Nameless blog, hiszen a cím részletkérdés

Nem tudom, ki hogy van a számítógéppel, ki hogyan reagál arra, amikor a számítógép nem akar valamilyen programot elindítani, hanem valami hibaüzenetet küld helyette, esetleg lefagy, újraindul. Vagy ha bekapcsolás után nem csinál semmit, nem indul el a vindóz, vagy ha el is indul, azonnal lefagy. Ezt talán azok sem szeretik, akiknek hobbijuk, mániájuk, hogy a számítógépet bütykölik, programozzák, tehát a számítógépmegszállottak sem biztos, hogy nagyon örülnek az ilyesminek.

Egy tesóval való beszélgetésem során egy számítógéphez hasonlítottam magam, hogy jobban meg tudjam fogalmazni egy problémámat. Nem számítottam rá, de oda jutottunk a beszélgetésben a Szentlélek vezetése által, hogy az a számítógép, ami én vagyok, rossz, nem igazán használható. Tudtam, hogy miről van szó, értettem, hogy ezt a saját életemben mire kell vonatkoztatnom. De ami akkor leginkább megérintett, az szintén egy hasonlat volt: Isten nagyon ért a számítógépekhez (hozzánk emberekhez), hiszen Ő alkotta azokat, és szívesen meg is javítja, helyre is hozza, ha valami nincs rendben, ha valam elromlott valamiért. Itt értettem meg, hogy Isten, a "rendszergazda" egy hatalmas számítógépmegszállott.
Isten nagyon szereti az embert, szenvedélyesen, megszállottan. Hobbija, kedvtelése az, hogy az embert helyreállítja, megsegíti, helyrehozza. Ebben leli örömét, az emberrel való foglalkozásban, abban, hogy a bűnből kihozza. És döbbenetes, hogy ebben ennyire örömét leli: minden energiáját, minden idejét szívesen arra fordítja, hogy az embert megsegítse, megszabadítsa a bűnöktől. Nemhogy nem veti el a bűnöst, de örömét leli abban, ha javítgathatja. Isten egy "megszállott": megszállottan, szenvedélyesen szereti az embert. Talán egy olyan rendszergazdához, "számítógép-megszállotthoz" lehet hasonlítani, aki soha nem bosszankodik, ha a számítógép hibaüzeneteket küld, nem futnak rajta egyes programok, valami nem működik rajta vagy esetleg be se lehet kapcsolni, hanem ilyenkor kiélheti hobbiját, kedvtelését: megkeresi a hiba okát, javítócsomagokat ír a számítógépre, elmélyült munkába kezd, amiben nagy örömét leli.
Néha talán sablonná válhat az, hogy "szeret az Isten", és nekem nagyon jól jött ez a számítógépes hasonlat, megértettem valamit abból, mit jelentek Isten számára, hogyan viszonyul hozzám Isten, hogyan viszonyul a bűneimhez: olyan szenvedélyesen szeretett, hogy az életét adta a bűneimért, és szeretete ezzel nem fejeződött be, azóta is szenvedélyesen szeret és kész odaszánni magát arra, hogy a bűneimből megszabadítson; nem bosszankodik a bűneim miatt, mint a felhasználó a hibaüzenetek miatt, hanem örömét leli abban, hogy a hibaüzenetek, hibák forrását elhárítsa, elhárításában munkálkodjon. Olyannyira sokat jelent számára ez, hogy az életét, saját magát is képes volt odaadni azért, hogy ezt a szolgálatot végezhesse az ember felé: saját magáról lemondott, hogy saját magát megoszthassa a bűnös emberrel, hogy ezáltal a bűn fogságából kijöjjön. Úgy is érthetjük ezt, hogy a saját "alkatrészeiről" lemondott, hogy azokat nekünk adhassa, hogy ha valami nem működik, elromlott bennünk, azt kicserélje a saját működő alkatrészére. Ha arról lenne szó, hogy a saját "alkatrészeimről" le kell mondanom, megijednék, gondba lennék, mert az "alkatrészeim", alkotórészeim szorosan, alapvetően hozzám tartoznak. De Jézusnak nem okozott gondot, hogy saját magáról lemondjon és ilyen módon önmagát megossza velünk.

Egy másik dolog az utóbbi időben, amivel Isten szeretetéből adott nekem: az utóbbi időben az imádság nem mindig megy, sokszor hanyagolom. Isten erre többször szólt hozzám igehirdetések által is, hogy Ő imameghallgató Isten, és hogy mennyire szereti, értékeli, ha a gyermekei szólnak hozzá. Megérintett engem, hogy tényleg ennyire sokat jelent Neki, ha szólok hozzá. Tényleg szinte "buli" van a Mennyben, ha megszólítom, ennyire örül ennek?
 

Egy számomra érdekes, új dologra mutatott rá az Úr a héten a bűnökkel, bűnös cselekedetekkel kapcsolatban. De először is a következőt kell megjegyezni:

Mert kegyelemből tartattatok meg, hit által; és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez; Nem cselekedetekből, hogy senki ne kérkedjék. (Ef.2.8-9.)

Szóval nem a cselekedeteink miatt üdvözülünk, ezt fontos tisztázni.

Mégis, nem nagyon nyugtatja meg az embert, ha bűnöket követ el újra meg újra. Mit lehetne ez ellen tenni?
Megtérés, újjászületés előtt az embernek csak egyetlen természete volt, az óemberi természet, amely eredendően bűnös és ezért a bűn elkövetésére készteti az embert. Újjászületéskor megszületik egy új ember, új természet bennünk.
 

Mert az Ő alkotása vagyunk, teremtetvén Általa a Krisztus Jézusban jó cselekedetekre, a melyeket előre elkészített az Isten, hogy azokban járjunk. (Ef.2.10.)

Tehát a jó cselekedetek, amiket megtehetünk, már előre el vannak készítve, Isten előre elkészítette nekünk ezeket a cselekedeteket. Nekünk fel kell ismernünk minden szituációban, hogy mik ezek a jó cselekedetek és meg kell cselekednünk azokat. Nem az tehát a cél, hogy agyilag kitaláljunk valami jót, amit megtehetünk, hanem Istentől venni el, kérni el, hogy mutassa meg, milyen jó cselekedeteket készített el számunkra. Ez szorosan kapcsolódik a számunkra személyesen kijelölt keskeny úthoz, amit Isten készített el nekünk, és ahhoz, hogy meghalljuk a Szentlélek vezetését - ezekről nagyon sokat írtam újabban, meg arról, hogy Isten hogyan vezetett el ide engem, hogyan vezet ebben tovább: elkezdtem bizonyos apró "rendkívüli" dolgokat tenni, amikről láttam, hogy Isten valami jót, különöset hoz ki belőlük, és ezután már úgy hozta Isten elém ezeket a lehetőségeket, hogy nem is kerestem.
És azt látom, Isten idővel egyre csak több ilyen lehetőséget hoz elém, amik egyre inkább kitöltik az időmet, ha megcselekszem, egyre több "előre elkészített cselekedetet" hoz elém. Idővel jött egy "bökkenő", hogy nekem is lenne elképzelésem arról, hogy mivel töltsem az időmet, és ez az elképzelés nem esett egybe az előre elkészített cselekedetekkel. Ez nem ért váratlanul, mert az Úr már előre figyelmeztetett arra (más dolog kapcsán), hogy ne akarjak önállóskodni, a saját akaratomat, elképzeléseimet, "hóbortjaimat" fontosnak tartani és véghezvinni. Ez megérintett engem, és elkezdtem életem bizonyos területén erre törekedni. Ezután időnként az előre elkészített cselekedetek pont olyan időpontra estek, amikor én valami mást szerettem volna csinálni, ami egyébként nem is tetszene Istennek, tehát bűn lenne. Ilyenkor picit sajnáltam is magam, hogy le kell mondanom a kedvtelésemről, elképzelésemről, bár nagy gondot nem okozott, mert Isten erre előre felkészített, ahogy írtam, és nem is unatkoztam a kedvtelésem, saját elképzelésem véghezvitele helyett, hiszen a tennivaló, szolgálat, amit az Úr adott helyette szintén nagyon le tudott kötni és örömöt is okozott.
És ezzel jött számomra egy újfajta megvilágosodás: a bűn cselekvése helyett lehetőség van megtalálni azokat a jó cselekedeteket, amiket az Úr elkészített számunkra arra az időpontra is, amikor történetesen éppen saját elképzeléseink alapján valami bűnös dolgot szeretnénk csinálni.

Végső soron talán nem is az a baj, ha bűnt követünk el, bűnös cselekedeteket viszünk véghez, melyek a test kívánságai. Talán nem is elsősorban a bűn kiszorítására kell törekedni, hanem megtalálni azokat a cselekedeteket, amiket a bűn helyett éppen akkor az Úr szolgálata keretében megtehetünk.

Új megvilágításba került számomra a bűn kérdése: nem az a lényeg, hogy ne kövessünk el bűnt (emberileg erre úgyse nagyon lennénk képesek), hanem az, hogy amikor tudunk jót, Isten előtt kedves dolgot cselekedni, cselekedjük meg! Ahogy erre törekszünk, idővel egyre több ilyen jó cselekedetre való lehetőséget fogunk meglátni, és idővel egybe fog esni az az időpont, amikor valami bűnt akarnánk emberileg elkövetni és az az időpont, amikor nem kerülhetjük el azt a jó cselekedetet, amire Isten éppen hív. Ilyenkor valami történik, de ezzel még egyáltalán nincs vége a dolognak.

Tegnap eszembe jutott egy új "bibliafordítás" lehetősége. Gyakorlatilag az összes bibliai Igét el lehetne mondani imában hálaadásként, a Biblia elejétől a végéig. Nézzünk néhány példát, rögtön a Biblia elejéről:

1.Móz.1.1-4. Köszönöm, hogy megteremtetted az eget és a földet. Hálát adok, hogy Lelked már ott lebegett a vizek felett, amikor a föld kietlen és puszta volt és sötétség volt a mélység színén. Hálát adok neked, hogy azt mondtad, "legyen világosság" és világosság lett, és hogy a világosságot elválasztottad a sötétségtől.

Még néhány példa:

Akár a száraznak tűnő nemzetségtáblázatokért is lehet hálát adni, pl. Mt.1.2. Köszönöm, hogy Ábrahámtól megszületett Izsák, Izsáktól Jákob, és Jákob pedig Judát nemzette és a testvéreit is. Azért is jó ilyenekért hálát adni, mert olykor Isten természetfeletti beavatkozása kellett ahhoz, hogy valakinek fia szülessen, így a közbeavatkozásáért is hálát lehet adni. Aki jobban ismeri a Bibliát, a nemzetségtáblázatoknál azokért az eseményekért is hálát adhat, amik az adott generációhoz vagy személyhez kapcsolódnak. Nem muszáj mereven ragaszkodni ahhoz, hogy kizárólag az adott Ige tartalmáért adjunk hálát, hanem felidézhetjük azokat az egyéb Igéket is, melyek az adott Igéhez kapcsolódnak. Így például azért, hogy Ábrahámnak akkora hite volt, hogy képes lett volna feláldozni Izsákot, de Isten végül nem vette el tőle, hálát lehet adni az adott ószövetségi Igehelynél is (1Móz 22.), a nemzetségtáblázatoknál is és a hit hőseinél is a Zsid.11-ben.

Menjetek be a szoros kapun. Mert tágas az a kapu és széles az az út, a mely a veszedelemre visz, és sokan vannak, a kik azon járnak. Mert szoros az a kapu és keskeny az az út, a mely az életre visz, és kevesen vannak, a kik megtalálják azt. (Mt.7.13-14.)

Egyfelől ott van a keskeny út: le kell mondanunk bizonyos nekünk tetsző dolgokról, meg olyan dolgokról, amikről esetleg úgy gondoljuk (sokszor jogosan), hogy alapból jár nekünk. A hívő élet arról szól, hogy nem én vagyok a középpontban, hanem Isten és más emberek. Nem az van a középpontban, hogy nekem mi hiányzik, mi kéne, én mit szeretnék, mit akarok, hanem az, hogy Isten mit akar velem, mit mond nekem (ennek személyes megértéséhez, meghallásához kell a Szentlélek vezetése), és az, hogy én mit tehetek másokért, hogyan segíthetek másoknak. A világ csábításairól (saját vágyak, célok, kényelmünk, jólétünk hajkurászása) a figyelmemet Isten akaratára kell fordítanom. Nagyjából erről szól a keskeny út, és minél inkább meghallom Isten szavát, amit szól hozzám, a Szentlélek vezetését, hogy mit tegyek, annál inkább nem is marad időm a világ csábításaival foglalkozni, és végül úgy megyek előre ezen az úton, mint kés a vajban. (Ez kapcsolódik egyébként a Teljes odaszánásról című bejegyzésben leírtakhoz.) És ez tölt be igazán örömmel, békességgel, ez hoz gyógyulást és ha kell, egyéb csodákat akár, valóságos célt ad életünknek!

Mert a kiket Isten Lelke vezérel, azok Istennek fiai. (Róm.8.14.)

Másfelől ott vannak a problémáink: mindenkinek vannak problémái, sokszor irigyek vagyunk másokra, mert nekik látszólag nincs olyan problémájuk, mint nekünk, na nem mintha olyan nagyon bele tudnánk látni abba, hogy a másik embernek milyen problémái vannak. Ezeknek a problémáknak nem sokféle oka lehet, hanem egyetlen: Isten meg akar ezzel valamire tanítani, formálni akar általa! Persze emberi szemmel nézve a problémáinkat vissza lehet vezetni különböző okokra, amikor sérüléseket szenvedünk lelkileg, amikor belénkrúgnak, megaláznak, elutasítanak, esetleg mindezt sorozatban, és még ki tudja, milyen okai lehetnek problémáinknak. Nem mondok újat azzal, hogy a mai világban rengeteg forrása lehet annak, hogy egy ember lelkileg súlyosan meg legyen terhelve, a pszichiátria és az öngyilkosság fogalma is mindenki előtt ismert.

Jézus mondja: Jőjjetek én hozzám mindnyájan, a kik megfáradtatok és megterheltettetek, és én megnyugosztlak titeket.  (Mt.11.28.)

Mégis, hol kapcsolódik össze a kettő (a keskeny út és a problémák)? Az első bekezdésben utaltam már rá, szinte le is lőttem a poént: nem a problémámmal foglalkozom, hanem megyek előre a keskeny úton, Jézusra nézek. Naná, merthogy ez olyan nagyon egyszerű. Nem, sokszor nem egyszerű. Vannak olyan vágyaink, céljaink, amik emberileg teljesen érthetők, és időnként borul a bili, mert ezekkel ellentétes irányba kell haladnunk. Valamikor a problémák maguk azok, amik rákényszerítenek egy olyan útra, ami maga a keskeny út; és emberileg nem ezt az utat akarjuk járni, ami tele van alapvető dolgokról való lemondásokkal. Sokszor a problémáink behatárolnak minket elég erőteljesen, és menekülnénk el ebből valahova... ha lehetne, de nincs hova. Idézek egy e-mailemből, amit nemrég küldtem egy barátomnak:

Próbálok járni azon a keskeny úton, ami számomra lett kijelölve, mérsékelt sikerrel. Emberileg eléggé értelmetlennek tűnik és látszólag sehova nem vezet. Igaz, a szeretetre tanít engem ezzel az Úr, és ez jó, de nem teljesen érzem, hogy ez annyira jó lenne, sőt. Nehéz néha nem a láthatókra, az emberi, földi dolgokra és törvényszerűségekre nézni, hanem a láthatatlanra. Néha nehéz lemondani a saját érdekeinkről, dolgainkról, elképzeléseinkről. Nem mond igazat, aki azt mondja, hogy ez könnyen megy. Bár rendszeres és élő közösségben az Igével ez azért jelentősen könnyebb és ez hoz mindenre megoldást végső soron, az Istennel való élő kapcsolat, így fel sem tűnik, és az ember csak megy előre az úton.

Persze általában pont akkor borul a bili, amikor nem vagyunk a legjobb kapcsolatban az Igével, amikor nem tudunk hittel arra nézni, hogy Istennek csodás terve van velünk, hanem a földi, fizikai világban látjuk magunkat - olyannak, akinek kész, vége, annyi.
Ilyenkor szokták valami jó csattanóval lezárni, hogy de akkor jön Isten és megszabadít. Nem akarok jól bevált általánosságokat és keresztény közhelyeket írkálni. Inkább leírom, amit én tapasztaltam legutóbb.

A problémákkal küzdő keresztények egy része sejti, hogy Istennek mi a célja azzal, hogy olyan nehéz az élete, mit akar ebből Isten kihozni. Ez sem lehet túl könnyű, de ha valakinek fogalma sincs, hogy miért vannak a problémái, mire akarja Isten megtanítani, milyenné akarja formálni a problémák által, az még nehezebb. Én az utóbbi csoportba tartozom, és nem éppen felemelő azt tapasztalni, hogy az életem emberi szemmel nézve olyan irányba halad, aminek abszolút semmi értelme, sőt talán még csak rosszabb lesz.

Miképen hogy nem tudod, melyik a szélnek útja, és miképen vannak a csontok a terhes asszony méhében; azonképen nem tudod az Istennek dolgát, a ki mindeneket cselekszik. (Préd.11.5.)

(Meg kell említeni, hogy nagyon könnyen el tudom felejteni, hogy olyan szituációkba is belevisz Isten az említett problémákon kívül, amikről határozottan látom, hogy a javamat szolgálják! Írtam régebben ezekről is (pl. itt), amikor bizonyos lépéseket teszek bizonyos irányba, és idővel már nem én keresem ezeket a lépési lehetőségeket, hanem az Úr visz bele ilyen szituációkba. Félre kell tenni a búsmagyar pesszimista szemléletet, mert tényleg hajlamos az ember ezeket a pozitív dolgokat elfelejteni, amik igenis ott vannak az életünkben, akkor is, ha éppen a problémánk nyom le.)

A legutóbbi megtapasztalásom a következő: tegnap többször és hosszabb időre kerültem olyan szituációba, amitől az őrület határára kerülök: tehetetlennek is érzem magam a szituációval szemben és egyáltalán nem látom, hogy valami pozitívat hozna ki belőlem,  formálna engem az Úr ezáltal, sőt, inkább nem is írom le, hogy mik fordultak meg a szituációban az agyamban (jobb, ha nem tudja senki). Ilyesmi szituációk viszonylag gyakran előfordulnak, de tegnap fokozottan jöttek. (Megjegyzem azt is, hogy tegnap vihar volt, nem akármilyen, ami egész Magyarországon végigsöpört.) Valahogy béketűréssel megpróbáltam kitartani ezekben a szituációkban, de idegileg eléggé használhatatlan állapotba kerültem tőlük. Mi értelme ennek? Mire akar ezzel az Úr formálni, tanítani? Ezekben csak tönkremenni lehet.
Kicsit később folytattam a mindennapi teendőimet, közben emberekkel is kommunikáltam, és azt vettem észre, hogy miközben kommunikálok velük, valahogy nagyobb békesség, szeretet van bennem irántuk, miközben alig láttam ki a vihar romjai alól. Fogalmam sincs, hogy lehet ez, hogy ezek az idegtépő szituációk megváltoztatják az emberekhez való viszonyomat, de ez történt. Mégiscsak van értelme!
 

Ha azt mondom: A sötétség bizonyosan elborít engem és a világosság körülöttem éjszaka lesz, sötétség sem borít el előled, és fénylik az éjszaka, mint a nappal; a sötétség olyan, mint a világosság. Bizony te alkottad veséimet, te takargattál engem anyám méhében. Magasztallak, hogy csodálatosan megkülönböztettél. Csodálatosak a te cselekedeteid! és jól tudja ezt az én lelkem. (Zsolt.139.11-14.)

Már utaltam rá nemrég egy bejegyzésemben (itt), hogy kéne írnom egy régi megtapasztalásomról.

Mikor pedig kijöttek a papok a szenthelyből: köd tölté be az Úrnak házát. Úgy, hogy meg sem állhattak a papok az ő szolgálatjokban a köd miatt; mert az Úr dicsősége töltötte vala be az Úrnak házát. (1Kir. 8.10-11.)

Leginkább ehhez az igerészhez tudnám hasonlítani azt, amit 2003 nyarán egy keresztény táborban átéltem. Ez egy olyan ifjúsági tábor volt, amiben mindenféle keresztény felekezetből voltak résztvevők és szervezők, majdnem kizárólag történelmi egyházakból.

Egy koncert volt éppen, amin keresztény dalokat játszottak, mi pedig ültünk a közönség soraiban. Nekem kicsit el is kalandoztak a gondolataim, nem is figyeltem oda, de egyszer csak hirtelen észrevettem, hogy ott van az Úr jelenléte. Én sem tudnám jobban megfogalmazni, amit átéltem, mint hogy "köd tölté be az Úrnak házát". Valójában talán füst, gőz és köd keverékeként tudnám körülírni azt, amit ott láttam, átlátszó volt, és úgy lebegett ott, hihetetlen nagy szelídséggel és alázattal. Mihez tudnám hasonlítani? Tényleg az sugárzott belőle, hogy most nem meg akarja mutatni nagy erővel és mindenkit elsöpörve, hogy "én vagyok a valaki", hanem leírhatatlan szelídséggel és alázattal, egyáltalán nem erőszakosan volt jelen. Ha valaki nem akarja az emberre ráerőszakolni magát, akkor Ő biztosan nem. Nehéz ezeket szavakba önteni. Hasonló volt ez a látvány ahhoz, amikor egy Jézusról szóló filmben azt láthattuk, hogy Jézus éppen megdicsőül a hegyen és sugárzik az arca: valahogy egyáltalán nem arról szólt, hogy most aztán megmutatja, hogy Ő a valaki, hanem a szelídsége és a hatalmassága nagyjából ugyanakkora. Hasonló ahhoz, amit a természetben, a fákban, a növényekben is meg lehet látni: látni bennük a teremtő hatalmasságát, de azt is, hogy ezt egyáltalán nem erőszakolja rá az emberre, hanem szelíden, szinte észrevétlenül, önmagát zárójelbe téve meghúzódik a háttérben. Azt is éreztem, tudtam, hogy nagyon szeret, és egy olyan erő, amitől mindenki meggyógyul. Óriási benne a szeretet, az erő és a szelídség, nem is tudom igazán megfogalmazni. Mi emberek itt a Földön éljük az életünket, közben mindenféle problémáink vannak, amiket próbálunk megoldani, próbálunk valamit kezdeni velük, és Ő óriási szeretettel néz le erre, óriási szeretettel néz ránk. Tesszük mi itt a kis emberi, földi dolgainkat a mi kis földi dimenziónkban, de Ő óriási szeretettel tekint erre. Nagyon értékesek vagyunk a számára; picik vagyunk, porszemnyiek, de nagyon értékesek Neki. Nem tudom ezt igazán megfogalmazni úgy, ahogy akkor átéltem, de tényleg olyasmi szeretettel, vagy még nagyobbal szeret minket, mint az apa a gyermekét, vagy hogy kifejezőbb próbáljak lenni: mint teremtő a teremtményét. Megfogalmazni nem igazán lehet.

Érdekes az egészben, hogy akkor hamar túltettem magam ezen a megtapasztaláson: láttam, hogy valami köd van ott, aztán jött a következő szám a koncerten, utána volt dicsőítés is, és ezalatt nem tudatosult bennem, hogy mit láttam, mit tapasztaltam. Amikor vége lett a dicsőítésnek és ment mindenki a szobájába, akkor tudatosult mindez. Nem értettem, mi történt velem, egyszerűen ámultam és csodálkoztam, talán felsétáltam a közeli dombra, talán ott még sétálgattam, mert nem tudtam hova lenni a döbbenettől; mindaz teljesen természetes volt számomra, amit itt nagy bonyolultan megpróbáltam leírni. Talán vannak, akik Isten megismerésében fokozatosan haladnak előre, de énnálam talán egy nagy megtorpanás volt megtérésem után, talán még megtéréskor sem lett sok minden számomra nyilvánvaló, aminek annak kellett volna lennie, és most ami lemaradt, hirtelen mind világossá vált. Amiket itt bonyolult, alárendelt mondatok halmazával próbálok megfogalmazni, az egy szempillantás alatt valósággá vált számomra akkor, úgy, hogy nem fogalmazta meg nekem senki. És még ezeken kívül más dolgok is nyilvánvalóvá váltak akkor számomra egy csapásra, sőt vannak dolgok, amiknek nyilvánvalóságát csak jóval később, évekkel azután sikerül megfogalmaznom, felfednem. Az élményem után önmagamban is különös erőt és frissességet éreztem, mi több, pár pillanattal később saját bűneimről is lehullt a lepel számomra, megláttam, hogy sokszor nincs bennem szeretet. Az is nyilvánvaló volt, hogy ha szeretettel tekintek valakire, akkor az a szeretet valahol megmarad örökre, de ha szeretetlenül tekintek valakire, akkor az nem marad meg. És az is nyilvánvaló volt, hogy milyen dolog már a szeretetlenség, a harag más emberekre, amikor Isten ilyen csodálatos! Porszemnyinek tűntek számomra azok az idegeskedések, szeretetlenségek, haragok, amiket mi emberek érzünk néha egymás iránt; éreztem Isten érintése alatt a különbséget, mert éppen olyan szituációba kerültem, amikor kicsit haragudni szoktam másokra: éreztem Isten irántunk való szeretetének a nagyságát és a kis emberi haragom porszemnyiségét, pitiánerségét, és tudtam, hogy ezekre a piti dolgokra nekem nincs szükségem, értelmetlen, felesleges.

Egyszersmind az is megdöbbentett, hogy Isten mennyire közel tud jönni az emberhez, hiszen nagyon közel jött hozzám akkor, nagyon közelről megérintett és felfedett előttem valamit leírhatatlan szeretetéből, szelídségéből és nagyságából, amit itt csak megközelítőleg tudok megfogalmazni. Hatalmas ez a teremtett világ; milyen hatalmas lehet, Aki mindezt alkotta, és milyen hatalmas lehet Őbenne a szeretet!

Felmerülhet a kérdés: mit tettem én ezért, mivel segíthettem elő, hogy Isten közel jöjjön hozzám? Gyakorlatilag semmivel. Emberileg nem sokat tudunk tenni érte, Ő a kegyelmes, az irgalmas, a szerető. Illetve annyit tettem, hogy abban a táborban elmondtam Istennek imában azokat a dolgokat, amik szerintem nem tetszenek Neki az életemben és azt is, hogy ezekkel nem tudok mit kezdeni. Talán ennyi volt a megtapasztalásom előzménye. Utólag szerk.: Az sem elhanyagolandó, hogy egy koncerten Istent dicsőítő dal szólt, akkor történt, amiket leírtam. Van egy ige, hogy Isten a dicséretek között lakozik. Utólag idéztem fel Istennek azt az üzenetét is, hogy Ő sokkal nagyobb dolgokat akar adni nekünk, mint amiket mi imádságban kérni tudunk Tőle. Ezt az is bizonyítja, hogy senkinek nem jutott volna eszébe kérni Istent, hogy küldje el a Fiát, hogy haljon meg értünk, Ő mégis elküldte.

Az elmúlt pár nap alatt volt két álmom. Kicsit talán furcsa, hogy az Úr ilyen módon szól hozzám, de hiszem, hogy ezek az álmok Tőle voltak.

Pár napja álmomban valamilyen keresztény alkalmon voltam, pontosan nem tudom, hogy min, egy táborhoz hasonló lehetett. Voltak kiscsoportos foglalkozások, talán minden emberhez tartozott egy vezető, aki segítette különböző dolgaiban, problémáiban. Ez a vezető talán lelkigondozóhoz volt hasonló, de nem teljesen az volt, inkább valamilyen segítő-szerűség. Eszembe jutott akkor egy olyan problémám, ami gyakran elég erőteljesen kihat az életemre, de az utóbbi időben eléggé kikerült a középpontból számomra. Ez a probléma a hétköznapokra is valamilyen szinten kihatással van, de határozottan szembe kéne vele néznem, ha bizonyos nagyobb lépéseket tennék annak érdekében, hogy teljesebb életet élhessek. Ez a probléma akkor előjött, talán a "vezetőm" hozta elő, és akkor annyira szíven érintett ez a problémám, hogy sokáig csak sírtam az Úr előtt álmomban.

Mára virradólag pedig azt álmodtam, hogy valamilyen keresztény alkalmon vagyok újra, de most másmilyenen. Voltak ott emberek, arra emlékszem, és Isten szólt hozzám. Nem tudom, egy embert használt-e fel ott, hogy szóljon hozzám, vagy közvetlenül hozzám szólt. Azt szólta hozzám, hogy tegyek úgy, viselkedjek úgy a problémás szituációkban is, mintha ez a probléma nem lenne, azaz ne féljek úgy viselkedni, aminek az ellenkezőjére a probléma késztet. Persze ezt csak úgy lehetne igazán megérteni, ha leírnám most, hogy mi ez a probléma. Mindenesetre úgy érzem, ez a válasz akkor az Úrtól valóban válasz volt számomra, utat mutatott, hogy mit kezdjek ezzel a problémámmal. Emlékszem, dicsértük akkor ott az Urat és a nagy dolgaiért adtunk neki hálát. Valaki talán olyasmit mondhatott, hogy "Ímé, mily csodálatos az Úr, adjunk hálát neki, dicsérjük őt!"

Azért nehéz másoknak erről a témáról beszélni, mert mindenkinek Isten mutatja meg a személyesen kijelölt utat. Próbálhatom megfogalmazni azt, amire Isten rádöbbentett az elmúlt napokban, de ezek szorosan összefüggenek életem nagyon személyes dolgaival, amiket itt nem pakolnék ki, és ezért már mások számára talán nem is lesz annyira érthető.

Írtam régebben egy bejegyzést az odaszánásról és a hitről. Az odaszánás az ott leírtakon kívül másról is szól. Nem mondom mégsem, hogy ott helytelenül írtam, amit írtam, mert nem a tökéletes teológiai precízség a célom, hanem az, hogy leírjam, amit éppen sikerült megértenem Istenből. Akkor még csak annyit értettem meg Istenből, amennyit ott leírtam, és ez nem baj, mert az ember állandóan megért újabb és újabb dolgokat, és ez életünk végéig tart, merthogy tökéletesek csak odaát leszünk, a megszentelődés egy életen át tart (főleg az enyém :D ).
Akkor úgy voltam, hogy Isten terelgetett engem valamilyen irányba, a "kapásra" voltam berendezkedve, arra, hogy én kapjak, mert adni talán még nem voltam igazán kész. Isten a helyreállító munkáját végezte akkor bennem és végzi azóta is. Csak azóta kiderült, hogy nekem adni is kell.

És itt jön a képbe a teljes odaszánás: nem csak megértem, elfogadom, hogy Isten néha olyan dolgokra kér, hogy tegyem meg, amire én elsőre azt mondom, hogy ez viccnek talán elmegy, hanem valami több: lemondani saját kényelmemről, jogaimról, terveimről, elképzeléseimről. Itt jelentős egyéni különbségek lehetnek mindenkinél, és nehéz érthetően, jól megfogalmazni, miről is van szó. Nálam hosszú évekig tartott, mire megértettem, egyáltalán felfogtam, hogy egész addigi életem során az árral szemben úsztam. Kb. egy éve ezt megértettem (ezt itt írtam le), de még maradtak kérdések. A napokban ezekre is választ kaptam (ami nem kis dolog, és dicsőség ezért az Úrnak!). Vannak az életünkben alapvető, teljesen természetes dolgok, amikről teljesen természetesnek gondoljuk, hogy valamilyennek kell lenniük, mert emberileg csak ez képzelhető el, és a társadalomban is az emberek 99,999%-a így gondolja. De a mi életünkben valamiért nem pont így vannak ezek a dolgok, így teljesen természetes, hogy megpróbálunk többé-kevésbé harcolni ellenük, akár évtizedeken át is mindenféle eredmény nélkül - de legalábbis úgy gondoljuk, hogy tenni kellene valamit, mert nem így kellene lenniük ezeknek a dolgoknak. És akkor végre megértjük, amit emberileg nem tudtunk volna sose elképzelni, mert Isten szólt: úgy van jól, ahogy van, nem kell ellene harcolni. El kell fogadni, hogy valami, akár igen alapvető dolgok nem úgy vannak az életünkben, ahogy az normális lenne, nem kell ezek ellen harcolni, egyszerűen LE KELL MONDANI róluk, le kell mondani a jogainkról vagy vágyainkról vagy elképzeléseinkről. Ez nem jelenti azt, hogy ezeket végleg el is veszítjük és elfogadjuk, hogy most már mindig csak szenvedés lesz az életünk. Nem veszítjük el ezeket, mert Isten jót készített számunkra, de nekünk le kell mondani arról, ami valójában senki másnak nem is lenne jó, csak személyesen nekünk.

Nagyon nehéz ezt a témát pontosan megfogalmazni, mások számára érthetővé tenni. Ha az életem mély bugyrait itt feltárnám, akkor mindenki értené, miről van szó, de ezt most nem akarom. Egy tesónak írt e-mailemből idézek:

Először ez elszomorított, hogy mindenről, még ezekről az alapvető jogaimról is mondjak le, ez durva, ezt nem lehet. De egy napra rá, ma megértettem, hogy ez a "teljes odaszánás", és ez jó. … el kell fogadni, hogy ez van. Meg ilyen alapvető dolgok. Ezekről is le kell mondani. Annyira elképzelhetetlen emberileg, hogy így kell csinálni, sose gondoltam volna, és talán senki ember nem adta volna véletlenül sem ezt a tanácsot, ha kérdeztem volna. Hihetetlenül távol áll az emberi gondolkodástól, és ezért is értelmetlen dolog másoktól tanácsot kérni saját problémáimmal kapcsolatban, mert ember nem tanácsolna ilyet, az emberek 99,999%-a az ellenkezőjét tanácsolná. Most kezd valami fogalmam lenni arról, mit jelent a teljes odaszánás Istennek: nem harcolok a magam kis jogaiért, ha Isten azt mondja, hogy ne tegyem, még akkor sem, ha ezek a jogok látszólag nagyon alapvetők is lennének. Hogy mennyire fog menni, mennyire nem, még nem tudom, de jó érzés volt megvilágosodni megint valamivel kapcsolatban.
…
Szóval teljesen emberileg nem logikus ez az egész élet, hogy hogyan kell élni. :D Teljes odaszánás, lemondás a saját jogainkról, elképzeléseinkről, terveinkről (nekem legalábbis, persze lehetnek másoknak jó terveik, de nálam a szeretet megtanulása a legfontosabb). Tényleg nem is érdemes tervezgetni, hogy mit, hogyan akarok az életemmel, mert Isten mutatja meg a járható utat, ami számomra a legelképzelhetetlenebbnek, legjárhatatlanabbnak tűnt.
Ezt csak Isten tudja megmutatni az embernek személyre szólóan. Senki más nem képes rá, még elképzelni sem.
Ja, és amiket itt magamra vonatkozóan leírtam, nem biztos, hogy rád is ugyanúgy vonatkoznak: ezeket mindenkinek személyre szólóan mutatja meg Isten. Szóval, ha ezeket olvasva esetleg ijesztőnek tűnik, ne ijedj meg, mert ha magadra vonatkoztatva ezeket nem tudod elképzelni, nem baj, lehet, hogy neked valami teljesen mást akar Isten adni. De sejtésem szerint te annak megtanulásán már túl vagy, amit én most tanulok. Bár ezt sem tudhatom, semmit sem tudhatok, Isten az, aki mindent tud, Ő ítéli meg az embert, a szíveket.

Elgondolkoztam azon is, hogy a hit cselekedeteinek értelmezése hogyan formálódott nálam az utóbbi időben:

1. A hit cselekedetei alatt olyan dolgokat értettem elsősorban, amik az én javamat szolgálják: lépéseket teszek Isten felé, aminek hatására Ő is tesz felém ezerszer annyi lépést. (Pl. itt, itt és itt)
2. Kicsit később elgondolkoztam, hogy a hit cselekedetei az én javamat vagy mások javát kell-e, hogy szolgálják (lásd itt).
3. Végül most arról írtam, hogy le kell tudnunk mondani saját jogainkról.

Az az érdekes az egészben, hogy látszólag az 1. és a 3. pont ellentmondanak egymásnak. De mégsem zárják ki egymást! Nem tudom értelmesen megfogalmazni azt, ami emberileg nézve ellentmondásosnak tűnik: egyrészt szolgál felém Isten azzal, hogy saját jogaim, életterem kitágul, másfelől meg én mondok le a saját dolgaimról és életterem tágasságáról. Vannak korlátok, melyeket el kell fogadnom, Isten nem teszi arrébb őket, és vannak korlátok, melyeket nem kell elfogadnom, és Isten ezeket szépen lassan egyre arrébb teszi. Emberileg nem kicsi fejtörést okozott számomra, hogy mely korlátokat lehet tologatni, melyeket nem, és emberileg talán egyáltalán nem lehet ezeket szétválasztani. De Isten vezetése erre is képes.

Még egy régebbi állításomat szeretném most megerősíteni (esetleg kissé elítélendő módon): nem lehet azt mondani, hogy a keresztény élet arról szól, hogy hit által megvallásokat téve kényelmesebbé változtatjuk a körülményeinket, megszerezzük a nekünk járó jogokat. Fontos dolgok a megvallások, de előbb teljes odaszánás kell. Ha valamiről le kell mondanunk, mert Isten ezt kéri tőlünk, pl. egy alapvető jogunkról, akkor vajon van-e értelme azt a jogunkat hit által megpróbálni visszaszerezni? Pláne akkor, ha akkor van békességünk, ha lemondunk arról, mire Isten kér, még akkor is, ha emberileg nem erre vágynánk. A keresztény élet lemondással, áldozatvállalással is jár. Hit által nyilván olyan dolgokat lehet csak átvenni Istentől, amik nem az önös céljainkat, kényelmünket szolgálják, hanem másoknak is hasznukra válnak. Amúgy jelen bejegyzésben leírtak megtapasztalását az előzte meg, hogy Jézus nevében egy saját alapvető jogomat kértem imádságban; úgy látszik, ez volt a válasz. :) Ez az egész azonban egy másik bejegyzés témája lehetne.
 

Krisztussal együtt megfeszíttettem. Élek pedig többé nem én, hanem él bennem a Krisztus; a mely életet pedig most testben élek, az Isten Fiában való hitben élem, a ki szeretett engem és önmagát adta érettem. (Gal.2.20.)

A Szentszellem: munkálkodik. A jelenléte elválaszthatatlanul együtt jár azzal, hogy munkálkodik is. Sosem tétlen. Ahol ott van, ott mindig csinál is valamit.

Istentiszteleten kaptam ezt a kijelentést és akkor gyorsan le is írtam. Régen kaptam már így kijelentést és nagyon örültem ennek.
Ritkán van, hogy az Úr így direkte kijelent valamit nekem Önmagával kapcsolatban, de ha ilyen történik, akkor általában olyan élményekre, megtapasztalásokra való visszaemlékezés által jönnek ezek a kijelentések, amik számomra nagyon sokat jelentenek. Megtérésem után az első úrvacsora alkalmával, és 4 évre rá egy dicsőítő koncerten voltak olyan megtapasztalásaim, amiket egész biztosan soha nem fogok elfelejteni: a Szentlélek jelenlétét szinte kézzelfoghatóan tapasztaltam. Az egyik ilyen megtapasztalásomat leírtam a blog legelső bejegyzésében, a másik megtapasztalásomról meg majd kéne írni (utólag szerkesztve a bejegyzést: ezt le is írtam: Egy régebbi élményem Istennel).
A fenti kijelentés az első ilyen megtapasztalásomhoz kapcsolódik. Ma dicsőítés közben az élő vízről énekeltünk, és a dallamon, dicséreten keresztül felidéződött bennem az a régi megtapasztalásom. Ez a régi megtapasztalás annyira erőteljes volt, hogy még 10 évvel későbbre is közvetít olyan mondanivalót, ami talán evidens volt számomra, de akkor nem fogalmaztam meg konkrétan. Evidens volt számomra 10 éve, hogy a Szentlélek jelen van, és a jelenléte nem egy múló jó dolog volt, hanem történt is valami. És érzem, hogy a Szentlélek olyan személy, hogy nem csak jön aztán odébbáll és minden marad úgy, ahogy azelőtt volt, hanem otthagy valamit önmagából: valami sokszor megmagyarázhatatlant, természetfelettit: munkálkodik, dolgozik, szolgál. Leginkább a friss levegőhöz vagy az oxigénhez tudnám hasonlítani: jól esik beszippantani, jó, ha jelen van, de nem csak ennyi az egész, hogy jelen van és jó, hanem ezzel egyidejűleg éltet is. Lehet, hogy emberek megfordulnak bizonyos helyeken, és jelenlétük olyan, hogy ott voltak, de már nincsenek ott és nem is tettek ott különösebben semmit. A Szentlélek nem ilyen. Ha megjelenik valahol, akkor biztos, hogy csinál valamit: vagy rádöbbent Isten szeretetére, vagy bűnbánatra indít, vagy gyógyít, vagy vígasztal, vagy utat mutat, vagy erőt ad, esetleg többet is egyszerre. A Szentlélekhez elválaszthatatlanul szorosan hozzátartozik az a tulajdonsága, hogy nem tétlen.

A mai napon is volt takarítás, és történt egy érdekes dolog.
Megkértek, hogy vigyem le a szemetet. Ahhoz, hogy kijussak oda, ahova ki kell vinni, ki kellett nyitnom egy ajtót kulccsal, majd magam után visszafele be is kellett zárnom. Amikor másokkal jártunk arra, a legtöbbször gondban voltak, mert a kulcs egy olyan kulcscsomón van, amin kb. 10 másik kulcs is fityeg, és csak sokadszori próbálkozás után sikerül megtalálni azt a kulcsot, ami a kukához* vezető ajtót nyitja.

Mint már utaltam rá, szeretem elbízni magam, amihez adott némi alapot, hogy talán már mikor legelőször voltam arra, sikerült beazonosítanom a megfelelő kulcsot. Most is, azonnal tudtam, melyikkel kell az ajtót kinyitni, és rögtön vittem is oda, ahova való azt, amitől meg kell szabadulni. Amikor visszajöttem, be akartam zárni magam után az ajtót, de a kulcs mindig megakadt, mielőtt kattant volna a zár. Többször próbálkoztam, közben kinyitottam az ajtót és újra becsuktam, mégsem sikerült bezárnom. Megpróbálkoztam a többi kulccsal is: volt olyan kulcs, ami ugyancsak kattanás előtt akadt meg, volt olyan, ami belement a zárba, de semennyire nem lehetett elfordítani. Volt olyan kulcs is, ami nehezen bent bele a zárba, és olyan is, ami egyáltalán nem ment bele. Nem voltam már biztos abban sem, hogy a megfelelő kulccsal próbálkozom-e. Aztán újra a régóta jól bevált kulccsal próbálkoztam, és azt mondtam magamban: „Nem létezik, hogy ez a zár kifogjon rajtam” és utána hozzátettem: „Jézus nevében”. És a következő pillanatban el tudtam fordítani a kulcsot a zárban.

Kicsit elgondolkoztam ezen, mit akar ezáltal az Úr üzenni nekem. Nem lehet véletlen: a szemetet vittem ki, a szeméttől szabadultam meg, ami a bűnt jelképezi. Megszabadultam tőle, oda dobtam, ahova való. De teljesen elzárni nem tudtam az utat, ami összeköt vele, sőt még inkább elbizonytalanodtam, hogy a jó kulccsal próbálkozom-e. És végül Jézus neve segített.

Nem számoltam ugyan, életem során eddig hány ajtót zártam be kulccsal, de most végül nagyon könnyedén és finoman fordult el a kulcs, úgy, ahogy régebben soha. Talán nem is lehetett hallani a kattanást, érezni is alig, hogy egy akadály volt ott a zárban, amin a kulcs átfordult, csak annyit éreztem, hogy a kulcs tovább fordult, és utána már nem tudtam az ajtót kinyitni. Nem vagyok ugyan sem portás sem olyan, aki élete során rengetegféle zárat nyit ki és csuk be, de néhány ajtót már nyitottam ki és zártam be, és ez a finom záródás azt hiszem, egyedülálló volt egész eddigi életem során.

* Úgy tudom, a „gyehenna” szó szerinti fordítása kukát, szemetest, szeméttelepet jelent.

És néked adom a mennyek országának kulcsait; és a mit megkötsz a földön, a mennyekben is kötve lészen; és a mit megoldasz a földön, a mennyekben is oldva lészen. (Mt.16.19.)

Utólag szerk.: Egy hétre rá megint levittem a szemetet, és hasonló problémám volt az ajtóval. A megfelelő kulccsal próbálkoztam, de nem akart bezáródni. Jézus nevét újra segítségül hívtam, de most másképp segített: jött a gondolat, hogy a kilincset húzzam teljesen fel. Mondták mások is, hogy a kilincset fel kell húzni, de nem volt számomra világos, hogy mikor. Kiderült, hogy csak úgy lehet elfordítani a kulcsot a zárban, ha a kilincs teljesen fel van húzva, ez ilyen különleges ajtó. Most már tudom, hogyan lehet bezárni.
Viszont nem emlékszem, hogy a múltkor is felhúztam volna a kilincset, csak egyszerűen Jézus nevét hívtam segítségül és elfordítottam a kulcsot a zárban. Utólag már nem vagyok 100%-ig biztos abban, hogy nem nyúltam a kilincshez, csak feltételezem, hogy ha akkor is felhúztam volna a kilincset és ennek hatására záródott volna be az ajtó, akkor arra emlékeznék és most már egyből így zártam volna be. Viszont ha tényleg nem nyúltam akkor a kilincshez és úgy fordítottam el a kulcsot a zárban, akkor az valóságos csoda, mert fizikailag lehetetlenség így bezárni az ajtót...

Régebben többször írtam a bűnökről (lásd: 1. rész, 2. rész, 3. rész). Leginkább az olyan bűnökről, gyarlóságokról, amiktől hosszú éveken át sem sikerül megszabadulni.

Újabban néha megkérnek, hogy segítsek a gyüliben a takarításban. Legutóbb ezáltal érdekes módon tudott az Úr szólni hozzám.

Általában többek között a nagy termet kell felporszívózni. Nyilvánvaló, hogy nem lehet piszok, szemét azon a helyen, ahova a sok ember bemegy. Nem lehet megcsinálni, hogy pl. hetekig nem porszívózunk itt fel vagy nem szedjük össze a szemetet, mert az emberek szemét kiszúrná a sok szemét.

Ha belép valaki egy ilyen helyre, szembetűnő lehet számára az, ha nincs felporszívózva. Vannak viszont eldugottabb részei is a teremnek, olyan részek, ahova talán soha nem néz be senki. Ha az ilyen helyeket egy éven át nem takarítjuk ki, valószínűleg nem tűnik fel senkinek. Évente egyszer mégis le kell emelni a viszonylag nehéz rácsot a radiátorról. A radiátorok a terem szélén helyezkednek el, és kis falszerű burkolattal vannak körülvéve, felülről rácsokkal letakarva, tehát igazából nem nagyon lehet „alapállapotban” hozzájuk férni.* Esetleg aki nagyon-nagyon unatkozik, benézegethet a rácsokon, és céltudatos szemlélődés során észreveheti azt a nem éppen felemelő állapotot, ami hosszú hónapok alatt előáll ott belül. Kb. másfél éve járok ebbe a gyülekezetbe, de soha meg sem fordult a fejemben, hogy a radiátorok tetejéről a rácsokat esetleg le lehet kapni, és hogy mi lehet alattuk. Esetleg háziasszonyok fejében, akiknek nagy tapasztalatuk van a takarításban, felmerülhet ilyen gondolat, bár egy olyan helyen, ahol az Úr Igéje szokott szólni hozzánk, az ilyen gondolatok kevésbé valószínűek. Igaz, előfordul, hogy esetleg elkalandoznak gondolataink, amit a sátán szeret is előidézni, de hogy pont arra gondoljon valaki, hogy mi lehet ott a terem szélén az ablak alatt és hogy azt kell-e, lehet-e takarítani, elég valószínűtlen. Azt is mondhatnám kissé „költőien”, hogy a teremben ez a hely, az itt lappangó esetleges kosz elég biztonságosan el van zárva a hétköznapi emberek elől, a gondolataik elől is le van védve. Igen rendkívüli ember az (a takarításban szolgálókat kivéve), akit tartósan foglalkoztathat, hogy itt milyen állapotok vannak, még ha át is suhan néha a kérdés valakinek a gondolataiban.

Amikor megérkeztem, hogy segítsek a takarításban, azt mondták, hogy most kivételesen nem kell felporszívózni a nagy termet, ezt most valaki már megcsinálta, más munka van. Leemeltük a radiátorokról a rácsokat, ami nem csak súlyuk miatt volt nehéz, hanem mert nagy, hosszú darabok, és könnyen beleakadhatnak valamibe. Igen nagy mennyiségű kosz volt a radiátorok alatt, talán nem akadt egy tiszta négyzetcentiméter sem. Ezt porszívóval lehet csak eltávolítani, azt is kicsit körülményesen lehet csak bejuttatni a piszokhoz. Vannak kisebb helyek, ahova a porszívó sem fér be, ha nem szedjük le róla a kefét. Csavarok, fémtárgyak is előfordulnak itt, amiket a porszívó nem tud felszedni. Először nem értettem, miért nem szívja fel, mivel nem lehet olyan jól belátni oda, hogy láttam volna, hogy egy csavar van ott. A padlót a radiátor alatt még csak rendbe lehet valahogy hozni a porszívóval, bár nem tökéletesen, de magán a radiátoron is nagy mennyiségű piszok tud összegyűlni. A radiátor lényegében nem más, mint néhány vastag cső, és ezek a csövek nem simák, hanem (valószínűleg a hő leadása céljából) sűrű, apró, mély bevágások vannak a felszínén. Ezek közé a bevágások közé rendkívül nagy mennyiségű por, piszok tud betelepedni – erre véletlenül jöttem rá, amikor valamiért ráfújtam erre a csőre. Gyakorlatilag nincs olyan eszköz, ami alkalmas lenne ennek a szennyeződésnek a teljes eltávolítására, porszívó nem szedi ki rendesen. Eleve ki volt zárva, hogy tökéletességre törekedjünk itt takarítás során, ezt egyáltalán nem is várták el tőlem sem. Arra gondoltam, hogy valószínűleg több takarítás kéne ahhoz, hogy még nagyobb tisztaságot érjünk el itt, már ha lehet egyáltalán tisztaságról beszélni – igaz, a radiátor alatt a padló jelentősen tisztább lett, és az ide beesett tárgyakat is kihalásztuk.

Úgy érzem, az Úrtól jött a gondolat, hogy több takarítás kell ahhoz, hogy jobban megtisztuljon itt a cucc - a megszentelődés egy életen át tart, ennek során rendszeresen kell takarítani, s eközben eldugott, koszos területekre is rábukkanhatunk. Amikor ráfújtam a radiátor csövére és az porzott, akkor értettem meg talán, hogy ez a takarítás, amit most csinálok, ez az én állapotomat tükrözi: rendszeresen felporszívózom a termet, és a terem nagy része valóban tiszta lesz, és lényegében csak ezt veszi észre az, aki ide belép. Ami egy nem rendkívüli ember számára észrevehető, azt aránylag könnyű tisztába tenni: belép valaki, nem látja, mi van a radiátoroknál, és azt mondja, tisztaság van. Nagyon rendkívüli embernek kell lenni ahhoz, hogy a szem elől ennyire elrejtett részek tisztasága is foglalkoztasson valakit. Ha meg mégis elkezdünk foglalkozni ezzel és itt is tisztaságot teremteni, rendkívül nehéz dolgunk van a nehezen hozzáférhető és teljesen hozzáférhetetlen részek miatt. A legjobb talán nem is nagyon foglalkozni azzal, amihez eleve hozzá sem férhetünk. Ha eljön az ideje, hozzáférhetünk ezekhez is, ha az Úr akarja és vezetést ad hozzá.

Valóban lehetnek olyan részek az életünkben, ahova nagyon fiatal korunk óta csak szenny kerül folyamatosan, és ezt sokáig észre sem vettük, talán még megtéréskor sem. Aztán valamiért mégis felfigyelünk életünknek erre a területére, néhány évtized elteltével, észrevesszük, hogy valami nincs rendben, és ami egyértelműen látszik, azt felszínre hozzuk, de sok dolgot nem tudunk még nevén nevezni sem. Pár év múlva Isten újra felfedi szeretetét az eltávolodott ember előtt, jön a Szentléleknek egy nagyobb kenete, talán egy testvér vagy alaposan képzett szolgáló, aki nevén nevez néhány dolgot, amivel ily’ direkt módon kicsit ciki szembesülni. Talán még egy év, és kiderül, mi lehet az oka az egyik ilyen ciki dolognak. De vannak dolgok talán sokak életében, amikről még soha senkivel nem beszéltünk, amikhez látszólag nem nagyon lehet hozzáférni, nemhogy nevén nevezni és az okára fényt deríteni. Különleges porszívók, különleges takarítóeszközök kellenek ahhoz, hogy minden apró kis porszemet eltávolítsunk. Amit tehetünk, hogy az Úrtól ilyen takarítóeszközöket kérünk, mert aki kér, az kap. Biztosan meg fogja adni, hiszen Jézus minden bűn felett hatalmat vett vére által.

Reményünk lehet arra, hogy ha megkapjuk a különleges takarítóeszközöket, ezek segíthetnek abban, hogy saját rejtett, nehezen hozzáférhető szennyeződésünk eltávolítása után mások rejtett és nehezen hozzáférhető szennyeződéseit is segítsünk eltávolítani velük.

* A burkolaton, oldalt is vannak rácsok. Amikor írtam ezt a bejegyzést, akkor ezekre a rácsokra nem emlékeztem (annak ellenére, hogy igencsak közelről megnéztem, mi van itt). Legutóbb a gyüliben újra, immár tudatosan szemügyre vettem ezt a helyet a terem szélén, akkor tűnt fel.

Pár napra rá egy tanítást hallgattam. Arról is szó volt benne, hogy az ember mosakszik, teljesen megmosdik, de véletlenül elfelejti a fülét megmosni. Úgy érzem, párhuzam van e között a tanítás között és a takarítós incidens között. Szinte teljes, 99%-os lesz a tisztaság, mégis egy icipici rész kimarad, ami talán nehezen észrevehető, talán könnyen elsiklik felette az ember, mégsem lehetséges így a teljes tisztaság.