Nemrég írt egy e-mailt egy keresztény barátom, ebből idézek:
… A kegyelmet viszont mintha senki sem értené. Talán Dávid zsoltáraiban érzékelheted azt a mélységet, amelyben a kegyelem elérheti az embert. Isten vad, oktalan, érthetetlen szenvedélye az ember iránt: valami ilyesmi a kegyelem. Istennek az a cselekvése, amely sosem függ az ember elesettségének mértékétől, megtérési szándékától, bűneitől. Isten vezetése, ami a „már akkor szeretett minket”, „mar előbb szeretett minket”-ben nyilvánul meg. A kegyelmet akkor tapasztalod meg, amikor rádöbbensz, hogy Istennek nem akadály semmi, amit te annak vélsz, és ami közöttetek áll. Ha visszaemlékszel: Isten hogyan szeretett, amikor még a megtérésnek a közelében sem voltál, sőt, még meg sem fogantál, Ő már a Fiút adta érted! Isten kegyelme készen áll, mint a Vőlegény, aki sóvárogva varja Mennyasszonyát a menyegzőre: nem passzív, nem statikus, hanem cselekszik, mozog, feléd irányul, keres téged! A kegyelmet Jézus nagyon szépen bemutatja az elveszett-példázatokban (bárány, drahma, tékozló fiú).