Kincskereső
avagy:
Tűzben megpróbált arany,
azaz szántóföldben elrejtett kincs vagy igazgyöngy

Ma istentiszteleten elhangzott a következő Ige:

Mivel ezt mondod: Gazdag vagyok, és meggazdagodtam és semmire nincs szükségem; és nem tudod, hogy te vagy a nyomorult és a nyavalyás és szegény és vak és mezítelen Azt tanácslom néked, hogy végy tőlem tűzben megpróbált aranyat, hogy gazdaggá légy; és fehér ruhákat, hogy öltözeted legyen, és ne láttassék ki a te mezítelenségednek rútsága; és szemgyógyító írral kend meg a te szemeidet, hogy láss. (Jel.3.17-18.)

Ahogy ezt az Igét olvastuk, eszembe jutott egy másik Ige:

Ismét hasonlatos a mennyeknek országa a szántóföldben elrejtett kincshez, amelyet megtalálván az ember, elrejté azt; és afelett való örömében elmegy és eladván mindenét amije van, megveszi azt a szántóföldet. Ismét hasonlatos a mennyeknek országa a kereskedőhöz, aki igazgyöngyöket keres, Aki találván egy drágagyöngyre, elméne, és mindenét eladván amije volt, megvevé azt. (Mt.13.44-46.)

Az első igében olyan emberről van szó, aki gazdagnak gondolja magát, akinek nincs szüksége semmire, mert úgy gondolja, mindene megvan. Ez az ember nem tudja magáról, hogy nincs meg mindene, sőt nyomorult, nyavalyás, szegény, vak és mezítelen is. Ennek az embernek tanácsolja az Ige, hogy vegyen tűzben megpróbált aranyat, hogy gazdag legyen.
A másik Igében is egyfajta kincsről van szó, amit most nem tűzben megpróbált aranynak nevez az Ige, hanem (szántóföldben elrejtett) kincsnek, ill. drágagyöngynek. Az utóbbi Ige többi része is hasonló az előző Igéhez: Végül is olyan emberről van szó, aki megveszi ezt a kincset, és ezáltal gazdag lesz. Miből veszi ezt meg az ember? A Jelenések könyvében arról van szó, hogy az ember gazdagnak hiszi magát, pedig nem az, és végső soron a saját vélt gazdagságát kell feladnia ahhoz, hogy a tűzben megpróbált aranyat megvehesse. Rendelkezik tehát az ember bizonyos dolgokkal, amik miatt azt gondolja, hogy gazdag és mindene megvan - ezeket a dolgokat kell feladnia, beismernie, hogy ezektől a dolgoktól egyáltalán nem gazdag, sőt attól még nincstelen, és így megnyerheti a tűzben megpróbált aranyat. A Máté evangéliumában lévő Igében az ember megtalálja a szántóföldben elrejtett kincset ill. a drágagyöngyöt, és ezután önként adja el mindenét és veszi meg ezt a kincset. Mindkét idézett igerésznél megfigyelhető, hogy van valamilyen hatalmas értékű kincs, ami az emberé lesz, és az ember cserébe odaadja a saját vélt gazdagságát ill. eladja mindenét.
A Jelenések könyvében arról van szó, hogy a laodiczeabeli gyülekezetbeli hívő ellangyosodott, nem akarja mindenét odaadni az Úrnak, és úgy gondolja, mindene megvan, nem kell neki más, több, ezért külön fel kell hívni a figyelmét arra, hogy újra érdemes lenne megtennie azt, amit még akkor megtett önként, amikor a szántóföldben a kincset megtalálta. Fel kell rá hívni a figyelmét, hogy vegye meg azt a kincset és adja oda érte cserébe a gazdagságát, míg a Máté evangéliumában nem kell erre felhívni a figyelmét, mert saját maga, mikor megtalálja ezt a kincset, önként ad fel érte mindent.

A lényeg, hogy van egy saját vélt gazdagságunk, azt hisszük, van valamink, de amikor valami különös, értékes kincs (Isten országa) közelébe kerülünk, akkor megváltozik a vélekedésünk a saját gazdagságunkról, arról, amink van. A tűzben megpróbált aranynak, a szántóföldben elrejtett kincsnek, az igazgyöngynek valószínűleg olyan ragyogása lehet, ami mellett eltörpül saját vagyonunk, meglátjuk, megérezzük, hogy a saját gazdagságunkra nincs is szükségünk, csak a drágagyöngyre.
Mit is jelent, hogy "saját vagyonunk", "saját gazdagságunk"? Bármi, amink van, ami miatt azt mondjuk "semmire nincs szükségem". Tehát ami miatt úgy gondoljuk, kényelmesen éldegélhetjük saját életünket és nincs szükség arra, hogy életünkön valamit változtassunk, valamit másképp csináljunk, valamiről lemondjunk, hogy helyette valami más lehessen.

A gazdagság és Isten országának kapcsolatáról máshol is ír az Ige:

És mikor útnak indult vala, hozzá futván egy ember és letérdelvén előtte, kérdezi vala őt: Jó Mester, mit cselekedjem, hogy az örökéletet elnyerhessem? Jézus pedig monda néki: Miért mondasz engem jónak? Senki sem jó, csak egy, az Isten. A parancsolatokat tudod: Ne paráználkodjál; ne ölj; ne lopj; hamis tanubizonyságot ne tégy, kárt ne tégy; tiszteljed atyádat és anyádat. Az pedig felelvén, monda néki: Mester, mindezeket megtartottam ifjúságomtól fogva. Jézus pedig rátekintvén, megkedvelé őt, és monda néki: Egy fogyatkozásod van; eredj el, add el minden vagyonodat, és add a szegényeknek, és kincsed lesz mennyben; és jer, kövess engem, felvévén a keresztet. Az pedig elszomorodván e beszéden, elméne búsan; mert sok jószága vala. (Mt.10.17-22.)

Jézus mondja: "mily nehéz azoknak, akik a gazdagságban bíznak, az Isten országába bemenni! Könnyebb a tevének a tű fokán átmenni, hogynem a gazdagnak az Isten országába bejutni." (Mt.10.23.,25.)
"Bizony mondom néktek, senki sincs, aki elhagyta házát, vagy fitestvéreit, vagy nőtestvéreit, vagy atyját, vagy anyját, vagy feleségét, vagy gyermekeit, vagy szántóföldeit én érettem és az evangyéliomért, Aki százannyit ne kapna most ebben az időben, házakat, fitestvéreket, nőtestvéreket, anyákat, gyermekeket és szántóföldeket, üldözésekkel együtt; a jövendő világon pedig örök életet." (Mt.10.29-30.)

Arról van tehát szó, hogy vélt gazdagságot, a gazdagságban bízást, a (vélt) gazdagsághoz ragaszkodást fel lehet cserélni arra, hogy Isten országába belépjünk, azaz hogy valami más, nagy kincs a miénk lehessen. Az Ige magáért beszél, különösebb kommentár nem szükséges. Látható, hogy akadály, ha saját vagyonát (jószágait), értékeit, házát, családtagjait, munkáját (szántóföldjét) az ember túl fontosnak tartja, túlságosan ragaszkodik hozzájuk és mindenáron birtokolni akarja őket. Látható az Igékből, hogy az akadály valójában nem a gazdagság, hanem az, ha az ember ehhez túlságosan ragaszkodik és a szó legszorosabb értelmében a világ minden kincséért sem lenne hajlandó kiengedni ezeket a földi értékeket a kezei közül. Kibontakozik továbbá ezekben az Igékben tisztábban az, hogy mit jelent az a bizonyos kincs, amit a másik Igében szántóföldnek ill. igazgyöngynek ill. tűzben megpróbált aranynak neveznek. A gazdag ifjú történetéből kiderül, hogy ebben a kincsben benne van az örök élet és az is, hogy az ember százszorosát kapja vissza azoknak a dolgoknak, mint amikről hajlandó lemondani. Tehát, ez a kincs tartalmazza az örök életet és a százszorosát azoknak a dolgoknak, amiket az ember esetleg nehezen tud kiengedni a kezei közül. A Jelenések könyvéből idézett Ige azt is sejteti, hogy ez a kincs, a tűzben megpróbált arany tartalmazza a nyomorúságból, nyavalyából, szegénységből, vakságból, mezítelenségből való kiutat. Tehát, mindent egybe vetve, Isten országa egy olyan kincs, ami számunkra nem csak az örök életet jelenti, hanem a szükségeink betöltését is (betegségből gyógyulást, munkanélküliségből rengeteg munkát (szántóföldet), ezáltal szegénységből gazdagságot; családot, helyet, ahol lakni lehet (házat)), mindent, ami a boldog földi élethez kell, üldözésekkel együtt.
És, mint írtam, ezeket, a kiegyensúlyozott élethez szükséges dolgokat akkor kaphatjuk meg, ha nem akarjuk ezeket mindenáron birtokolni, ha nem tulajdonítunk ezeknek nagyobb jelentőséget, mint a tűzben megpróbált aranynak, a szántóföldben elrejtett kincsnek, az igazgyöngynek.

Az Ige máshol is felhívja a figyelmet arra, hogy a földi kincseinknek nem szabad túl nagy jelentőséget tulajdonítani, mert nem maradandóak, elviheti azokat a tolvaj, értéküket veszthetik vagy akármi is történhet velük, míg a szántóföldben elrejtett kincset, Isten országát nem tudják ellopni, nem veszítheti el az értékét, nem történhet vele semmilyen körülmények között semmi, mert független a földi körülményektől:

Ne gyűjtsetek magatoknak kincseket a földön, hol a rozsda és a moly megemészti, és ahol a tolvajok kiássák és ellopják; Hanem gyűjtsetek magatoknak kincseket mennyben, ahol sem a rozsda, sem a moly meg nem emészti, és ahol a tolvajok ki nem ássák, sem el nem lopják. (Mt.6.19-20.)

Adjátok el amitek van, és adjatok alamizsnát; szerezzetek magatoknak oly erszényeket, melyek meg nem avúlnak, elfogyhatatlan kincset a mennyországban, ahol a tolvaj hozzá nem fér, sem a moly meg nem emészti. (Lk.12.33.)

Jakab levelében bővebben olvasható, milyen is az a gazdag, aki rossz úton jár, miket cselekszik, amiket nem kellene cselekednie, és ami miatt nem tud bemenni Isten országába, ezáltal sem az örök életet, sem a földi szükségei betöltését nem várhatja Istentől:

Nosza immár ti gazdagok, sírjatok, jajgatván a ti nyomorúságaitok miatt, amelyek elkövetkeznek reátok. Gazdagságotok megrothadt, és a ruháitokat moly ette meg; Aranyotokat és ezüstötöket rozsda fogta meg, és azok rozsdája bizonyság ellenetek, és megemészti a ti testeteket, mint a tűz. Kincset gyűjtöttetek az utolsó napokban! Ímé a ti mezőiteket learató munkások bére, amit ti elfogtatok, kiált. És az aratók kiáltásai eljutottak a Seregek Urának füleihez. Dőzsöltetek e földön és dobzódtatok; szíveteket legeltettétek, mint áldozás napján. Elkárhoztattátok, megöltétek az igazat; nem áll ellent néktek. (Jak.5.1-6.)

Ez utóbbi igerészben és a Jelenések könyvéből idézett részben is szó van ruháról. Földi szükségeink közé tartozik, hogy legyen megfelelő ruhánk, de emellett természetesen az étel és ital is elengedhetetlen. A hegyi beszédben is beszél Jézus arról, hogy a ruha, étel és ital felől nem kell aggódni, nem kell ezekhez mindenáron, nagy aggódással ragaszkodni, hanem Isten országát, az igazi kincset kell keresni elsősorban, hogy az említett szükségeink is be legyenek töltve:

Azért azt mondom néktek: Ne aggodalmaskodjatok a ti éltetek felől, mit egyetek és mit igyatok; sem a ti testetek felől, mibe öltözködjetek. Avagy nem több-é az élet hogynem az eledel, és a test hogynem az öltözet? Tekintsetek az égi madarakra, hogy nem vetnek, nem aratnak, sem csűrbe nem takarnak; és a ti mennyei Atyátok eltartja azokat. Nem sokkal különbek vagytok-é azoknál? Kicsoda pedig az közületek, aki aggodalmaskodásával megnövelheti termetét egy arasszal? Az öltözet felől is mit aggodalmaskodtok? Vegyétek eszetekbe a mező liliomait, mi módon növekednek: nem munkálkodnak, és nem fonnak; De mondom néktek, hogy Salamon minden dicsőségében sem öltözködött úgy, mint ezek közül egy. Ha pedig a mezőnek füvét, amely ma van, és holnap kemencébe vettetik, így ruházza az Isten; nem sokkal inkább-é titeket, ti kicsinyhitűek? Ne aggodalmaskodjatok tehát, és ne mondjátok: Mit együnk? vagy: Mit igyunk? vagy: Mivel ruházkodjunk? Mert mind ezeket a pogányok kérdezik. Mert jól tudja a ti mennyei Atyátok, hogy mind ezekre szükségetek van. Hanem keressétek először Istennek országát, és az ő igazságát; és ezek mind megadatnak néktek. (Mt.6.25-33.)

Ez az igerész arra is rámutat, hogy aggódás formájában is megnyilvánulhat, ha valami túl fontos a számunkra és nem tudunk lemondani róla az igazgyöngyért cserébe. Az Ige itt is magáért beszél: tudja az Atya, hogy mire van szükségünk, és az örök élettel együtt megadja nekünk ezeket is. Ha Istennek országát és az ő igazságát keressük a szükségeink miatti aggódás és a hozzájuk való beteges ragaszkodás helyett, akkor ezeket a szükségeinket is mind betölti az Úr. Ha ez utóbbi igerészt egybevetjük a Jelenések könyvéből idézett igerésszel, azt láthatjuk, hogy mindkettő egyfajta "rábeszélés" a langyos keresztény számára: Keresd Isten országát, más szavakkal: vegyél tűzben megpróbált aranyat. A két igerész összehasonlításából az is kiderül, hogy aki azt gondolja magáról, hogy gazdag és nincs szüksége semmire, az ugyanolyan, mint ha valaki aggódik valami olyan miatt, amire szüksége van, és mindkettőre az a megoldás, ha a tűzben megpróbált aranyhoz, Isten országához térünk vissza, és így feladjuk saját elképzeléseinket, gondolatainkat arról, hogy mennyire gazdagok vagyunk, vagy hogy félünk, aggódunk attól, hogy nem kapunk meg valamit, amire szükségünk van. Mindkét esetre a megoldás az élő Istenhez fordulás, aki olyan természetfeletti erővel és szeretettel vesz körül minket, hogy így önként lemondunk vélt gazdagságunkról ill. aggódásukról, belátjuk, hogy felesleges betegesen ragaszkodnunk az általunk fontosnak vélt (és akár valóban is fontos) földi dolgokhoz és felesleges aggódnunk is. Isten országa, jelenléte kiveszi belőlünk a felesleges aggódást és a kényszeres ragaszkodást dolgainkhoz, amik csak megterhelik életünket és nem engednek szabadnak lenni, pedig Isten országa szabaddá tesz, és ahol az Úr Szelleme, ott a szabadság.

Végül arra is választ kaphatunk, Isten miért fogadta el Ábel áldozatát, Káin ajándékára pedig miért nem tekintett:

És Ábel juhok pásztora lőn, Kain pedig földmívelő. Lőn pedig idő multával, hogy Kain ajándékot vive az Úrnak a föld gyümölcséből. És Ábel is vive az ő juhainak első fajzásából és azoknak kövérségéből. És tekinte az Úr Ábelre és az ő ajándékára. Kainra pedig és az ő ajándékára nem tekinte, miért is Kain haragra gerjede és fejét lecsüggeszté. (1Móz.4.2-5.)

Ábel áldozatot mutatott be. Az áldozat azt jelenti, hogy valami olyat adott oda, ami a gazdagságának a részét képezte. Ábel nem olyan volt, mint a Máté evangéliumában a gazdag ifjú, aki megszomorodott, mert nagy vagyona volt, és nem volt hajlandó a szegények között szétosztani. Ábel nem ragaszkodott a vagyonához. Juhpásztor volt, és a juhainak első fajzásából áldozott az Úrnak. Tehát ő hasonló volt a kereskedőhöz, aki igazgyöngyöt talált, és ezt az igazgyöngyöt fontosabbnak tartotta, mint a saját juhait, így a saját juhaiból áldozott Istennek. Káin viszont nem áldozatot, hanem ajándékot adott az Úrnak, tehát a saját gazdagságából nem volt hajlandó áldozni az Úrnak, túlságosan ragaszkodott saját gazdagságához. Káin földműves volt, és valószínűleg nem találta meg a szántóföldjében elrejtett kincset, különben önként odaadta volna mindenét akár az Úrnak, hajlandó lett volna bármiről lemondani. Vagy, ha meg is találta ezt a kincset, fontosabbnak tartotta saját gazdagságát, így nem tudta a kincset megvenni, nem tudott belépni Isten országába.

Hiába néktek korán felkelnetek, későn feküdnötök, fáradsággal szerzett kenyeret ennetek! Szerelmesének álmában ád eleget. (Zsoltárok 127.2.)

Sokáig nem értettem, mit jelent ez az Ige. De tegnap, mikor lefeküdtem és kezdtem elaludni, megértettem.

Nos, Istennek sokkal jobbak, másabbak az elképzelései, gondolatai, mint a mi emberi elképzeléseink, gondolataink. A mi emberi elképzeléseink, gondolataink nagyon belénk vannak ivódva, nem igazán tudjuk emberi fejjel elképzelni, hogy másként is lehetnek a világ dolgai és a mi dolgaink, mint ahogy mi azt emberi gondolataink és felfogóképességünk alapján látjuk. Így aztán elkezdünk a magunk feje alapján okoskodni, hogy minek hogyan kéne lennie, mi hogyan lenne jó, aminek persze általában csak töredékrészét, ha meg tudjuk valósítani. Isten azonban alig várja már, hogy megossza velünk az Ő csodálatos elképzeléseit, gondolatait, hogy azokat valósítsuk meg, amit mi nehezen tudunk megérteni, befogadni, egyáltalán eljutni addig, hogy Neki is vannak gondolatai, és azok teljesen mások, mint a mieink. Alázatnak nevezik azt az állapotot, amikor az ember képes a saját, hőn szeretett elképzeléseit, gondolatait háttérbe szorítani, és nagy érdeklődéssel lesi, hogy Isten mi mást mond neki. Messze vannak az én gondolataim a te gondolataidtól, mint az ég a Földtől, így szól az Úr:

Mert nem az én gondolataim a ti gondolataitok, és nem a ti útaitok az én útaim, így szól az Úr! Mert amint magasabbak az egek a földnél, akképpen magasabbak az én útaim útaitoknál, és gondolataim gondolataitoknál! (Ézsaiás 55.8-9.)

Okoskodásaink, saját gondolataink, elképzeléseink, mint valami hegyek magasodnak, megpróbálják az eget is elérni, de sajnos a közelébe sem érnek. Isten az, aki eljön onnan fentről a Földre és elhozza az Ő gondolatait, az Igéjét számunkra és érthetővé is teszi. Ehhez nekünk le kell rombolnunk minden hegyet, magaslatot, ami az Ő megismerése ellen emeltetett, és foglyul kell ejtenünk minden istentelen gondolatot.

Nem mindig érhető el könnyen az az állapot, amikor az ember képes lenyugodni, elcsendesedni Isten előtt, és félretolni a saját kis gondolatait, elképzeléseit. Nem tudom, ki hogy van vele, de a bibliaolvasás sem egy könnyű dolog, könnyen elkalandozhatnak közben a gondolataink, félreértelmezhetjük az Igét, mert ott tornyosulnak bennünk mindenféle gondolatok, hogy mit hogyan kéne csinálni, mi hogyan lenne jó. Ezért van, hogy jobb egy igerészt többször is elolvasni, hogy beépüljön a gondolatainkba és elkezdjük megérteni a mondanivalóját. Mindenesetre ha rendszeresen foglalkozunk az Igével, idővel elkezd ez az igei gondolkodásmód belénk épülni.

A ritka alkalmak egyike, amikor elcsendesedik az ember, lecsendesíti gondolatait, az az alvás, ill. az elalvás előtti állapot. Ilyenkor nyugalmi állapotba kerülünk, és nem gondolkozunk azon, hogy mit hogyan kéne csinálni, mi hogyan lenne jó, és ez is egyfajta lehetőséget ad Istennek, hogy ilyenkor látogassa meg az embert a saját gondolataival, ha már az ember lusta, vagy képtelen valamiért venni a fáradságot, hogy lecsendesedjen az Úr előtt, vagy ez valamiért nem elég, nem megy. Időnként bekapcsolva hagyom az audio Bibliát, szól a háttérben, egy hang felolvas a Bibliából részeket. Volt, hogy bekapcsolva hagytam akkor is, amikor lefeküdtem, és ekkor értettem meg, mit jelent, hogy akit az Úr szeret, annak álmában is ad eleget. Volt, hogy éjjel felébredtem egy pillanatra, és ilyenkor nem volt időm, alkalmam mindenféle ostobaságon gondolkozni, és ilyenkor hallva az Igét egészen máshogy hatott. Volt, hogy kezdtem elaludni, és ilyenkor már nem volt lehetőségem mindenféle dolgon gondolkozni, okoskodni magamban, és ilyenkor hallgatva az Igét, máshogyan hat. Ilyenkor az ember számára különös szerepet kapnak a külső ingerek, és ezeken gondolkozik. Azt vettem észre, hogy ahogy félálomban hallom az Igét, azon gondolkozom, amit az Igében hallok, és nem a saját gondolataim dübörögnek bennem.
Már régen felfigyeltem erre a jelenségre, hogy félálomban (akár elalváskor, akár ébredés előtt) az ingerek a külvilágból egészen érdekesen hatnak. Most végre valami gyakorlati hasznát is tudom venni ennek.

Persze a legjobb mindig betöltekezni Szentlélekkel (hiszen az Igében is az van, hogy ne édes bortól részegedjünk meg, hanem teljesedjünk be Szentszellemmel), ilyenkor jobb esetben félrerakja az ember a saját kis gondjait, gondolatait, elképzeléseit, tennivalóit, és nem ezeken agyal, hanem képes az Igére figyelni, és az Ige így szólni is tud hozzá, mert az Ige az égből leszáll, mint eső és hó a Földre, megöntözi a Földet, termővé és gyümölcsözővé teszi azt. De ehhez puha Föld kell, ehhez alázat kell, ami azt jelenti, hogy félretoljuk a saját kicsinyes problémáinkat, elképzeléseinket, hőn szeretett gondolatainkat. Az Ige csak akkor lehet sikeres az életünkben, ha jó földbe esik, ha nem fojtják meg a tövisek, a világ dolgai és az ezek miatti aggódás a magból felnövekvő fát, amin majd az égi madarak is fészket rakhatnak. A mustármagnyi hit már hegyeket mozgat. Ha csak egy mustármagnyi Igének is engedjük, hogy belénk hulljon, és nem fojtjuk el az Igéből felnövekvő fát a saját aggódásainkkal, elképzeléseinkkel, gondolatainkkal, akkor az a fa nagyra tud nőni és jó gyümölcsöket tud hozni, a Szentszellem gyümölcseit. Így már az Igéből, a kijelentésből felnövekedett fa gyümölcsei (szeretet, öröm, békesség, béketűrés, szívesség, jóság, hűség, szelídség, mértékletesség) fognak meglátszani életünkön, és nem a mi eredeti, saját gyümölcseink, ami sokszor csak aggódás és a saját gondolataink gyümölcsei, amiből nem mindig sül ki értelmes. Így az alázat megtanulásával megvalósíthatjuk, hogy "élek többé már nem én, hanem él bennem a Krisztus". Mert ugye az ember eredendően nem képes a jóra, csak a maga hasznát keresi, és ha ezt az óemberi természetünket megfeszítjük, azaz félretesszük aggódásainkat, saját elképzeléseinket, gondolatainkat, és engedjük, hogy Isten az Ige és a Szentlélek által az újemberi természetünket táplálja, akkor járunk a hit útján. Az ember nem a cselekedetek által igazul meg, hanem hit által. Nem tudjuk saját elképzeléseink alapján jó cselekedetekkel elérni, hogy Isten előtt kedvesek legyünk, csak úgy, ha a bűnös, óemberi természetünket megfeszítjük alázattal, és alig várjuk, hogy Isten megérintsen, szóljon hozzánk, belénk vesse a magot, amiről magunk sem tudjuk, hogyan, de kikel és nagy fává lesz, és megtermi a Szentlélek gyümölcseit. Mindez természetfeletti, felfoghatatlan dolog, egy csoda, amire emberileg nem lennénk képesek, mert elképzelni sem tudnánk magunktól azokat a gondolatokat, amik Isten gondolatai, amiket Ő közöl velünk, ha képesek vagyunk félretenni a mi kis aggódásainkat, okoskodásainkat, gondolatainkat, és megnyitni szívünket Isten felé. (Persze a körülmények, külső hatások sokszor teljesen ez ellen dolgoznak, de nekünk nem a láthatókra kell néznünk, hanem a láthatatlanokra.)

Alázat kell tehát, saját elképzeléseink felett úrrá kell lennünk és várni Isten elképzeléseit, és nem csak várni, hanem megismerni, tenni érte, olvasni az Igét, betöltekezni Szentlélekkel. Erre van szükség, és nincs szükség szobrokra, képekre, külsőségekre, cselekedetekre, csak alázatra, hitre, mert az igaz ember hit által él. Nem olyan hit ez, ami elhiszi, ami szépen hangzik, de nem biztos benne igazán (ahogy pl. a magyar nyelvben használjuk a "hinni", "elhinni" szót), hanem a hit egy meggyőződés a nem látható dolgokról. A hit azzal kezdődik, amikor először sikerül Istennek megismertetnie velünk valamit a gondolataiból, amikor megtérünk hozzá és elfogadjuk azt, amit mi magunktól el se mertünk volna képzelni, hogy az igazi szeretet az életét adja oda értünk. Sokszor ezt is már nehéz elfogadni, mert az ember nem érzi erre méltónak magát, esetleg egyéb ideológiák, materializmus, szobrok és képek imádata, egyéb vallási elképzelések kötözték meg, amik hasonló magaslatok, mint a mi kicsinyes elképzeléseink, és csak akadályt képeznek abban, hogy Isten belénk vesse az Igéjét a jó földbe, és az felnövekedvén megteremje a Szentlélek gyümölcseit. Az ember olykor tenni akar mindenekelőtt, hogy méltó legyen az Ige befogadására, pedig nem cselekedet, hanem hit által leszünk kedvesek Isten előtt. Isten Igéje és az Ő Szentlelke nem cselekedetek, hanem hit által vesz lakozást bennünk, így leszünk a Szentlélek temploma, Ő tisztít meg minket az Ige által és termi meg bennünk a Szentlélek gyümölcseit, erre mi magunktól nem lennénk képesek.

Nekünk ehhez csak egy valamit kell szem előtt tartanunk: az alázatot, hogy ne a mi saját elképzeléseinket, gondolatainkat, akaratunkat tartsuk szem előtt, ne ezeket akarjuk minden áron megvalósítani, hanem Isten akarata legyen meg, "legyen meg a Te akaratod", hogy sokan imádkozzák, de valójában nem tudják, mit jelent ez, mert nem tudják, nem is akarják saját akaratukat, gondolataikat és elképzeléseiket félre tenni. Elsősorban Isten neve legyen szent, Övé legyen az első hely, ne pedig a saját akaratunké, gondolatainké, mert azok nem szent dolgok, "Szenteltessék meg a te neved". "Jöjjön el a te országod, legyen meg a te akaratod, amint a mennyben, úgy a Földön is". Isten van olyan jó, hogy elhozza az országát, akaratát a Földre, Jézusban megteszi ezt a távolságot, mert a menny nyitva áll, a kárpit meghasadt, és ide a Földre, belénk veti a mustármagnyi hitet - ha engedjük neki! Ha nem azt akarjuk, hogy a mi saját akaratunk legyen meg, a mi saját "országunk", elképzeléseink jöjjenek el, hanem bejárást biztosítunk számára alázat által.

Abban a közösségben, ahol megtértem, nagy hangsúlyt kapott a megtérésben az is, hogy "át kell adni mindenünket Istennek". Talán nem ez a megtérésben a legfontosabb, hanem hogy ismerjük be, hogy bűnösök vagyunk és fogadjuk el a bűnbocsánatot. És, ebből következik, hogy ha elfogadjuk, hogy Jézus az egész életét odaszentelte, odaadta nekünk, akkor mi is adjuk oda, szenteljük oda neki a miénket.

(Egyébként szélsőséges, nem a Biblián alapuló irányzat valami rendkívüli dolognak tartja, ha valaki az életét Istennek szenteli, az ilyen "szuperszent" emberek többnyire külön intézményekben élnek, ahol "csak Istent szolgálják", és olykor különös tiszteletben részesítik az ilyen, többnyire már nem élő embereket és példaképnek tekintik őket, ahelyett, hogy megtérnének és a Szentlélek vezetését kérnék saját életükre az irányzat követői.)

Tehát, az első "adjam át mindenemet Istennek" kihívással megtérésem előtt találkoztam. Ekkor három nehézséggel kellett megküzdenem: 1. Ki Isten? Nem ismertem Istent személyesen, csak tudtam, hogy nagyon szeret, és erre a még nem teljesen bizonyos ismeretemre alapozva kellett átadnom mindenemet Annak, akit még alig ismertem. A Biblia és testvérek segítségével tudtam megerősödni abban, hogy nem kell félnem Istentől, mert szeret, nyugodtan átadhatok neki mindent. 2. Mi az a "minden"? 3. Mi az az "átadni"?
A 2. és 3. kérdésre egyben, röviden válaszolva: Ne legyen olyan dolog az életemben, amihez annyira ragaszkodom, hogy ne tudnék róla lemondani. Ez nem jelenti feltétlenül azt, hogy le kell róla mondani és ki kell dobnom az életemből (a fent meg nem nevezett irányzat ellenben azt teszi, hogy amik egy ember számára nagyon fontosak, azt alapból kizárják az életükből, akik "odaszentelik" az életüket Istennek), de engedni kell, hogy ha Isten éppen azt akarná elvenni tőlem, akkor megtehesse, Isten ugyanis semmit nem tud elvenni, amihez ragaszkodunk, mert nem erőszakos, hanem szabad akaratot adott! Klasszikus példánál maradva, lehet ez a dolog az életünkben egy személy, akibe szerelmesek vagyunk, vagy egyáltalán az, hogy szeretnénk, ha lenne párunk, házastársunk. De lehet ez a dolog akár egy hobbi, szokás, kedvtelés, érzelmek, gondolatok, célok, bármi. (Tömör összefoglalása ezeknek a dolgoknak a Tízparancsolatban, ahol kifejti, mit jelent, hogy "Ne legyen más istened rajtam kívül", hogy azok a más istenek, bálványok hol is lehetnek.) Természetes, hogy vannak vágyaink, szükségleteink, de azok betöltéséért nem kell körömszakadtáig küzdenünk, azaz nem kell vágyainknak, szükségeinknek túl nagy jelentőséget tulajdonítani, hiszen ez bizonyos önzőség is, és nem a magunk tulajdona vagyunk, mert Jézus megváltott minket, drága vérén megvásárolt minket, és már az Övéi vagyunk.
Ha nem hívő ember olvassa ezt, biztos nagyon keménynek, emberellenesnek, nem normálisnak találja ezt, és valóban az is lenne, de mivel Isten valóban létezik és természetfeletti dolgok történnek ott, ahol átadnak neki mindent, ez nem olyan dolog, aminek látszik elsőre, hanem nagyon jó dolog. (Hiszen mindent Tőle kaptunk, amink van, használatra kaptuk tőle, és ne arra használjuk már, amire mi akarjuk, hanem amire Ő akarja! Pl. egy munkahelyen egy ilyen gondolkodásért egyből kirúgnák az embert! Mit szólna az igazgató, ha pl. egy tanár az osztályteremből a tévét hazavinné és otthon kikapcsolódásból nézné, a teremben pedig nem lehetne a tévét így tanításhoz használni??? Az igazgatót esetleg átverhetjük, de Istent nem, és ne csodálkozzunk, ha hasonló esetben nem jól mennek a dolgaink!) És itt most nem arról beszélek, hogy egy gyülekezet vezetőjének adjuk oda mindenünket, vagy hogy minden józan ész nélkül támogassuk azt a gyülekezetet, ahol ezt mondták nekünk, nem erről beszélek, hanem arról, hogy személyesen Istennek adjuk oda mindenünket, pontosabban ne legyen olyan dolog az életünkben, amihez nagyon ragaszkodunk, amiről semmiképpen ne tudnánk lemondani.

Amit eddig írtam, az amolyan bevezetőnek tekinthető, egy "alapfelállás", hogy ne legyen az életünkben olyan dolog, amihez túlzottan ragaszkodunk. Arról még nem írtam, hogy Isten hogyan jön itt a képbe. És ez az "alapfelállás" könnyen háttérbe szorulhat egy hívő életében is. Ma vagy tegnap döbbentem rá, hogy kb. egy éve mekkora dolognak tartottam, hogy egy-két dologról "lemondtam" (itt írtam erről), pedig ideális esetben eleve nem kellett volna abba a helyzetbe se belekerülni, hogy le kelljen róluk mondani, alapból nem kellett volna túl nagy jelentőséget tulajdonítanom azoknak a dolgoknak.
Most jön az, hogy hogyan jön Isten a képbe. Mint írtam, szabad akaratot adott, tehát ha valamihez nagyon ragaszkodunk, azt nem fogja "kicsavarni a kezünkből". Viszont, ha valamihez nem ragaszkodunk túlzottan, akkor azt lehet, hogy elveszi az életünkből és valami mást ad helyette. Ha Bibliát olvasunk, igehirdetést hallgatunk vagy ha akár csak imádkozunk, Isten szólhat hozzánk, munkálkodhat bennünk, és átformálhat bennünk olyan dolgokat, amikhez nem ragaszkodunk túlzottan, vagy akár a Szentlélek személyes vezetés keretében is mutathat dolgokat, hogy mit lenne jó tennünk, mit kéne másképp gondolnunk, stb., de még az is lehet, hogy élethelyzetek megváltoznak, mert ugye Isten mindenható, és módjában áll élethelyzeteket is megváltoztatni, de nem mi mondjuk meg neki, hogy mit hogyan változtasson meg, mi csak annyit tehetünk, hogy semmihez nem ragaszkodunk túlzottan. Vannak persze berögzött dolgaink, amikhez észre se vesszük, és ragaszkodunk, mert pl. olyan nevelést kaptunk, olyan közegbe születtünk bele, stb., de mi nem ragaszkodhatunk a hagyományokhoz sem, és az ősöktől örökölt hiábavaló életünkből is megváltást kaptunk (Tudván, hogy nem veszendő holmin, ezüstön vagy aranyon váltattatok meg a ti atyáitoktól örökölt hiábavaló életetekből 1Pét.1.18.), amit külön el kell fogadni. Istennek nem gond az sem, hogy ezeken a területeken formáljon minket, de ezt nekünk kell kérünk! (Aki kér, mind kap! Mt.7.8.) Nekünk másak a gondolataink, mint az Ő gondolatai. Messze van az ég a Földtől, messze vannak Isten gondolatai a mi gondolatainktól (Mert nem az én gondolataim a ti gondolataitok, és nem a ti útaitok az én útaim, így szól az Úr! Ézs.55.8.), de Jézus eljött a Földre, Isten kiküldi az Igéjét számunkra, amit olvashatunk vagy prédikáció formájában hallgathatunk, és megismerteti így velünk a gondolatait a Szentlélek segítségével.
Számos bibliai ige támasztja alá, hogy nem szabad nagyon ragaszkodnunk semmihez, és ha nem ragaszkodunk, akkor Isten megadja nekünk, amire szükségünk van, sőt annál többet is ad, mint amit mi kérünk tőle, vagy el tudnánk képzelni. Hagyományos keresztény körökben, ahol a megtérést nem tanítják, a következő ige is botránkozást okozhat és nem tudják értelmezni elfogadhatóan: És aki elhagyta házait, vagy fitestvéreit, vagy nőtestvéreit, vagy atyját, vagy anyját, vagy feleségét, vagy gyermekeit, vagy szántóföldjeit az én nevemért, mindaz száz annyit vészen, és örökség szerint nyer örök életet. (Mt.19.29.) Természetesen nem kell elhagyni teljességgel a családtagokat vagy a vagyonunkat, munkánkat (itt: szántóföldet), hanem nem szabad nekik túl nagy jelentőséget tulajdonítani, erről szól az Ige. A következő Ige is ilyenről szól: Ismét hasonlatos a mennyeknek országa a szántóföldben elrejtett kincshez, amelyet megtalálván az ember, elrejté azt; és afelett való örömében elmegy és eladván mindenét amije van, megveszi azt a szántóföldet. (Mt. 13.44.) Ez az ige jobban kifejezi a lényeget, mint az én kilométeres irományom itt, kincsről van benne szó, amit az ember megtalál, és annyira értékesnek tartja, hogy minden mást ezután már önként tart kevésbé fontosnak. Na, de az, hogy kevésbé fontosnak tartunk valamit, vagy valakit, akár családtagot, nem azt jelenti, hogy elhanyagoljuk, hanem, mivel Istent helyezzük a középpontba és hozzá képest minden másodlagos, ezért az adott dolgot vagy személyt más megvilágításban, Isten felől közelítve fogjuk szemlélni, amiben a Szentlélek ad segítséget. És ez a megközelítés mindenképpen jobb, mint ahogy mi eredetileg közelítettük meg, mert ha egy adott személyt addig el is hanyagoltunk, utána Isten rávezet minket, hogy ezentúl nem kéne elhanyagolni. Persze ehhez a saját gondolkodásmódunkhoz sem szabad túlzottan ragaszkodni, hogy Isten bele tudjon szólni, hogy meg tudjuk hallani a hangját, a Szentlélek vezetését. Persze a mai világban ezt a hozzáállást elmebeteg dolognak tartják, teljesen természetes, hogy az emberek ragaszkodnak bizonyos dolgaikhoz, ugyanakkor méltatlankodnak, hogy nincs is Isten, mert olyan dolgok vannak a világban, amilyenek (gonoszságok, sok gyilkosság, szenvedés, stb.). De mi alapján várhatnák, hogy több szeretet és kevesebb szenvedés legyen a világban, amikor eszük ágában sincs bármit is elfogadni úgy, ahogy a Bibliában van, vagy a Biblia szerint gondolkozni? Erről nagyon sokat lehetne beszélni: pl. a homoszexuálisok egy része körömszakadtáig ragaszkodik identitásához és vagy nem érdekli, hogy erről mit mond a Biblia, vagy teljesen kifacsarja a Biblia szavait, és emellett még jogokat is követel magának (alapfelállás, hogy egy keresztény nem másoktól követel, hanem Istentől kér, és Isten biztos nem arra fogja indítani, hogy másoktól követeljen). Erre a reakció sokszor megint köszönőviszonyban sincs a kereszténységgel, mert sokan a homoszexuálisok követeléseire gyűlölettel reagálnak, pedig a gyűlölet nem Istentől van, Isten mindenki iránt szeretetre tanít! Lehet, hogy a politikusok sok mindent nem a nép érdekében és nem a Biblia szellemében tesznek, ami szintén nem jó. (Pl. láttam egy videorészletet egy parlamenti közvetítésről, ahol keményen, heves érzelmek keretében beszélt az egyik, számomra akkor még valamennyire szimpatikus párt képviselője a másik párt dolgairól, amit ha egy átlag tévénéző megnéz, jobb esetben kidobja a tévéjét az ablakon, olyan érzelmeket és indulatokat szított a politikus.) De a nép reakciója erre, hogy gyűlölködően beszélnek a politikusokról, ugyancsak nincs köszönőviszonyban a Bibliával. Ezután felháborodnak az emberek, hogy nincs Isten, mert ha lenne, akkor nem lenne az a sok szörnyűség, ami van, ugyanakkor eszük ágában sincs az embereknek a gondolkodásukat, érzelmeiket, bármijüket a Biblia fényében megvizsgálni. Vagy másik példa, amikor az ember több fizetést szeretne, és ezért sztrájkol, megbénítva az egész országot. Ha Istentől kérne segítséget, fizetésemelést, anyagi forrásokat, biztosan kapna is, mert aki kér, az kap, és Isten senkit nem indítana arra, hogy sztrájkkal az egész országot lebénítsa és sok bosszúságot okozzon honfitársainak. De egyszerűbb ragaszkodni a céljainkhoz, elképzeléseinkhez, több fizetéshez, mint lemondani a hőn szeretett materialista elképzelésünkről és Istenhez fordulni segítségért.

Fentebb hivatkozott bejegyzésemben is utaltam rá, hogy ha valamiről lemondunk, pontosabban nem ragaszkodunk hozzá túlzottan és így Isten elé visszük, akkor az életünkben ajtók nyílhatnak meg. (Személyes dolgaimról, életemről szándékosan nem írok ebben a blogban konkrétumokat.) Aki nem ezt teszi, hanem vagy tudomást sem vesz arról, ami a Bibliában van, vagy kicsavarja a Biblia mondanivalóját, annak Isten nem fog ajtókat nyitni az életében, persze így is el lehet éldegélni, hogy saját igazunkhoz körömszakadtáig ragaszkodunk és azt hangoztatjuk mindenhol, hogy márpedig ahogy mi gondoljuk, annak úgy kell lennie.

És ellenségeskedést szerzek közötted és az asszony között, a te magod között, és az ő magva között: az neked fejedre tapos, te pedig annak sarkát mardosod. (1Móz. 3.15.)

Mi mást tehetne temérdek szabadidejében a fanatikus, szentfazék keresztény, mint bibliaolvasás és imádkozás helyett videojátékokról nézegessen felvételeket a Youtube-on? Elítélendő módon én is ezt tettem.

Ahogy ezt a videót bámultam, arra lettem figyelmes, hogy a játékban az ellenséges krapekok fején átsétálva néhány szinten eljuthat a játékos a pálya olyan részeire, ahova különben nem juthatna el, és így a pálya másik részén is összeszedheti a kincseket. Idegesebb típusú emberek talán öt perc játék után kidobják a Nintendót az ablakon, mert mindig összecsókolóznak a játékban az ellenséggel, és az első szinten sem jutnak túl.
Azt is megfigyeltem, hogy az ellenség mozgása nem mindig következetes. Azt várná az ember, hogy egy gödörből előpattanva az ellenség azonnal a játékos után ered, de nem, hanem az ellenkező irányba kezd el sétálni. A játékos ezt ki is tudja használni, egy gödörbe sétál bele így az ellenség, és az ellenség fején átsétálhatunk a gödrön, míg ha az ellenség nem lenne ott, belepottyannánk a gödörbe és ott unatkoznánk benne, nem tudnánk átkelni rajta.

Azon gondolkoztam el, hogy ha egy kicsit is ismerjük az ellenséget, problémáinkat, nehézségeinket, bármilyen dolgot, ami nehézséget okoz számunkra, felhasználhatjuk ezeket a problémákat eszközként a továbblépésre. Pl., egyik oldalról ott egy gödör, fentről meg jön az ellenség, és mi csak lefelé mehetünk a létrán a zsákutcába, ahova az ellenség is utánunk jön, és kampec. De, kiderül időközben, hogy oda le mégsem jön utánunk az ellenség, hanem elmegy oldalra és belepottyan a gödörbe, mi meg így át tudunk sétálni a gödrön úgy, hogy az ellenség fejére taposunk.

Az emberek sorsát nem Isten irányítja. Ha Isten irányítaná, nem olyan lenne, amilyen. Isten "csak" felkínál egy lehetőséget, hogy merre menjünk.

És még valami:

(A kettő közül kivételesen egyik sem a saját szellemi termékem.)

Elgondolkoztam azon, hogy mióta személyes imáimat egyre inkább igyekszem a Bibliához igazítani, nem csak Istennel a kapcsolatom lett jobb, hanem istentiszteleteken a dicsőítő énekek szövegei és a prédikáció is máshogy hat.

Régebben, amikor imádkoztam, mindenfélét mondtam, ami eszembe jutott. Ez idővel formálódott, most már nagyrészt vagy teljesen bibliai igazságokat mondok el imában, ill. ezekért adok hálát. A legfontosabbra, a megtérésemre, a megtéréskor megváltozott életemre gondolok, meg arra, hogy azóta Istennel élő kapcsolatban vagyok, és ezekért adok hálát elsősorban, amikor imádkozom. Ezek egyébként alapvető bibliai igazságok is, hogy Jézus az életét adta értem, magára vette a bűneimet, betegségeimet, fájdalmaimat, megváltoztatta az életemet, a régi életem helyett új életet kaptam. Ezek a Bibliában is megtalálható alapigazságok, és ha másból sem áll az imám, mint hogy kb. 15 percen keresztül ezekért és ezzel kapcsolatos dolgokért adok hálát, lényegében nem teszek mást, mint bibliai igéket mondok el megvallás és hálaadás formájában. Ahogy ezeket mondom, mindig újabb és újabb bibliai igazságok jutnak eszembe (a Szentlélek juttatja ezeket eszembe), amit meg lehet vallani, amiért hálát lehet adni, és ezek nem csak száraz igazságok, mert megtérésemkor történt valami nagyon kézzelfogható, és elsősorban erre gondolok vissza és ezért, ennek következményeiért adok hálát, és ezt erősítem magamban ezzel. Ahogy bibliai igazságokat mondok ki és adok értük hálát, a Szentlélek újabb bibliai igazságokat juttat eszembe, így sok Ige eszembe jut, amiket magamra is tudok vonatkoztatni és így saját magamat is olykor megvizsgálom ima közben. Szóval az imát lehet teljes mértékben a Biblia szavaihoz igazítani, és szólhat arról az egész, hogy hosszú imában mást sem teszek, mint bibliai igazságokat mondok el magamra, másokra, élethelyzetekre vonatkoztatva. Mivel az Ige élő és ható, az ilyen ima eléggé felemeli az embert, Istenhez közelebb viszi és erőt ad.

Ahogy kezdett az imaéletem így átformálódni, ráéreztem arra, hogy a dicsőítő énekek is gyakorlatilag ugyanerről szólnak, mint a személyes imáim, ezeket énekelve is bibliai igazságokat mondok ki, hálát adok értük, és ahogy a személyes imádságaimban megérezhetem Isten jelenlétét a bibliai igazságok kimondása által, ugyanígy megy ez az éneklés által. Sőt, rájöttem, hogy amikor valaki imádkozik a gyülekezetben, szinte olyan, mintha én imádkoznék, mert ugye egy valamirevaló gyülekezetben a Bibliához igazítják az imákat is, és így sokkal jobban együtt tudtam imádkozni a másik emberrel. De lényegében a prédikáció is majdnem olyan, mint a személyes imádságom, mert az is egy valamirevaló gyülekezetben teljes mértékben bibliai igazságokról szól és az Igével tökéletes összhangban van. Végső soron azt is lehet mondani akár, hogy ha megfelelően imádkozom, akkor olykor magamnak prédikálok és közben szembesülök olyan dolgokkal, amikkel prédikáció vagy igeolvasás közben szoktam szembesülni.

Arra jöttem rá, hogy mindez igazi egységet tehet lehetővé a hívők között. Ha a gyülekezetben mindenki számára ilyen fontossá válik az Ige, hogy imádságait teljesen összhangba hozza az Igével, akkor teljes egyetértésben lehetünk a testvérekkel. Merthogy az embernek is vannak saját gondolatai, érzelmei, elképzelései, akarata, amik nincsenek mindig összhangban az igével, és ha imáinkban az egyéni dolgok helyett az Igét, Isten igazságait mondjuk ki mindannyian, akkor egységben leszünk. Ha mindenki a saját érzelmeit, elképzeléseit, gondolatait helyezné előtérbe, akkor nem lenne egység, mert az Ige egységes, de az egyéni érzelmek, gondolatok, elképzelések nem. Persze ezeket az egyéni dolgokat nem feltétlenül kell teljesen elvetni, de ezek nem szolgálják közvetlenül az Istennel való kapcsolatot, sőt a legtöbb esetben inkább éppen rosszat tesz, ha bibliai igazságokkal ellentétes érzelmeket megtűrünk, felmagasztalunk. Sok gyülekezetben megfordultam régebben, és sajnos azt tapasztaltam, hogy az Ige helyett vagy mellett egyéb dolgokat is fontosnak tartottak. Persze ezeket az egyéb dolgokat már nem tudja a gyülekezet összes tagja egyformán követni, egyformán gondolkozni ezekről az egyéni különbségek miatt, és a Szentlélek sem lesz hajlandó ezeket egységbe kovácsolni, mivel a Szentlélek az Igét hívatott szolgálni. Így aztán sok közösségben hallottam sokféle emberi okoskodást, amit én magam felfogni, követni se bírtam, de a legtöbb esetben az alapvető bibliai igazságokról is csak elvétve hallottam. Jó, hogy ma már vannak olyan gyülekezetek, ahol az Igéhez igazítanak mindent, és ha én magam is jó viszonyba kerülök az Igével, akkor a gyülekezetben is észreveszem, hogy ott ők is komolyan gondolják ezt, és hogy "egy húron pendülünk".

A fentiek alapján azt mondhatom, az igazi egység feltétele, hogy az egyes hívők maguk egyéni szinten is jó közösségben legyenek az Igével és fontosabbnak tartsák az Igét saját gondolataiknál, érzelmeiknél, elképzeléseiknél, ami természetesen először nehezen megy, de nem lehetetlen.

Kicsit a karizmatikus kereszténységre is kitérnék, mivel ha elhanyagoljuk, hogy a Szentlélek képes számunkra az Igét élővé tenni, akkor nehéz valamirevaló hívő életet élni. Sajnos sok kívülálló, értelmes ember messzemenő következtetéseket von le a látszat alapján, amikor egy karizmatikus gyülekezetbe betoppan. Nem tudhatják, az egyes hívők az istentiszteleten kívül a hétköznapokban milyen viszonyban vannak az Igével. Nem tudhatják, ha esetleg személyes imaéletükben is hasonló megtapasztalásaik vannak, mint a "tömegben". Nem tudják, hogy nem a külső megnyilvánulások a fontosak, hanem a közösség az Igével és a Szentlélekkel. Aki nem karizmatikus keresztény, az is lehet jó viszonyban az Igével, és ezt talán a karizmatikusok nem nagyon tudják, de sajnos tényleg nem ez az átlag nem karizmatikus körökben. Mint írtam, régebben többféle gyülekezetben megfordultam, és sajnos karizmatikus körökben sem tapasztaltam mindig, hogy a Szentlélek szerepét abban látták volna elsősorban, hogy az Igét, a Bibliát nagyon közelivé tegye a hívő számára. Sokáig a Szentlélekkel való betöltekezés is valami megfoghatatlan dolog volt, ami ugyan jó volt, de az értelmét, jelentőségét sokáig nem értettem. Ma már egészséges tanítást kaphatok arról, és nagyon sokszor hallhattam az utóbbi időben, hogy a Szentlélek azért tölt be, hogy Jézust, az Igét középpontba állítsa a hívő számára. Mondhatnak az antikarizmatikusok bármit, de én Szentlélek nélkül nem tudtam volna úgy alakítani az imaéletem, hogy imádságaimban ne a saját, akár negatív érzéseimről, elképzeléseimről beszéljek, hanem akár fél órán keresztül a Bibliával teljesen összhangban álló dolgokat mondjak ki, amiknek pozitív hatását, az Ige erejét azonnal érezhetem.

Ma gondolkodtam el azon, micsoda dolog, hogy sok olyan dolgot is teszek, amit nem kéne, és hogy Isten most mit gondol rólam. Ezért vagy azért, de megteszem, amit megteszek, pedig tudom, hogy nem kéne, és közben hívőnek tartom magam, ez így nem jó. Amikor valamiért úgy alakulnak a dolgok, hogy több dolgot is nem úgy teszek, ahogy kéne, vagy legalábbis én kételkedem benne, hogy jól teszem-e, arra gondolok, hogy ez kihatással van arra, hogy Isten hogyan viszonyul hozzám. Ezért ilyenkor már nem is imádkozom annyit, mert azt gondolom, Isten így már nem is tud meghallgatni, hogyan állhatok meg előtte egyáltalán. Arra gondoltam, mivel "így jöttek össze" a dolgok, hogy több dolgot is elkövettem, amit nem vagy nem úgy kellett volna, elkezdtem Istentől távolodni.

Pedig ez nem igaz. Isten nem néz ránk másképp azért, mert bűnöket követünk el. Sajnos alapból bűnösök vagyunk, nem is tudnánk másként tenni, csak vétkezni. Ezt talán mi nem mindig látjuk magunkon, inkább csak akkor, amikor "úgy jönnek össze a dolgok", hogy több bűnt vagy általunk bűnnek vélt dolgot is elkövetünk rövid időn belül. A lehetősége azonban, hogy ezeket elkövessük, akkor is bennünk rejlik, ha éppen nem követjük el. Istent nem lepjük meg azzal, amit elkövetünk, mert Ő ismer minket, tudja, mi tud kijönni belőlünk adott szituációban, attól függetlenül, hogy éppen az adott szituációba bekerülünk-e vagy sem. Mi magunk viszont meglepődünk azon, hogy bizonyos szituáció mit hoz ki belőlünk. Pedig biztos máshogy, másként is vétkezünk, mint mi gondoljuk, hiszen tökéletes megvilágosodásra még bizonyára nem jutottunk, így olyan bűneink is lehetnek, amikről mi magunk nem is tudunk még, csak Isten, és ezek a bűnök talán jobban ledöbbentenének minket, ha megvilágosodnánk. Esetleges súlyosabb, titkos bűneink között felszabadultan éljük a hívő életünket, míg talán a kevésbé súlyos, felismert bűneink ledöbbentenek és visszaveszünk ilyenkor a hívő életünkből.

Az igazság az, hogy mindig bűnösök vagyunk. Mindig lenyomva, Istentől távol kéne éreznünk magunkat, minden pillanatban. De van kegyelem, és bűneink ellenére nyitva a Menny, mert Jézus eltörölte vérével minden bűnünket és vezet a megigazulás útján, hogy megtanuljuk ugyanazokat a bűnöket nem elkövetni újra meg újra, de ennek az útnak még nem értünk a végére. Nem az a lényeg, hogy hol tartunk ezen a keskeny úton, mennyire vagyunk rajta elől, hanem a lényeg, hogy rajta vagyunk!

Egy szolgáló mondta régebben: nem az a fontos, hogy teljesen tökéletesek legyünk, hanem hogy a jó irányba legyünk beállva.

Arról beszélt nekem ma valaki, hogy fizika vizsgán csak példákat kellett megoldani, elméletet semmit nem kérdeztek. Ahogy erről beszélt, beugrott nekem valami, amit régóta szerettem volna megfogalmazni a hitélettel kapcsolatban, erről fogok most írni.

Régebben vallásos voltam. Ez számomra azt jelenti, hogy talán sokat foglalkoztam az Igével, sok Igét megjegyeztem kívülről, de ebből semmit nem tettem át a gyakorlatba. Minden vasárnap eljártam templomba, ott egy órát eltöltöttem és tetszett is, amit hallottam. Ezen kívül otthon is volt, hogy hívő emberek könyveit olvasgattam, Bibliát is volt, hogy sokat olvastam, sőt akkor elolvastam végig az egész Újszövetséget. Ezt ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor valaki végigolvas egy olyan fizikakönyvet, amiben nincsenek példák, talán még képletek sincsenek, esetleg előfordul egy-egy képlet, de leginkább szabályok, elméletek vannak leírva csak, amik alapján akár képleteket is fel lehetne állítani. (Ettől függetlenül olykor felszabadító ezeket az igazságokat olvasni.) A prédikációk pedig számomra olyanok voltak, mint amikor valaki egy fizikakönyvből egy fejezetet elmond, szépen hosszan kifejti pl. a gázok tulajdonságait, némely tulajdonságban kicsit jobban elmélyed, elmondja, hogy ha nagyobb helyen van egy gáz, akkor szétoszlik benne, és ha ezt a helyet összenyomjuk, akkor kevésbé oszlik szét, stb. Vagy éppen arról van szó, hogy ha egy lejtőre ráteszünk egy golyót, akkor az legurul rajta, és ha meredekebbre állítjuk a lejtőt, akkor gyorsabban gurul le, ha pedig a vízszinteshez közelítjük, akkor egyre lassabban gurul, míg a teljesen vízszintes "lejtőn" meg is áll. Vagy, szépen rímekbe szedve el is mondhatják, hogy "Minden vízbe mártott test a súlyából annyit veszt, amennyi az általa kiszorított víz súlya". Elgondolkozhat az ember, milyen érdekes, hogy ha vízbe belenyomunk valamit, akkor annyival "lesz könnyebb", mint amennyi vizet kiszorít. Ezeken el lehet gondolkozni, elmélkedni anélkül, hogy eszünkbe jutna akár egy képletet is felírni, vagy ha fel is írunk egy képletet, eszünkbe sem jut, hogy abba számokat helyettesítsünk be, amikkel egy konkrét esetre alkalmazhatjuk az elméletet. El lehet szórakozni a fenti szabályon úgy, hogy nem nyomunk bele a gyakorlatban semmit a vízbe és nem mérjük meg, hogy pontosan mennyi vizet is szorított ki és nem vonjuk le a tanulságot, hogy akkor éppen annyival "volt könnyebb" a vízbe rakott cucc.

A vallásosság is erről szól: nagyon szépen hangzanak az Igék, de eszünkbe sem jut, hogy azokat konkrét, gyakorlati szituációkra alkalmazzuk. Akár egy életet le lehet élni úgy, hogy az ember csupán gyönyörködik az Igékben, de igazából nem is tudja, mikre képesek. Egyik ilyen példa volt számomra a következő Ige: Hogy a Jézus nevére minden térd meghajoljon, mennyeieké, földieké és föld alatt valóké. (Fil.2.10.) Vallásos időszakomban is tetszett ez az Ige, számomra azt jelentette, hogy Jézus az Úr, Ő mindenek felett való. De eszembe sem jutott belegondolni, kik azok a mennyeiek, földiek és föld alatt valók, és mit jelent, hogy a térdük tényleg meghajol Jézus nevére. Nem is jutott eszembe belegondolni, hogy ez azt is jelentheti, hogy ha kimondják azt a nevet, hogy "Jézus", akkor "valakiknek" a térde meghajol, és hogy valójában milyen gyakorlati következménye is lehet a "térd meghajlásának". Ennél persze "bonyolultabb" Igék is vannak, amiket vallásos ember egyáltalán nem tud hova tenni, és ha meg is kérdezi másoktól, hogy mit jelent az az Ige, mindenki mást fog mondani. Egyik ilyen volt a Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyeknek országa (Mt. 5.3.). A "lelki szegény" fogalmára többféle meghatározást hallottam, de egyik sem vette figyelembe, hogy az eredeti görögben semmi köze az egésznek ahhoz, amire mi azt mondjuk, hogy "lelki". Szintén nagyon nagy problémát okozott a következő Ige: ... Ne imádd és ne tiszteld azokat; mert én, az Úr, a te Istened, féltőn szerető Isten vagyok, aki megbüntetem az atyák vétkét a fiakban, harmad és negyedíziglen, akik engem gyűlölnek (5Móz. 5.9.). Itt számomra akkor soha senki nem tudta feloldani a feszültséget, miért ilyen kegyetlen az Isten, hogy olyanokat büntet, akik nem is vétkeztek.
Az is lehet, hogy akkor csak nekem okoztak problémát ezek. De Igazából elképzelni nem tudom, egy "hagyományos" gyülekezetbe járó keresztény mit tud kezdeni magának a Bibliának a nagy részével. Attól függetlenül, hogy alig tettem akkor át belőle valamit a gyakorlatba, nagyon súlyos, érthetetlen, megmagyarázhatatlan, felfoghatatlan részek kerültek elő. Az 1Kor. 14 végig lényegében teljesen értelmezhetetlen a "hagyományos" kereszténység számára és olyasmit mondanak rá, hogy ez a napjaink kereszténységét egyáltalán nem érinti. De a "gyakorlati kereszténység" számára ez is és a fent idézett Igék is egyszerűen megérthetők, és ez a megértés azon túl, hogy feszültség helyett békességgel tölti el az embert, egyéb pozitívumokkal is szolgál.

Nem könnyű tudatosítani és újra meg újra megélni azt az igazságot, hogy ha Isten már megosztotta Önmagát velünk és mindig velünk van, az a létező legnagyobb dolog, ami emberrel megtörténhet, és akkor már mindenünk megvan. Hiszen Ő is ezt mondja: "Aki az ő tulajdon Fiának nem kedvezett, hanem őt mindnyájunkért odaadta, mimódon ne ajándékozna vele együtt mindent minékünk?" (Róm. 8. 32.)

Hihetetlen, de akik Jézust befogadtuk már a szívünkbe és Őt tűztük ki életünk céljául, elmondhatjuk, hogy minden a miénk. Más kérdés, hogy ez a "minden" megjelenik-e a látható világban, és ha igen, hogyan. Hiszen "nem a láthatókra nézünk, hanem a láthatatlanokra; mert a láthatók ideig valók, a láthatatlanok pedig örökkévalók". (2Kor. 4.18.) Olykor az jut eszébe az embernek, hogy "ez sincs meg nekem", "az sincs meg nekem", "ez hiányzik", "az hiányzik". De ezek a hiányzó dolgok valójában nem olyan égetően fontosak, mint amilyennek mi tartjuk, és ha megkapnánk őket, valójában nem is történne semmi. A legtöbbször nem is az a gond, hogy nincs meg nekünk valami nagyon fontos, hanem az, hogy mi azt nagyon fontosnak tartjuk, nem hisszük el, hogy Isten kegyelme elég nekünk. ("Elég néked az én kegyelmem" 2Kor 12.9.) Olykor furán mutatnak egyes dolgok az életünkben, hogy úgy vannak, ahogy, de nem tudhatjuk, Istennek ezzel milyen célja van és mit akar abból kihozni. Teljesen mindegy, milyen az életünk, mi van benne, mi nincs, egy a lényeg: hogy mi a keskeny úton járjunk és folyamatosan közvetlen kapcsolatunk legyen Istennel. Persze közben megtesszük azt, ami tőlünk telik, a magunk kis emberi módján, hacsak a Szentlélek külön nem vezet arra, hogy másképp tegyük. Amit a magunk kis emberi módján megteszünk, talán Isten felhasználja valamire, talán nem, de ameddig lehetőségeink engednek, tegyük meg, amit megtehetünk! A lehetőségeinken túl nem tudunk többet tenni és Isten nem is várná ezt tőlünk - hacsak a Szentlélek külön vezetést ad erre. Lehet, Ő pont azt akarja használni, amit éppen csak meg tudunk tenni és nem kéri, hogy ennél többet tegyünk. Ő nem azt akarja használni, amit mi szeretnénk megtenni, de nem tudunk, hanem azt, amit még meg tudunk tenni. Neki úgy vagyunk jók, ahogy vagyunk.

Viszont amire valóban szükségünk van, azt meg is kapjuk Tőle. Néha arra gondoltam, jó lenne, ha több pénzem lenne, mert akkor meg tudnám ezt vagy azt tenni. Aztán elgondolkoztam: ha Isten akarja, meg tudom ezt vagy azt tenni, megadja a rávalót. Ettől még persze igyekszem a magam kis módján pénzt keresni. És annak sincs értelme, ha valamit, amire egyébként szükség lenne, nem veszek meg, mert spórolni próbálok, mert rájöttem, ezzel nem veszem el a pénzt más dolgoktól, ettől még jutni fog arra is, amire Isten is akarja. De természetesen a felelőtlen költekezés sem jó.

Arra jöttem rá az elmúlt év során, hogy életünk különböző dolgait, eseményeit Isten teljesen másképp használja fel, teljesen más értelmet kapnak időnként bizonyos dolgok, mint ahogy azt földi ember szemszögéből nézve gondolnánk. Írtam arról, hogy tavasszal kaptam egy állásajánlatot. Földi ember szemszögéből nézve ez arról szól, hogy most lehet, hogy lesz egy munkahelyem. Isten ezt az állásajánlatot teljesen másra használta fel: ahogy mérlegeltem, elfogadjam-e az ajánlatot, és a mérlegelésbe Istent is bevontam és közben sok, számomra fontos dolgot félretettem, hogy a hangját meg tudjam hallani, azt vettem észre, hogy a számomra fontos dolgokat félretéve Isten elkezd bizonyos terheket levenni rólam. Ennek a "tehermentesítésnek" tavasz óta a mai napig érezhető következményei vannak az életemre nézve. Ehhez képest gyakorlatilag lényegtelen, hogy az állásajánlatot végül elfogadtam-e vagy nem, az állást végül megkaptam-e vagy nem, mert egy a lényeg, hogy engedtem, hogy Isten munkálkodjon bennem, és ez mindennél többet ér. Mondhatni, az is mindegy, van-e állásunk, mert ennél fontosabb dolgok is vannak. Természetesen ettől még minden tőlem telhetőt meg kell tennem azért, hogy állásom legyen, de lehet, hogy Isten ennek következtében nem állást ad, hanem valami mást. Mondhatni, az is mindegy, hogy egy vizsga sikerül-e vagy nem, mert a cél nem az, hogy a vizsga sikerüljön, hanem a cél maga Jézus. Természetesen ettől még azért minden tőlem telhetőt meg kell tennem, hogy a vizsga sikerüljön, fel kell készülnöm, amilyen alaposan csak tudok. A lényeg, hogy mindig tegyem meg földi szinten, amit tudok, de nem tudhatom, hogy Isten abból mit fog kihozni, talán teljesen mást, mint amilyen cél érdekében azt eredetileg megtettem. Egyre jobban kirajzolódik előttem, hogy az életünknek van egy látható (pl. munkahely, vizsga, stb.) és egy nem láthatató (pl. Isten a mérlegeléseink által levesz rólunk terheket)  vetülete. És mi nem a láthatókra nézünk, hanem a láthatatlanokra: mindegy, hogy látható szinten mi történik, mert ha Istent követjük a keskeny úton minden nap, akkor már minden a miénk. Mindegy, hogy látható szinten mi történik, mert ha Isten velünk, kicsoda ellenünk? (Róm. 8. 31.) Akik Istent szeretik, azoknak minden a javukra szolgál. (Róm. 8.28.) Akármi is történjék, akár megkapom az állást, akár nem, akár sikerül a vizsga, esetleg akár nem, abból valamilyen módon tanulni fogok, az valamilyen módon építeni fog engem, az valamilyen módon a javamat fogja szolgálni. Mindegy, hogy eddigi földi életünk során mennyire voltunk sikeresek nem hívő embertársainkhoz képest, mert a nem hívők csak a sikert, boldogulást keresik, miközben olyan mázsás terheket cipelnek magukon, amiket csak a bűnbocsánat és az odaszánt élet által tud Isten leemelni a vállunkról. Mi, akik megtanultuk és azóta is tanuljuk Jézustól, hogy Ő szelíd és alázatos szívű, nyugalmat találunk a lelkünknek, mert az Ő terhét és az Ő igáját vehetjük magunkra, az Ő igája pedig gyönyörűséges, az Ő terhe pedig könnyű. (Mt. 11. 28-30.) Ezt csak a hívők tapasztalhatják meg (közülük is csak azok, akik minden nap komolyan veszik Jézus követését), a nem hívők nem.

Egy karácsony, ami más volt, mint a többi

Azon a karácsonyon is eljutott templomba, ahogy minden évben. De az a karácsony más volt, mint a többi. Reggel is szinte érezte már, hogy valami történni fog. Ahogy a templomba belépett, különös békességet érzett, amit a korábbi években nem. A lelkész arról beszélt, miért kellett Jézusnak eljönnie a Földre. Elmondta, hogy minden ember eredendően bűnös, mindannyian bűneink terheit hordozzuk, de ez nekünk fel sem tűnik mindaddig, amíg a bűneinkre Istentől bocsánatot nem kapunk. És, hogy a bűnbocsánathoz csak el kell fogadnunk, hogy Jézus minden bűnünket felvitte a keresztre, helyettünk elszenvedte a büntetést, amit valójában mi érdemeltünk volna meg. Ahogy ezeket a szavakat a lelkésztől hallotta, nagyon különös érzése volt. Úgy érezte, hogy ezek a szavak személyesen hozzá szólnak, és hogy amit a lelkész mond, az úgy igaz, ahogy van, és közben különös békességet érzett, amit azelőtt sosem. Átgondolta: "Tényleg csak ennyit kell tennem? Tényleg csak el kell fogadnom, hogy Jézus az összes bűnömet felvitte a keresztre? Csak el kell fogadnom, hogy helyettem szenvedett a kereszten? Hát én ezt most el tudom fogadni." Az istentisztelet végén egy imát mondott el a lelkész és azt kérte a jelenlevőktől, hogy aki el tudja fogadni Jézustól a bűnbocsánatot, mondja vele együtt az imát. Így is tett, és amikor a templomból hazafelé ment, érezte, hogy valami megváltozott, valami nem az már, mint régen. Úgy érezte, mintha mázsás terhek szakadtak volna le róla és semmihez nem hasonlítható szabadságot és örömöt érzett. "Tényleg igaz, amit a lelkész mondott - gondolta magában. Most már értem, miről szól a karácsony. Sosem értettem a lényegét, de végre megértettem."

Az ima, amit a templomban elmondott ő is a lelkésszel, a következő volt: "Uram, elismerem, hogy eredendően én is bűnös vagyok, mint minden ember. Elismerem, hogy sok bűnt elkövettem. De köszönöm, hogy elküldted Jézust, aki megbocsátotta minden bűnömet és elvette a bűneim terhét is rólam. Én most elfogadom, hogy Jézus az én bűneim miatt szenvedett a kereszten, magára vette a bűneimet és helyettem elszenvedte a bűneim büntetését. Elfogadom Jézus értem hozott áldozatát, befogadom Őt  a szívembe. Köszönöm, Uram, hogy megbocsátod minden bűnömet. Én ezentúl nem a bűnöknek élek, hanem Isten akaratának szentelem oda az életem. Ahogy Jézus feltámadt a halálból és most is él, én is feltámadok vele együtt egy új életre, amiben nem a bűnnek szolgálok már, hanem Isten akaratát keresem. Köszönöm a megváltást. Ámen."

Ezt a történetet tegnap írtam.