Bizony, a múltkor megesett, hogy saját hülyeségeim miatt lemaradtam az istentisztelet feléről, mint írtam. Azt még talán megértem, hogy Isten ilyenkor nem jön furkósbottal, hogy jól helyrerakjon, de azt már nem tudom megérteni, miért szeret annyira, hogy megadja azt is utólag, amiről saját hülyeségeim miatt lemaradtam.
Be kell vallanom, gondok vannak... el vagyok foglalva a kis dolgaimmal, saját magammal, saját kedvteléseimmel és legutóbb megint megfeledkeztem magamról, de ez most nem az istentisztelet rovására ment, hanem egy szolgálat rovására. Előző nap szóltak, hogy kéne valamit segíteni gyüli ügyben délután. Meg is ígértem, hogy megyek. De ez kis híján elúszott... Mire észbe kaptam, azt hittem, már lemaradtam az egészről. Felhívtam azt a tesót, aki megkért a segítségre, hátha még maradt valami. "Szerencsém" volt, mert csak a legelejéről maradtam le. Amikor elnézést kértem tőle. hogy csak akkor jelentkezem, ő csak mosolygott... Olyan érdekes ez. Az ember elhanyagolja Isten dolgait, a szolgálatot, de Istentől nem az irgumburgum jön, hanem szerintem Ő is bizonyára mosolyog rám onnan föntről. Néha a fejemet fogom, miket csinálok, Isten pedig csak mosollyal néz rám ilyenkor.
Olyan ez, mint amikor a kisgyerek valami rosszat csinál, sírva odamegy az apjához. Az apa, mivel a saját gyerekéről van szó, teljesen másképp látja a dolgot, mint a gyerek látná. Ő azt látja, itt van ez a gyerek, olyan aranyos, és nem tud rá nem mosolyogni, nem tudja a fejét nem megsimogatni.
