Nameless blog, hiszen a cím részletkérdés

A kegyelem Isten vad szenvedélye az ember iránt, mely sosem függ az ember elesettségének a mértékétől vagy a megtérési szándékától ... A kegyelmet akkor tapasztalod meg, amikor rádöbbensz, hogy Istennek nem akadály semmi, amit te annak vélsz, és ami közöttetek áll - írta egyszer egy ismerősöm. Most vasárnap valami hasonlót tapasztaltam meg.

Saját hibám, gyarlóságom miatt úgy alakult, hogy csak aránylag nagy késéssel tudtam istentiszteletre odaérni. Ez azt jelentette, hogy majdnem az egész dícsőítésről lemaradtam. Már eleve a késés ténye és hogy egyértelműen saját hibámból, bűnömből adódik, egy olyan dolog, ami után nem könnyű hinni abban a kegyelemben, amiről fent írtam. De Isten nem haragudott, hanem a gyülekezetben tárt karokkal várt és behívott a jelenlétébe. Az Ő jelenléte nem piskóta, és egy ilyen helyzetben így várt engem. Nem minden istentiszteleten szokta ezt az ember megtapasztalni, mégis pont egy ilyen helyzetben ez megadatott.
De ez még nem minden. Kissé rendhagyó istentisztelet volt és a végén is volt dicsőítés. Így a dicsőítést, amiről az elején lemaradtam, bepótolhattam.

Erre már tényleg nem tudok mit mondani... Isten szeretete felülmúlja az emberi képzeletet. Nem elég, hogy nem haragszik rám a bűnöm miatt, hanem még oda is adja azt az áldást, amit ezért elszalasztottam volna. Ezt finoman szólva az ember nem érdemelné meg. De Isten nem csak annyit ad, amennyit nem érdemlünk meg, hanem még annál is többet. Tényleg igaz, hogy ha a Fiút értünk odaadta, miért ne adna vele együtt mindent nekünk.

Az előző bejegyzésben már említettem a címben szereplő Igét. Most kicsit bővebben kifejtem, Isten milyen üzenetet adott nekem számomra ez által az Ige által, és ez az üzenet hogyan talált meg engem.

Nemrég írtam az érzelmekről, és hogy az érzelmek úgy magával tudják ragadni az embert, hogy közben Istent szinte elfelejti. Valami hasonló akart lenni velem is, ezért az Úrhoz fordultam, hogy most mi legyen. Az előző bejegyzésben nagyjából ezt fejtettem ki. Ima után a Bibliát nyitottam ki és amit benne találtam, az nem csak erre a kérdésemre adott választ, hanem teljesen más, munkahellyel kapcsolatos problémámra is. Fárasztó volt már a munkahely és vártam már jó ideje, hogy jöjjön a nyári szünet. De eltalált az említett Ige és ez az egész megváltozott. Leesett nekem, hogy az Úrnak kell tenni a munkahelyen is mindent és hogy eddig ezt nem így tettem. Az ezt követő két nap kézzelfoghatóan másmilyen volt a munkahelyen. Azelőtt a munkaidő végére mindig elfáradtam, de az utóbbi két nap során úgy éreztem a munkaidő végén, mintha még csak az elején lennék. Már majdnem azon kezdtem el gondolkozni, hogy kimaradt-e valami, amit nem csináltam meg, nem kell-e tényleg még valamiért bennmaradnom.

Ilyen az, amikor egy Ige eltalálja az embert és a Szentlélek ezt az Igét megeleveníti a számomra. Az külön érdekesség, hogy valami teljesen más dolog miatt imádkoztam és kértem az Urat, hogy segítsen, és nem csak arra kaptam választ, hanem a munkahelyi nehézségemre is.

Ha nem lenne az Ige, nem szólna hozzánk és nem töltene be a Szentlélek, másként elképzelésem sincs, hogyan lehetne csinálni ezt az egészet. Ilyenkor tapasztalom meg, hogy Jézus tényleg maga az élet: az út, az igazság és az élet.

Mivelhogy nem a láthatókra nézünk, hanem a láthatatlanokra; mert a láthatók ideig valók, a láthatatlanok pedig örökkévalók. 2Kor 4.18.

Különböző hatások érnek minket, amik különböző érzelmi és egyéb reakciókat váltanak ki belőlünk, olykor heves érzelmi reakciókat. A különböző érzelmi állapotok során megváltozik a viszonyulásunk bizonyos dolgokhoz. Ebben a megváltozott érzelmi állapotban az ember a földi dolgok szintjén gondolkodik, úgy, ahogy azt az érzelmei diktálják. Könnyen esik ilyenkor az ember abba a hibába, hogy közvetlen az érzelmei által kiváltott viselkedésformát követi és ez talán fel sem tűnik, hogy nem így kéne. Azonban Jézus azt mondta, hogy "Nálam nélkül semmit sem cselekedhettek". Cselekedni cselekedhetünk, csak nem megyünk vele sokra. Elkövetünk egy ilyen érzelmi állapotban valamit és erre olyan válaszreakciót kapunk a másik embertől, amivel nem tudunk mit kezdeni, nem tudjuk, hogyan értelmezzük, mit akarhat a másik ember ezzel mondani, esetleg van-e valami mögöttes mondanivalója vele. Az érzelmek szintjén való mozgás, a saját érzelmeink, vágyaink, elképzeléseink alapján való cselekvés előbb-utóbb összezavarja az embert, mert ezek földi dolgok és a válaszreakciót is földi mércével próbáljuk értelmezni. Nem ezekre a látható, földi dolgokra kell hát nézni akkor sem, ha nagyon erős a hozzájuk való érzelmi kötődésünk. Ilyenkor is Jézusra kell figyelnünk, Ő éppen mit akar az adott szituációval kezdeni, mit akar belőle kihozni számunkra. És sokszor éppen teljesen mást, mint amit mi emberileg gondolunk, persze nem feltétlen baj, ha nekünk is van egyfajta érzelmi viszonyulásunk a dologhoz, akár heves érzelmeink vannak, csak ez ne kerüljön előtérbe, ne vegye át az irányítást, ne az érzelmi állapotunk vezessen abban, hogy mit cselekedjünk, hanem Jézus, aki nélkül semmit sem cselekedhetünk.

Még valami:

És valamit tesztek, lélekből cselekedjétek, mint az Úrnak és nem embereknek (Kol.3.23.)

Az Úrnak kell cselekedni mindent, amit cselekszünk: nem magunk kedvének, nem emberek kedvének, hanem az Úrnak, csakis Neki. Ez nagyon nagy kijelentés volt számomra Istentől tegnap este, ez elkezdi megváltoztatni mind a munkahelyemhez, mind egy másik dologhoz való viszonyulásomat, hogy ne saját kedvem vagy az emberek (sokszor csak vélt) elképzelései alapján cselekedjek, ne magamnak vagy másoknak akarjak megfelelni a cselekedeteimmel, ne magam vagy mások előtt akarjam bizonyítani, hogy én mit tudok, hanem csak tegyem békességgel, bizonyítási kényszer nélkül, amit Jézus akar - mert nála nélkül semmit sem cselekedhetek.
Zongorázni lehet a különbséget, milyen az, amikor valamit az Úrnak teszünk, az iránta való szeretetből, és milyen az, amikor "csak úgy": amikor valamit nem ezért vagy azért vagy amazért csinálok (akár pl. munkahelyen), hanem az Úrnak teszem. Az előbbiből taposómalom lehet és kifárad benne az ember, az utóbbi pedig - valami más, amiben nem mások vagy magam elvárásainak akarok megfelelni, hanem csak adom azt, ami bennem van, az Úrnak.

Mindenféle dolgok történnek az ember életében, a keresztény életében is. Ezek a történések időnként eléggé ki akarnak hatni az ember életére és eléggé le akarják kötni a figyelmét. Ha nincs résen az ember, le is kötik. De történjék akármi is, ami érzelmileg rendkívül feldobja vagy rendkívül lehangolja az embert, nem az számít. Engem sok különböző hatás ér mostanában, ami az érzelmeimre is jelentősen kihat és ezek az érzelmi állapotok "magukkal akarnak ragadni", le akarnak kötni, Istenről a figyelmemet el akarják terelni.
Régebben ezek a dolgok valóban el is terelték a figyelmem Istenről. De ma már tudom, hogy nem lehet. Isten adja a kijelentést, mutatja meg, merre tovább az életben. Nem igazán érdemes a figyelmünket Őróla valami másra engedni terelni. Egyre több olyan dolog történik velem, ami ilyen módon háttérbe akarja velem szoríttatni Istent. És mióta ezt tudatosan nem engedem, azóta a hitnek új dimmenziói tárulnak elém: erősebb Isten jelenléte, több kijelentést kapok Tőle, talán mások felé is jobban használ engem.

Akármi történjék is, akármilyen esemény is próbálja a figyelmemet Istenről elvonni, az egyetlen, amit szem előtt kell tartanom: "mindenekben Ő legyen az első" (Kol.1.18.). Semmilyen eseménynek az életemben nincs akkora súlya, mint amit Istennel való közösségemben átélek. Senki más nem adta oda értem az életét, nem váltott meg a bűneimből, nem bocsátott meg nekem ennyi mindent. És senki más nem fogja a kezem, nem vezeti az életem, nem mutatja, merre visz az Út. Erre csak Isten képes és ezt a helyet senki és semmi másnak nem érdemes odaadni, de senki és semmi más nem is méltó rá, csak Isten, csak egyedül Ő.

Pünkösd van.

Sokan elítélik a karizmatikusokat azért, mert sajátosan állnak hozzá a pünkösdhöz, és annak napjainkra gyakorolt hatását is "furcsán" értelmezik. Betöltekezés Szentlélekkel, nyelveken szólás, földre esés, remegés, kiabálás, kukorékolás, kotkodácsolás, huhogás - tiszta bolondok háza.

A karizmatikus pünkösdnek azonban van egy másik oldala is, amit nem karizmatikusok a legtöbbször észre sem vesznek, de talán a karizmatikusok egy része sem. Egy ideig én sem vettem észre, amikor már karizmatikus voltam, de ez fiatal hívőknél talán természetes.
Mit is jelent a karizmatikus? Az én értelmezésem szerint: Szentlélektől vezetett. Ez elsősorban az ember személyes életén látszik meg, a mindennapokban: lenne egy elképzelésem a saját életemről, hogy mit kezdek vele, hogyan élem, mit csinálok, hogyan alakítom az életem, milyen iskolát, milyen pályát választok, mit tanulok, mit dolgozom, elköltözöm-e máshova lakni, nem tartom a kapcsolatot azzal, aki nem szimpatikus és hasonlók. Ezzel szemben a Szentlélektől vezetett életben nem azt csinálom, amit én akarok, hanem amit az Úr akar, és sokszor nagy alázat kell ahhoz, hogy ezt el tudjuk Tőle fogadni. Sokszor az általunk elképzelt út eleve is megvalósíthatatlan, hiába szeretnénk valamit, nem vagyunk képesek megvalósítani a saját erőnkből, viszont Isten meg tudja adni azt nekünk, amit szeretnénk, csak az Ő útját kell választani hozzá és el kell felejtenünk saját elképzeléseinket.
A keskeny út, amin járnunk kell, amit Isten személyesen a számunkra jelölt ki, sokszor göröngyös és emberi erővel járhatatlan. Túl sok megpróbáltatás vár néha ránk, túl sokat kell közben tűrnünk, nyelnünk. Nekem a napokban be is telt a pohár, mert besokalltam attól, hogy mennyit kell tűrnöm. A körülöttem lévő embereknek mindenféle fura hóbortjaik vannak és néha tudatosan élvezik, hogy szenvedést okoznak nekem. Azonban világos útmutatást kaptam Istentől, hogy a helyemen vagyok, mert meg akar tanítani a hosszútűrésre. Az emberek valójában nem látnak az orruknál tovább: nem veszik észre, hogy a másik embernek valójában akkora szenvedést képesek okozni puszta szórakozásból, amit a másik ember nem bírna ki átlagos körülmények között. Nem tudják, hogy nem ők az egyetlenek, akik szenvedést okoznak egy másik, konkrét embernek. Átlagos körülmények között ezt ember nem tudná kibírni. Isten már egy jó ideje tanít a hosszútűrésre és sok olyan dolog lepereg már rólam, ami miatt régebben napokig magam alatt lettem volna. De jönnek ennél erősebb támadások, próbatételek.

Itt jön a pünkösd másik oldala: nem az a lényeg, mit csinál az ember, amikor a Szentlélek betölti, nem az a lényeg, hogy mit érez, mit nem érez ilyenkor: egyszerűen azért van erre szükség, mert különben az ember nem kapna elég erőt ahhoz, hogy végigcsinálja azt, megállja a helyét ott, ahova Isten helyezte. Ha nem töltene be a Szentlélek, nem lenne erőm mindazt csinálni, amiről fentebb írtam.

Ez szintén kapcsolódik ahhoz a témához, hogy nem az érzelmeink számítanak, nem ezeket kell középpontba helyezni. Betöltekezésnél valóban felüdülünk, jól érezzük magunkat az Úr jelenlétében, de amikor vége a betöltekezésnek, én akkor tovább kérem Jézust: adj még többet magadból! Tudom, hogy ami előttem áll, azt nem tudnám végigcsinálni a saját erőmből, besokallnék, végem lenne, véges a hosszútűrés bennem, véges a türelmem (bár mások azt mondták, nagyon türelmes vagyok). Ha nem töltekeznék be, a Szentlélek gyümölcse, a hosszútűrés csak bizonyos mértékig tudna jelen lenni bennem. Ez  nem elég, több kell. Minden nap tartani kell Istennel a kapcsolatot, kell Igét olvasni, igehirdetéseket hallgatni (amik által személyesen szól hozzám Isten), imádkozni, betöltekezni Szentlélekkel és nem a sokszor elkeserítő láthatókra, hanem a láthatatlanra, a győztes Jézusra nézni, akivel együtt Isten mindent nekünk ad - hiszen ha a tulajdon Fiát értünk odaadta, miért ne adna vele együtt mindent nekünk? És valóban, szükségünk van arra, hogy mindent nekünk adjon, különben nem tudnánk végigmenni azon az úton, amit Ő személyreszabottan nekünk jelölt ki.
Persze megint nagy a "kísértés", hogy Szentlélekkel alaposan betöltekezve már ne olvassak Bibliát, ne imádkozzak, hiszen Isten úgyis velem van, nem kell már keresnem Őt, többet megismernem Belőle. De ez sem igaz, noha a fiatal hívők talán sokszor így teszik, ahogy én is tettem sokáig. Pedig nem az érzések számítanak és a Szentlélek sem csak azért tölt be, hogy jól érezzük magunkat, hanem hogy erőt adjon, képessé tegyen továbbmenni a keskeny utunkon.

Engem sokszor töltött már be a Szentlélek "látványosan". De ez  nem elég. Mennem kell előre tovább az úton, szeretnem kell közben az embereket és sokszor tűrnöm, nyelnem is, és ehhez még több kell Istenből. Nem azért tölt be, mert olyan tökéletesek vagyunk, vagy mert nincs bennünk bűn, vagy mert megérdemeljük. Azért tölt be, mert máskülönben nem lenne erőnk az Ő akarata szerint élni és így folytatni utunkat.

Hadd fejezzem be hát egy sokak által sablonosnak tartott mondattal: "Töltekezzünk be Szentlélekkel!"

UI: Időközben arról volt szó istentiszteleten, hogy azért is fontos Szentlélekkel betöltekezni, mert a nem hívők csak így látják meg bennünk Jézust, így tudjuk csak nekik Jézust bemutatni, így tudunk Jézusról hitelesen beszélni. Szentlélekkel betöltekezve tudunk Jézusról mint valóságosan létező személyről beszélni, akivel személyes kapcsolatunk van és aki csodákat cselekszik az életünkben. Szentlélek nélkül Jézus neve üresen, elcsépelten hangzik.

Nemrég írtam egy e-mailt egy tesónak, ebből idézek pár mondatot és még kiegészítem kicsit.

Ahogy próbálgatok kompromisszumot kötni Isten és a saját hóbortjaim között, mindig azt tapasztalom, hogy nem megy. Szeretném, hogy ebből is egy kicsi, abból is egy kicsi, de nem megy. Vagy teljesen elmerülök a hóbortjaimban és Istent addig kizárom, vagy Istenben merülök el és addig nem érdekelnek a hóbortjaim. Nincs középút.
Szívesen szolgálok a gyüliben ezzel-azzal, meg dolgozom a munkahelyemen, ahol Isten formál engem, de hadd legyen már kicsit az is, amit én szeretnék... nem mintha nem lenne jó a gyüliben ezeket tenni vagy a munkahelyemen tenni a dolgaimat. De nincs középút: amit én szeretnék, az a gyüli és a munkahely elől is elvenné az időt, meg mások iránti szeretet gyakorlásának a rovására menne. Nem tudnám úgy csinálni, hogy ne menjen ezek rovására - vagy mindent, vagy semmit. Vagy teljesen a saját hóbortjaimnak adom át magam, vagy teljesen Istennek. Semmiféle fokozatok nem léteznek a kettő között a gyakorlatban. Az sem megy, hogy Istennek nagy teret engedek, a hóbortjaimnak pedig csak egy kicsit, mert ez a kicsi azonnal olyan nagyra nő meg, hogy Istennek és a Szellem gyümölcseinek semmi lehetőség nem marad.
 

Az elmúlt napokban megdöbbentem azon, mi van bennem, önmagamon. Nem vagyok még tökéletes és ez időnként furcsa módon jelenik meg. Jobb nem is beszélni róla. Persze, hogy jobb, pont erről írtam kb. egy hete. Ez az írásom eszembe jutott és beugrott, hogy egy hete a Szentlélek leíratta velem azt az állapotot, amibe nem sokkal azután, nemrég kerültem. Visszaolvastam az Önmagunkról című írásom és megdöbbenéssel tapasztaltam, hogy nekem szól. Elcsodálkoztam, honnan tudhatja valaki ilyen pontosan, mi megy végbe bennem. Valóban teljesen másképp áll hozzá az ember ahhoz, ami önmagában van benne. És tényleg teljesen másképp is látja ezt, valamikor eltúlozva a probléma súlyosságát, valamikor elbagatellizálva, és nincs éles rálátásunk arra, ami bennünk van. Valóban sokkal megközelíthetetlenebb az, amit önmagunkban veszünk észre, mint ami a külvilágban van, ahogy ezt le is írtam.

Egyébként egy tesónak írtam le még az Önmagunkról című írást. Úgy éreztem, arra mutat rá a Szentlélek, hogy neki ezt kell írnom. És kb. egy héttel később látom, hogy énrám is érvényes. Az is döbbenetes, hogy az írásom egyes részeit az életem konkrét dolgaira tudom vonatkoztatni, amit nem tudtam még akkor, amikor az egészet leírtam.

A mögöttem lévő napon egyszer csak megvilágosodtam egy szituációban, megértettem valamit az életemmel kapcsolatban, miért úgy van, ahogy van, miért van egy bizonyos nehézség az életemben.

Már korábban rájöttem, hogy Isten hosszútűrésre, türelemre akar tanítani engem egy bizonyos dologgal kapcsolatban a munkahelyemen. Ma jöttem rá, hogy életemnek egy másik területén is szükségem van hosszútűrésre, többre, mint a munkahelyemen. És megértettem, hogy ezen a másik területen ezt hogyan tudom megvalósítani, merthogy eddig ezt nagyjából sosem sikerült megvalósítanom: ugyanúgy, mint a munkahelyemen: azt kell csak gondolnom, hogy a munkahelyemen vagyok, ahol már sokszor béketűréssel tudok reagálni akkor is, amikor régebben nem tudtam, s így a másik helyen is könnyebben fog menni.

Hát ezért vannak ezek a nehézségek a munkahelyemen. Most már értem. Erre akar tanítani vele az Úr, képessé tenni egy bizonyos másik szituációban is béketűrőnek lenni. Ez másként nem ment volna.

Lehetséges, hogy életünk különböző területein (pl. család, munkahely, barátok) hasonló nehézségek érnek minket és ezt egy darabig észre sem vesszük. Később, miután az egyikben sikerül megállnunk erősebben, rájövünk, hogy a másikban is meg tudunk állni, ahol azelőtt azt gondoltuk volna, hogy nem fog menni.
Hasonló lehet ez Dávid Góliáttal folytatott harcához. Dávid "betárazott" öt darab követ, melyek közül az egyikkel telibetalálta Góliátot. Ezek a kövek nem mások, mint a Szellem gyümölcsei lehetnek, ill. Isten iránti hűségünk, bizalmunk, engedelmességünk, alázatunk. Másik kő lehet a hosszútűrés, szeretet. Életünk nehézségeinek szimbóluma lehet Góliát, egy óriás, amit az ilyen fegyverekkel, kövekkel tudunk hatástalanítani. Azt hiszem, az életemben most egy Góliát kapott egyet. Ahogy az Úr tanít, vezet, nemsokára jön a következő, és el fog tűnni.

Kb. két éve egy istentiszteleten Dávid és Góliát történetéről volt szó, az öt kőről, hogy pontosan mit jelképeznek, és hogy honnan szerzi meg Dávid az öt követ. Majd erre is vissza kéne itt térni.

Mióta pár éve megtapasztaltam Istenből valami olyat, amit azelőtt nem, sok dolgot másképp tudok csinálni, mint azelőtt, hitem és életem egyes dolgaihoz más a hozzáállásom, más rájuk a rálátásom. Régebben életem egyes dolgai, problémái lógtak a levegőben, kizárólag az akadály szerepét töltötték be számomra és csak az merült fel bennem, hogyan lehetne tőlük megszabadulni.

Az ember alapvetően nem tökéletes. Mindannyian rendelkezünk bizonyos személyiséggel, és minden személyiségnek vannak előnyei és hátrányai. A jó önismeret hozzásegít ahhoz, hogy olyan pályát válasszunk és úgy alakítsuk életünket, hogy a személyiségünk hátrányai ne hátráltassák munkánkat, előrehaladásunkat. Ez az ember útja, amit a saját elképzelései, józan esze alapján elképzel és megtervez. Isten útja azonban más.

Életemben vannak problémák és olyan dolgok, melyek Isten előtt nem kedvesek, amik hosszú ideje kísérik életemet. Nem győzök ugyanamiatt a bűn miatt kérni újra meg újra bocsánatot Istentől hosszú ideje. Tegnap rájöttem, hogy egész egyszerűen a személyiségem hátrányai azok, ami miatt ugyanazt a bűnt újra meg újra elkövetem. Hasonlót tapasztaltam a munkahelyemen is: van valami, amit mások egyértelműen jobban tudnak csinálni a munkájukban, mint én. Emberileg úgy gondolom, hogy ha megfelelő önismerettel kellett volna pályát választanom, nem azt a pályát választottam volna, ahol most dolgozom, mert vannak dolgok, amiket nem tudok jól csinálni, és ebben nem igazán tudok megváltozni, nem tudok önmagamból kikelni, más lenni, mint aki vagyok. Másrészt újra meg újra elkövetem ugyanazt a bűnt,  mert nem tudok más lenni, mint aki vagyok.

Isten mégis arra a munkahelyre tett, ahol most vagyok, ahova önismeretem alapján nem mentem volna, ha nekem kellett volna döntenem.  Számít pl. a családi háttér, mindenféle hatások is abban, hogyan alakul ki valakinek a személyisége. Ha nekem másként alakult volna, akkor más dolgok lennének a gyengeségeim.
Munka előtt mindig imádkozom, hogy Isten segítsen meg engem, hogy jól tudjam végezni és áldja meg a munkámat. Mégis, pont olyan munkám van, amiben a személyiségem hátrányai túlságosan előjönnek. Mondhatnám, mekkora pech ez, hogy pont így alakult. De nem ezt mondom. Isten adta a munkahelyet, Ő akarta, hogy ez így legyen. Már ismerem Őt annyira, hogy mindig valami olyan utat ad elém, amin én látom, hogy ott van egy súlyos akadály és emberileg azt mondanám, inkább egy másik, "kényelmesebb" úton akarok menni. De Neki mégis valamiért az jön be, hogy itt előjöjjön egy súlyos gyengeségem, amivel emberileg nem tudok mit kezdeni, de még úgy sem, hogy lassan egy éve munka előtt mindig kérem Isten segítségét, vezetését, védelmét, mert tudom, hogy Nélküle nem menne. Neki ez így kedves, és ebből akar valamit kihozni. Nem tudom, nem értem, hogy mit, de biztos vagyok abban, hogy célja van ezzel.

Tegnap este úgy érzem, mutatott valamit a Szentlélek és elkezdtem írni. Az írást ma elméletileg be is fejeztem. Nem magamról írtam, bár több helyen magamra ismertem. Az írásban felvetett problémára a megoldást úgy érzem, nem tudtam igazán pontosan, gyakorlatiasan megfogalmazni, de bízom benne, hogy a gyakorlati megvalósításra a Szentlélek mindenkit elvezet, aki ezt olvassa és ismerős neki a jelenség. Ezt szívből kivánom minden olvasónak.
Lesznek ismerős, visszatérő gondolatok az elmúlt időszak blogbejegyzéseiből. Végső soron ugyanazt írtam le, mint nemrég ebben a bejegyzésben, csak kicsit másképp, más megközelítéssel.

Önmagunkról

Van, hogy az embernek önmagával van a legtöbb harca. Önmagunkba nézünk és amit látunk, azon meglepődünk, megdöbbenünk, nem tudjuk hova tenni. Magunkba nézünk és csak egy falat látunk: a világ különböző dolgaira rálátni nem akkora probléma, de ami önmagunkban van, az mindig nagyobb problémát jelent számunkra. Mintha önmagunk a világnak egy különleges része lenne, amivel szembenézni sokkal nehezebb, sokkal ijesztőbb, mint valami más. Ha a külvilágban látunk furcsa dolgokat, azt talán mindig aránylag könnyen elfogadjuk, de ha önmagunkban látunk meg valami furcsát, az sokkal kellemetlenebb, sokkal megközelíthetetlenebb, sokkal nehezebben vállaljuk fel még magunk előtt is az igazságtartalmát, mint bármely más dologét.
Önmagunkra nem tudunk olyan rálátással rendelkezni, mint más dolgokra. Ha valakiről tudok dolgokat, van róla ismeretem, teljesen másképp tudok rálátni, mint önmagamra – noha a másik ember hasonlóképpen lehet önmagával, mint én. A másik ember problémáit, dolgait teljesen másképp tudom elhelyezni a világban, teljesen más a rálátásom, mint a magaméra. Más problémájára talán azonnal tudok megoldást javasolni, mert látok utakat, melyek járhatók lehetnek, míg a saját problémáinkra sokszor nem látunk megoldásokat, mert az összes kivezető utat, ajtót lezártnak látjuk.
Az alázatosságra sokszor nem elsősorban más emberekhez való viszonyulásunkban van szükségünk, hanem önmagunkhoz való viszonyulásunkban.

Ha önmagunkból meglátunk valamit, megijedünk, megtorpanunk: „Ez lennék én? Ez van bennem? Erről nem kell tudnia senkinek. Jobb, ha senki se tudja. Talán jobb lenne, ha én se tudnám.” Mintha teljesen más természetű lenne az, ami bennem van, mint ami körülöttem a világban van. Ami a világban van, azt az emberiség a történelem során többé-kevésbé megismerte és le tudja írni, meg tudja változtatni, tud vele különböző dolgokat tenni, stb., de ami bennem van, az mintha valami teljesen más természetű lenne. Mintha nem a világ része lenne, amivel kapcsolatban az emberiség már tapasztalatot halmozott fel, ami Isten előtt ugyanolyan természetes, mint bármi más a világban. Ami bennem van, az olyan, mintha egy olyan terület lenne, amivel senki nem tud semmit kezdeni, és amihez hasonló sehol nincs. Mintha kívül esne az emberi tapasztalat, emberi megismerés lehetőségein, Isten teremtett világának a határain. Mintha valami rideg, valami kemény anyag lenne, melynek belsejébe hatolni lehetetlen, megismerni lehetetlen, nincs rá eszköz, nincs rá mód.

Nem tudjuk, nem is hisszük először, hogy van, ami (pontosabban: aki) ebbe behatoljon és szétválassza benne a jót a rossztól. Ő tanít meg az alázatra önmagunkkal szemben, hatalmas szeretetével. Szeretetének nagysága annyira elképzelhetetlen, mint amennyire keménynek, megközelíthetetlennek érezzük önmagunkat. Nem lehet elmondani, hogyan kell megtanulni ezt az alázatot, nincs rá recept, csak egy út: ha Ő meglátogatott már ezzel a szeretetével, akkor menni fog. Ha leírhatatlan szeretetével egyszer már megérintett és felemelt, azt nem feleded, és onnan tovább is menni fog. Önmagad nem akadály az Ő szeretetével szemben. Ő áthatol a falakon, láthatón és láthatatlanon. Minden szőlővesszőt, amely gyümölcsöt terem, megtisztít, hogy több gyümölcsöt teremjen. Ő az igazi szőlőtő, és ha benne maradunk, akkor tudunk gyümölcsöt teremni. Őbenne maradva, nem pedig a saját gondolatainkra, elképzeléseinkre hagyatkozva. Saját gondolataink, saját elképzeléseink önmagunkról nem vezettek a megoldás közelébe, csak csukott ajtókhoz. Nem is tudunk Nélküle semmit tenni, mert Ő is azt mondja, hogy „Nálam nélkül semmit sem cselekedhettek”. A nyitott ajtót, mely járható útra vezet, Ő mutatja meg; ő mutatja meg így az igazságot is önmagunkkal kapcsolatban és az életet is, melyet így nem a zárt ajtókhoz vezető önmagunk középpontba helyezése jelent, hanem ha engedjük, hogy Ő mutassa meg, merre van a nyitott ajtó: „Én vagyok az út, az igazság és az élet”. És azt is mondja, „én vagyok a juhok ajtaja”.

Isten egyszerűeknek teremtette az embereket. Egyszerűeknek, akik a szeretetnek csak bizonyos fajtáit képesek elképzelni. Nem is tudjuk elképzelni azt a szeretetet, mely áthatol az áthatolhatatlannak tűnő önmagunkon. De Isten ilyen szerény képzelőerővel ruházta fel az embert, hogy a szeretetről csak erősen behatárolt elképzelései legyenek. Ezért amikor megnyitjuk a szívünket az Ő szeretete felé, teljesen újat, teljesen hihetetlent mutat nekünk. Valami hihetetlent, ami legyőzi a lehetetlent. Valami hihetetlent, ami letöri a vaszárakat, megtöri az igákat, az áthatolhatatlan követ elhengeríti az útból.

Önmaga számára ijesztő, megközelíthetetlen, áthatolhatatlan az ember, mintha olyan természetű lenne, ami az emberi tapasztalat és megismerés határain kívül esik. Önmagunk számára önmagunk ilyenek vagyunk. A megoldás, ha nem is próbálkozunk a megismerhetetlen megismerésével, a megközelíthetetlen megközelítésével, mert ehhez porszemnyiek vagyunk és csak zárt ajtókba fogunk botlani. Bár emberi méltóságunkat, úgy érezzük, csak akkor tudjuk megszerezni, ha megbirkózunk önmagunkkal. Úgy érezzük, akkor válunk elfogadhatóvá mások és önmagunk számára, ha önmagunk többé már nem lesz számunkra akadály. Úgy érezzük, ha nem hatolunk át önmagunk kemény falán, semmik vagyunk, értékelhetetlenek vagyunk, teljességgel elfogadhatatlanok vagyunk és a világon bárki számára is minden más elfogadhatóbb, mint önmagunk. Azonban amerre tovább akarnánk menni, hogy emberi méltóságunkat megszerezzük, kőkemény falakat találunk. Nincs rettenetesebb, mint bezárva lenni e falak közé. Önmagunk teljes megalázásának, a legteljesebb kiszúrásnak érezzük ezt, ahogy az élet kiszúrhat az emberrel. A legnagyobb elkeseredést, legnagyobb keserűséget talán ez tudja okozni. Az érzést, hogy semmik vagyunk, emberi méltóságunkban megalázva, megtiporva. Azt látjuk, minden más embernek ez nem akadály, ami nekünk: azt látjuk, csak nekünk vannak ott az áthatolhatatlan falak. Emberi sorsunk, emberi mivoltunk teljes tragikumként való átélését okozza ez az érzés. Menekülnénk ebből, de nincs hova. Szabadulni szeretnénk ebből, de nincs merre, nincs kivezető út.
Az ember szereti önmagát. Szereti emberi méltóságát, és utálja elveszíteni. Az ember szeretne valaki lenni, olyan, mint a többi ember, akkor is, ha nem önző. A legönzetlenebb ember lelke mélyén is ott van, hogy szeretne értékes lenni, szeretne elfogadott lenni, szeretné, ha önmaga előtt nem lenne akadály. Aki nem önmaga kényelmének hajkurászásával, hanem mások segítésével szereti tölteni inkább az idejét, abban is ott van, hogy vágyik arra, hogy emberi méltóságát ne tapossák el, ne alázzák meg. Erre minden ember mindennél jobban vágyik. Nevezhetjük ezt önzőségnek, nevezhetnénk valami másnak – mindegy, minek nevezzük: a lényeg, hogy létezése tagadhatatlan. Élni akarjuk az életünket és olyan életet akarunk élni, melyben emberi méltóságunk nincs porig alázva, nincs megtaposva. A legönzetlenebb ember sem viselné örömmel, ha emberi méltóságát megalázva egy picike szobából álló börtönbe zárnák, ahol semmit nem tehet, és ahonnan semmilyen információja nincs, hogy mikor engedik ki, kiengedik-e egyáltalán valaha. Mindannyian szeretjük az életünket, szeretjük birtokolni emberi méltóságunkat.
Mégis, a Biblia nem mondja, hogy ezt szeressük és ezért harcoljunk. Nem mondja, hogy mi birtokoljuk az életünket, mi birtokoljuk emberi méltóságunkat, mi magasztaljuk fel önmagunkat. Nem könnyű megérteni és a gyakorlatba átültetni, mit jelent az, hogy „A ki megtalálja az ő életét, elveszti azt; és a ki elveszti az ő életét én érettem, megtalálja azt.” (Mt.10.39.). Vagy hogy „Mert közülünk senki sem él önmagának, és senki sem hal önmagának: Mert ha élünk, az Úrnak élünk; ha meghalunk, az Úrnak halunk meg. Azért akár éljünk, akár haljunk, az Úréi vagyunk.” (Róm. 14.7.)
Azt sem könnyű a gyakorlatba átültetni, hogy „Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, hanemha én általam.” (Jn. 4.6.) Amerre mi emberileg tovább akarnánk menni, zárt ajtókat találunk, vagy pedig rossz útra vezető ajtókat és utakat, mert saját életünket meg akarjuk tartani, saját emberi méltóságunkat nem akarjuk engedni eltapostatni, és utunkat is ennek megfelelően választjuk meg, ha az eszünkre hallgatunk. Jézus azonban nem azt mondja, hogy te vagy az út, vagy az az út, amit az eszed, amit a logikád diktál. Jézus azt mondja, hogy az Út Ő Maga. Jézus nem mondja, hogy menj arra, amerre úgy érzed, emberi méltóságod nem fog csorbát szenvedni. Jézus azt mondja: „Kövess engem”. A Föld elmúlik, vele együtt a földi problémáink is, velük együtt az is, ha emberi méltóságunk meg van taposva. Nem kell nagyon édesgetni, bálványozni a problémáinkat, mert a mennyben, az örökkévalóságban már nem lesznek. Próbáljunk a mennynek megfelelően rendezkedni be itt a Földön is! De jó reménységünk van affelől, hogy még itt a Földön megszabadít Urunk a bajunkból, akár hat bajunkból is, és a hetedikben sem hagy magunkra.
Az utunk abban van elrejtve, ha feladjuk, hogy valamik legyünk. Ehhez kell talán a legtöbb alázat, hogy lemondjunk a lelkünk legmélyén szunnyadó egoizmusról, vagy mindegy, minek nevezzük, ahogy említettem. Lelkünk legmélyén arra vágyunk, hogy ne legyen emberi méltóságunk megalázva, megtiporva. Nem is jó kifejezés, hogy erről „lemondjunk”. Nem lemondani kell róla, hanem alárendelni valami nemesebb dolognak: annak, hogy nem ennek élünk, hanem az Úrnak, aki annyira szeretett minket, hogy az életét adta értünk. „Krisztussal együtt megfeszíttettem. Élek pedig többé nem én, hanem él bennem a Krisztus; a mely életet pedig most testben élek, az Isten Fiában való hitben élem, a ki szeretett engem és önmagát adta érettem.” (Gal. 2. 20.) Fontos, hogy ne én akarjak élni, hanem engedjem, hogy Jézus éljen bennem, lélegezzen bennem. Fontos, mert nélküle csak zárt ajtókba fogunk botlani, vagy ha nyitott ajtó is akad, az a széles útra visz, a kárhozatba vezet. Fontos, mert nélküle nem tudunk merre menni: „Nálam nélkül semmit sem cselekedhettek” (Jn. 15. 5.) – ahogy Ő mondja. És tényleg nem. Én semmit nem tudnék cselekedni Nélküle. Tudom, nélküle csak zárt ajtókba botlanék, esetleg ott látnék egy ajtót, ahol nincs is, amin persze, hogy nem lehet átmenni.
Fontos, hogy ne arra akarjunk menni, amerre lelkünk mélyéről az önzőségünk, vagy mindegy, minek nevezzük sugallja. Ne erre hallgassunk, hanem „alázzátok meg tehát magatokat Istennek hatalmas keze alatt, hogy felmagasztaljon titeket annak idején.”

Alázzátok meg tehát magatokat Istennek hatalmas keze alatt, hogy felmagasztaljon titeket annak idején. Minden gondotokat ő reá vessétek, mert néki gondja van reátok. Józanok legyetek, vigyázzatok; mert a ti ellenségetek, az ördög, mint ordító oroszlán szerte jár, keresvén, kit elnyeljen: A kinek álljatok ellen, erősek lévén a hitben, tudva, hogy a világban lévő atyafiságotokon ugyanazok a szenvedések telnek be. A minden kegyelemnek Istene pedig, a ki az ő örök dicsőségére hívott el minket a Krisztus Jézusban, titeket, a kik rövid ideig szenvedtetek, ő maga tegyen tökéletesekké, erősekké, szilárdakká és állhatatosokká, Övé a dicsőség és a hatalom örökkön-örökké. Ámen.