Nameless blog, hiszen a cím részletkérdés

Talán megfigyelte már a kedves Olvasó, hogy nem nagyon szeretek a magánéletemről írni ebben a blogban. Ahol csak lehet, kikerülöm a konkrétumokat a személyes életemmel kapcsolatban. Vannak olyan bizonyságaim, amiket itt nem írok le, részben azért, mert nem akarok nagyon feltárulkozni, vagy azért, mert nem akarom megbántani azokat, akiknek meggyőződése többé-kevésbé eltér az enyémtől. De lehet, hogy ezen valamelyest változtatni fogok, mint ebben a bejegyzésben is.

Néha egészen meglepő és váratlan módon szól bele Isten az életembe, ugyanakkor leírhatatlanul nagy szeretettel. Ez történt nemrég is. Volt egy lány, aki többet jelentett nekem, többet váltott ki belőlem, mint más lányok, ezt azonban magamnak sem ismertem be teljesen valamilyen okból, hanem bizonyos logikai érvekkel megmagyaráztam magamnak azt, amin keresztülmegyek. Azért nem vallottam be magamnak sem, amit érzek iránta, mert pár hónapja már tisztáztuk egymással ezt a dolgot. Akkor úgy tűnt, elfogadom a helyzetet, de valójában nem mondtam le erről a lányról teljesen, reménykedtem, hátha később mégis lesz valami a dologból. Isten persze mindent tud, még akkor is, ha magam előtt sem ismerek be valamit, attól még Ő tudja azt.
Az ilyen helyzeteket régebben soha nem tudtam kezelni, hívőként sem. Most már azonban tapasztalom a Szentlélek vezetését a személyes életemben és így "kicsit" másképp mennek a dolgok. Jelen esetben is így volt, ami nagyon meglepően és döbbenetesen hatott számomra, mert a Szentlélek vezetését hasonló helyzetekben eddig még sosem tapasztaltam. Isten megvárta a megfelelő pillanatot, körülölelt hatalmas szeretetével és leleplezte előttem azt, ami bennem van, amit magamnak sem mertem bevallani, hogy ez a lány nekem sokat jelent. A következő pillanatban tudtomra adta, hogy ezzel a lánnyal én nem lennék boldog. Mindezt nagyon nagy szeretettel közölte velem, azzal a szeretettel, ami az embert átformálni, megváltoztatni is képes. Talán nem volt teljesen egyszerű, de nagyon nehéz sem, hogy ezt elfogadjam. Mindez egy este történt, pár pillanat alatt. Másnap azon kapom magam, hogy ez a lány már nem váltja ki belőlem azokat a dolgokat, amiket egy nappal azelőtt. Én magam sem akartam elhinni, hogy Isten egyik napról a másikra ennyire megváltoztat - bár a saját bőrömön tapasztaltam, mégis hihetetlen volt számomra. Nagyon nagy szeretettel és kedvességgel szólt hozzám és leplezte le előttem azt, ami bennem van, és így ez egyáltalán nem volt fájdalmas. Számomra addig elképzelhetetlen volt, hogy egyik pillanatról a másikra megváltozzon a viszonyulásom egy ilyen helyzethez, egyik pillanatról a másikra olyan ugrásszerű változás történjen a felejtésben, ami Isten segítsége nélkül sokkal tovább szokott tartani, vagy adott esetben talán el sem indul.
Akkor hirtelen írtam egy verset ehhez a lányhoz, ebből idézek:

   Azt hiszem, most meg kell állni, hisz magamnak sem mertem
   bevallani érzelmeim, miket belül ide-oda tereltem.
   Isten szelíd hangja, oly kedvesen szól, hallom:
   „Nincs titkod előttem, belül őrá vágysz, tudom.
   A boldogságot vele nem lelnéd.”
   - így szól szelíd hangja,
   nem kerül el mosolya,
   átölel, mint apa gyermekét.

A lányokkal mindig úgy voltam, hogy hasonló helyzetben aggódás lett a dologból, én ragaszkodtam a lányhoz és fogalmam sem volt arról, Isten mit akar. De ha szólt is hozzám, hogy felejtsem el azt a lányt, vagy meg sem hallottam, vagy megmagyaráztam észérvekkel, hogy Isten nem úgy érti azt és maradt tovább az aggódás, hogy mi lesz, hogy lesz. Olyan, amit most tapasztaltam és versemben leírtam, még nem volt eddig és megdöbbenéssel, csodálattal tekintek Isten hatalmas átformáló erejére, Aki egyik napról a másikra ekkora változást tud bennem elvégezni egy lányhoz való érzelmeimmel kapcsolatban.
Talán rendhagyó kicsit ez a bejegyzés, hogy ilyen személyes témáról írok benne. Kicsit el is térek talán a témától most, hogy szerelmes verseimet rakom ide. Összességében Istentől ajándékként fogom fel ezt az időszakot és talán életemben először törekedtem arra tudatosan, hogy a szerelem érzése ellenére Isten vezetése maradjon az első helyen, ami nem mindig volt annyira egyszerű. Talán rá lehet jönni, hogy korábbi bejegyzéseimben, amikor az érzelmek és a hit viszonyáról írok (pl. itt), akkor kimondatlanul erről írtam. Egyre több különböző próbatétel ért, amik érzelmileg hatottak rám és közben az érzelmeimet háttérbe kellett szorítanom és Istent tenni az első helyre. Ennek az "érzelmes próbatételekben gazdag" időszaknak a "tetőpontja" volt, hogy Isten a szerelem érzését is megengedte az életemben és formált azáltal, hogy közben küzdöttem azért, hogy Isten maradjon az első helyen. Nagyon logikusan következtek most a keskeny út egyes szakaszai egymás után az életemben. Bár ez utóbbi próbatételben már nem sikerült talán olyan jól helytállnom, hiszen magam elől is elkezdtem az érzelmeimet eltitkolni. Bár nyitott próbáltam lenni arra, hogy Isten változtasson, ha akar, és emberileg is a változtatást tudtam elképzelni, de mikéntjéről semmilyen elképzelésem nem volt.
Az sem volt mellékes, hogy Isten sokszor a lány reakciói által szólt hozzám, így adta tudtomra, ha túlságosan engedtem, hogy az érzelmeim úrrá legyenek rajtam. Ezzel arra is tanított, hogy ne a saját érzelmeim vezessenek abban, hogyan viszonyulok egy lányhoz, hanem krisztusi szeretettel tanuljam meg a lányt szeretni, ne a saját szeretetemmel. Ennek valószínűleg nagy hasznát fogom majd venni a párkapcsolatomban. Egyébként szerintem igazából pont ez az, ami a világi párkapcsolatok többségéből hiányzik - az emberek szerelmesek lesznek, de nem ismerik Jézust, nem ismerik a Szentlélek vezetését és kezdetben ugyan nagyon jól érzik magukat, mert van párjuk, de idővel gondok lesznek. A fiatalok megtetszenek egymásnak, jön utána sok minden, erkölcstelenség, mindenféle, azért, mert nem kapnak megfelelő tanítást arról, kicsoda Jézus és hogy a Szentlélek hogyan tudja személyes életünkben megmutatni az akaratát és olyanná formálni, hogy ne az érzelmeink alapján viszonyuljunk a párunkhoz, hanem az érzelmeinket háttérbe szorítva engedjük, hogy Isten szeresse a másikat rajtunk keresztül. (Ez persze nem azt jelenti, hogy ezek az érzelmek rosszak, elvetnivalók lennének.) Ez energiabefektetésbe, önmagunkról való lemondásba kerül, amit a mai világban nem nagyon szeretnek. Kényelmesebb az iskolákban is azt tanítani, hogy a majommal közös őstől származunk, egy állathoz hasonlítunk, nem pedig Isten képmására formálódunk életünk során. Akaratlanul is az ilyen apróságokkal is a társadalom ahhoz járul hozzá, hogy a fiatalokat elzárja a valódi boldogságtól, a materializmus belenevelésével a gyerekekbe akadályozza őket abban, hogy a szerelmet és a párválasztást úgy tudják megélni és kezelni, hogy az valóban építse mind őket, mind a párjukat.

Végezetül íme még egy versem a lányról. Ajándékként fogom fel ezt az időszakot, ezt a lányt, gazdagabb lett az életem egy élménnyel általa, és ezt az élményt versemben aranyhoz hasonlítom. Ugyanakkor a Szentlélek vezetése és öröme az aranynál is értékesebb.

         De az aranyat – azt köszönöm! 

Mekkora poén!
Arra gondoltam éppen, hogy legutóbb vasárnap ugyanarról az igerészről volt tanítás és ugyanazt mondta el a pásztor, amit kb. 1 éve is. Egy másodperc sem telt el, kattintok egyet és ott van a blogomban: "Isten újra meg újra elmondja ugyanazt, ha kell".

avagy:
Az odaszánásról és a hitről 2.

Egy régebbi bejegyzésben (itt) már hivatkoztam egy viccre, amit most újra leírok:

És Jézus kérdé követőit: "És ti mit gondoltok, ki vagyok én?"
Simon így válaszolt: "Te vagy a földi létünk eszkatologikus manifesztációja, a személyiségünk ontologikus alapjainak megmutatója."

Számomra ez a vicc azért jelent sokat, mert megértettem belőle valamit: Jézus létezésünk, személyiségünk, identitásunk alapjainak is az alapja. Személyes problémáim miatt régebben sokszor elfogott a nyugtalanság, hogy annyira az alapok alapjainál van nekem valami rendbetennivalóm, ami még Jézus hatókörén is kívül esik. Nem volt számomra teljesen világos, személyiségem és identitásom mennyire kell, hogy összeszedett legyen ahhoz, hogy Jézus egyáltalán kezdeni tudjon velem valamit. Komoly problémát jelentett ez számomra, mert semmi esélyt nem láttam arra, hogy önerőből olyan szintre hozzam magam, hogy Jézus kezdeni tudjon velem valamit. Sok évvel ezelőtt nagyon komolyan ott volt bennem, hogy énvelem olyan szinten nincsenek rendben dolgok, hogy amíg ezekkel nem csinálok valamit (amire azonban teljesen képtelen voltam és lennék ma is magamtól), addig Isten sem tud mit kezdeni velem. Sokáig nem volt világos, hogy Isten hogyan viszonyul ehhez a dolgomhoz.

Több keresztény közösségben (szám szerint háromban) fordultam meg eddig és jártam oda aránylag hosszabb ideig (évekig), most jópár éve járok a negyedikbe. A "vándorlást" többnyire az okozta, hogy egy adott városból egy másikba kerültem, ill. a harmadik közösségből én magam jöttem el. (A közösségeket direkt nem nevezem meg, nem akarok ugyanis semmilyen közösséget vagy felekezetet negatív színben tüntetni fel, és, ahogy talán az blogomból is kiderült már, nem akarom felekezeti hovatartozásomat felfedni, kizárólag arról az útról igyekszem írni, amelyen Isten vezet engem, és személyes megtapasztalásaimról.) Éreztem, hogy ez a negyedik közösség, ahova most járok, ez az igazi, de nem tudtam megfogalmazni, hogy miért, egészen addig, míg egy barátom (tudtán kívül) le nem rántotta a leplet bizonyos felekezeti különbségekről.

Többször szembesültem azzal, hogy közösségenként különbség van abban, hogy az egyén mennyire szánja oda magát Jézusnak. Bár talán itt is, ott is azt mondja valaki, hogy nem érzi akadályát, hogy teljesen odaszánja magát, mégis, van valami különbség, amit sokáig csak "éreztem", de "leleplezni" nem tudtam. De nem is teljesen helyénvaló közösségekről és felekezeti különbségekről beszélni, mert olykor egyetlen felekezeten belül is igen nagy különbségek lehetnek hívő és hívő között - erről sokat tudnék mesélni, mert többféle felekezetből is vannak ismerőseim, de nem célom ebbe belemenni itt.

A tárgyra térve, az odaszánásnak eddig három lépcsőjét ismertem meg (és a "lépcsőfokok" létezésének elismerése ill. hangsúlyozása többé-kevésbé felekezetfüggő):

1. Megtérés. Megtéréskor az ember odaszánja az életét Jézusnak, de konkrétan többnyire nem tudja (én legalábbis akkor még nem tudtam), hogy pontosan mik is azok a dolgok az ember életében, amikről "le kell mondani", amikkel kapcsolatban alázatot kell gyakorolni.
2. A Szentlélek vezetése konkrétan és egyértelműen belép a hívő életébe. Ilyenkor a Szentlélek (pl. Ige által, prédikáció által, "belső hang" által vagy sok más módon) megmondja a hívőnek, hogy merre akarja vezetni az élet ösvényén, a személyesen számára kijelölt keskeny úton. Nálam az első ilyen eléggé "radikális" volt (itt írok róla). Ekkor már egész konkrétan letisztul az ember előtt, mik azok a személyes dolgai, melyeket háttérbe kell szorítani ahhoz, hogy az Úr akarata szerint jusson előbbre az úton.
3. Az ember nem ragaszkodik saját identitásához, tradícióihoz, múltból hozott dolgaihoz, hanem ezeket is felülbírálja az Ige fényében, és csak azt tartja meg, ami értékes, a többit pedig kárnak és szemétnek ítéli. A tradíciókat és az őseinktől hozott dolgokat hajlamosak vagyunk egy az egyben értékesnek tekinteni, talán mert tiszteljük az őseinket, vagy mert identitásunk alapjait a múltba vetjük. Talán hajlamos az ember úgy gondolkozni, hogy identitását a múltja határozza meg. Talán hajlamosak vagyunk úgy nevelni utódainkat, hogy múltjukat beépítsük az identitásukba. Vagy identitásunkat egy az egyben sajátunknak, felülbírálhatatlannak érezzük és meg se fordul a fejünkben, hogy Jézus át szeretné azt is rendezni.

Igen, ez a harmadik pont az, ami miatt most blogbejegyzést írok. Talán másoknál nem válik így külön ez a három pont, ahogy nálam, ezt nem tudom.
Kényes ez a harmadik pont, több szempontból is. Először is azért, mert sok ember cipel magával olyan értékesnek tartott hagyományokat, örökségeket, melyek akár alapjaiban élvezhetetlenné teszik az életét, és ez olykor talán nem is tudatosul - ezzel az ember lelkivilágának a legmélyét bolygatjuk meg, ami néha félelmetesnek tűnhet, ezért kényes pont ez a harmadik. Félelmetesnek tűnhet, amikor olyan mélységben szembesülök önmagammal, ahogy még soha. (Erről a témáról is írtam már, ebben és ebben a bejegyzésben.) Másodszor pedig azért kényes pont ez a harmadik, mert sokan vannak, akik különös fontosságot, jelentőséget tulajdonítanak a hagyományoknak és a származásunknak identitásunk meghatározásában, és ezért a számukra radikálisnak tűnő gondolkodású keresztényeket és felekezeteket szektásnak, romboló jellegűnek tekintik.  Számukra romboló, ha egy ember vagy embercsoport identitását, örökségét és hagyományait bármilyen alapon is felülbírálják. Ez persze először a hívő személyiségi jogait és identitását is sérti, ezért kell általában nagyobb alázat ahhoz, hogy Istentől el tudjuk fogadni, ha felülbírálja. Vannak viszont speciális "emberi sorsok", melyek alapjaiban élhetetlenek egy ilyen "fanatikus" hit nélkül. Erre nincsen más megoldás, csak az, ha az odaszánásnak mind a három lépcsőfokát megmásszuk. Mint írtam, nekem olyan személyes problémáim voltak, melyekre kételkedtem, hogy Jézus tud megoldást, azonban az említett harmadik pontban kiderült, hogy mégis nála van a megoldás. Korábban más keresztény közösségekben nem tudtak megoldást ajánlani a problémámra, mert nem ismerték ezt a harmadik pontot. Ha ilyen közösségbe járnék, csak tengetném az életem, nem jutnék se magammal, se Istennel semmire. Én szeretem, ha valami történik is, amikor Istennel kapcsolatban vagyok.

Most már tudom, hogy mindenem át kell adnom az Úrnak, és a mindenbe az identitásom és az ősöktől örökölt örökségem is hozzá tartozik. Vannak, akik azt hangsúlyozzák nagyon, hogy magyarok az őseink, ennek különös jelentőséget tulajdonítanak és már-már gyűlölettel néznek egyesekre, akik nem magyarok, miközben az ősi magyar örökség olyan elemeit is újraélesztik, melyek a Bibliával ellentétes vallást képviselnek. Vannak, akik az evolúcióban hisznek és a majommal közös őstől származtatják az embert. Ezek az ideológiák mindannyiunkra hatnak többé-kevésbé, az iskolában is ezt tanítják. Fontos azonban tudatosítani magunkban, hogy őseink nem is állati ösztönlények, akikre hasonlítunk, és nem is az ősi magyar pogány vallásban van lefektetve, hanem Istentől származunk: Ő alkotott minket az Ő képmására, Őrá hasonlítunk, aki Önmagánál különbnek tart másokat, nem pedig az ösztönei kiélésére törekszik, mint egy állati lény. Ő az életét adja értünk, és olyanná akar formálni, hogy mi is képesek legyünk másokért önzetlenül letenni az életünket - Őtőle származunk, Őrá hasonlítunk és az Ő hasonlatossága szerint változunk el. És nem egyéb isteni erővel felruházott teremtményektől származunk és nem őrájuk hasonlítunk.
Identitásunkat tehát a világból sok hatás befolyásolja. Vannak, amik mindenkit érintenek (pl. az evolúcióelmélet, mert lényegében minden iskolában tanítják), ezen belül van, amivel valaki többé-kevésbé azonosulni is tud, és van, amivel kevésbé. Amivel azonosulni tudunk, azt is engednünk kell, hogy Isten felülbírálja. És vannak olyan hatások, amik egy-egy ember identitását befolyásolják, ezek a szülőktől hozott örökségek és a családi háttér. Olyan is van, hogy más emberek mondogatnak ránk valamiket, hogy milyenek vagyunk vagy milyenek nem vagyunk, illetve úgy viselkednek velünk szemben, mintha ezek, azok vagy amazok lennénk. Ezt is meg kell szűrnünk és csak azzal szabad ebből azonosulnunk, ami az Igével és a Szentlélek személyre szóló vezetésével nem ellenkezik.
Sok esetben akkor lehet csak igazán átadott az életünk és akkor lehetünk az Úrban igazán szabadok, ha ezeket mind engedjük, hogy a Szentlélek felülbírálja és kidobáljuk belőle azt, ami értéktelen. Olykor az ember élete bizonyos szinten megreked, nem tud emberhez méltó életet élni. Mint írtam, erre a problémára több keresztény felekezetben többféle megoldást próbálgattak javasolni, de most már tudom, hogy a megoldás abban van, hogy az alapjaim alapjait, a gyökereim gyökereit is Jézusba vetem. Ő az, aki igazán emberhez méltó élettel tud megajándékozni az odaszánásért cserébe.

Mert a ki meg akarja tartani az ő életét, elveszti azt; a ki pedig elveszti az ő életét én érettem, az megtartja azt. (Lk.9.24.)

Ebben a bejegyzésben már írtam a témáról. Ezt most kiegészíteném újabb tapasztalataimmal. Arról írtam akkor, hogy az álmosság ellen imádkoztam Jézus nevében és azonnal kijöttem így a félig alvó állapotomból egy keresztény alkalmon. Az ima következtében állapotom azonnal megváltozott, ezért fel tudtam emelni a fejem és tudtam figyelni.

Azóta újra voltak hasonló "bealvós" szituációk, újra éltem a lehetőséggel, hogy Jézus nevében megszabaduljak az álmosságtól, de nem úgy történt, ahogy először. Arra, számítottam, hogy kényelmesen, ahogy a legelső alkalommal, elhagy az álmosság és utána könnyedén fel tudom emelni a fejem. Időbe telt, mire rájöttem, hogy most másképp akar az Úr megszabadítani: ima után nekem kell előbb felemelnem a fejem és utána lesz távol tőlem az álmosság.
Először arra álltam be, kissé kényelmesen, hogy ha valamiért imádkozom Jézus nevében, az többnyire azonnali, érezhető, látható változást hoz. Miután tapasztaltam, hogy nincs mindig így, azt láttam, hogy ilyen ima alkalmával az Úr rámutat arra, mit kellene nekem tennem azért, hogy ez a látható változás meglegyen. Amire legutóbb jöttem rá, hasonló ez utóbbihoz: rájöttem, ha Jézus nevében kitartóan imádkozom valamiért ill. űzök valamit, akkor ajtók nyílnak meg, amiken bemehetek: nekem kell az ajtókon bemenni, nem megy be helyettem senki, ill. nem fog az ajtón átjönni az énhozzám, amire szükségem van. Mégsem rajtam múlik, hanem Istenen: Ő nyitja ki az ajtót természetfeletti módon, és ha már nyitva van, könnyű bemenni rajta.

Amikor Jézus nevét használjuk imánkban, kötözünk, űzünk, többnyire nem oldódik meg az ima által azonnal egy probléma, hanem Isten fegyverzi le az ellenséget és fegyverez fel engem, hogy oda tudjak pörkölni az ellenségnek egy kicsit. Ilyen ima híján én lennék kénytelen az ellenség pörkölésétől szenvedni, de ezt nem kell, hiszen hatalmat kaptunk, hogy kígyókon és skorpiókon tapossunk és az ellenség minden erején. Nincs körülmény, nincs nehézség, aminek rajtunk úrrá kéne lennie és aminek nyomást kéne gyakorolnia ránk: mi lehetünk úrrá a nehézségeken, problémákon, mi gyakorolhatunk ezekre nyomást. Ha tisztában vagyunk azzal, kicsoda Jézus, aki drága árat fizetett a szabadulásunkért és MINDEN térd meghajol a nevére és hálás szívvel használjuk a nevét, akkor a gonosz nem felettünk, hanem lábaink alá vetve lesz.

Nem is kell, hogy körülményektől, nehézségektől függjön a boldogságunk. A boldogságunk Istentől függhet, aki mindenkor szeret minket, aki megváltott minket, akivel mindig élő kapcsolatban lehetünk.

Jézus nevének a használata egy kulcs a keskeny úton. Ha nem megfelelően használjuk ezt a nevet, nem lesúlyt ránk hatalmas haragjával az Úr, hanem szeretettel helyreigazít, hogy mit kéne másképp csinálnunk. Ha pedig megfelelően használjuk, utat mutat és ajtót nyit abba az irányba, amerre mennünk kell. Akár tökéletlenek, akár valamennyire már tökéletesek vagyunk, mindkét esetben számunkra Jézus az út, az igazság és az élet.

Van, hogy az ember annyi csodát megtapasztal, hogy megnövekszik a hite és elhiszi, hogy Istennél minden lehetséges. Kétszer is tanuja lehettem, hogy Isten olyan mélységből ragad ki valakit, ahonnan csak egyetlen lépés és nincs tovább. Tapasztaltam, hogy bűneink ellenére szeret minket és megbocsát és jót akar velünk itt a földi életünkben. Ha ennyi csodát tett már és ennyiszer segített nekem, nyilvánvaló, hogy azokban a dolgokban is segíteni akar, amikkel eddig még soha nem jutottam dűlőre és erre emberileg nincs is kilátás. Az Ige is ezt támasztja alá: A ki az ő tulajdon Fiának nem kedvezett, hanem őt mindnyájunkért odaadta, mimódon ne ajándékozna vele együtt mindent minékünk? (Róm.8.32.)

A megoldást nem magunktól kell várnunk, hanem Istentől, benne bízva. Az igazi megoldást csak Ő tudja és Ő tud erre rávezetni minket.

Ma ért véget a gyülekezeti tábor, ma volt az imaverseny eredményhirdetése és a mi csapatunk lett az első. Csak az első helyezett csapat tagjai kaptak mindannyian külön-külön ajándékot, ami egy-egy könyv volt, a többi csapatnak csak a vezetője kapott valamit. Amikor a könyvet átvettem, világossá vált számomra valami hirtelen és ennek következtében lehetőségem lett szó szerint egy emberéletet megmenteni. (Hogy hogyan, azt nem fejteném ki, mert az illető nem adta ehhez beleegyezését.) Isten nyilván megtehette volna ezt más módon is, neki mégis valamiért úgy volt kedves, hogy a könyv átvételekor valamiben hirtelen megvilágosodjak.

 Döbbenetes, hogy semmi sem történik véletlenül, mindennek célja van. Az sem volt tehát véletlen, hogy ezt a versenyt a mi csapatunk nyerte. És azon is újra meg újra megdöbbenek, hogy Istennek minden fölött van hatalma, élet és halál fölött is, és ezt a hatalmát időnként úgy gyakorolja, hogy a Szentlélek szelíd, kedves hangján szól az emberhez. Ez egyébként a második eset volt, hogy a Szentlélek hangja életet mentett meg a környezetemben, az első esetről ebben a bejegyzésben írok.

Mellesleg feltételezem, Isten valamit üzenni akar számomra azzal, hogy másodszor használ fel könyvet arra, hogy szóljon hozzám, vezessen, problémát oldjon meg. Lehet, hogy többet kellene olvasnom?

Volt alkalmam tegnap rájönnöm, mennyire semmi vagyok és mennyire nem vagyok képes magamtól az Urat szolgálni. Ha volt bennem eddig esetleg valami büszkeség, hogy igen, én szoktam szolgálni, akkor az most garantáltan szertefoszlott. Rá kellett jönnöm, én nem keresem Istent, számomra nem fontos, hogy szolgáljam Őt. Két bejegyzéssel ezelőtt is írtam arról, hogy a szolgálat majdnem elúszott a saját kis dolgaim miatt. Ez most még egyszer megtörtént. Igazából "magamba is zuhantam" és ha nem telefonálnak rám, hogy menjek már, nem tudom, mikor mentem volna, mentem volna-e. De telefonáltak, és ez volt az igazi szolgálat, nem pedig az, hogy utána erőt vettem magamon és mentem és tettem ezt, azt, amazt a gyüliben. Isten kirobbantott a "magamba zuhant állapotomból", "belerobbantott" a szolgálatba.

Persze a testvérek ebből semmit nem látnak. Azt látják, milyen áldott tesó, jön mindig szolgálni, milyen szorgalmas... hát nem, nem ez az igazság. Egyre inkább látom, mennyire nem az én érdemem, ha szolgálok valamit. Isten "robbant ki" engem az elveszett állapotomból, erről szól az egész szolgálat, nem pedig arról, hogy én hű, de ügyes vagyok, hogy teszek valamit. A szolgálat mindig is erről szólt, legfeljebb ennyire sarkítva eddig még nem tűnt fel.

Nem tudom, mentem-e már az elmúlt 3 év alatt valaha egy vizsgára olyan felkészületlenül, mint most. Kb. 13 tétel volt, amiből talán egyet-kettőt tudtam úgy, ahogy. Végső soron saját magamat hibáztathattam, amiért nem készültem fel rendesen, mindig volt valami más "fontosabb" és amúgy is nehezen veszem rá magam a tanulásra.
A vizsga napján teljesen Istenre bíztam az egészet, mondtam: Legyen meg a Te akaratod! Én nem sokat készültem, teljesen jogos lesz, ha pótvizsgára vissza kell mennem. Végső soron gyakorlatilag erre voltam felkészülve.
A vizsga napján, ahogy beléptem az egyetem aulájába, látom, megint ott van a könyvárus és az aula tele van könyvekkel. Belépés után azonnal "Az amerikai irodalom története" című könyvet pillantottam meg, rögtön az ajtóval szemben - na, mondom, itt még a könyvárus is tudja, hogy miből vizsgázom. Vizsga előtt gondoltam, lazításként kicsit szétnézek, milyen könyvek vannak ott. Rögtön meg is találtam Mark Twain Huckleberry Finn kalandjait, spanyol nyelven. Hm, ebből is kellett volna készülni, mondom magamban. Mivel spanyol nyelvű volt a könyv, gondoltam, megveszem, igaz, kicsit előbb jobban jött volna. Azonnal találtam egy Edgar Allan Poe könyvet is - úgy látszik, a vizsgáztató tanár és a könyvárus összebeszéltek? Gondoltam, legalább elolvasom, mit írnak a szerzőről a könyv hátulján, legalább ennyit tudjak a vizsgára. De jött egy gondolatom is, hogy ezt a Poe-t jobban is át kéne nézni. Ez utóbbi könyvet, úgy döntöttem, már nem veszem meg, hiszen az olyan lenne, mintha eső után egy esernyőboltba mennék ernyőt venni. A pénztárhoz fáradtam, ahonnan már azelőtt is angol nyelvű beszélgetés hallatszott, egy külföldivel beszélgetett a pénztáros. Mutatom neki a könyvet, hogy ezt kérem, erre kérdezi, tudok-e spanyolul. Mondom, egy kicsit. Erre mondja, hogy akivel beszélget, spanyol anyanyelvű. "¡Buenos días!" - mondtam volna neki mediterrán temperamentumossággal, ha vizsga előtti zsibbadt állapotomban eszembe jutott volna, hogyan kell spanyolul köszönni. Azért annyit hirtelen sikerült megkérdeznem tőle, hogy milyen országból jött és melyik városból, meg még pár szót kipréseltem magamból spanyolul. Valószínűleg érdekes élmény lehetett számára látni, hogy Magyarországon valaki spanyol nyelvű szépirodalmat vásárol. "¡Adiós!" - na, ennyi még eszembe jutott és mentem a folyosóra szenvedni a terem előtt, ahol a vizsga folyik és fejest ugrottam abba a tételbe, amelyiknek 50%-át Poe teszi ki. Egyszerűen csak elmerültem ebben a tételben és bele se gondoltam talán, mi lesz, ha ezt húzom ki, mi lesz, ha valami mást. Egy diáktársam kivételével mindenkit beengedtem magam előtt, hogy amit lehet, még megtanulhassak ebből a tételből.

Sorra kerültem. Tételt kellett húznom. Kihúzom a hozzám legközelebb lévő számot: 13-as, odaviszem a tanárnőnek, elmondja, miről kell majd beszélnem, ami számomra úgy hatott, mintha kínaiul mondott volna valamit. De hirtelen felkiált: "Mégsem, húzzon másikat"! Előttem is járt úgy egy vizsgázó, hogy egy olyan tételt húzott ki, amit előtte már kihúztak és újat kellett húznia. Húzok egy újat, de előtte magamban szóltam nyelveken pár szót: 3-as tétel, ebben van Poe, ez óriási... leültem kidolgozni a tételem és hirtelen olyan érzésem támadt, most fog a Szentlélek betölteni és szakadni fogok a nevetéstől, folyni fog a könnyem. Telibe kapott Isten szeretete és tudtam, ezt most Neki köszönhetem. Ilyennek kell lennie az utolsó évben az utolsó tárgyból a vizsgának, ez a legjobb, amikor vizsgán valami olyan természetfelettit tapasztal meg az ember, amit talán még soha. Kidolgoztam a tételt és levizsgáztam belőle négyesre... nem akartam elhinni, hogy ez megtörtént. Visszafelé az aulában még ott volt a könyvárus és gondoltam, emlékbe megveszem még a Poe-könyvet is. Mondta az eladó is, nagyon jó könyv, éppen aznap rakta ki. Mondom, én meg éppen most vizsgáztam - ebből. Aztán siettem a vonathoz. Utólag sajnáltam, hogy nem tettem bizonyságot a könyvárusnak - de lehet, nem is kellett volna, talán ő maga is keresztény és talán imádkozott is azért, hogy a könyvei áldást jelentsenek az embereknek.

Az Úr tudja, hogy nehezen megy nekem a tanulás. De azt is tudja, hogy attól még legalább valamennyire felkészülhettem volna. Sokszor nem is értem, miért szeret ennyire... :)

Bizony, a múltkor megesett, hogy saját hülyeségeim miatt lemaradtam az istentisztelet feléről, mint írtam. Azt még talán megértem, hogy Isten ilyenkor nem jön furkósbottal, hogy jól helyrerakjon, de azt már nem tudom megérteni, miért szeret annyira, hogy megadja azt is utólag, amiről saját hülyeségeim miatt lemaradtam.

Be kell vallanom, gondok vannak... el vagyok foglalva a kis dolgaimmal, saját magammal, saját kedvteléseimmel és legutóbb megint megfeledkeztem magamról, de ez most nem az istentisztelet rovására ment, hanem egy szolgálat rovására. Előző nap szóltak, hogy kéne valamit segíteni gyüli ügyben délután. Meg is ígértem, hogy megyek. De ez kis híján elúszott... Mire észbe kaptam, azt hittem, már lemaradtam az egészről. Felhívtam azt a tesót, aki megkért a segítségre, hátha még maradt valami. "Szerencsém" volt, mert csak a legelejéről maradtam le. Amikor elnézést kértem tőle. hogy csak akkor jelentkezem, ő csak mosolygott... Olyan érdekes ez. Az ember elhanyagolja Isten dolgait, a szolgálatot, de Istentől nem az irgumburgum jön, hanem szerintem Ő is bizonyára mosolyog rám onnan föntről. Néha a fejemet fogom, miket csinálok, Isten pedig csak mosollyal néz rám ilyenkor.

Olyan ez, mint amikor a kisgyerek valami rosszat csinál, sírva odamegy az apjához. Az apa, mivel a saját gyerekéről van szó, teljesen másképp látja a dolgot, mint a gyerek látná. Ő azt látja, itt van ez a gyerek, olyan aranyos, és nem tud rá nem mosolyogni, nem tudja a fejét nem megsimogatni.

   Szent Szellem

Szelíd hangod hozzám, ha szól,

Zarándok utamon pásztorol.

Elvezet Uramhoz, hol

Nincs hiány, hol

Távol minden bánat, s magány.

Szelíd hangod hozzám, ha szól,

Zarándok utamon pásztorol.

Elvezet Uramhoz, hol

Láthatom színről színre,

Lehull a lepel mindenről végre.

Eltűnik minden távolság,

Meglátom Őt, az élet Urát.