontos, nagyon is, hogy milyen természetfeletti dolog történik velünk, de szerintem nem ezért kell az Urat keresni, hanem Önmagáért. Aztán lesz, ami lesz, vagy nem lesz, ezzel ne is foglalkozzunk, ezt bízzuk Rá. Persze ez nem jelenti azt, hogy ha meg vagyunk terhelve, akkor nem kereshetjük az Urat abból a célból, hogy levegye rólunk a terheket - bár ehhez az is kell, hogy ne ragaszkodjunk a terhekhez, hanem engedjük, hogy levegye. De nem is érdemes megvárni, míg meg leszünk terhelve, előtte is elhúzhatjuk azt a bizonyos függönyt és ránézhetünk az Úrra.

A lényeg, alapvetően az Úrra nézzünk, a láthatatlanra! Ne a láthatókat, a megnyilvánulást, az érzelmi átélést vagy bármi mást keressünk, hanem alapvetően csak az Urat. Utána már, ha a jelenlétében vagyunk, elmondhatjuk neki azt is, mi az, ami fáj, mi az, ami nincs, de még ez se legyen a célja annak, hogy az Urat keressük. Az Urat Önmagáért keressük. Utána a jelenlétében még persze kitalálhatjuk, mit mondjunk Neki, de oda szavak sem kellenek feltétlen.

Sokszor érzi az ember úgy, hogy nincs jó kapcsolatban Istennel, ezért, azért, vagy amazért. Talán éppen olyat tettünk, amit nem kellett volna, vagy keveset imádkoztunk, nem olvastunk Bibliát, dühösek, idegesek, ingerültek, stb. lettünk. Az agyam azt mondja, most távol vagyok Istentől. Az érzéseim, érzelmeim azt mondják, távol vagyok Istentől. Rossz dolog történt velem, amit Isten megakadályozhatott volna, de nem tette, és emiatt haragszom rá.

Mindettől függetlenül van a megtért, Szentlélekkel már egyszer betöltekezett ember szívében egy különleges hely. Lehet, az ember az agyával vagy az érzéseivel azt mondja, most nem szeretem Istent, most távol vagyok Tőle, eltávolodtam Tőle vagy Ő haragudott meg rám. De a szívében az embernek ott van egy kút, amiről csak le kell venni a fedelet és engedni kell, hogy jöjjön belőle a friss víz. Ez a kút mindig ott van, akármit gondolsz, akármit érzel, ez a kút mindig megnyitható. Nem tudom, ki hogyan van vele, de amikor elmegyek gyülekezetbe, és elkezdődik a dicséret, énekelni kezdünk az Úrnak, akkor mindig valahol repesve várom belül, hogy találkozzak Istennel. Dicsérni akarom Őt. A gondolataimtól és érzéseimtől függetlenül tudom valahol a szívem mélyen, hogy szeret engem és én is szeretem Őt, és ennek a valóságába belecsöppenhetek a dicséret által. Mindegy, milyen nehézségeim vannak az életben, amibe Isten beleengedett és nem húzott ki belőlük, bár megtehette volna, mindegy, mit érzek, ezeket akkor is van lehetőség félretenni és átadni magam annak, amit a szívem mélyén tudok: Isten szeret engem és én is szeretem Őt. Ha máskor nem, megtéréskor mindenkinek volt már valami megtapasztalása arról, hogy Isten szereti őt, és ez arra indítja, hogy viszontszeresse Istent. Ez a viszontszeretet ott van az ember szívében mindig, csak elő kell hívni!

Idővel feltűnt nekem, hogy mennyire más vasárnap, amikor az Urat dicsérem, és mennyire mások a hétköznapok. Egyre feltűnőbb volt az űr a két állapot között, és mindig azt hittem, valami nagyon misztikus módon lehet csak legyőzni a kettő közötti űrt. Ahogy dicséret közben az ember gyakorlatilag bármikor RÁEMELHETI TEKINTETÉT az Úrra és rá nézhet és neki énekelhet, kifejezve a viszontszeretetet Isten iránt, úgy a hétköznapokban is bármikor az ember FELEMELHETI TEKINTETÉT az Úrra és ránézhet. Sajnos nem tudom pontosan leírni, hogyan kell ezt csinálni, de aki egyszer már találkozott Isten szeretetével, talán érti ezt. Nem arról van szó most, hogy mondj valamit az Úrnak, imádkozz, akár a Biblia szavaival, akár saját problémádat vidd elé, akár nyelveken imádkozz. Nem erről írok most! Lehet csak úgy dumálni Istenhez, hogy nem emelem a tekintetem közben rá. Talán ez sem feltétlen rossz, de az igazi az, ha FELEMELEM A TEKINTETEM AZ ÚRRA és úgy szólok hozzá. Szinte talán megakadályozhatatlan, hogy ez, amikor így szólni kezdek hozzá, ne hálaadás legyen. Ez spontán jön fel az ember szívéről. BÁRMIKOR LEHETŐSÉG VAN AZ ÚRRA EMELNI A TEKINTETED! Nem igényel időt, nem kell alfába lemenni hozzá, egy másodperc az egész. Lehet ezzel kezdeni a napot. Lehet ezzel fejezni be a napot. Lehet napközben akármikor is csinálni, mondjuk útközben vagy tömegközlekedésen kissé problémás megoldani. De, ha mást nem, legalább ránézünk egy pár másodpercre az Úrra rohanó világunkban, és pár másodperc alatt is akár felvidulunk tőle:

Akik ő reá néznek, azok felvidulnak (Zsolt. 34. 6.)

Hajlamos az ember a láthatókra nézni, az értelmére támaszkodni és így megmagyarázni, hogy miért vagyok távol az Úrtól, miért haragszom Istenre a nehézségeim miatt, vagy milyen bűnöm van, ami miatt Isten haragszik rám. Hajlamos az ember az érzéseire támaszkodni, például frusztrált, dühös, ingerült állapotban azt gondolni, hogy na most aztán Istentől úgy eltávolodtam, mint a pinty. Hajlamosak vagyunk az értelmünk és az érzéseink mezején hosszasan bolyongani, kerülgetni a mező közepén mindig hozzáférhető kutat, mint macska a forró kását. Pedig ott van mindig. Nem is kell gyülekezetbe menni hozzá, bármelyik pillanatban ránézhetünk az Úrra! És ha már ránézünk, érdemes rajta tartani a tekintetünket és kicsit beszélgetni is Vele. Nem kell feltétlen semmit sem csinálni, ha az Úrra nézünk, nem kell várni semmit, hogy mi fog történni, milyen érzés fog betölteni, el fogunk-e esni, vagy bármi - egyszerűen csak ránézünk, mert szívünk mélyében az van, hogy rá akarunk nézni, mert az jó. Talán erre mondja a zsoltár:

Gyönyörködjél az Úrban (Zsolt. 37.4.)

Az ember test, lélek, szellem. A szelleme az embernek csak megtéréskor elevenedik meg, így betekintést nyerünk egy új dimenzióba. Hajlamos az ember erről megfeledkezni. Pedig akármi történjen is, az egyszer már megtért ember a szíve mélyén akkor is tudja, hogy Isten szereti Őt és ő is viszontszereti Istent. Ott van ez akkor is, ha a halál árnyékának völgyében jár is az ember.

Hiszem, hogy ezzel kezdődik minden említésre méltó a hívő ember életében, ha rendszeresen az Úrra emeli tekintetét, és így imádkozik hozzá. Gyakorlatilag ezen áll vagy bukik minden. Ahogy már korábban írtam, nem az a hívő élet lényege, hogy ne vétkezzünk, sem nem az, hogy erkölcsi törvényeket vagy bármiféle törvényeket tartsunk be, hanem a rendszeres, élő kapcsolat az Úrral!

Én igazságban nézem a te orcádat, megelégszem a te ábrázatoddal, midőn felserkenek. (Zsolt. 17. 15.)

Valaki pedig abból a vízből iszik, amelyet én adok néki, soha örökké meg nem szomjúhozik; hanem az a víz, amelyet én adok néki, örök életre buzgó víznek kútfeje lesz ő benne. (János 4. 14.)

Néha sikerül valamit megtapasztalnom. Néha sikerül félretenni a földi életem kérdéseit, problémáit és Isten dolgait tenni a helyükre. Néha sikerül megérteni, hogy igazából minden mindegy, mi hogyan van az életemben, csak egy a lényeg, hogy Isten legyen ott. Néha sikerül átélni, hogy nincs jelentősége annak, ami miatt én aggódom, aminél én leragadok, ami tönkre akarja tenni az életem, mert állandóan arra figyelek.

De soha nem sikerül pontosan leírni, mi is ez. Bolondnak nézhetnek, hogy ilyeneket mondok, hogy „minden mindegy", mert flegmatikusnak, ostobának tűnhetek.

Soha nem sikerül szavakkal megfogalmazni semmit, ami Isten dolgaival kapcsolatos. Nagyon jó a Szentszellem vezetése. De nagyon rossz kifejezés az, hogy „a Szentszellem vezetése": Ha kimondom azt a szót, hogy Szentszellem, akkor gondolok valamire, amit ez a szó jelent. Olyasvalamire gondolok, amit eddigi földi életem során az eddig tapasztalt dolgok alapján össze tudtok rakni és aminek a Szentszellemet el tudom képzelni. De a Szentszellem nem ez, nagyon nem! Ha kimondom azt a szót, hogy vezetése, szintén az eddigi földi életem során a vezetésről, mint olyanról összeállt kép jelenik meg bennem, és ez nagyon nem az, amit a Szentszellem vezetésének nevezni lehetne. Megkötözöm magam szinte akkor is, ha imádkozom, mert a szavaim földi fogalmakhoz kötődnek a lelkemben, amikor kimondom őket, a földi pedig nagyon messze van a mennyeitől. Ha kimondod a szót, hogy „Szentszellem", ne gondolj semmire, ne gondolj arra, amit a Szentszellemnek tartasz, mert nem az! Amire gondolsz ilyenkor, az a földi tapasztaltaidon alapul. Ha azt mondod, „követni akarlak, Uram", ne gondolj bele, mit jelent a „követni" szó, mert Isten országában nem azt jelenti, ami eddigi életed során kialakult benned a „követés" fogalmáról. Nem azt jelenti, hogy felemeled az egyik lábad, erőt fejtesz ki, előrébb rakod a lábad, majd a másik lábaddal is megteszed ugyanezt, és így mész arra, amerre az Úr jár előtted. Nincs szó ilyen fizikai erőkifejtéses dologról. Egyszerűen félreteszel minden mást, ami számodra fontos lehet és nem tulajdonítasz nekik nagy jelentőséget, így tudod az Urat „követni", de ez a követés csak nagyjából jelenti azt, amire gondolsz. Ha belekapaszkodsz az Úrba, Ő húz magával, amerre megy. Soha nincs szó erőlködésről, erőkifejtésről, mint amikor fizikailag követ valakit az ember és mindig erőt fejt ki a lábával, ahogy megy valaki után. A földi tapasztalataidon alapuló elképzeléseidet felülírják valahogy a mennyei dolgok, mert te magad tartod őket kevésbé fontosnak, és megragad az Úr „vezetése".

Amikor az ember alszik, félretesz mindent. Félreteszi az érvelését, igazságérzetét, követeléseit, elképzeléseit, mert az agya is pihen. Szoktam néha éjszakára halkan a háttérben betenni az audio Bibliát, azaz valaki felolvassa a Biblia szövegét. Amikor éjszaka egy-egy pillanatra felébredek és hallom, ami szól, teljesen másként hat rám. Meghallok belőle valami olyat, amit nem hallanék meg akkor, ha az agyam teljes erőbedobással a földi dolgokba és a saját igazságérzetembe, elképzeléseimbe, elvárásaimba kapaszkodna. Ha az ember tényleg megüresíti saját magát, akkor fogja megérteni, Isten mit akar.

Az embernek megvannak a mindennapi szokásai, elképzelései, rutinszerű cselekvései: felkelek, megmosakszom, megreggelizem, felöltözöm, elindulok a munkába mindig szigorúan ugyanazon az úton, stb. Az ember talán felháborodik, amikor ezekbe a rutinszerű dolgokba valami becsúszik, és nem tudja úgy csinálni, ahogy minden nap csinálta. Nem tudok ugyanazon az úton menni, mert felújítják az utat, vagy mert lerobban a busz és öt megállónyi távolságot valahogy máshogy kell áthidalnom (ilyen énvelem pont történt is már) - talán taxit kell hívnod és a taxissal olyan dologról fogtok beszélgetni, ami teljesen megváltoztatja az életed. Nem tudom ugyanazt a ruhámat venni fel, amit szoktam, mert véletlenül leöntöttem. Azonban ezek a rutinszerű dolgok sem fontosak annyira, hogy nagyon ragaszkodni kéne hozzájuk. Mindent lehet mindig teljesen máshogy is csinálni. A műsorváltoztatás jogát hagyjuk meg! Isten szereti a napi rutinos dolgokat is felborítani, beletenni valami újat, ami nincs mindig. Lehet, csak teszed a hétköznapi dolgaidat és közben történik valami, ami nem szokott. Talán találkozol valakivel, akivel nem is gondoltad volna, és talán olyan dolgokról beszélsz vele, ami megváltoztatja az életed vagy valami különleges dolgot idéz elő. De saját magunktól is változatosabbá tehetjük mindennapjainkat, ezzel is kifejezve, hogy nem ragaszkodunk semmihez. Saját magunktól is mehetünk munkába kivételesen egy másik úton, vehetünk fel másik ruhát, mint amit szoktunk, mehetünk másik boltba, vagy szóba elegyedhetünk valakivel, akivel eddig nem beszéltünk, stb. A lényeg, hogy semmihez ne ragaszkodjunk túlságosan, mert semminek nincs akkora jelentősége, ahogy azt mi gondoljuk.

Isten szereti félretetetni a megszokott földi dolgokat, és valami újat adni helyettük. Az ember azt gondolja, mindig az a legegyszerűbb, a legrövidebb módja a dolgok elintézésének, ahogy ő azt megszokta és minden nap rutinszerűen csinálja. De valamikor az felborulhat. Kiderülhet, hogy amit az ember bonyolultabbnak gondolt és ezért talán soha nem próbált volna ki, azt kénytelen lesz kipróbálni, mert történik valami rendkívüli, és kiderül, hogy nem hogy nem bonyolultabb az, amit annak gondoltunk, hanem jóval egyszerűbb.

Nagyon nehéznek tűnhet megérteni, mi a hívő élet lényege. A hívő élet lényege nem az, hogy ne vétkezzünk, ne kövessünk el bűnt. A hívő élet lényege, hogy kapaszkodjunk Isten jelenlétébe és menjünk Ővele. Az ember akarva-akaratlanul elvárásokat támaszt saját magával szemben, hogy mit kell, mit nem kell csinálni, pedig ez nem erről szól. Ha az Úrba kapaszkodsz és engeded, hogy vigyen, amerre Ő megy, akkor nem csak érteni fogod, hogy pontosan neked mit is kell és mit is nem kell csinálnod, hanem olyan erőt is kapsz hozzá, amiről nem is álmodtál volna.

A kulcs, hogy semmi nem annyira fontos, hogy körömszakadtáig ragaszkodnunk kelljen hozzá: sem a lakóhelyünk, sem a munkahelyünk, sem a szerelmünk, sem a napi rutinszerű cselekvéseink, sem a hobbink, sem az étel, sem a ruházat, sem a problémáink, sem a saját igazságérzetünk, de még a saját életünk sem. Bármelyiket képesek legyünk elengedni, valami másra cserélni, ha épp annak van az ideje.