Sokszor érzi az ember úgy, hogy nincs jó kapcsolatban Istennel, ezért, azért, vagy amazért. Talán éppen olyat tettünk, amit nem kellett volna, vagy keveset imádkoztunk, nem olvastunk Bibliát, dühösek, idegesek, ingerültek, stb. lettünk. Az agyam azt mondja, most távol vagyok Istentől. Az érzéseim, érzelmeim azt mondják, távol vagyok Istentől. Rossz dolog történt velem, amit Isten megakadályozhatott volna, de nem tette, és emiatt haragszom rá.
Mindettől függetlenül van a megtért, Szentlélekkel már egyszer betöltekezett ember szívében egy különleges hely. Lehet, az ember az agyával vagy az érzéseivel azt mondja, most nem szeretem Istent, most távol vagyok Tőle, eltávolodtam Tőle vagy Ő haragudott meg rám. De a szívében az embernek ott van egy kút, amiről csak le kell venni a fedelet és engedni kell, hogy jöjjön belőle a friss víz. Ez a kút mindig ott van, akármit gondolsz, akármit érzel, ez a kút mindig megnyitható. Nem tudom, ki hogyan van vele, de amikor elmegyek gyülekezetbe, és elkezdődik a dicséret, énekelni kezdünk az Úrnak, akkor mindig valahol repesve várom belül, hogy találkozzak Istennel. Dicsérni akarom Őt. A gondolataimtól és érzéseimtől függetlenül tudom valahol a szívem mélyen, hogy szeret engem és én is szeretem Őt, és ennek a valóságába belecsöppenhetek a dicséret által. Mindegy, milyen nehézségeim vannak az életben, amibe Isten beleengedett és nem húzott ki belőlük, bár megtehette volna, mindegy, mit érzek, ezeket akkor is van lehetőség félretenni és átadni magam annak, amit a szívem mélyén tudok: Isten szeret engem és én is szeretem Őt. Ha máskor nem, megtéréskor mindenkinek volt már valami megtapasztalása arról, hogy Isten szereti őt, és ez arra indítja, hogy viszontszeresse Istent. Ez a viszontszeretet ott van az ember szívében mindig, csak elő kell hívni!
Idővel feltűnt nekem, hogy mennyire más vasárnap, amikor az Urat dicsérem, és mennyire mások a hétköznapok. Egyre feltűnőbb volt az űr a két állapot között, és mindig azt hittem, valami nagyon misztikus módon lehet csak legyőzni a kettő közötti űrt. Ahogy dicséret közben az ember gyakorlatilag bármikor RÁEMELHETI TEKINTETÉT az Úrra és rá nézhet és neki énekelhet, kifejezve a viszontszeretetet Isten iránt, úgy a hétköznapokban is bármikor az ember FELEMELHETI TEKINTETÉT az Úrra és ránézhet. Sajnos nem tudom pontosan leírni, hogyan kell ezt csinálni, de aki egyszer már találkozott Isten szeretetével, talán érti ezt. Nem arról van szó most, hogy mondj valamit az Úrnak, imádkozz, akár a Biblia szavaival, akár saját problémádat vidd elé, akár nyelveken imádkozz. Nem erről írok most! Lehet csak úgy dumálni Istenhez, hogy nem emelem a tekintetem közben rá. Talán ez sem feltétlen rossz, de az igazi az, ha FELEMELEM A TEKINTETEM AZ ÚRRA és úgy szólok hozzá. Szinte talán megakadályozhatatlan, hogy ez, amikor így szólni kezdek hozzá, ne hálaadás legyen. Ez spontán jön fel az ember szívéről. BÁRMIKOR LEHETŐSÉG VAN AZ ÚRRA EMELNI A TEKINTETED! Nem igényel időt, nem kell alfába lemenni hozzá, egy másodperc az egész. Lehet ezzel kezdeni a napot. Lehet ezzel fejezni be a napot. Lehet napközben akármikor is csinálni, mondjuk útközben vagy tömegközlekedésen kissé problémás megoldani. De, ha mást nem, legalább ránézünk egy pár másodpercre az Úrra rohanó világunkban, és pár másodperc alatt is akár felvidulunk tőle:
Akik ő reá néznek, azok felvidulnak (Zsolt. 34. 6.)
Hajlamos az ember a láthatókra nézni, az értelmére támaszkodni és így megmagyarázni, hogy miért vagyok távol az Úrtól, miért haragszom Istenre a nehézségeim miatt, vagy milyen bűnöm van, ami miatt Isten haragszik rám. Hajlamos az ember az érzéseire támaszkodni, például frusztrált, dühös, ingerült állapotban azt gondolni, hogy na most aztán Istentől úgy eltávolodtam, mint a pinty. Hajlamosak vagyunk az értelmünk és az érzéseink mezején hosszasan bolyongani, kerülgetni a mező közepén mindig hozzáférhető kutat, mint macska a forró kását. Pedig ott van mindig. Nem is kell gyülekezetbe menni hozzá, bármelyik pillanatban ránézhetünk az Úrra! És ha már ránézünk, érdemes rajta tartani a tekintetünket és kicsit beszélgetni is Vele. Nem kell feltétlen semmit sem csinálni, ha az Úrra nézünk, nem kell várni semmit, hogy mi fog történni, milyen érzés fog betölteni, el fogunk-e esni, vagy bármi - egyszerűen csak ránézünk, mert szívünk mélyében az van, hogy rá akarunk nézni, mert az jó. Talán erre mondja a zsoltár:
Gyönyörködjél az Úrban (Zsolt. 37.4.)
Az ember test, lélek, szellem. A szelleme az embernek csak megtéréskor elevenedik meg, így betekintést nyerünk egy új dimenzióba. Hajlamos az ember erről megfeledkezni. Pedig akármi történjen is, az egyszer már megtért ember a szíve mélyén akkor is tudja, hogy Isten szereti Őt és ő is viszontszereti Istent. Ott van ez akkor is, ha a halál árnyékának völgyében jár is az ember.
Hiszem, hogy ezzel kezdődik minden említésre méltó a hívő ember életében, ha rendszeresen az Úrra emeli tekintetét, és így imádkozik hozzá. Gyakorlatilag ezen áll vagy bukik minden. Ahogy már korábban írtam, nem az a hívő élet lényege, hogy ne vétkezzünk, sem nem az, hogy erkölcsi törvényeket vagy bármiféle törvényeket tartsunk be, hanem a rendszeres, élő kapcsolat az Úrral!
Én igazságban nézem a te orcádat, megelégszem a te ábrázatoddal, midőn felserkenek. (Zsolt. 17. 15.)
Valaki pedig abból a vízből iszik, amelyet én adok néki, soha örökké meg nem szomjúhozik; hanem az a víz, amelyet én adok néki, örök életre buzgó víznek kútfeje lesz ő benne. (János 4. 14.)
