Már utaltam rá nemrég egy bejegyzésemben (itt), hogy kéne írnom egy régi megtapasztalásomról.
Mikor pedig kijöttek a papok a szenthelyből: köd tölté be az Úrnak házát. Úgy, hogy meg sem állhattak a papok az ő szolgálatjokban a köd miatt; mert az Úr dicsősége töltötte vala be az Úrnak házát. (1Kir. 8.10-11.)
Leginkább ehhez az igerészhez tudnám hasonlítani azt, amit 2003 nyarán egy keresztény táborban átéltem. Ez egy olyan ifjúsági tábor volt, amiben mindenféle keresztény felekezetből voltak résztvevők és szervezők, majdnem kizárólag történelmi egyházakból.
Egy koncert volt éppen, amin keresztény dalokat játszottak, mi pedig ültünk a közönség soraiban. Nekem kicsit el is kalandoztak a gondolataim, nem is figyeltem oda, de egyszer csak hirtelen észrevettem, hogy ott van az Úr jelenléte. Én sem tudnám jobban megfogalmazni, amit átéltem, mint hogy "köd tölté be az Úrnak házát". Valójában talán füst, gőz és köd keverékeként tudnám körülírni azt, amit ott láttam, átlátszó volt, és úgy lebegett ott, hihetetlen nagy szelídséggel és alázattal. Mihez tudnám hasonlítani? Tényleg az sugárzott belőle, hogy most nem meg akarja mutatni nagy erővel és mindenkit elsöpörve, hogy "én vagyok a valaki", hanem leírhatatlan szelídséggel és alázattal, egyáltalán nem erőszakosan volt jelen. Ha valaki nem akarja az emberre ráerőszakolni magát, akkor Ő biztosan nem. Nehéz ezeket szavakba önteni. Hasonló volt ez a látvány ahhoz, amikor egy Jézusról szóló filmben azt láthattuk, hogy Jézus éppen megdicsőül a hegyen és sugárzik az arca: valahogy egyáltalán nem arról szólt, hogy most aztán megmutatja, hogy Ő a valaki, hanem a szelídsége és a hatalmassága nagyjából ugyanakkora. Hasonló ahhoz, amit a természetben, a fákban, a növényekben is meg lehet látni: látni bennük a teremtő hatalmasságát, de azt is, hogy ezt egyáltalán nem erőszakolja rá az emberre, hanem szelíden, szinte észrevétlenül, önmagát zárójelbe téve meghúzódik a háttérben. Azt is éreztem, tudtam, hogy nagyon szeret, és egy olyan erő, amitől mindenki meggyógyul. Óriási benne a szeretet, az erő és a szelídség, nem is tudom igazán megfogalmazni. Mi emberek itt a Földön éljük az életünket, közben mindenféle problémáink vannak, amiket próbálunk megoldani, próbálunk valamit kezdeni velük, és Ő óriási szeretettel néz le erre, óriási szeretettel néz ránk. Tesszük mi itt a kis emberi, földi dolgainkat a mi kis földi dimenziónkban, de Ő óriási szeretettel tekint erre. Nagyon értékesek vagyunk a számára; picik vagyunk, porszemnyiek, de nagyon értékesek Neki. Nem tudom ezt igazán megfogalmazni úgy, ahogy akkor átéltem, de tényleg olyasmi szeretettel, vagy még nagyobbal szeret minket, mint az apa a gyermekét, vagy hogy kifejezőbb próbáljak lenni: mint teremtő a teremtményét. Megfogalmazni nem igazán lehet.
Érdekes az egészben, hogy akkor hamar túltettem magam ezen a megtapasztaláson: láttam, hogy valami köd van ott, aztán jött a következő szám a koncerten, utána volt dicsőítés is, és ezalatt nem tudatosult bennem, hogy mit láttam, mit tapasztaltam. Amikor vége lett a dicsőítésnek és ment mindenki a szobájába, akkor tudatosult mindez. Nem értettem, mi történt velem, egyszerűen ámultam és csodálkoztam, talán felsétáltam a közeli dombra, talán ott még sétálgattam, mert nem tudtam hova lenni a döbbenettől; mindaz teljesen természetes volt számomra, amit itt nagy bonyolultan megpróbáltam leírni. Talán vannak, akik Isten megismerésében fokozatosan haladnak előre, de énnálam talán egy nagy megtorpanás volt megtérésem után, talán még megtéréskor sem lett sok minden számomra nyilvánvaló, aminek annak kellett volna lennie, és most ami lemaradt, hirtelen mind világossá vált. Amiket itt bonyolult, alárendelt mondatok halmazával próbálok megfogalmazni, az egy szempillantás alatt valósággá vált számomra akkor, úgy, hogy nem fogalmazta meg nekem senki. És még ezeken kívül más dolgok is nyilvánvalóvá váltak akkor számomra egy csapásra, sőt vannak dolgok, amiknek nyilvánvalóságát csak jóval később, évekkel azután sikerül megfogalmaznom, felfednem. Az élményem után önmagamban is különös erőt és frissességet éreztem, mi több, pár pillanattal később saját bűneimről is lehullt a lepel számomra, megláttam, hogy sokszor nincs bennem szeretet. Az is nyilvánvaló volt, hogy ha szeretettel tekintek valakire, akkor az a szeretet valahol megmarad örökre, de ha szeretetlenül tekintek valakire, akkor az nem marad meg. És az is nyilvánvaló volt, hogy milyen dolog már a szeretetlenség, a harag más emberekre, amikor Isten ilyen csodálatos! Porszemnyinek tűntek számomra azok az idegeskedések, szeretetlenségek, haragok, amiket mi emberek érzünk néha egymás iránt; éreztem Isten érintése alatt a különbséget, mert éppen olyan szituációba kerültem, amikor kicsit haragudni szoktam másokra: éreztem Isten irántunk való szeretetének a nagyságát és a kis emberi haragom porszemnyiségét, pitiánerségét, és tudtam, hogy ezekre a piti dolgokra nekem nincs szükségem, értelmetlen, felesleges.
Egyszersmind az is megdöbbentett, hogy Isten mennyire közel tud jönni az emberhez, hiszen nagyon közel jött hozzám akkor, nagyon közelről megérintett és felfedett előttem valamit leírhatatlan szeretetéből, szelídségéből és nagyságából, amit itt csak megközelítőleg tudok megfogalmazni. Hatalmas ez a teremtett világ; milyen hatalmas lehet, Aki mindezt alkotta, és milyen hatalmas lehet Őbenne a szeretet!
Felmerülhet a kérdés: mit tettem én ezért, mivel segíthettem elő, hogy Isten közel jöjjön hozzám? Gyakorlatilag semmivel. Emberileg nem sokat tudunk tenni érte, Ő a kegyelmes, az irgalmas, a szerető. Illetve annyit tettem, hogy abban a táborban elmondtam Istennek imában azokat a dolgokat, amik szerintem nem tetszenek Neki az életemben és azt is, hogy ezekkel nem tudok mit kezdeni. Talán ennyi volt a megtapasztalásom előzménye. Utólag szerk.: Az sem elhanyagolandó, hogy egy koncerten Istent dicsőítő dal szólt, akkor történt, amiket leírtam. Van egy ige, hogy Isten a dicséretek között lakozik.
