Amikor az ember becsöppen ebbe az egészbe, és megbizonyosodik róla, hogy Isten valóban létezik, akkor hirtelen egy olyan világ tárul fel előtte, melyben még nem mindig tud igazán bölcsen döntéseket hozni, hanem főleg az érzelmei alapján rohan, amerre lát. Ez lehet jó is, rossz is. Megtérés ill. Szentlélekkel betöltekezés után az ember érzelmileg feldobottabb állapotban van. Hallottam olyanról, hogy valaki egy népszerű internetes keresztény weboldalt üzemeltetett, és egyszer csak Isten megérintette, szólt hozzá valamit, és ennek hatására ez az illető megszüntette a weboldalát, mert úgy érezte, nem ez az ő elhívása. A weboldalt azonban sok keresztény hiányolta, sajnálták, hogy megszűnt. Maga a weboldal valószínűleg nem volt rossz, és az illető átadhatta volna valaki másnak a szerkesztést, vagy máshogy is megoldhatta volna a dolgot. Ezt valószínűleg nem gondolta át teljesen, ettől még bizonyára jobb lett az élete, közelebb kerülhetett igazi elhívásához. Bár nem ismerem a konkrét esetet és azt sem tudom, melyik weboldalról van szó, de feltételezhető, hogy Isten érintésének hatására valóban megszüntetett az illető egy olyan weboldalt, amit nem feltétlen kellett volna. Hajlamos az ember egy hirtelen isteni érintés hatására egyből, a dolgokat nem átgondolva cselekedni. Olyanról is hallottam, hogy egy fiú és egy lány együtt jártak. A fiú megtért, és első gondolata az volt, hogy szakítania kell a lánnyal, mert ő nem hívő. El is kezdte megtenni a lépéseket a szakítás érdekében, és közben kiderült, a lány is nyitott a megtérésre. Így hát az a gondolat is, hogy szakítani kell, egy elhamarkodott döntés volt, nem gondolta át az illető pontosan, mi is lenne jó. Vagyunk tehát néha úgy, hogy „nem gondolkodunk".
Visszatérve a kezdő gondolathoz, megtérés és Szentlélekkel betöltekezés vagy egyéb isteni érintés következtében sokszor van, hogy az ember spontán, meggondolatlanul hoz döntéseket, vagy a hangsúlyt az érzelmekre teszi. Ez természetes, mindannyian átesünk ezen. Azonban az Istennel való személyes élmény lényege inkább az, hogy elrejtsük a szívünkbe, hogy Isten valóban létezik. Nincs mindig az ember feldobott érzelmi állapotban, ilyenkor az Istennel való személyes élmény átélése is a nullán van. Azonban már volt élményünk ilyen legalább egyszer, és erre alapozva újra az Úrra emelhetjük tekintetünket és újra átélhetjük vele a közösséget, akár érzelmileg is - de nem az érzelem a fontos! A fontos az, hogy minden nap keressük Isten jelenlétét (ami valójában mindig ott is van, csak nekünk kell őfelé fordulnunk), és minden dolgot hátrább kell tenni az életünkben, hogy Isten bármit el tudjon venni, meg tudjon változtatni bennünk, ha akar.
Istentiszteleten is például a dicséret alatt hajlamos az ember ezermillió dologra figyelni, amit érzékszervekkel érzékelni lehet, nem pedig az Úrra. Hajlamos az ember egyrészt másokra figyelni, ki mit, hogyan és miért csinál. Hajlamos arra várni, hogy érzelmileg átélje Isten jelenlétét, érintését. Hajlamos az ember átlag felettinek mondani az istentiszteletet, ha sok, érzékszervekkel érzékelhető megnyilvánulása volt a Szentléleknek, és kevésbé jónak, ha nem nagyon voltak ilyen megnyilvánulások. Pedig nem ettől függ, jó-e az istentisztelet! Velem sokszor volt olyan, hogy nem tudtam megállni, le kellett ülnöm, vagy elestem az Úr jelenlététől, vagy egyéb látható dolgok is történtek velem, és másokkal is, de kb. ugyanolyan ember voltam istentisztelet után is, mint előtte. Ma olyan istentisztelet volt, hogy nem igazán volt erős érzelmi átélésem, másoknak sem igazán voltak megnyilvánulásaik, és a prédikáció sem volt számomra túl érdekes, mert pont nemrég gondolkoztam hasonló dolgokon, mint amit a prédikációban is elmondtak, nem nyújtott újat. Viszont mikor istentisztelet után hazaértem, akkor vettem észre magamon, hogy mintha más lennék, máshogy viszonyulok egyes dolgokhoz.
Nagyon jók a Szentléleknek a látható megnyilvánulásai is, nem ezek ellen beszélek! Nagyon jó, amikor érzékszervvel érzékelhető módon nyilvánul meg a Szentlélek valakin, mert a láthatatlannak ez a fajta megnyilvánulása érzékelhető módon, ez akár üzenetet, kijelentést is hordozhat (ahogy például a nyelveken szólás, hiszen lehet magyarázata). De „ne akarjunk semmit"! Ne várjuk, hogy ez, az vagy amaz történjen, így vagy úgy éljük át Isten jelenlétét. „Legyen meg a Te akaratod!" - ne az én akaratom - ettől még lehet akaratunk, lehetnek terveink, de engedjük, hogy az Úr úgy tegyen, ahogy akar.
Nézzünk az Úrra, a jelenlétét keressük! A jelenléte ott van, csak nekünk kell a függönyt félrehúzni. Ne azért húzzuk félre a függönyt, mert el akarunk esni az Úr jelenlététől, vagy mert bármit is várunk tőle! Egyszerűen azért húzzuk el a függönyt, mert sajt. Nem érdekes semmi más, csak az Úr jelenléte, és az jó! De nem is azért, mert jó, hanem mert... mert. Mert mi mást kéne mégis tenni, ha nem a függönyt elhúzni? Egyszerűen az ember érzi, hogy nincs jobb a függönyelhúzásnál. Nem is az, hogy nincs jobb, hanem az valami olyan, amit nem lehet leírni. Talán nem is azért, mert az nekem jó, hanem mert csak. Ránézünk az Úrra és megvidámodunk. Gyönyörködünk az Úrban. Miért? Csak. Egész egyszerűen ránézünk az Úrra, és nem kell számítani semmire, sem arra, hogy elesünk a jelenlététől, sem arra, hogy megvidámodunk, vagyis nem ezzel a céllal nézünk rá, hanem csak. Persze ettől még nem úgy fogunk az Úr jelenlétéből eljönni, ahogy odamentünk. Talán elesünk, talán megvidámodunk, de biztos, hogy valami történni fog, de nem is az a fontos, hogy mi fog történni. Illetve fontos, nagyon is, hogy milyen természetfeletti dolog történik velünk, de szerintem nem ezért kell az Urat keresni, hanem Önmagáért. Aztán lesz, ami lesz, vagy nem lesz, ezzel ne is foglalkozzunk, ezt bízzuk Rá. Persze ez nem jelenti azt, hogy ha meg vagyunk terhelve, akkor nem kereshetjük az Urat abból a célból, hogy levegye rólunk a terheket - bár ehhez az is kell, hogy ne ragaszkodjunk a terhekhez, hanem engedjük, hogy levegye. De nem is érdemes megvárni, míg meg leszünk terhelve, előtte is elhúzhatjuk azt a bizonyos függönyt és ránézhetünk az Úrra.
A lényeg, alapvetően az Úrra nézzünk, a láthatatlanra! Ne a láthatókat, a megnyilvánulást, az érzelmi átélést vagy bármi mást keressünk, hanem alapvetően csak az Urat. Utána már, ha a jelenlétében vagyunk, elmondhatjuk neki azt is, mi az, ami fáj, mi az, ami nincs, de még ez se legyen a célja annak, hogy az Urat keressük. Az Urat Önmagáért keressük. Utána a jelenlétében még persze kitalálhatjuk, mit mondjunk Neki, de oda szavak sem kellenek feltétlen.
