Volt alkalmam tegnap rájönnöm, mennyire semmi vagyok és mennyire nem vagyok képes magamtól az Urat szolgálni. Ha volt bennem eddig esetleg valami büszkeség, hogy igen, én szoktam szolgálni, akkor az most garantáltan szertefoszlott. Rá kellett jönnöm, én nem keresem Istent, számomra nem fontos, hogy szolgáljam Őt. Két bejegyzéssel ezelőtt is írtam arról, hogy a szolgálat majdnem elúszott a saját kis dolgaim miatt. Ez most még egyszer megtörtént. Igazából "magamba is zuhantam" és ha nem telefonálnak rám, hogy menjek már, nem tudom, mikor mentem volna, mentem volna-e. De telefonáltak, és ez volt az igazi szolgálat, nem pedig az, hogy utána erőt vettem magamon és mentem és tettem ezt, azt, amazt a gyüliben. Isten kirobbantott a "magamba zuhant állapotomból", "belerobbantott" a szolgálatba.
Persze a testvérek ebből semmit nem látnak. Azt látják, milyen áldott tesó, jön mindig szolgálni, milyen szorgalmas... hát nem, nem ez az igazság. Egyre inkább látom, mennyire nem az én érdemem, ha szolgálok valamit. Isten "robbant ki" engem az elveszett állapotomból, erről szól az egész szolgálat, nem pedig arról, hogy én hű, de ügyes vagyok, hogy teszek valamit. A szolgálat mindig is erről szólt, legfeljebb ennyire sarkítva eddig még nem tűnt fel.
