Nameless blog, hiszen a cím részletkérdés

Most karácsonykor a következőn gondolkodtam el: vajon nagyon különössé teszi-e a karácsony ünnepét az, hogy ajándékokat adunk egymásnak? Szerintem nem.

Nem tudom, ki hogy van vele, de szerintem nem csak karácsonykor, hanem az év bármely napján is megtehetjük, hogy megveszünk, elkészítünk vagy elvégzünk szerettünknek vagy egy embertársunknak valamit, amiről tudjuk, hogy örülne neki, hasznát venné. Miközben szerény ajándékaimat csomagoltam be, az jutott eszembe, hogy ilyesmiket vagy hasonlókat én év közben is szoktam adni. A különbség majdnemhogy csak annyi, hogy most be is csomagolom. Az, hogy másoknak dolgokat adunk, amiknek örülnek, amiknek hasznát veszik, nem muszáj, hogy csupán a karácsony része legyen. Nagyobb öröm, amikor pl. egy bolt mellett elmegyek, de eszembe jut, hogy ott megvehetek valamit, aminek a másik ember örülne, mint kapni valamit. Örömmel tölti be az embert az a gondolkodásmód, hogy semmit nem foglalkozik azzal, mit kap másoktól, inkább azon van, hogy másoknak tudjon adni. Ezt "logikusan" ki is tudja egészíteni az a hit, hogy Isten mindent megad nekünk, amire szükségünk van, ezért elég, ha mi csak adunk, de hogy kapjunk valamit, azt csak Istentől várjuk. Illetve sokszor ezt várni sem kell, mert már rengeteg minden ott van az életünkben, amit Tőle kaptunk, csak észre kell vennünk, hálásnak kell lennünk érte, és a hála megnyitja az utat a kapott dolgok élvezetében való megújult életre. (Olyan ez a hálaadás kicsit, mint amikor a kisgyerek észreveszi, hogy már  régóta van egy villanyvasútja és elkezd vele játszani.)
Nekem régebben sok minden nem volt meg, ami most megvan. Régebben kemény időket éltem át pl. olyan gyülekezet hiányában, ahol Istenhez közelebb kerülhetek, ezért egyre többet jelent számomra a gyülekezetem és minden, amiből ott kivehetem a részem ill. részese lehetek. Régebben kemény időket éltem át más dolgok hiányával kapcsolatban is, így ezeket most rendkívüli módon meg tudom becsülni, tudom értékelni.

Karácsony este lefekvés előtt hallottam, hogy nagy szél van odakint. Hálát adtam, hogy én a szobában védelmet kapok a széltől, melegben lehetek és aludhatok, akkor is, ha a központi fűtés sok kívánnivalót hagy maga után. Hálaadás közben eszembe jutott valami: Jézus éppen ilyen: ha vihar támad odakint, védelmet ad! Az élet viharaiban körülvesz védelmével, ahogy a valódi viharban egy lakással, szobával vesz körül. Sőt, még lecsendesíteni is képes a vihart. Sokszor ha hálát adunk valamiért, Jézus tulajdonságaiból érthetünk meg valami többet, mint addig.

Jézus mondja: Valaki azért hallja én tőlem e beszédeket, és megcselekszi azokat, hasonlítom azt a bölcs emberhez, a ki a kősziklára építette az ő házát: És ömlött az eső, és eljött az árvíz, és fújtak a szelek, és beleütköztek abba a házba; de nem dőlt össze: mert a kősziklára építtetett. És valaki hallja én tőlem e beszédeket, és nem cselekszi meg azokat, hasonlatos lesz a bolond emberhez, a ki a fövényre építette házát: És ömlött az eső, és eljött az árvíz, és fújtak a szelek, és beleütköztek abba a házba; és összeomlott: és nagy lett annak romlása. (Mt.7.24-27.)

Akkor nagy szélvihar támada, a hullámok pedig becsapnak vala a hajóba, annyira, hogy már-már megtelék. Jézus pedig a hajó hátulsó részében a fejaljon aluszik vala. És fölkelték őt és mondának néki: Mester, nem törődöl vele, hogy elveszünk? És felkelvén megdorgálá a szelet, és monda a tengernek: Hallgass, némulj el! És elállt a szél, és lőn nagy csendesség. (Mk.4.37-39.)
 

Kedves Szeretteim!

Amint jól tudjátok, közeledik a születésnapom. Megtiszteltetés számomra, hogy minden évben ünnepséget rendeztek, és úgy tűnik, ez idén is így lesz.
Nagyon sok ember vásárol sokat, rengeteg a külön erre az alkalomra szóló rádió és tv műsor, hirdetések, reklámok, és a világ minden pontján arról beszélnek, hogy születésnapom egyre közeledik. Igazán nagyon jó érzés tudni, hogy legalább egyszer az évben sok ember gondol rám.
Amint tudjátok, születésnapomra való emlékezés sok évvel ezelőtt kezdődött. Az első időkben még úgy tűnt, hogy az emberek értették, és hálásak voltak mindazért, amit értük tettem, de manapság egyre inkább úgy látszik, hogy alig akad, aki tudja az okát az ünneplésnek. Mindenhol összejönnek az emberek, családok, barátok, és nagyon kellemesen érzik magukat, de valójában nem tudják, nem értik, és nem is keresik a valódi jelentőségét az ünnepnek.
Emlékszem az elmúlt évben is hatalmas lakomát rendeztek a tiszteletemre. Az asztal roskadásig tele volt ízletes ételekkel, gyümölcsökkel, édességekkel. Tökéletesen díszített helyiségekben sok-sok gyönyörűen becsomagolt ajándék várta gazdáját. De tudjátok mi történt? Engem mégsem hívtak! Pedig én voltam az ünnepség díszvendége – mégsem küldtek meghívót. Miattam volt az egész összejövetel, a sok dísz és minden egyéb, és amikor maga az ünneplés elkezdődött, én kívül maradtam, bezárták előttem az ajtót... pedig be akartam menni, velük lenni, együtt ünnepelni.
Habár az igazság az, hogy mindez nem lepett meg, hiszen az elmúlt néhány évben, sokan bezárták előttem az ajtót. Mivel pedig nem hívtak meg, hát úgy döntöttem, hogy titokban megyek be, minden zaj nélkül, és csendesen megállok az egyik sarokban.
Mindenki nagyon jól érezte magát, ittak, ettek, beszélgettek, vicceltek, nevettek, és hatalmas jókedvük volt. Egyszer csak belépett a szobába egy nagydarab, kövér, piros ruhás, fehér szakállas ember azt kiabálva: ho-ho-ho. Leült egy díványra, a gyerekek pedig rohangáltak hozzá: télapó télapó! – mintha ez az egész ünnepség róla szólt volna. Aztán az emberek körülállták a karácsonyfát, és átölelték egymást. Én is kitártam a karomat, de engem nem ölelt át senki. Aztán nagy várakozással elkezdték osztogatni, és csomagolni az ajándékokat. Végül minden elkelt, és néztem, vajon nekem van-e valami-de nem, én nem kaptam semmit. Te hogyan éreznéd magad, ha a születésnapodon mindenki kapna ajándékot, csak éppen te nem? De megértettem, hogy nem kívánatos személy vagyok saját születésnapom emlékünnepén, és csöndesen elhagytam a helyiséget.
És-tudjátok – ez minden évben rosszabb és rosszabb. Az embereket csak az étel, ital, ajándékok, összejövetelek érdeklik, és alig néhányan emlékeznek rám. Pedig én annyira szeretném, ha ezen a karácsonyon beengednének engem az életükbe! Nagyon szeretném, ha felismernék a tényt, hogy több mint 2000-évvel ezelőtt azért jöttem el erre a világra, hogy az életemet adjam értük, hogy megmentsem őket. Csak annyit szeretnék, hogy ezt teljes szívvel elhiggyék, és beengedjenek az életükbe.
Még valamit szeretnék megosztani veletek, különösen arra való tekintettel, hogy jó néhányan tudjátok az ünnep igazi értelmét: Hamarosan lesz egy saját ünnepségem, egy látványos, hatalmas összejövetel, amit soha senki még elképzelni sem volt képes. Most még dolgozom rajta. Ma küldöm ki a meghívókat - egyet személyesen: neked!! Tudni szeretném, szándékozol-e részt venni, és foglalhatok-e egy helyet a számodra. Beírhatom-e a nevedet aranybetűkkel a vendégkönyvembe – merthogy csak azok jelenhetnek meg az ünnepségen, akiknek nevei ott szerepelnek. Akik nem válaszolnak a meghívásra, azok kívül maradnak.
Légy felkészült, mert amikor minden kész, te is részese lehetsz az én csodálatos ünnepségemnek.
Hamarosan látjuk egymást!

Szeretlek:
Jézus Krisztus.

(ismeretlen szerző)
 

Az utóbbi időben többször láttam azt, hogy nehéz emberi sorsok, problémák következtében Isten formálni tudott embereket. Különböző problémáinkat, nehézségeinket úgy használja fel mások életében, hogy azáltal formálja őket.

Amikor azt láttam, hogy mások életében valami nehezen elhordozható dolog van, azt arra használta fel az Úr az utóbbi időben, hogy engem formált általa, megtanított dolgokat nekem általa. Amikor az öngyilkosság széléről hozta vissza egy barátomat az Úr, azzal is kijelentéseket adott nekem személyesen. Mondhatni, túl nagy ár egy kijelentésért, hogy valaki ilyen nyomorúságokat, szenvedésket éljen meg. De inkább úgy fogalmazhatunk: az Úr felhasználta ezt is valamire.

Mindezekből arra tudok következtetni, hogy az Úrnak tökéletes terve van nyomorúságainkkal, szenvedéseinkkel is; ezek által mások kijelentéseket kapnak, az Úrhoz kerülnek közelebb. Ebből arra tudok következtetni, hogy az emberi élet elhagyatott, szenvedésteljes pillanatai is részét képezik Isten tervének. Illetve Ő nem akarhatja, hogy szenvedjünk, de azzal, hogy ezt megengedi, valami sokkal jobbat fog adni nekünk is cserébe azért, aminek a hiányát éltük meg a szenvedésben.

Eddig különféle munkáit tapasztaltam Jézusnak a saját életemen és mások életén. Tapasztaltam, milyen az, amikor egyszer csak megszabadít valamitől, amihez ragaszkodom és azon kapom magam, hogy szabad vagyok és nem akarok egy bizonyos bűnt már elkövetni. Tapasztaltam, amikor szeretettel szembesít valamilyen gyarlóságommal és arra indít, hogy jobb ember akarjak lenni. Tapasztaltam, milyen az, amikor nem kellenek már a régi bűnös dolgok, mert egész egyszerűen nem érdekelnek már, pedig régebben nem tudtam meglenni nélkülük. Ezek mind csodálatos, megmagyarázhatatlan, természetfeletti dolgok, amikhez hasonlót semmilyen embertársunk nem lenne képes elérni velünk.

De a napokban történt valami, ami Jézus minden eddigi munkájával kapcsolatos tapasztalatomat felülmúlta. Jézust eddig is nagy csodatevőnek ismertem, aki az emberek életébe szeretettel belenyúl és helyreállítja azokat úgy, ahogy senki más nem lenne képes rá. De olyat, hogy Jézus a szó legszorosabb értelmében a haláltól mentsen meg valakit, csak most tapasztaltam. Könnyű ezekről beszélni, írni a blogban, de átélni azt, hogy egy közeli barátommal többé már nem beszélhetnék, nem találkozhatnék, ha Jézus nem lép közbe - ez minden eddigit felülmúl, és nem is igazán tudom szavakkal leírni azt, ami bennem van.

Ennek a barátomnak sok problémája, nehézsége van, több, mint nekem, de ezekbe részletesen nem mennék bele. Mivel engem az övénél kisebb problémák is időnként el tudnak keseríteni és a padlóra tudnak tenni (amikor nem Istenre nézek, hanem a problémákra), teljesen meg tudom őt érteni, ha a problémái miatt ki van borulva, ki van akadva. Azonban ezek a problémák az utóbbi időben még inkább felerősödtek nála, újabb problémák jöttek hozzá, újabb támadások érték őt, ami már jelentős szenvedést okozott neki. Egy álom által bepillantást engedett nekem az Úr abba, hogy ez a barátom miket él át, és valóban elég szörnyű volt. Beszélgetéseink során végül nagy nehezen elmondta, hogy időnként egy pengét is szokott használni, amivel fájdalmat okoz önmagának. Furcsa helyzetben találtam magam, mert eddig még nem volt dolgom hasonlóan megfáradt emberrel. Nem is tudtam, mit tehetek, próbáltam mondani neki, hogy ezt ne tegye, de láttam a problémáit is és igazából meg is tudtam érteni, bár egyetérteni vele nem tudtam. Láttam szinte nap mint nap, hogy a problémái mit váltanak ki belőle, milyen lelkiállapotban van emiatt, és elég egyértelmű volt számomra, hogy az öngyilkosság felé vezető úton halad. Régebben sajnos volt egy ismerősöm, aki öngyilkos lett, és az azelőtti időszak ugyanolyan volt nála, mint a barátomnál, innen tudtam, hogy mi az ábra.  Ezen kívül az álmomban, amiben az Úr megmutatta az állapotát, nehézségeit, szintén figyelmeztetett arra, hogy az öngyilkosság irányába halad.

Az utóbbi napokban, amikor MSN-en beszélgettünk és belépésnél láttam, hogy be van jelentkezve, az azt is jelentette számomra, hogy nem történt meg a legrosszabb. Mégis, ez az időszak teljes nyugodtsággal és aggódás nélkül telt számomra, én sem értem, hogyan, nyilván a hitem miatt.
Tegnap este, mikor beléptem MSN-re, elmesélte a barátom, hogy mi történt. Elhatározta, hogy aznap fog véget vetni az életének, és mivel láttam a problémáit és a lelkiállapotát, meg is voltam győződve arról, hogy ezt képes lett volna megtenni.
Aznap két másik barátommal beszélt MSN-en, az egyikük ott akkor imádkozott érte, hogy Isten mutasson neki valamit és mutatott is. Azt mutatta neki, hogy amit tenni készül, azzal lerombolná azt, amit mások életében felépített azzal, hogy Jézusról beszélt nekik. Ezeknek az embereknek a kialakuló hite így összeomolhatna akár. Isten akkor ezzel szembesítette a barátomat, és ez fordulópontot jelentett. Úgy tervezte, aznap fog véget vetni az életének, de talán éppen az utolsó ponton szólt hozzá az a szelíd hang, amely szembesíteni szokott az igazsággal és kiutat is szokott mutatni a bűneinkből is, ezért nem tette meg. Akkor eltávoztak tőle bizonyos gonosz erők, megszabadult a barátom, a pengét pedig összetörte, ő maga sem tudja, hogyan.

Sokszor tapasztaltam már azt a szelíd hangot, hogy szól hozzám és valamit megváltoztat bennem, és másoktól is hallottam ilyen beszámolókat, de hogy pont egy ilyen szituációban szóljon az a szelíd hang, ilyet eddig még nem hallottam. Furcsa volt aznap este egy az egyben átélni, hogy ha Jézus nem lép közbe, tényleg nem beszélhetnék többet a barátommal. Érdekes érzés átélni, hogy olyasvalakivel beszélek, akivel már nem beszélhetnék, ha nem történik valami csoda. Nem is igazán tudom ezt leírni...

A barátom kért tőlem aznap este néhány apróbb szívességet és szabadkozott, hogy ezekkel megterhel engem, de mondtam neki, nagyon örülök, hogy kér tőlem dolgokat, mert ez a jele annak, hogy él és szeretem az életjeleket. Arra tanított engem az Úr ezzel, hogy becsüljem meg az embereket, akkor is, ha esetleg nagyon "fárasztóak", ha esetleg megterhelnek, mert ez a jele annak, hogy élnek, és ez nagyon jó.
Más embernél is, ha nem ment át hasonlón, mint a barátom, lehet nagyon értékelni, megbecsülni az életét. Úgy kell venni, mintha minden ember, akikkel kapcsolatban vagyunk keresztül ment volna hasonlón és kizárólag az élet és halál Urának köszönhetjük, hogy itt vannak mellettünk. Arra tanított az Úr, hogy tegyek csak meg nyugodtan dolgokat másokért, reagálva az "életjeleikre", amik nagyon értékesek. Csak mellesleg, egy ilyen eset által tehát kijelentéseket, vezetést is lehet kapni Istentől saját életünkre nézve, mi a terve velem, hogyan akar használni.

Biztos azt várná a kedves Olvasó, hogy arról írok bejegyzést, hogy miért jó az adakozás, és hogy ezt különböző bibliai igékkel alátámasztom. Nem cáfolom az adakozás szükségességét, hiszen a Biblia is ír róla, de én most valami másról fogok írni. Az adakozás lényegét egyébként tömören így látom: el kell fogadni, hogy ne mi rendelkezzünk se a pénzünkkel, se más tulajdonunkkal, hanem Isten akarata szerint éljünk velük, és ha erre törekszünk, Ő megmutatja azt is, hogyan tudjuk a pénzünket az Ő akarata és nem a mi akaratunk szerint felhasználni. Egyébként pedig ha a gyülekezet segít abban, hogy Istenhez közel kerüljek és áldást kapok ott, miért ne támogathatnám őket anyagilag a szükségeikben?

Nemrég istentiszteleten említettek egy bizonyos dolgot, amit nyilvánvalóan a gyülekezet finanszíroz, és valószínűleg a mi adományaink is kellenek hozzá. Nincs nekem semmi gondom azzal a dologgal, de azt éreztem, hogy nekem a pénzemmel nem ezt kéne támogatnom. Egy darabig nem tudtam hova tenni ezt az érzést, hiszen ha adakozunk Istennek adakozunk, neki adunk abból, ami valójában az Övé, hiszen Tőle kaptuk, és ebből a szempontból mindegy, hogy ahova fizikailag kerül a pénz, ott mit csinálnak vele. Mégis, valahogy nem volt békességem az adakozásban, bármennyire is próbáltam magamat szabaddá tenni arra, hogy adjak a pénzemből Istennek. Próbáltam mindenféle fukarságtól, pénzhez való ragaszkodástól megszabadulni, de valami nem stimmelt. Ugyanakkor pont ekkortájt adtam pénzt egy barátomnak, aki eléggé meg van szorulva, és ebben békességem volt. Történt egy másik dolog is (a szószaporítás elkerülése végett ezt most nem írom le részletesen: egy testvér szavain keresztül az Úr vezetést adott arra, hogy valamit vegyek meg, erről a testvér nem is tudott), amiben már Isten vezetését kezdtem látni, hogy ne a gyülekezeti alkalmakon adakozzak, hanem valami más módon adjam Neki oda azt, ami Őt megilleti, és ez az összeg egyébként szintén a gyülekezetbe jut, csak más célokra. Innentől kezdve Isten vette kezébe a dolgot. Először még bizonytalan voltam, jól teszem-e, hogy gyűjtéskor nem adakozom, de utána ezt Isten akadályozta már meg: valamikor nagy ívben elkerült engem az, aki a pénzt gyűjti a kosárral, máskor meg úgy betöltött a Szentlélek még adakozás előtt, hogy megmoccanni, felállni sem tudtam volna adakozás alkalmával, nemhogy a pénztárcámat elővenni.
Volt, hogy egy másik város gyülekezetében voltam, és újra bizonytalankodtam, adakozzak-e. Gondoltam, akármit teszek, rossz nem lesz, mert ha rosszul teszem, Isten majd kiigazít, utat mutat, mit csináltam rosszul. Gondoltam, megbizonyosodom arról, hogy nincs bennem fukarság vagy hasonló, így aztán adakoztam, de nem volt ebben békességem. Így egyértelművé vált, hogy nem a saját gondolataim, hóbortjaim vezetése az, hogy ne adakozzak, hanem a Szentléleké. Nagyon meglepő volt, hogy ilyen is van. Így aztán egy darabig nem adakoztam.

Legutóbb istentiszteletre úgy mentem, hogy kereken egy ötezres volt nálam, és azon kívül más pénzem nem is volt, mert a bankkártyám kódját éppen elfelejtettem, új kódot igényeltem, ami még nem érkezett meg. Felváltani nem lett volna lehetőségem már az ötezrest. Úgy gondoltam tehát, hogy ezért most nem fogok adakozni, legfeljebb legközelebb majd többet adok. De Isten közbeszólt. Az az Ige volt adakozásnál, amikor Jézus a két halat és az öt kenyeret megszaporítja. Azt mondta a pásztor, hogy az öt a szükség száma, persze nem tudta, hogy nekem pont ötezer forintom van. Előző nap pont egy kétszázast adtam egy hajléktalannak, így az öt kenyér és két hal pont az én helyzetemre illet. Adakozásnál nem adtam oda, mert még nem értettem meg az Ige hozzám szóló üzenetét, de istentisztelet után bedobtam oda, ahol jótékonysági célokra gyűjtik a pénzt.

Isten a vezetésén keresztül pontosan kicentizte, hogy akkorra pont "öt kenyerem" maradjon, és pont ez az Ige legyen adakozáskor. A következő héten így nem volt pénzem, ezért valamit nem tudtam elintézni, amit terveztem volna, és ezzel szintén megértetett velem valamit az Úr. Az igen apró dolgokat, amihez pénz kell és természetesnek vesszük, hogy elintézzük, ezeket is Istentől kell elvenni, elkérni, ezt értettem meg, de számomra ennél is több volt a személyes üzenet ebben, amire most nem térnék ki. Természetesen hamarosan megjött az elfelejtett kártyakód helyett az új, így el tudtam intézni, amit akartam, de most már tudtam, hogy ezt is Isten adja meg, nem maguktól vannak ezek a természetesnek tűnő kis dolgok sem.

Nem sokkal ezután két dologban is útmutatást kaptam az Úrtól. Egyik gyülekezeti alkalmon szembesültem saját magammal, abból, hogy miben kellene megváltoznom. Azt is éreztem, hogy akármennyi pénzem is van, attól nem leszek előbbre, mert attól lennék előbbre, ha megváltoznék bizonyos dolgokban. Teljesen mindegy, mennyi pénzem van, akár mindet oda is adakozhatom, mert ez a pénz úgysem tesz boldogabbá, hanem az tenne boldogabbá, ha meg tudnék változni. A másik dolog, hogy nemrég vettem magamnak néhány dolgot és magamban kicsit kételkedtem, hogy jó-e, ha magamra is ennyit költök a pénzemből. Pont másnap istentiszteleten erősített meg az Úr, hogy van bizonyos "harmadik tized" (ezt pontosan nem tudom, micsoda, nem is hallottam még addig róla), amit nyugodtan magunkra költhetünk.

De a legfontosabb, amit megértettem, hogy felesleges a pénzünkhöz ragaszkodni, attól nem leszünk boldogabbak, csak attól, ha megszabadulunk azoktól a dolgoktól, amik Istentől még elválasztanak. A pénzünktől függetlenül Tőle megkaphatjuk azt, amire szükségünk van. Jó ebben hinni és a különböző kötelékektől szabadnak lenni.

Nemrég egy keresztény barátom leírta, amin keresztülment. Úgy gondoltam, ezt az írását egy az egyben berakom ide. Írása egyébként engem egy régebbi megtapasztalásomra emlékeztet (itt írtam róla).

Drága Testvérem!

Ismételten van közölnivalóm a nagyvilággal, ami remélem számára is hasznos lesz.

Kezdjük az elmúlt napok/időszak eseményeivel. 2008.12.17.-én összejöttem Bogival, akivel ezen kapcsolat tartott is 2009.08.17.-éig. Utána is gyakran találkoztunk, több okból is kifolyólag. Ő nagyon-nagyon szeretett engem, meg sem érdemeltem. Nem is igazán értékeltem a szeretetét. Holott… tudni kell, hogy a mi családunk nem épp az a példamutató család, ahol „tombol” a szeretet. Ebből kifolyólag éheztem én azt a gondoskodó szeretetet, amivel meg akart ő engem kínálni. Meg is kínált, amit én … szóval… inkább visszautasítottam, mintsem elfogadtam. Amikor problémák voltak, akkor én inkább dugtam a homokba a fejem, mintsem megbeszéljem vele. Mit adtam a szeretete helyébe? Inkább megsértettem/megbántottam, nem kicsit, hanem nagyonL. Vannak olyan problémái, amit közösen kellett volna megoldanunk, de nem ezt tettem, hanem amellett, hogy magára hagytam a problémáival, jól megsértettem és az önbecsülését, önértékelését a sárba tapostam, nem kicsit, hanem nagyon. Tudni kell, hogy ő egy nagyon aranyos leányzó(ezt kedveltem meg benne), aki sok mindent megérdemel, csak épp ezt nem. RENGETEGET szenvedett miattam, sokat könnyezett és a személyiségére is IGEN ROSSZ hatással voltam. Aztán ő mostanság megismerkedett egy fiúval, akiről sokat nem tudok, de az biztos, hogy bennem kialakult egyfajta féltékenység. Talán igazából ez döbbentett rá, hogy kezdem végleg elveszíteni őt, innét indultak ki a gondolatok.

De ha most fordulna ez elő először, az még csak „hagyján” lenne, de nézzük a régebbi kapcsolataimat. Volt előtte 3 komolyabb, 1 kivétellel hasonló eset történt meg korábban is: valakit megismertem, jártunk, megszeretett engem, szerette volna az életét leélni velem, majd én a hibát kerestem benne(nem fogadtam el olyannak, amilyen) és végül szakítottam vele. Ők erős szeretetet adtak nekem(amilyet még senkitől sem kaptam), én meg cserébe megbántásokat, könnyeket.

Ezek után jön a kérdés: Ki vagyok én? A megtestesült gonosz? Vagy csak egyszerűen ő irányít engem? Ha egyedi eset lenne, akkor még másra is rá lehetne fogni a történteket (nem ő volt az igazi), de hogy minden esetben ugyanez történjen, ennek oka kell, hogy legyen! Sajna nem vettem komolyan a párkapcsolatokat, erősen eltúlozva „szórakoztam” mások érzéseivel, akaratlanul...  

Ma épp elmentem Győrben vásárolni, majd úgy déltájban erős érzések kerítettek hatalmukba és nagyon erősen éreztem, hogy ezek az Úrtól jönnek, tán a Szentlélektől. Ezen érzések/gondolatok folyamatosan jöttek egyre erősebben. Te vadbarom! MIT TETTÉL? Ezt érdemli az, aki SZERETETT TÉGED? NORMÁLIS VAGY TE? Aki SZERETETET akart neked adni és CSALÁDI életet, azzal teszel ilyet? Pont azt az életet akarta felkínálni neked, amilyenre vágysz és te azt nem fogadod el, ráadásul azt bántod meg cserébe? HÜLYE VAGY? Ekkor kezdtem rájönni: Mit tettem! Ekkor már nem a féltékenység érzése volt erős/meghatározó bennem, hanem rájöttem bűneim súlyára, rájöttem mennyit szenvedtek mások miattam. Kezdtem átérezni azon szenvedést, amit én adtam másoknak… egyre mélyebben… kezdtek feljönni bűneim…kezdtem én is szenvedni… Eszembe jutott az „elszámolás”, amikor Jézus eljön ítélni élőket és holtakat. Ennek az „előszelét” nagyon határozottan éreztem. Éreztem… egy szép napon visszakapom… lesz ott jajgatás és fogcsikorgatás… és MEGÉRDEMLEM, mert fájdalmat okoztam. Közbe még a könnyem is kijött ezen gondolatok átérzése közben. Azt is megtanultam már, hogyha nem sírsz, akkor nem is igazán őszinték az ilyen mély érzések. De itt azok voltak. Jöttek, csak jöttek az érzések, gondolatok: Fogsz te még sírni ott is, ahol senki nem látja! Szerettek, te barom, hát ez neked semmit nem jelent?  Meg lesznek torolva a bűneid, ne aggódj! Ha neked nem kellett a jó, így „hálálod meg”, akkor… megérdemled, hogy ÉLETED VÉGÉIG SZENVEDJ! Kapsz majd olyan valakit, aki nem szeret és azzal végigkínlódhatod az életed. Nem kellesz majd senkinek! Senkinek nincs szüksége rád, a „háládra”, a benned lakó gonoszra! NEM lesz mindig megbocsátás (ószövetség szerint), „irgalmazok, akinek irgalmazok, kegyelmezek, akinek kegyelmezek”. Megszólalt bennem egy hang: Inkább másoknak kegyelmezz, Uram, ne nekem, mert én nem érdemlem meg, olyan nagy a bűnöm! Hány vétket fogsz még elkövetni, amit utólag bánsz meg? Az ilyenre mondják: „Jobb, ha malomkövet akasztanak a nyakába és a kútba vetik”, … mert akkor nem tud többet vétkezni(másoknak fájdalmat okozni) és ítéletkor kevesebb lesz a „számláján”. Temesd el magad! Takarodj! Örülj, ha a benned lakó gonosz elveszik! El fogsz veszni! Hiába kérsz bocsánatot Bogitól vagy a többiektől, ő már rég a mennyben jár, te valahol egészen máshol leszel és a kettő közt NINCS átjárás, nem tudod akkor már ezt megtenni. Egyre erősebb gondolatok fogalmazódtak meg bennem: Állj oda az Úr elé, ha van hozzád a pofádon bőr! Olyannyira bűnösnek éreztem magam, hogy még ahhoz is túl bűnös vagyok, hogy egyáltalán az Úr elé merjek állni. Ennyire bűnös embernek nem lehet megbocsátani! – gondoltam.

Egyik-másik természettudományos adón a TV-ben lehet látni, ahogy a hívők ostorozzák –szó szerint- magukat. TÖKÉLETESEN MEGÉRTEM őket. Nekem is azt kellene tennem! Már-már el is határoztam. Ekkor jött egy újabb érzés: Jézus már szenvedett a bűneim miatt, nem kell, hogy én is szenvedjek miatta. Igazából akkor fel sem fogtam pontosan mit is jelent ez a gondolat. Ahogy jöttem hazafele, a kocsiban a CD lejátszóban szólt egy dicsőítő CD, óriási, számomra küldött mondandókkal: „Jézustól kaptad a könnyeket, hogy megtisztítsanak,

Jézustól kaptad a keresztet, hogy bátran elfogadd.”

Aztán jött a következő gondolat: „Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, karjaimba zártalak, örökre enyém vagy!”… „Nem taszítalak el, amikor vétkezel, irgalmat lelsz a szívemben, örök feléd a hűségem…”

Igazából le sem mertem volna írni ezeket a sorokat, mert az „prédikáljon”, aki tiszta. Először tedd rendbe magad, utána szólalj meg, utána taníts!

Elhatároztam: tisztán akarok élni. Jött is a figyelmeztetés Jézustól: „Én nem ítéllek el, de”… vigyázz… „ne vétkezz többé”!

Nagyon jó érzés, hogy az Úr figyelmeztetett erre. Igazából volt egy másik bűn, amit rendszeresen elkövettem, de az elválasztott az Úrtól és nem tudtam „kapcsolatba” lépni az Úrral. Mihelyst elhagytam ezen bűnöm, az Úr kapcsolatba lépett velem.

Igazából nem tudom, hogy is háláljam meg neki Jézus kereszthalálát, … talán a neki tetsző élettel és szolgálattal. Igyekezni fogok, mert nagy terhet vett le a vállamról…

A megbántottaktól pedig alázattal és tisztelettel BOCSÁNATOT KÉREK!

Ui.: Azt hiszem felébredtem a bűneimből…

Nemrég arra gondoltam, hogy ha valaki megkérdezné tőlem, mit jelent nekem egy istentisztelet, mit mondanék. A következő hasonlat jutott eszembe:
Istentiszteleteken Isten ad nekem egy nagy tortát a mennyből. Ezt akkor ott helyben valamennyire sikerül is megenni, de későbbre is marad belőle. Ezt hazaviszem, és otthon folytatom a falatozást; nem egyszerre eszem meg az egészet, hanem szép lassan, ízlelgetem, élvezem az ízét és szép lassan emésztem is. Maradnak apró szeletek, morzsák későbbre is, amiknek szintén különleges ízük, zamatuk van, így azokat is eleszegeti az ember egy darabig, nagy élvezettel.
Egyszerre a nagy tortát nem is lehetne általában megenni, mert megülné az ember gyomrát. És kár is lenne, érdemes minden falatot szépen lassan megrágni, élvezni a finom ízét, szép lassan majszolgatni. Meg kell adni a módját.

Természetesen nem csak istentiszteleten kapunk tortát, hanem más alkalmakkor (pl. bibliaolvasás) is kerül elém egy szelet a mennyből, de istentisztelet alkalmával nem csak egy szeletet, hanem egy egész tortát tesz elém Isten.

"Nameless" egy keresztény zenekar neve, ami arra utal, hogy önmaguk megnevezését nem tartják fontosnak, inkább Az fontos, Akiről a zenéjük szól. A Részletkérdés is egy keresztény zenekar, hasonló okokból kapta ezt a nevet: a nagyközönség számára önmagukat kevésbé tartják fontosnak, önmaguk helyett Isten a fontos, akiről zenélnek.

Bibliaolvasás közben jöttek a következő gondolatok, amiket itt csak megközelítőleg tudok megfogalmazni.

Az Isten világosság. Világossága minden világosságnál erőteljesebb és fényesebb, de szelídebb is. Világosságában olyan erő van, ami minden sebet begyógyít és az ember válláról minden terhet leemel. Világosságában olyan teremtő erő van, ami az eget és a Földet teremtette, ami mint finom pára ott lebegett a Föld felett.

Fényessége nem csak egyszerűen fényes, hanem minden fénynél fényesebb, mégsem vakítja meg az embert. Fehér színű fény nincs, de az Ő világossága annyira fényes, hogy szinte fehér. Fényessége egy csillagéhoz hasonlítható, a fényességből ragyog az Atya szeretete, mosolya.

A gyülekezet takarító raktárába bementem pár percre és olyan érzésem volt hirtelen, mintha az Úrnál lennék. Körülnéztem és különböző, nagyon sokféle tisztítószereket láttam meg mindent, ami a piszok, a szemét eltávolításához kell: szemeteszsákok, felmosóvödrök, ablaktisztítók, szőnyegtisztítók, vízkőoldó és sokféle megjegyezhetetlen nevű tisztítószer volt ott. Belegondoltam, hogy a mennyben az Úrnál is lehet egy hasonló raktár, ahol a nagyon sokféle szennyeződés, bűn eltávolítására mindenféle eszköz, szer megtalálható. Bár annyi közös mindegyik "takarítószerben" van, hogy Jézus vére van bennük. Az Úr tudja, hogy melyik szennyeződés esetén melyik flakont kell a polcról lekapni, majd akcióba lépni vele: Ő biztosan nem fogja az ablakot a szőnyegtisztítóval vagy a padlót a porronggyal megpróbálni megtisztítani, hanem biztosra megy. Ő nem fogja a kicsit poros felületet sem a vízkőoldóval megrohamozni, hiszen ahhoz elég a porrongy is. Persze ha a por alatt más szennyeződést is talál, nem elégszik meg a felszínes portörléssel, hanem további tisztítószereket vet be.

Mint írtam, szemeteszsákok is vannak nála, amiket kitesz oda, ahol hisznek Benne. Azért teszi ezeket ki, hogy ne mindenfele eldobáljuk a szemetet, hanem ebbe dobjuk bele, a tartalmát pedig kiüríti vagy Ő maga, ha megkérik rá, vagy a hívők, akik az Ő nevében megteszik ezt.

Ebben a raktárban egy öntözőkanna is volt, ami nem a tisztításra való, hanem az öntözésre: ez a növekedéshez kell. Az ember maga növekszik, nem Isten csinálja helyette a növekedést, de nélküle nem lennénk rá képesek: egy növény maga növekszik, nem a növekedést adó víz növekszik helyette, de ez a víz nélkülözhetetlen a növekedéshez, nélküle kiszáradna a növény. Az Úr tehát nem csak tisztára mos, hanem "botanikus" is egyben.

Vala egy embernek egy fügefája szőlejébe ültetve; és elméne, hogy azon gyümölcsöt keressen, és nem talála. És monda a vinczellérnek: Ímé három esztendeje járok gyümölcsöt keresni e fügefán, és nem találok: vágd ki azt; miért foglalja a földet is hiába? Az pedig felelvén, monda néki: Uram, hagyj békét néki még ez esztendőben, míg köröskörül megkapálom és megtrágyázom (Lk.13.6-8.)

Ő adja a tápanyagot is, amire szükségünk van. Ő teszi olyanná a földet körülöttünk, hogy a tápanyag el tudjon jutni a gyökerekhez, azaz megkapálja. Ezután a tápanyagot (az Igét) is hozza, majd Élő Vízzel megöntözi, ami a tápanyagot bemossa a fellazított földbe és eljuttatja a gyökerekig, ahol a tápanyag be tud épülni magába a növénybe, és ez a beépülés eredményezi a növekedést. Ha ez hiányozna, a növény nem növekedhetne, sőt elszáradna! Emberileg olykor talán elképzelhetetlennek tartjuk, hogy növekedjünk, és emberileg az is; de Istennek erre olyan megoldása van, amivel semmi más nem ér fel. Nem nekünk kell erőlködnünk a növekedésben, hanem csak szelíden kell fogadnunk a beoltott Igét, ami aztán beépül és növekedést hoz. Azt is lehet mondani talán, hogy semmit nem kell csinálnunk a növekedés érdekében, de azért ez nem teljesen igaz: táplálkoznunk kell hozzá. A kisgyerek számára nem kérdés, meg fog-e nőni és mitől, ő tudja, hogy amit a szülei adnak neki, azt kell megennie és nem gondolkozik azon, hogy mivel tudná magát "megnyújtani".

Ma (okt.10.) is levittem a szemetet. Ilyenkor ősszel azonban korábban sötétedik, és sötét volt ott, ahonnan ki kellett vinnem a szabadba. A kifelé vezető ajtóhoz a kulcscsomón lévő sok kulcs közül mindig úgy találtam meg eddig a megfelelő kulcsot, hogy világos van, és láttam, melyik kulcs az: a legsimább kulcs, amin nincs semmilyen írás, se semmi. Sötétben viszont nem hagyatkozhattam a szememre, ami először nehéznek tűnt, mégis talán rögtön elsőre megtaláltam a szokásos kulcsot a sok közül: a legsimább kulcs az, amin nincs semmi, azaz a legtisztább: Jézust is a tisztaságáról ismerhetjük meg, ha valami miatt nehézzé válna a tájékozódás. Sőt, fizikai szemünket háttérbe kell szorítanunk ahhoz, hogy Jézust meglássuk: nem a láthatókra kell tekintenünk, hanem a láthatatlanra, hiszen az Ő országa nem e világból való. Boldogok, akik nem látnak, mégis hisznek.

Ma (okt.17.) érdekes dolog történt: mintha két zárat egymással kicseréltek volna. A kulcs, amely a szabadba vezető ajtót nyitotta eddig (ahova a szemetet kell kivinni) nem működött: nem is volt az ajtó kulcsra zárva, és én sem tudtam bezárni. (Tehát a zárral történhetett valami.) Viszont a takarítószertárt csak azzal a kulccsal tudtam bezárni, amellyel eddig a kivezető ajtót. Ilyenkor összezavarodom, hogy - bár fél éve tudom, kedvenc kulcsom melyik ajtót zárja - rosszul emléxem arra, hogy melyik kulcs melyik ajtót nyitja. Azt akarhatja ezzel az Úr mondani, hogy ne a "szemét" (bűn) levivésével foglalkozzak, ne én próbálgassak megszabadulni attól, amitől meg kell, hanem tudjam Istenre bízni a megtisztulásom, hiszen ő minden titkot is tud rólam, Ő képes munkálkodni bennem és megtisztítani, minden eszköze megvan rá. Erre utalhat az is, hogy az egyik szemeteszsák olyan furcsán volt telerakva mindenféle furcsasággal, hogy alig tudtam megfogni és szét is szakadt, amikor levittem, ezért aztán nem is vittem le, hanem az egyik lépcsőfordulóban lévő kiváló tárolóedényben helyeztem el a tartalmát. Innen majd leviszik azok, akiknek ez a feladatuk.
Most tehát inkább a szennyeződések feltárásának az ideje van, a többit majd az Úr elvégzni.

Igazából az Úr "szemetese" talán leginkább a porszívó porzsákjához hasonlít: oda kerülnek a felszínre került szennyeződéseink, viszont a porzsákot folyamatosan ürítik, bűneink valóban nincsenek számotartva, hanem a letett, megbánt bűnök "tárhelye" folyamatosan ürül, nem pedig gyűlik itt az, amit ide teszünk.