Nameless blog, hiszen a cím részletkérdés

Ha az én parancsolataimat megtartjátok, megmaradtok az én szeretetemben (Jn.15.10.)

Elterjedt lehet nem hívő körökben, hogy a hívőknek elég rossz, mivel sok olyan dolgot "nem csinálhatnak", amit nem hívők igen. Ez a téves elképzelés valószínű azért él sokak fejében a kereszténységről, mert a Szentléleknek csak a nevét hallották, de hogy kicsoda is Ő és mit csinál, azt nem tudják.

Hívők is beleeshetnek abba a hibába, hogy a valóságosan létező Istennel való kapcsolat fenntartása, ápolása helyett vallásoskodni kezdenek és a Szentlélek természetfeletti jelenléte helyére saját földhözragadt (a földi világhoz kapcsolódó, materialista tapasztalatokon alapuló) elképzeléseiket teszik. Materialista alapokon nyugvó tapasztalat például, hogy ha hoznak egy törvényt, akkor az a törvény megkötöz, elveszi az ember szabadságát, hogy ezt vagy azt nem csinálhatom ezentúl.

Nem hívők talán sokszor azt látják, hogy a hívők gyertyákat égetnek, meghitt, áhitatos hangulatban vannak, vagy egy magyar érzelmű számára megható módon ünneplik meg a határon túliakkal együtt magyarságukat, ill. a nem hívők rádión, tévén keresztül arról értesülnek, hogy vallásos emberek ezt, azt, amazt csinálnak ekkor meg akkor, főleg bizonyos ünnepekkor. De a vallásos embereknek ezek a dolgai nem segítenek abban, hogy a törvényről alkotott materialista elképzelés rabláncai alól felszabaduljunk. Nem is ezekről a dolgokról írok tehát.

Istentől ezt az üzenetet kaptam nemrég: A Tízparancsolat nem azért van, hogy lekorlátozza az embert, hanem hogy felszabadítsa: hogy felszabadítsa a rossz alól a jóra. Pl. a parancs, hogy ne tegyek rosszat a másik emberrel, felszabadít arra, hogy jót tegyek vele - ez nem lekorlátozás, hanem felszabadítás a jó cselekedetre. Vagy hogy "ne paráználkodj", azzal nem a paráznaságtól tiltják el az embert, hanem a "nem paráználkodásra" szabadítják fel, és ez szabadság.
Az utóbbi időben sokszor előjött bennem, hogy látom, a nem hívők megtehetnek és meg is tesznek olyan dolgokat, amiket én nem, és ez zavart. De a Szentlélek felelevenítette számomra azt, amit most leírtam: a nem hívők saját magukat kötözik meg azzal, amiket tesznek, saját szabadságukat dobják el, én pedig erre irigykedtem. Pedig valójában ők a foglyok, én vagyok a szabad, és ezt nem azért írom, mert szépen hangzik, hanem mert valóságosan megtapasztalható az a szabadság, amit akkor élhetünk át, ha betartjuk Isten törvényeit, miközben Istennel ápoljuk a kapcsolatunkat a Szentlélek által. Ha a hívő rendszeresen nem fordít elég időt arra, hogy Istennel ápolja a kapcsolatot, kommunikáljon Vele, akkor az a fura helyzet áll elő, hogy összezavarodunk azzal kapcsolatban, hogy a börtönajtónak vajon melyik felén is vagyunk. Ha nem engedjük be mindennapjainkba Istent és nem keressük a jelenlétét, akkor oda juthatunk, hogy a börtönajtón elkezdünk dörömbölni, hogy engedjenek már be, ahogy azt Flinstone Frédi is tette.

Nem hívők többnyire egyáltalán nem látnak bele a Szentléleknek a börtönt tágas térré változtató áldásos tevékenységébe, de sokszor még hívők sem. Nem hívőknek olykor hiába magyarázzuk, hogy ez nem rabság, hanem szabadság, mert a Szentlélek nem materialista tapasztalatok alapján, hanem természetfeletti módon szolgál felénk, amivel a nem hívők nem tudnak mit kezdeni. És sajnos vannak magukat hívőknek vallók és hívők is, akik nem tudják, mi az igazi szabadság.

Nem utolsósorban meg kell jegyezni, hogy a börtönajtóhoz van kulcsunk. Nem mindegy, mire használjuk a kulcsot: hogy bemenjünk mi is a nem hívőkhöz a dutyiba és magunkra zárjuk ott az ajtót, vagy hogy kinyissuk az ajtót és a bent lévőket kifele hivogassuk, hogy nekik is jó legyen. Akkor csináljuk jól az evangelizációt, ha a börtönben lévők azt látják, hogy nyitva a börtön ajtaja és kívül vár a szabadság. Ha nem ezt látják, hanem fordítva, akkor nekünk kell valamin változtatnunk, de sürgősen, mert nemhogy a nem hívőknek nem tudjuk megmutatni az igazságot, de mi magunk sem vagyunk ilyenkor igazán képben.
 

Egy látásom volt: Talán nem néztem a lábam alá és úgy mentem, és olyan helyre értem, ahol nem volt talaj a lábam alatt. Csak pár lépéssel léptem túl azt a területet, ahol még volt talaj, és hirtelen nagyon megijedtem, biztos voltam benne, hogy lezuhanok rögtön. (Bár nem volt szakadék, talán csak pár méteres, nem estem volna nagyot.) Mégsem zuhantam le, hanem megálltam a levegőben (ahogy azt néha rajzfilmek szereplői szokták), és ebben a helyzetben éreztem úgy, hogy most le fogok esni. Ennek ellenére nem estem le, sőt elkezdtem emelkedni felfele, jóval magasabbra, mint amekkorát amúgy esnem kellett volna.

Nem tudom, ki hogy van a számítógéppel, ki hogyan reagál arra, amikor a számítógép nem akar valamilyen programot elindítani, hanem valami hibaüzenetet küld helyette, esetleg lefagy, újraindul. Vagy ha bekapcsolás után nem csinál semmit, nem indul el a vindóz, vagy ha el is indul, azonnal lefagy. Ezt talán azok sem szeretik, akiknek hobbijuk, mániájuk, hogy a számítógépet bütykölik, programozzák, tehát a számítógépmegszállottak sem biztos, hogy nagyon örülnek az ilyesminek.

Egy tesóval való beszélgetésem során egy számítógéphez hasonlítottam magam, hogy jobban meg tudjam fogalmazni egy problémámat. Nem számítottam rá, de oda jutottunk a beszélgetésben a Szentlélek vezetése által, hogy az a számítógép, ami én vagyok, rossz, nem igazán használható. Tudtam, hogy miről van szó, értettem, hogy ezt a saját életemben mire kell vonatkoztatnom. De ami akkor leginkább megérintett, az szintén egy hasonlat volt: Isten nagyon ért a számítógépekhez (hozzánk emberekhez), hiszen Ő alkotta azokat, és szívesen meg is javítja, helyre is hozza, ha valami nincs rendben, ha valam elromlott valamiért. Itt értettem meg, hogy Isten, a "rendszergazda" egy hatalmas számítógépmegszállott.
Isten nagyon szereti az embert, szenvedélyesen, megszállottan. Hobbija, kedvtelése az, hogy az embert helyreállítja, megsegíti, helyrehozza. Ebben leli örömét, az emberrel való foglalkozásban, abban, hogy a bűnből kihozza. És döbbenetes, hogy ebben ennyire örömét leli: minden energiáját, minden idejét szívesen arra fordítja, hogy az embert megsegítse, megszabadítsa a bűnöktől. Nemhogy nem veti el a bűnöst, de örömét leli abban, ha javítgathatja. Isten egy "megszállott": megszállottan, szenvedélyesen szereti az embert. Talán egy olyan rendszergazdához, "számítógép-megszállotthoz" lehet hasonlítani, aki soha nem bosszankodik, ha a számítógép hibaüzeneteket küld, nem futnak rajta egyes programok, valami nem működik rajta vagy esetleg be se lehet kapcsolni, hanem ilyenkor kiélheti hobbiját, kedvtelését: megkeresi a hiba okát, javítócsomagokat ír a számítógépre, elmélyült munkába kezd, amiben nagy örömét leli.
Néha talán sablonná válhat az, hogy "szeret az Isten", és nekem nagyon jól jött ez a számítógépes hasonlat, megértettem valamit abból, mit jelentek Isten számára, hogyan viszonyul hozzám Isten, hogyan viszonyul a bűneimhez: olyan szenvedélyesen szeretett, hogy az életét adta a bűneimért, és szeretete ezzel nem fejeződött be, azóta is szenvedélyesen szeret és kész odaszánni magát arra, hogy a bűneimből megszabadítson; nem bosszankodik a bűneim miatt, mint a felhasználó a hibaüzenetek miatt, hanem örömét leli abban, hogy a hibaüzenetek, hibák forrását elhárítsa, elhárításában munkálkodjon. Olyannyira sokat jelent számára ez, hogy az életét, saját magát is képes volt odaadni azért, hogy ezt a szolgálatot végezhesse az ember felé: saját magáról lemondott, hogy saját magát megoszthassa a bűnös emberrel, hogy ezáltal a bűn fogságából kijöjjön. Úgy is érthetjük ezt, hogy a saját "alkatrészeiről" lemondott, hogy azokat nekünk adhassa, hogy ha valami nem működik, elromlott bennünk, azt kicserélje a saját működő alkatrészére. Ha arról lenne szó, hogy a saját "alkatrészeimről" le kell mondanom, megijednék, gondba lennék, mert az "alkatrészeim", alkotórészeim szorosan, alapvetően hozzám tartoznak. De Jézusnak nem okozott gondot, hogy saját magáról lemondjon és ilyen módon önmagát megossza velünk.

Egy másik dolog az utóbbi időben, amivel Isten szeretetéből adott nekem: az utóbbi időben az imádság nem mindig megy, sokszor hanyagolom. Isten erre többször szólt hozzám igehirdetések által is, hogy Ő imameghallgató Isten, és hogy mennyire szereti, értékeli, ha a gyermekei szólnak hozzá. Megérintett engem, hogy tényleg ennyire sokat jelent Neki, ha szólok hozzá. Tényleg szinte "buli" van a Mennyben, ha megszólítom, ennyire örül ennek?
 

Egy számomra érdekes, új dologra mutatott rá az Úr a héten a bűnökkel, bűnös cselekedetekkel kapcsolatban. De először is a következőt kell megjegyezni:

Mert kegyelemből tartattatok meg, hit által; és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez; Nem cselekedetekből, hogy senki ne kérkedjék. (Ef.2.8-9.)

Szóval nem a cselekedeteink miatt üdvözülünk, ezt fontos tisztázni.

Mégis, nem nagyon nyugtatja meg az embert, ha bűnöket követ el újra meg újra. Mit lehetne ez ellen tenni?
Megtérés, újjászületés előtt az embernek csak egyetlen természete volt, az óemberi természet, amely eredendően bűnös és ezért a bűn elkövetésére készteti az embert. Újjászületéskor megszületik egy új ember, új természet bennünk.
 

Mert az Ő alkotása vagyunk, teremtetvén Általa a Krisztus Jézusban jó cselekedetekre, a melyeket előre elkészített az Isten, hogy azokban járjunk. (Ef.2.10.)

Tehát a jó cselekedetek, amiket megtehetünk, már előre el vannak készítve, Isten előre elkészítette nekünk ezeket a cselekedeteket. Nekünk fel kell ismernünk minden szituációban, hogy mik ezek a jó cselekedetek és meg kell cselekednünk azokat. Nem az tehát a cél, hogy agyilag kitaláljunk valami jót, amit megtehetünk, hanem Istentől venni el, kérni el, hogy mutassa meg, milyen jó cselekedeteket készített el számunkra. Ez szorosan kapcsolódik a számunkra személyesen kijelölt keskeny úthoz, amit Isten készített el nekünk, és ahhoz, hogy meghalljuk a Szentlélek vezetését - ezekről nagyon sokat írtam újabban, meg arról, hogy Isten hogyan vezetett el ide engem, hogyan vezet ebben tovább: elkezdtem bizonyos apró "rendkívüli" dolgokat tenni, amikről láttam, hogy Isten valami jót, különöset hoz ki belőlük, és ezután már úgy hozta Isten elém ezeket a lehetőségeket, hogy nem is kerestem.
És azt látom, Isten idővel egyre csak több ilyen lehetőséget hoz elém, amik egyre inkább kitöltik az időmet, ha megcselekszem, egyre több "előre elkészített cselekedetet" hoz elém. Idővel jött egy "bökkenő", hogy nekem is lenne elképzelésem arról, hogy mivel töltsem az időmet, és ez az elképzelés nem esett egybe az előre elkészített cselekedetekkel. Ez nem ért váratlanul, mert az Úr már előre figyelmeztetett arra (más dolog kapcsán), hogy ne akarjak önállóskodni, a saját akaratomat, elképzeléseimet, "hóbortjaimat" fontosnak tartani és véghezvinni. Ez megérintett engem, és elkezdtem életem bizonyos területén erre törekedni. Ezután időnként az előre elkészített cselekedetek pont olyan időpontra estek, amikor én valami mást szerettem volna csinálni, ami egyébként nem is tetszene Istennek, tehát bűn lenne. Ilyenkor picit sajnáltam is magam, hogy le kell mondanom a kedvtelésemről, elképzelésemről, bár nagy gondot nem okozott, mert Isten erre előre felkészített, ahogy írtam, és nem is unatkoztam a kedvtelésem, saját elképzelésem véghezvitele helyett, hiszen a tennivaló, szolgálat, amit az Úr adott helyette szintén nagyon le tudott kötni és örömöt is okozott.
És ezzel jött számomra egy újfajta megvilágosodás: a bűn cselekvése helyett lehetőség van megtalálni azokat a jó cselekedeteket, amiket az Úr elkészített számunkra arra az időpontra is, amikor történetesen éppen saját elképzeléseink alapján valami bűnös dolgot szeretnénk csinálni.

Végső soron talán nem is az a baj, ha bűnt követünk el, bűnös cselekedeteket viszünk véghez, melyek a test kívánságai. Talán nem is elsősorban a bűn kiszorítására kell törekedni, hanem megtalálni azokat a cselekedeteket, amiket a bűn helyett éppen akkor az Úr szolgálata keretében megtehetünk.

Új megvilágításba került számomra a bűn kérdése: nem az a lényeg, hogy ne kövessünk el bűnt (emberileg erre úgyse nagyon lennénk képesek), hanem az, hogy amikor tudunk jót, Isten előtt kedves dolgot cselekedni, cselekedjük meg! Ahogy erre törekszünk, idővel egyre több ilyen jó cselekedetre való lehetőséget fogunk meglátni, és idővel egybe fog esni az az időpont, amikor valami bűnt akarnánk emberileg elkövetni és az az időpont, amikor nem kerülhetjük el azt a jó cselekedetet, amire Isten éppen hív. Ilyenkor valami történik, de ezzel még egyáltalán nincs vége a dolognak.

Tegnap eszembe jutott egy új "bibliafordítás" lehetősége. Gyakorlatilag az összes bibliai Igét el lehetne mondani imában hálaadásként, a Biblia elejétől a végéig. Nézzünk néhány példát, rögtön a Biblia elejéről:

1.Móz.1.1-4. Köszönöm, hogy megteremtetted az eget és a földet. Hálát adok, hogy Lelked már ott lebegett a vizek felett, amikor a föld kietlen és puszta volt és sötétség volt a mélység színén. Hálát adok neked, hogy azt mondtad, "legyen világosság" és világosság lett, és hogy a világosságot elválasztottad a sötétségtől.

Még néhány példa:

Akár a száraznak tűnő nemzetségtáblázatokért is lehet hálát adni, pl. Mt.1.2. Köszönöm, hogy Ábrahámtól megszületett Izsák, Izsáktól Jákob, és Jákob pedig Judát nemzette és a testvéreit is. Azért is jó ilyenekért hálát adni, mert olykor Isten természetfeletti beavatkozása kellett ahhoz, hogy valakinek fia szülessen, így a közbeavatkozásáért is hálát lehet adni. Aki jobban ismeri a Bibliát, a nemzetségtáblázatoknál azokért az eseményekért is hálát adhat, amik az adott generációhoz vagy személyhez kapcsolódnak. Nem muszáj mereven ragaszkodni ahhoz, hogy kizárólag az adott Ige tartalmáért adjunk hálát, hanem felidézhetjük azokat az egyéb Igéket is, melyek az adott Igéhez kapcsolódnak. Így például azért, hogy Ábrahámnak akkora hite volt, hogy képes lett volna feláldozni Izsákot, de Isten végül nem vette el tőle, hálát lehet adni az adott ószövetségi Igehelynél is (1Móz 22.), a nemzetségtáblázatoknál is és a hit hőseinél is a Zsid.11-ben.

Menjetek be a szoros kapun. Mert tágas az a kapu és széles az az út, a mely a veszedelemre visz, és sokan vannak, a kik azon járnak. Mert szoros az a kapu és keskeny az az út, a mely az életre visz, és kevesen vannak, a kik megtalálják azt. (Mt.7.13-14.)

Egyfelől ott van a keskeny út: le kell mondanunk bizonyos nekünk tetsző dolgokról, meg olyan dolgokról, amikről esetleg úgy gondoljuk (sokszor jogosan), hogy alapból jár nekünk. A hívő élet arról szól, hogy nem én vagyok a középpontban, hanem Isten és más emberek. Nem az van a középpontban, hogy nekem mi hiányzik, mi kéne, én mit szeretnék, mit akarok, hanem az, hogy Isten mit akar velem, mit mond nekem (ennek személyes megértéséhez, meghallásához kell a Szentlélek vezetése), és az, hogy én mit tehetek másokért, hogyan segíthetek másoknak. A világ csábításairól (saját vágyak, célok, kényelmünk, jólétünk hajkurászása) a figyelmemet Isten akaratára kell fordítanom. Nagyjából erről szól a keskeny út, és minél inkább meghallom Isten szavát, amit szól hozzám, a Szentlélek vezetését, hogy mit tegyek, annál inkább nem is marad időm a világ csábításaival foglalkozni, és végül úgy megyek előre ezen az úton, mint kés a vajban. (Ez kapcsolódik egyébként a Teljes odaszánásról című bejegyzésben leírtakhoz.) És ez tölt be igazán örömmel, békességgel, ez hoz gyógyulást és ha kell, egyéb csodákat akár, valóságos célt ad életünknek!

Mert a kiket Isten Lelke vezérel, azok Istennek fiai. (Róm.8.14.)

Másfelől ott vannak a problémáink: mindenkinek vannak problémái, sokszor irigyek vagyunk másokra, mert nekik látszólag nincs olyan problémájuk, mint nekünk, na nem mintha olyan nagyon bele tudnánk látni abba, hogy a másik embernek milyen problémái vannak. Ezeknek a problémáknak nem sokféle oka lehet, hanem egyetlen: Isten meg akar ezzel valamire tanítani, formálni akar általa! Persze emberi szemmel nézve a problémáinkat vissza lehet vezetni különböző okokra, amikor sérüléseket szenvedünk lelkileg, amikor belénkrúgnak, megaláznak, elutasítanak, esetleg mindezt sorozatban, és még ki tudja, milyen okai lehetnek problémáinknak. Nem mondok újat azzal, hogy a mai világban rengeteg forrása lehet annak, hogy egy ember lelkileg súlyosan meg legyen terhelve, a pszichiátria és az öngyilkosság fogalma is mindenki előtt ismert.

Jézus mondja: Jőjjetek én hozzám mindnyájan, a kik megfáradtatok és megterheltettetek, és én megnyugosztlak titeket.  (Mt.11.28.)

Mégis, hol kapcsolódik össze a kettő (a keskeny út és a problémák)? Az első bekezdésben utaltam már rá, szinte le is lőttem a poént: nem a problémámmal foglalkozom, hanem megyek előre a keskeny úton, Jézusra nézek. Naná, merthogy ez olyan nagyon egyszerű. Nem, sokszor nem egyszerű. Vannak olyan vágyaink, céljaink, amik emberileg teljesen érthetők, és időnként borul a bili, mert ezekkel ellentétes irányba kell haladnunk. Valamikor a problémák maguk azok, amik rákényszerítenek egy olyan útra, ami maga a keskeny út; és emberileg nem ezt az utat akarjuk járni, ami tele van alapvető dolgokról való lemondásokkal. Sokszor a problémáink behatárolnak minket elég erőteljesen, és menekülnénk el ebből valahova... ha lehetne, de nincs hova. Idézek egy e-mailemből, amit nemrég küldtem egy barátomnak:

Próbálok járni azon a keskeny úton, ami számomra lett kijelölve, mérsékelt sikerrel. Emberileg eléggé értelmetlennek tűnik és látszólag sehova nem vezet. Igaz, a szeretetre tanít engem ezzel az Úr, és ez jó, de nem teljesen érzem, hogy ez annyira jó lenne, sőt. Nehéz néha nem a láthatókra, az emberi, földi dolgokra és törvényszerűségekre nézni, hanem a láthatatlanra. Néha nehéz lemondani a saját érdekeinkről, dolgainkról, elképzeléseinkről. Nem mond igazat, aki azt mondja, hogy ez könnyen megy. Bár rendszeres és élő közösségben az Igével ez azért jelentősen könnyebb és ez hoz mindenre megoldást végső soron, az Istennel való élő kapcsolat, így fel sem tűnik, és az ember csak megy előre az úton.

Persze általában pont akkor borul a bili, amikor nem vagyunk a legjobb kapcsolatban az Igével, amikor nem tudunk hittel arra nézni, hogy Istennek csodás terve van velünk, hanem a földi, fizikai világban látjuk magunkat - olyannak, akinek kész, vége, annyi.
Ilyenkor szokták valami jó csattanóval lezárni, hogy de akkor jön Isten és megszabadít. Nem akarok jól bevált általánosságokat és keresztény közhelyeket írkálni. Inkább leírom, amit én tapasztaltam legutóbb.

A problémákkal küzdő keresztények egy része sejti, hogy Istennek mi a célja azzal, hogy olyan nehéz az élete, mit akar ebből Isten kihozni. Ez sem lehet túl könnyű, de ha valakinek fogalma sincs, hogy miért vannak a problémái, mire akarja Isten megtanítani, milyenné akarja formálni a problémák által, az még nehezebb. Én az utóbbi csoportba tartozom, és nem éppen felemelő azt tapasztalni, hogy az életem emberi szemmel nézve olyan irányba halad, aminek abszolút semmi értelme, sőt talán még csak rosszabb lesz.

Miképen hogy nem tudod, melyik a szélnek útja, és miképen vannak a csontok a terhes asszony méhében; azonképen nem tudod az Istennek dolgát, a ki mindeneket cselekszik. (Préd.11.5.)

(Meg kell említeni, hogy nagyon könnyen el tudom felejteni, hogy olyan szituációkba is belevisz Isten az említett problémákon kívül, amikről határozottan látom, hogy a javamat szolgálják! Írtam régebben ezekről is (pl. itt), amikor bizonyos lépéseket teszek bizonyos irányba, és idővel már nem én keresem ezeket a lépési lehetőségeket, hanem az Úr visz bele ilyen szituációkba. Félre kell tenni a búsmagyar pesszimista szemléletet, mert tényleg hajlamos az ember ezeket a pozitív dolgokat elfelejteni, amik igenis ott vannak az életünkben, akkor is, ha éppen a problémánk nyom le.)

A legutóbbi megtapasztalásom a következő: tegnap többször és hosszabb időre kerültem olyan szituációba, amitől az őrület határára kerülök: tehetetlennek is érzem magam a szituációval szemben és egyáltalán nem látom, hogy valami pozitívat hozna ki belőlem,  formálna engem az Úr ezáltal, sőt, inkább nem is írom le, hogy mik fordultak meg a szituációban az agyamban (jobb, ha nem tudja senki). Ilyesmi szituációk viszonylag gyakran előfordulnak, de tegnap fokozottan jöttek. (Megjegyzem azt is, hogy tegnap vihar volt, nem akármilyen, ami egész Magyarországon végigsöpört.) Valahogy béketűréssel megpróbáltam kitartani ezekben a szituációkban, de idegileg eléggé használhatatlan állapotba kerültem tőlük. Mi értelme ennek? Mire akar ezzel az Úr formálni, tanítani? Ezekben csak tönkremenni lehet.
Kicsit később folytattam a mindennapi teendőimet, közben emberekkel is kommunikáltam, és azt vettem észre, hogy miközben kommunikálok velük, valahogy nagyobb békesség, szeretet van bennem irántuk, miközben alig láttam ki a vihar romjai alól. Fogalmam sincs, hogy lehet ez, hogy ezek az idegtépő szituációk megváltoztatják az emberekhez való viszonyomat, de ez történt. Mégiscsak van értelme!
 

Ha azt mondom: A sötétség bizonyosan elborít engem és a világosság körülöttem éjszaka lesz, sötétség sem borít el előled, és fénylik az éjszaka, mint a nappal; a sötétség olyan, mint a világosság. Bizony te alkottad veséimet, te takargattál engem anyám méhében. Magasztallak, hogy csodálatosan megkülönböztettél. Csodálatosak a te cselekedeteid! és jól tudja ezt az én lelkem. (Zsolt.139.11-14.)

Már utaltam rá nemrég egy bejegyzésemben (itt), hogy kéne írnom egy régi megtapasztalásomról.

Mikor pedig kijöttek a papok a szenthelyből: köd tölté be az Úrnak házát. Úgy, hogy meg sem állhattak a papok az ő szolgálatjokban a köd miatt; mert az Úr dicsősége töltötte vala be az Úrnak házát. (1Kir. 8.10-11.)

Leginkább ehhez az igerészhez tudnám hasonlítani azt, amit 2003 nyarán egy keresztény táborban átéltem. Ez egy olyan ifjúsági tábor volt, amiben mindenféle keresztény felekezetből voltak résztvevők és szervezők, majdnem kizárólag történelmi egyházakból.

Egy koncert volt éppen, amin keresztény dalokat játszottak, mi pedig ültünk a közönség soraiban. Nekem kicsit el is kalandoztak a gondolataim, nem is figyeltem oda, de egyszer csak hirtelen észrevettem, hogy ott van az Úr jelenléte. Én sem tudnám jobban megfogalmazni, amit átéltem, mint hogy "köd tölté be az Úrnak házát". Valójában talán füst, gőz és köd keverékeként tudnám körülírni azt, amit ott láttam, átlátszó volt, és úgy lebegett ott, hihetetlen nagy szelídséggel és alázattal. Mihez tudnám hasonlítani? Tényleg az sugárzott belőle, hogy most nem meg akarja mutatni nagy erővel és mindenkit elsöpörve, hogy "én vagyok a valaki", hanem leírhatatlan szelídséggel és alázattal, egyáltalán nem erőszakosan volt jelen. Ha valaki nem akarja az emberre ráerőszakolni magát, akkor Ő biztosan nem. Nehéz ezeket szavakba önteni. Hasonló volt ez a látvány ahhoz, amikor egy Jézusról szóló filmben azt láthattuk, hogy Jézus éppen megdicsőül a hegyen és sugárzik az arca: valahogy egyáltalán nem arról szólt, hogy most aztán megmutatja, hogy Ő a valaki, hanem a szelídsége és a hatalmassága nagyjából ugyanakkora. Hasonló ahhoz, amit a természetben, a fákban, a növényekben is meg lehet látni: látni bennük a teremtő hatalmasságát, de azt is, hogy ezt egyáltalán nem erőszakolja rá az emberre, hanem szelíden, szinte észrevétlenül, önmagát zárójelbe téve meghúzódik a háttérben. Azt is éreztem, tudtam, hogy nagyon szeret, és egy olyan erő, amitől mindenki meggyógyul. Óriási benne a szeretet, az erő és a szelídség, nem is tudom igazán megfogalmazni. Mi emberek itt a Földön éljük az életünket, közben mindenféle problémáink vannak, amiket próbálunk megoldani, próbálunk valamit kezdeni velük, és Ő óriási szeretettel néz le erre, óriási szeretettel néz ránk. Tesszük mi itt a kis emberi, földi dolgainkat a mi kis földi dimenziónkban, de Ő óriási szeretettel tekint erre. Nagyon értékesek vagyunk a számára; picik vagyunk, porszemnyiek, de nagyon értékesek Neki. Nem tudom ezt igazán megfogalmazni úgy, ahogy akkor átéltem, de tényleg olyasmi szeretettel, vagy még nagyobbal szeret minket, mint az apa a gyermekét, vagy hogy kifejezőbb próbáljak lenni: mint teremtő a teremtményét. Megfogalmazni nem igazán lehet.

Érdekes az egészben, hogy akkor hamar túltettem magam ezen a megtapasztaláson: láttam, hogy valami köd van ott, aztán jött a következő szám a koncerten, utána volt dicsőítés is, és ezalatt nem tudatosult bennem, hogy mit láttam, mit tapasztaltam. Amikor vége lett a dicsőítésnek és ment mindenki a szobájába, akkor tudatosult mindez. Nem értettem, mi történt velem, egyszerűen ámultam és csodálkoztam, talán felsétáltam a közeli dombra, talán ott még sétálgattam, mert nem tudtam hova lenni a döbbenettől; mindaz teljesen természetes volt számomra, amit itt nagy bonyolultan megpróbáltam leírni. Talán vannak, akik Isten megismerésében fokozatosan haladnak előre, de énnálam talán egy nagy megtorpanás volt megtérésem után, talán még megtéréskor sem lett sok minden számomra nyilvánvaló, aminek annak kellett volna lennie, és most ami lemaradt, hirtelen mind világossá vált. Amiket itt bonyolult, alárendelt mondatok halmazával próbálok megfogalmazni, az egy szempillantás alatt valósággá vált számomra akkor, úgy, hogy nem fogalmazta meg nekem senki. És még ezeken kívül más dolgok is nyilvánvalóvá váltak akkor számomra egy csapásra, sőt vannak dolgok, amiknek nyilvánvalóságát csak jóval később, évekkel azután sikerül megfogalmaznom, felfednem. Az élményem után önmagamban is különös erőt és frissességet éreztem, mi több, pár pillanattal később saját bűneimről is lehullt a lepel számomra, megláttam, hogy sokszor nincs bennem szeretet. Az is nyilvánvaló volt, hogy ha szeretettel tekintek valakire, akkor az a szeretet valahol megmarad örökre, de ha szeretetlenül tekintek valakire, akkor az nem marad meg. És az is nyilvánvaló volt, hogy milyen dolog már a szeretetlenség, a harag más emberekre, amikor Isten ilyen csodálatos! Porszemnyinek tűntek számomra azok az idegeskedések, szeretetlenségek, haragok, amiket mi emberek érzünk néha egymás iránt; éreztem Isten érintése alatt a különbséget, mert éppen olyan szituációba kerültem, amikor kicsit haragudni szoktam másokra: éreztem Isten irántunk való szeretetének a nagyságát és a kis emberi haragom porszemnyiségét, pitiánerségét, és tudtam, hogy ezekre a piti dolgokra nekem nincs szükségem, értelmetlen, felesleges.

Egyszersmind az is megdöbbentett, hogy Isten mennyire közel tud jönni az emberhez, hiszen nagyon közel jött hozzám akkor, nagyon közelről megérintett és felfedett előttem valamit leírhatatlan szeretetéből, szelídségéből és nagyságából, amit itt csak megközelítőleg tudok megfogalmazni. Hatalmas ez a teremtett világ; milyen hatalmas lehet, Aki mindezt alkotta, és milyen hatalmas lehet Őbenne a szeretet!

Felmerülhet a kérdés: mit tettem én ezért, mivel segíthettem elő, hogy Isten közel jöjjön hozzám? Gyakorlatilag semmivel. Emberileg nem sokat tudunk tenni érte, Ő a kegyelmes, az irgalmas, a szerető. Illetve annyit tettem, hogy abban a táborban elmondtam Istennek imában azokat a dolgokat, amik szerintem nem tetszenek Neki az életemben és azt is, hogy ezekkel nem tudok mit kezdeni. Talán ennyi volt a megtapasztalásom előzménye. Utólag szerk.: Az sem elhanyagolandó, hogy egy koncerten Istent dicsőítő dal szólt, akkor történt, amiket leírtam. Van egy ige, hogy Isten a dicséretek között lakozik. Utólag idéztem fel Istennek azt az üzenetét is, hogy Ő sokkal nagyobb dolgokat akar adni nekünk, mint amiket mi imádságban kérni tudunk Tőle. Ezt az is bizonyítja, hogy senkinek nem jutott volna eszébe kérni Istent, hogy küldje el a Fiát, hogy haljon meg értünk, Ő mégis elküldte.

Az elmúlt pár nap alatt volt két álmom. Kicsit talán furcsa, hogy az Úr ilyen módon szól hozzám, de hiszem, hogy ezek az álmok Tőle voltak.

Pár napja álmomban valamilyen keresztény alkalmon voltam, pontosan nem tudom, hogy min, egy táborhoz hasonló lehetett. Voltak kiscsoportos foglalkozások, talán minden emberhez tartozott egy vezető, aki segítette különböző dolgaiban, problémáiban. Ez a vezető talán lelkigondozóhoz volt hasonló, de nem teljesen az volt, inkább valamilyen segítő-szerűség. Eszembe jutott akkor egy olyan problémám, ami gyakran elég erőteljesen kihat az életemre, de az utóbbi időben eléggé kikerült a középpontból számomra. Ez a probléma a hétköznapokra is valamilyen szinten kihatással van, de határozottan szembe kéne vele néznem, ha bizonyos nagyobb lépéseket tennék annak érdekében, hogy teljesebb életet élhessek. Ez a probléma akkor előjött, talán a "vezetőm" hozta elő, és akkor annyira szíven érintett ez a problémám, hogy sokáig csak sírtam az Úr előtt álmomban.

Mára virradólag pedig azt álmodtam, hogy valamilyen keresztény alkalmon vagyok újra, de most másmilyenen. Voltak ott emberek, arra emlékszem, és Isten szólt hozzám. Nem tudom, egy embert használt-e fel ott, hogy szóljon hozzám, vagy közvetlenül hozzám szólt. Azt szólta hozzám, hogy tegyek úgy, viselkedjek úgy a problémás szituációkban is, mintha ez a probléma nem lenne, azaz ne féljek úgy viselkedni, aminek az ellenkezőjére a probléma késztet. Persze ezt csak úgy lehetne igazán megérteni, ha leírnám most, hogy mi ez a probléma. Mindenesetre úgy érzem, ez a válasz akkor az Úrtól valóban válasz volt számomra, utat mutatott, hogy mit kezdjek ezzel a problémámmal. Emlékszem, dicsértük akkor ott az Urat és a nagy dolgaiért adtunk neki hálát. Valaki talán olyasmit mondhatott, hogy "Ímé, mily csodálatos az Úr, adjunk hálát neki, dicsérjük őt!"

Azért nehéz másoknak erről a témáról beszélni, mert mindenkinek Isten mutatja meg a személyesen kijelölt utat. Próbálhatom megfogalmazni azt, amire Isten rádöbbentett az elmúlt napokban, de ezek szorosan összefüggenek életem nagyon személyes dolgaival, amiket itt nem pakolnék ki, és ezért már mások számára talán nem is lesz annyira érthető.

Írtam régebben egy bejegyzést az odaszánásról és a hitről. Az odaszánás az ott leírtakon kívül másról is szól. Nem mondom mégsem, hogy ott helytelenül írtam, amit írtam, mert nem a tökéletes teológiai precízség a célom, hanem az, hogy leírjam, amit éppen sikerült megértenem Istenből. Akkor még csak annyit értettem meg Istenből, amennyit ott leírtam, és ez nem baj, mert az ember állandóan megért újabb és újabb dolgokat, és ez életünk végéig tart, merthogy tökéletesek csak odaát leszünk, a megszentelődés egy életen át tart (főleg az enyém :D ).
Akkor úgy voltam, hogy Isten terelgetett engem valamilyen irányba, a "kapásra" voltam berendezkedve, arra, hogy én kapjak, mert adni talán még nem voltam igazán kész. Isten a helyreállító munkáját végezte akkor bennem és végzi azóta is. Csak azóta kiderült, hogy nekem adni is kell.

És itt jön a képbe a teljes odaszánás: nem csak megértem, elfogadom, hogy Isten néha olyan dolgokra kér, hogy tegyem meg, amire én elsőre azt mondom, hogy ez viccnek talán elmegy, hanem valami több: lemondani saját kényelmemről, jogaimról, terveimről, elképzeléseimről. Itt jelentős egyéni különbségek lehetnek mindenkinél, és nehéz érthetően, jól megfogalmazni, miről is van szó. Nálam hosszú évekig tartott, mire megértettem, egyáltalán felfogtam, hogy egész addigi életem során az árral szemben úsztam. Kb. egy éve ezt megértettem (ezt itt írtam le), de még maradtak kérdések. A napokban ezekre is választ kaptam (ami nem kis dolog, és dicsőség ezért az Úrnak!). Vannak az életünkben alapvető, teljesen természetes dolgok, amikről teljesen természetesnek gondoljuk, hogy valamilyennek kell lenniük, mert emberileg csak ez képzelhető el, és a társadalomban is az emberek 99,999%-a így gondolja. De a mi életünkben valamiért nem pont így vannak ezek a dolgok, így teljesen természetes, hogy megpróbálunk többé-kevésbé harcolni ellenük, akár évtizedeken át is mindenféle eredmény nélkül - de legalábbis úgy gondoljuk, hogy tenni kellene valamit, mert nem így kellene lenniük ezeknek a dolgoknak. És akkor végre megértjük, amit emberileg nem tudtunk volna sose elképzelni, mert Isten szólt: úgy van jól, ahogy van, nem kell ellene harcolni. El kell fogadni, hogy valami, akár igen alapvető dolgok nem úgy vannak az életünkben, ahogy az normális lenne, nem kell ezek ellen harcolni, egyszerűen LE KELL MONDANI róluk, le kell mondani a jogainkról vagy vágyainkról vagy elképzeléseinkről. Ez nem jelenti azt, hogy ezeket végleg el is veszítjük és elfogadjuk, hogy most már mindig csak szenvedés lesz az életünk. Nem veszítjük el ezeket, mert Isten jót készített számunkra, de nekünk le kell mondani arról, ami valójában senki másnak nem is lenne jó, csak személyesen nekünk.

Nagyon nehéz ezt a témát pontosan megfogalmazni, mások számára érthetővé tenni. Ha az életem mély bugyrait itt feltárnám, akkor mindenki értené, miről van szó, de ezt most nem akarom. Egy tesónak írt e-mailemből idézek:

Először ez elszomorított, hogy mindenről, még ezekről az alapvető jogaimról is mondjak le, ez durva, ezt nem lehet. De egy napra rá, ma megértettem, hogy ez a "teljes odaszánás", és ez jó. … el kell fogadni, hogy ez van. Meg ilyen alapvető dolgok. Ezekről is le kell mondani. Annyira elképzelhetetlen emberileg, hogy így kell csinálni, sose gondoltam volna, és talán senki ember nem adta volna véletlenül sem ezt a tanácsot, ha kérdeztem volna. Hihetetlenül távol áll az emberi gondolkodástól, és ezért is értelmetlen dolog másoktól tanácsot kérni saját problémáimmal kapcsolatban, mert ember nem tanácsolna ilyet, az emberek 99,999%-a az ellenkezőjét tanácsolná. Most kezd valami fogalmam lenni arról, mit jelent a teljes odaszánás Istennek: nem harcolok a magam kis jogaiért, ha Isten azt mondja, hogy ne tegyem, még akkor sem, ha ezek a jogok látszólag nagyon alapvetők is lennének. Hogy mennyire fog menni, mennyire nem, még nem tudom, de jó érzés volt megvilágosodni megint valamivel kapcsolatban.
…
Szóval teljesen emberileg nem logikus ez az egész élet, hogy hogyan kell élni. :D Teljes odaszánás, lemondás a saját jogainkról, elképzeléseinkről, terveinkről (nekem legalábbis, persze lehetnek másoknak jó terveik, de nálam a szeretet megtanulása a legfontosabb). Tényleg nem is érdemes tervezgetni, hogy mit, hogyan akarok az életemmel, mert Isten mutatja meg a járható utat, ami számomra a legelképzelhetetlenebbnek, legjárhatatlanabbnak tűnt.
Ezt csak Isten tudja megmutatni az embernek személyre szólóan. Senki más nem képes rá, még elképzelni sem.
Ja, és amiket itt magamra vonatkozóan leírtam, nem biztos, hogy rád is ugyanúgy vonatkoznak: ezeket mindenkinek személyre szólóan mutatja meg Isten. Szóval, ha ezeket olvasva esetleg ijesztőnek tűnik, ne ijedj meg, mert ha magadra vonatkoztatva ezeket nem tudod elképzelni, nem baj, lehet, hogy neked valami teljesen mást akar Isten adni. De sejtésem szerint te annak megtanulásán már túl vagy, amit én most tanulok. Bár ezt sem tudhatom, semmit sem tudhatok, Isten az, aki mindent tud, Ő ítéli meg az embert, a szíveket.

Elgondolkoztam azon is, hogy a hit cselekedeteinek értelmezése hogyan formálódott nálam az utóbbi időben:

1. A hit cselekedetei alatt olyan dolgokat értettem elsősorban, amik az én javamat szolgálják: lépéseket teszek Isten felé, aminek hatására Ő is tesz felém ezerszer annyi lépést. (Pl. itt, itt és itt)
2. Kicsit később elgondolkoztam, hogy a hit cselekedetei az én javamat vagy mások javát kell-e, hogy szolgálják (lásd itt).
3. Végül most arról írtam, hogy le kell tudnunk mondani saját jogainkról.

Az az érdekes az egészben, hogy látszólag az 1. és a 3. pont ellentmondanak egymásnak. De mégsem zárják ki egymást! Nem tudom értelmesen megfogalmazni azt, ami emberileg nézve ellentmondásosnak tűnik: egyrészt szolgál felém Isten azzal, hogy saját jogaim, életterem kitágul, másfelől meg én mondok le a saját dolgaimról és életterem tágasságáról. Vannak korlátok, melyeket el kell fogadnom, Isten nem teszi arrébb őket, és vannak korlátok, melyeket nem kell elfogadnom, és Isten ezeket szépen lassan egyre arrébb teszi. Emberileg nem kicsi fejtörést okozott számomra, hogy mely korlátokat lehet tologatni, melyeket nem, és emberileg talán egyáltalán nem lehet ezeket szétválasztani. De Isten vezetése erre is képes.

Még egy régebbi állításomat szeretném most megerősíteni (esetleg kissé elítélendő módon): nem lehet azt mondani, hogy a keresztény élet arról szól, hogy hit által megvallásokat téve kényelmesebbé változtatjuk a körülményeinket, megszerezzük a nekünk járó jogokat. Fontos dolgok a megvallások, de előbb teljes odaszánás kell. Ha valamiről le kell mondanunk, mert Isten ezt kéri tőlünk, pl. egy alapvető jogunkról, akkor vajon van-e értelme azt a jogunkat hit által megpróbálni visszaszerezni? Pláne akkor, ha akkor van békességünk, ha lemondunk arról, mire Isten kér, még akkor is, ha emberileg nem erre vágynánk. A keresztény élet lemondással, áldozatvállalással is jár. Hit által nyilván olyan dolgokat lehet csak átvenni Istentől, amik nem az önös céljainkat, kényelmünket szolgálják, hanem másoknak is hasznukra válnak. Amúgy jelen bejegyzésben leírtak megtapasztalását az előzte meg, hogy Jézus nevében egy saját alapvető jogomat kértem imádságban; úgy látszik, ez volt a válasz. :) Ez az egész azonban egy másik bejegyzés témája lehetne.
 

Krisztussal együtt megfeszíttettem. Élek pedig többé nem én, hanem él bennem a Krisztus; a mely életet pedig most testben élek, az Isten Fiában való hitben élem, a ki szeretett engem és önmagát adta érettem. (Gal.2.20.)

A Szentszellem: munkálkodik. A jelenléte elválaszthatatlanul együtt jár azzal, hogy munkálkodik is. Sosem tétlen. Ahol ott van, ott mindig csinál is valamit.

Istentiszteleten kaptam ezt a kijelentést és akkor gyorsan le is írtam. Régen kaptam már így kijelentést és nagyon örültem ennek.
Ritkán van, hogy az Úr így direkte kijelent valamit nekem Önmagával kapcsolatban, de ha ilyen történik, akkor általában olyan élményekre, megtapasztalásokra való visszaemlékezés által jönnek ezek a kijelentések, amik számomra nagyon sokat jelentenek. Megtérésem után az első úrvacsora alkalmával, és 4 évre rá egy dicsőítő koncerten voltak olyan megtapasztalásaim, amiket egész biztosan soha nem fogok elfelejteni: a Szentlélek jelenlétét szinte kézzelfoghatóan tapasztaltam. Az egyik ilyen megtapasztalásomat leírtam a blog legelső bejegyzésében, a másik megtapasztalásomról meg majd kéne írni (utólag szerkesztve a bejegyzést: ezt le is írtam: Egy régebbi élményem Istennel).
A fenti kijelentés az első ilyen megtapasztalásomhoz kapcsolódik. Ma dicsőítés közben az élő vízről énekeltünk, és a dallamon, dicséreten keresztül felidéződött bennem az a régi megtapasztalásom. Ez a régi megtapasztalás annyira erőteljes volt, hogy még 10 évvel későbbre is közvetít olyan mondanivalót, ami talán evidens volt számomra, de akkor nem fogalmaztam meg konkrétan. Evidens volt számomra 10 éve, hogy a Szentlélek jelen van, és a jelenléte nem egy múló jó dolog volt, hanem történt is valami. És érzem, hogy a Szentlélek olyan személy, hogy nem csak jön aztán odébbáll és minden marad úgy, ahogy azelőtt volt, hanem otthagy valamit önmagából: valami sokszor megmagyarázhatatlant, természetfelettit: munkálkodik, dolgozik, szolgál. Leginkább a friss levegőhöz vagy az oxigénhez tudnám hasonlítani: jól esik beszippantani, jó, ha jelen van, de nem csak ennyi az egész, hogy jelen van és jó, hanem ezzel egyidejűleg éltet is. Lehet, hogy emberek megfordulnak bizonyos helyeken, és jelenlétük olyan, hogy ott voltak, de már nincsenek ott és nem is tettek ott különösebben semmit. A Szentlélek nem ilyen. Ha megjelenik valahol, akkor biztos, hogy csinál valamit: vagy rádöbbent Isten szeretetére, vagy bűnbánatra indít, vagy gyógyít, vagy vígasztal, vagy utat mutat, vagy erőt ad, esetleg többet is egyszerre. A Szentlélekhez elválaszthatatlanul szorosan hozzátartozik az a tulajdonsága, hogy nem tétlen.