Nemrég hallottam egy tanítást, ami nagyon szíven ütött, erről fogok most írni.
Talán szándékosan is kerültem mindig ebben a blogban az árnyoldalát a dolgoknak. Isten szeret, Isten jó, mindig csak erről beszéltem, talán direkt akartam elfedni az „árnyoldalt", hogy Istenről és az egész hitről csak és kizárólag a lehető legjobbat mutassam be minden idetévedő számára, legyen az olvasó akár keresztény, akár bármilyen más meggyőződésű. Istennek azonban nincs szüksége arra, hogy „megvédjék", hogy bizonygassák Róla, hogy Ő mennyire jó, és csakis jó. Van egy mondás, miszerint a Bibliának nincs szüksége arra, hogy bizonygassuk az igazságait, mert a Biblia saját igazát bizonyítja be. Amit mi emberek tehetünk, hogy elmondjuk, amit megértettünk, megtapasztaltunk, akár a rosszat is, úgy, ahogy volt, ahogy átéltük, ahogy megtapasztaltuk.
Ha már árnyoldalról kell beszélni, fontos azt is tisztázni, hogy árnyoldala nem Istennek vagy nem a keresztény hitnek van. Isten jó, és csakis jó, akármi is történik. A keresztény hit, ha az valóban összhangban van a Bibliával és a valósággal, és valóban az élő Isten leképeződése az a hívőben, nem pedig részben vagy egészben a hívő agyszüleménye, akkor a keresztény hit is azt kell, hogy mondjam, jó úgy, ahogy van, és nincs árnyoldala. Az árnyoldal, amiről most szó van, nem Isten, vagy nem a keresztény hit velejárója, hanem a földi élet velejárója. Ezért akkor is ott van, ha az ember nem hívő, hanem mondjuk teljesen ateista, vagy valami teljesen másban hisz, mint Isten egyszülött Fiában. Nem a keresztény hívő ember életének van árnyoldala, hanem általában véve az emberi életnek, és ez többé-kevésbé (de sok esetben bizony többé) erőteljesen kihat a keresztény hívőre is.
Isten elküldte az egyszülött Fiát a Földre, ezzel a bűntől megváltott minket. Ez a megváltás nem automatikus! Kell hozzá az ember is! Csak akkor leszel megváltott ember, ha tudatosan elfogadod, hogy Jézus megváltott téged is. Ha ezt elfogadod, akkor személyes kapcsolatod lesz Istennel, de még ez sem jelenti azt, hogy onnan kezdve minden automatikusan teljes örömmel és boldogsággal fog történni tovább az életedben. A személyes kapcsolat Istennel azt jelenti, hogy szabad akaratod van fenntartani vele ezt a kapcsolatot, tehát akár megteheted azt is, hogy nem foglalkozol vele. Ő pedig soha nem fogja rád erőszakolni magát. Finoman időnként üzen valamit, küld valami jelet, vagy valamilyen módon tudatni akarja veled, hogy szeretne veled beszélni, amit ha akarsz, teljesen figyelmen kívül hagyhatsz.
Azzal, hogy Isten elküldte Jézust, hogy higgyünk benne, „csak" a vele való személyes kapcsolat lehetőségét jelenti számunkra, önmagában sokszor semmilyen más problémát nem old meg. Az élet különféle problémáit nekünk kell megoldanunk, olykor Isten segítségével, olykor látszólag teljesen magunkra hagyva.
Az élet különféle problémái pedig sokszor nem gyengék. Főleg gyerekkorában az ember ki van szolgáltatva a környezetének, és olyan hatások érik, melyek a személyiségét is erőteljesen formálják, és későbbi életét is teljesen meghatározhatják. Akár a családi háttér, akár egyéb hatások, körülmények is meghatározóak lehetnek. Komoly lelki sérüléseket is lehet szerezni, amik miatt az ember később nem tud teljes életet élni, nem tudja azokat az áldásokat átvenni, amiket Isten készített a számára. Amit a gyerek a családban és úgy általában maga körül tapasztal, azt érzi természetesnek, az lesz számára az etalon, akkor is, ha valójában nagyon nem követendő. Emiatt aztán akár felnőttkorban is sokszor képtelen az ember észrevenni, hogy nem úgy kéne csinálnia a dolgokat, ahogy csinálja, annyira beléje ivódtak gyerekkorától kezdve bizonyos szokások, bizonyos gondolkodásmód, életvitel és hasonlók. Sokszor mások is mondják neki, hogy "te, figyelj már, ezt ne így csináld, mert tiszta gáz, nem jutsz így semmire", és hiába mondják, nem képes felfogni, hogy máshogy is lehetne csinálni. Vagy ha fel is fogja, akkor is teljesen idegen számára és nem tud vele mit kezdeni. Ez egyfajta örökség, amit az ember a szüleitől, őseitől örököl, részben ezt nevezi a Biblia az ősöktől örökölt hiábavaló életnek.
Amit az ember az ősöktől örököl, gyerekkorából magával hoz, azok között lehetnek nagyon durva dolgok is. A tanításban, amit hallottam, a prédikátor egy lányról beszélt, akit gyerekkorában valamelyik családtagja rendszeresen megerőszakolt. Nekem már itt elszakadt a cérna, és vegyes érzések voltak bennem végig a tanítás többi része alatt, Istennel szemben is. A prédikátor szerint ez a lány húsz éves korára olyan volt, mint akin végigment az élet, mintha kb. 70 éves lenne. Húsz éves kora körül megtért, és megtapasztalta Isten szeretetét, nagyon pozitív átélései voltak, rajongott Jézusért. Ezzel sajnos azonban nem oldódtak meg azok a problémái, amiket gyerekkorából cipelt magával. A gyerekkori hatások kihatottak életmódjára is, ő maga rendszeresen elbukott paráznaságban, különböző férfiakkal alakultak kalandjai, amiket utána rögtön meg is bánt és elmondta pásztorának. Sajnos, mondhatni, hiába volt a megbánás, nem tudott változtatni ezen, újra és újra elbukott ugyanabban a bűnben. Tömören, aztán hozzáment valakihez, akihez nem kellett volna, és a pásztora nem is adta össze őket. Ez a házasság azonban nem tartott sokáig, talán fél évig sem, és talált egy másik férfit a lány. Újra a pásztorához ment, hogy „válassza szét őket". A pásztora most azt mondta, ezentúl többet nem tud az ő pásztorlásában részt venni. Gyakorlatilag elengedte, hogy csináljon azt az életével, amit akar, amit tud - ezt a részét nem így mondta a prédikátor, aki a lány pásztora is volt, csak nekem jön le ez. Kérdezte-e bárki is a lánytól, hogy meg akar-e születni? Nem. Kérdezte, hogy melyik családba akar megszületni? Nem. Belecsöppent valamibe, itt most Istent toljuk félre: ezt dobta a gép. Tehet-e ő erről az egészről? Nem. Tehet-e arról, hogy egy ilyen háttér után nem tudott csak úgy hirtelen tiszta életet élni? Nyilván neki is szerepe volt ebben, de alapvetően, akinek nem ilyen a gyerekkora, annak nem kell ilyen lehetetlen, megoldhatatlan dolgokkal küzdenie, tehát végső soron nem az ő hibája volt, hiszen a bűnét mindig megbánta, csak nem volt képes nem elkövetni. Közben megtért, rajongott Jézusért, de ez sem oldotta meg a problémát. Hozott egy örökséget magával a családjából, ami egy az egyben meghatározta az életének nem kicsi részét. És lehet, ha megfeszült volna, se tudta volna ezt máshogy csinálni. És ehhez még hozzá jön, hogy a pásztor felhagyott a pásztorlásával. Nem tudom, ez mit jelent, arra kérte-e, hogy ne keresse többet egyáltalán, vagy emberileg, lelkileg attól még valamiféle segítséget hajlandó volt-e még adni neki a nyilvánvalóan nem éppen rózsás élethelyzetben. Ezt nem tudom. Lehet, hogy valahol úgy van, hogy ha valami nagy hülyeséget csinál az ember, akkor a pásztor elküldi, hogy amíg nem tér meg teljesen és nem gondolkozik biblikusan, addig ne is keresse. Lehet, hogy valahol nem így van, nem tudom. De az biztos, hogy ebben a helyzetben is szüksége van az embernek valakire, aki nem megtéríteni akarja minden áron, hanem megérteni, ezzel is hozzásegítve, hogy majd később esetleg igazán meg tudjon térni a bűneiből és olyan életet tudjon élni, ami Isten előtt is kedves.
A tanításban ennyi hangzott el erről a lányról. Nem tudom, azóta mi lett vele.
A tanítás hátralevő részében arról volt szó, hogy gyakorlatilag minden embernek dob valamit a gép. Egyeseknek olyat dob, hogy ha meg is térnek, akkor is még évtizedekig elvannak a küzdelmekben és nem jutnak egyről a kettőre, másoknak pedig hiphop ott van minden. Egyesek olyan dolgokat hoznak magukkal gyerekkorukból, amik a legkevésbé összeegyeztethetők a normális életvitellel, de mivel ezt látták maguk körül gyerekkorukban, számukra ez a természetes és az is marad sokáig, ha belegebednek is.
Isten nem szabadít meg az óemberünktől, az őseinktől örökölt hiábavaló életünktől, életvitelünktől, gondolkodásmódunktól, legalábbis egyáltalán nem automatikusan. Ezek ellen az embernek magának kell küzdenie. Ehhez a küzdelemhez segítséget ad Isten, olykor sokat, máskor meg látszólag teljesen magára van hagyva az ember. Van olyan keresztény barátom, aki már felnőtt volt és bőven keresztény volt, amikor nagyjából egy hajszál választotta el az öngyilkosságtól. Úgy volt, hogy megteszi és meg is akarta tenni, annyira nem volt elviselhető számára az élet, amit a gép dobott neki. Ahogy mesélte, amikor meg akarta tenni, akkor szólt hozzá Isten valamit, és azért nem tette meg végül.
Isten jó, Isten szeret. Ő biztosan nem akar rosszat nekünk, én ebben biztos vagyok. Amikor megtapasztalásaim voltak Vele, akár nehézségekben is, az mindig jó volt, sőt mindig a legjobbat adta, amit más nem adhatott volna. A saját életem problémáiba, részleteibe nem szeretnék itt belemenni. Próbáltam megoldásokat keresgélni azokra a dolgokra, amikről fogalmam sem volt, hogyan lehetne megoldani, és gyakorlatilag nem jutottam előbbre. Ha Isten jelenléte és érintése semmit nem is segített a probléma megoldásában, akkor is azt kell mondanom, hogy annál jobb dolog akkor, amit kaphattam volna, nincs, nem volt. Akik gyakorlatilag a problémák megoldására szakosodtak, azok sem értek nyomába sem annak, amit Isten jelenléte jelentett a nehézség alatt. Nem hogy nyomába sem értek, de szó szerint eltörpültek mellette teljesen.
Lehet, hogy az ember sokszor tudja is, hogy mit kéne csinálni, de nem megy, nem tudja megtenni, ami egy nagy lépést jelentene a hiábavaló életből való kilépéshez. Sok minden lehet, sokféle sors van. A prédikátor szerint évtizedekig is eltarthat, mire helyreállnak a dolgok egy ember életében.
Tudni kell, hogy vannak dolgok, amiket Isten nem fog megtenni az ember helyett, ez pedig a lélek betuszkolása az üdvösségbe. A lélek, amire rárakódnak a gyerekkori vagy akár azelőtti dolgok, meg az óember, meg a bűnök elleni küzdelem. Megtérése után az ember nem akar vétkezni, mert más lett az értékrend, így magától képessé válik arra, hogy ne is vétkezzen, mert nem érzi jól magát úgy, nem is vágyik arra, hogy elkövesse azokat a bűnöket, amiket régen. De vannak olyan bűnök, olyan dolgok, amikkel már nem ilyen egyértelmű a helyzet.
A megoldás, amit a prédikátor mondott, és én is sokszor írtam itt a blogban, hogy nem kell a saját életünkhöz, saját céljainkhoz, vágyainkhoz olyan nagyon ragaszkodni. Nem a magam tulajdona vagyok, hanem Istené. Istent mindennél jobban szeretem, és ezért az Ő akaratát akarom, hogy meglegyen, ne az én akaratom. Az én akaratomba tartozik bele az is, ami az óember, az ősöktől örökölt hiábavaló élet, no meg a bűnök. Ezek az ember vágyait, akaratát próbálják irányítani. De nem olyan fontos a saját akaratom, saját vágyaim, hanem Isten a fontos, hogy Ő mit akar. "Aki szereti a maga életét, elveszti azt; és aki gyűlöli a maga életét e világon, örök életre tartja meg azt." (János.12.25.) Átadom neki az életem, leteszem az életem a kezébe megtéréskor. A bemerítkezéskor (ami nem csecsemőkorban van) kinyilvánítom, hogy nem a régi természetemet, az ősöktől örökölt hiábavaló életemet akarom követni, az óemberemet, az ott marad a víz alatt, meggyengül, és az új természet jön fel a víz alól, amely Istent akarja követni és neki akar engedelmeskedni. "Legyen meg a Te akaratod - ne az enyém!"
A barátom, aki régen öngyilkos akart lenni, ő maga mondta, hogy Isten jó és szeret. Lehet, hogy az ember elvan a problémáival és lehet, olyan, mintha magára lenne hagyva, mert ezt dobta neki a gép. Nem ismerem az összes módszert, amit a nem hívők és a tudomány találtak ki az ilyen problémák megoldására, csak kis betekintésem volt ilyenekbe. Nem tudom, hány ember életét tudták a nulláról helyreállítani ezzel. Ha sokszor nehéznek és lehetetlennek is tűnik hittel keresztülmenni a nehézségeken, még akkor is ez tűnik a legjobbnak. Eleve magának a hitnek az alapja is pont erről is szól, hogy a bűnökön kívül az ilyen értelmetlen, megoldhatatlannak tűnő, hiábavaló életét igyekszik az ember elhagyni, amely bemerítkezéskor ott marad a vízben, meggyengül, így már nem kerekedik az ember fölé, hanem az ember kerekedhet föléje.
A megoldás nem az erőlködés, hanem az Istennel való személyes kapcsolat. Ha Vele töltök időt, akkor más leszek, előbb-utóbb ez meglátszik az életemen is. Hogy miért is kellenek ehhez évtizedek, miért olyan nehéz sokszor megérteni, hogy mit is kéne csinálni, vagy hogy előbbre jusson az ember... nem tudom. A Föld, ahol vagyunk, egy olyan hely, ahol az ördög is jelen van és nem hagyja nyugton az embereket. Ennek van előzménye is, hogy ide kerültünk mi emberek és az ördög is itt maradt, ebbe most nem mennék bele, de fontos tisztában lenni azzal, hogy hol vagyunk: nem a mennyben, hanem egy küzdőtéren, ahol ott van az ellenség is. De nem csak az ellenség van itt, hogy gyerekkorunktól kezdve, vagy már azelőttől kezdve „boldogítson" minket közvetve más emberek által, vagy akárhogyan, hanem Isten Szelleme is itt van, aki valóban boldogítani akar minket (boldogítani, hiszen az Ő öröme a mi erősségünk), csak nem erőszakolja ránk magát, hanem nekünk kell keresnünk, és legyőzi a világot!
