Nameless blog, hiszen a cím részletkérdés

Nem arra kell figyelnie senkinek, hogy milyen sérelmek érik, hanem csak mennie előre az úton. Az életben sok a küzdelem, de az a jó benne, hogy a sebek be is gyógyulnak, de ehhez nekünk is tenni kell valamit. Ha semmi gondunk nem lenne, csak ülnénk és néznénk magunk elé, hogy milyen szép az élet, és nem csinálnánk semmit. Vannak kemény és fájdalmas dolgok az életben, de talán a legnagyobb élmény, amikor az ember ezekkel szemben felveszi a küzdelmet és maga is láthatja, hogy a szabadulás útján halad. Akik Istent szeretik, azoknak minden javukra van. Nagy élmény látni, amikor egy régebbi fájdalmas dolog elkezd a javamra válni, miközben a keskeny utat taposom.

Belegondoltam abba, milyen az, amikor egy nem hívőnek elmondják az evangéliumot, ő azt el is fogadja és másnap azt veszi észre magán, hogy változások történtek az életében. Megesik, hogy egy nem hívőnek elmondjuk, hogy Jézus felvitte a keresztre a bűneit, meghalt helyette és feltámadt, hogy örök életet adjon, és hogy ezt csak el kell fogadni, és ezt történetesen el is fogadja, befogadja Jézust a szívébe. Mindegy, hogy ki mondja neki, talán egy baráttal, ismerőssel egyszer csak előjön a téma, ezt megtudja tőle és elfogadja, és még nem is tudja ekkor, hogy megmagyarázhatatlan csodák fognak történni vele hamarosan. Másnap arra ébred, hogy valami, ami nagyon régóta nyomasztotta, egyszer csak nincs ott, vagy hogy valamiről teljesen másképp vélekedik, mint azelőtt. Vagy, hogy azelőtt volt egy betegsége és egyszer csak nincsenek sehol a tünetei, vagy hirtelen "elfelejt" pénzt költeni alkoholra vagy cigarettára, ami nélkül pedig addig nem tudott meglenni, vagy azt veszi észre magán, hogy akivel azelőtt mindig kiabált, már nem kiabál. Vagy csak egyszerűen megmagyarázhatatlan békességet érez és azt érzi, hogy valami olyat él át, mint amilyen élménye soha azelőtt nem volt. És ennek a részleteiről semmit nem tud az, aki az örömhírt, az evangéliumot elmondta neki, mert ő csak annyit mondott, hogy kicsoda Jézus és mit tett Jézus, és ebből a szempontból teljesen mindegy, hogy milyen gyülekezetbe jár, jár-e egyáltalán gyülekezetbe az illető, mert ettől függetlenül ér el  Jézus szeretete bárkit, akinek elmondják, az örömhírt.
Az ember azt veszi észre magán, valami megmagyarázhatatlan történt, miután elfogadta az örömhírt, amit elmondtak neki. Nem lehet agymosásról beszélni, mert aki az örömhírt elmondta, semmit nem tud arról, hogy akinek elmondta, abban mi játszódik le. Egyszer csak rádöbben az ember arra, hogy Isten valóban létezik, és ez olyan csodálattal tölti el, amit addig soha nem élt még át. "Első szeretetnek" nevezik azt, amikor az ember egyszer csak megtapasztal egy olyan szeretetet, Isten szeretetét, amit soha azelőtt elképzelni sem tudott volna, nem is álmodta volna, hogy olyan vagy hasonló létezik. Valami hihetetlen megtapasztalása van ilyenkor az embernek.
Az is lehet, hogy az illető még a nevét se tudja annak, aki elmondta neki az örömhírt, és még az is lehet, hogy csak öt percig beszélt vele, életében se előtte nem látta, se utána nem látja többet. Semmi nem függ az örömhírt hozó személyén, faji vagy egyéb hovatartozásán, iskolázottságán vagy bármilyen tulajdonságán. Persze a valamirevaló gyülekezetek az örömhír közvetítésére specializálódtak, így az ördög elhiteti az emberekkel, hogy ezekben a gyülekezetekben alaposan telebeszélik az emberek fejét mindenfélével és különböző módokon hatnak az emberekre, és a sok felszínes kívülálló el is hiszi az ördögnek ezt a hazugságát, pedig ez teljesen más körülmények között is működik, elég hozzá pár perc és olyan változások történhetnek azzal, aki elfogadja az örömhírt, amit emberileg csak jóval hosszabb, akár hónapokig tartó lelkére beszéléssel lehetne elérni, bár ezzel is csak az ember gondolkozásmódját lehetne átformálni, és csodák nem történnének.

Semmihez nem hasonlítható, amikor valaki személyesen találkozik Istennel. Mindegy, hogy ki mondta el neki, hogyan lehetséges ez a találkozás. Mindegy, milyen emberi hibái, gyarlóságai vannak annak, aki az örömhírt elmondta. Nem az számít, ki mondja el az információt, hanem az információ tartalma számít.

Jézussal a találkozást talán azzal tudnám a legjobban szemléltetni, amikor valaki megpróbálkozik többféle vallással: megpróbálkozik Buddhával, de nem történik semmi. Megpróbálkozik ezzel-azzal, és nem történik semmi. Megpróbálkozik Jézussal - és történik valami. Valami, amire előre egyáltalán nem is számított az ember, és minden képzeletét felülmúlja. Valami, amit semmihez nem lehet hasonlítani. Valami, amitől egyszer csak rádöbben, hogy Isten tényleg valóságosan létezik és valóságosan szereti. Amikor az a szelíd, kedves szeretet megérinti az embert és megváltoztat benne dolgokat, az semmihez nem hasonlítható.

"Hét évnyi kábítószerezés után az Úr megérintett és megszabadított, nincsenek már tünetek" - ezt hallottam most egy keresztény tévéműsorban.

"Nem ismerem ugyan azokat az embereket, ahol Isten megadta nekem ezt a kegyelmet, de egyet tudok: Olyan találkozásom volt Jézussal, amilyen élményem soha az életemben nem volt, s ez biztos, hogy Istentől van. Én nem tudom, hogy hogy történt, de valahogy úgy voltam, mint a vak: egyet tudok, hogy régen vak voltam, de most látok." (Németh Sándor)

Az imént osztotta meg egy keresztény ismerősöm Facebookon a következő viccet:

Jézus sétál a Váci utcán. Köré gyűlnek az emberek, és csodálják.
Jézus odalép egy vakhoz, ráteszi a kezét a vak szemeire, mire az rögtön látni kezd. Odalép egy sükethez, ráteszi a kezét a süket füleire, az rögtön hallani kezd. Jézus odalép a cigányhoz... mire az rémülten hátrál:
- Hozzám ne nyúlj, rokkantnyugdíjas vagyok!

Az első reakcióm az volt, hogy milyen dolog már, hogy így kipellengéreznek egy népcsoportot. Aztán kicsit elgondolkoztam, és rájöttem, hogy ilyen akár tényleg meg is történhetne, akár cigány, akár bármilyen más emberrel, akár velem is, és ezért nagyon is elgondolkodtató a mondanivalója ennek a viccnek, csak a felszín mögé kell látni.

A süket, a vak, a sánta egyaránt nagyjából munkaképtelenek, illetve igen behatárolt munkaköröket tudnak csak ellátni. Jézus, amikor meggyógyít valakit, azzal a munkaképességét is visszaadja. Az ilyen ember, aki korábban mások segítségére szorult, hirtelen képessé válik arra, hogy mások segítsége nélkül megteremtse magának a megélhetést, sőt, hogy akár ő maga támogasson másokat. Eddig nem gondolkoztam el azon, hogy a Bibliában bemutatott betegek hogyan lehettek ezzel, eddig mindig csak arra gondoltam, hogy biztosan nagyon rossz süketnek, vaknak, sántának lenni, mert pl. nem látja az ember, ami körülötte van, nem hall semmit, nem tud menni önállóan, és ez önmagában már nagyon tragikus. Nem gondoltam bele, hogy ezeknek a tragikus tényeknek további negatív következményeik is vannak, így pl. egy süket, vak vagy sánta ember nem tudja már ellátni azt a munkakört, amit korábban ellátott, nem tudja már magának megkeresni a mindennapi betevőt sem, és külső segítség nélkül éhen is halna. Jézus tehát nem csupán egy önmagában is tragikus állapotból szabadította meg azokat, akiket meggyógyított, hanem a betegségeik további következményeit is eltörölte, így ezek az emberek már újra képesek önmagukat és másokat is eltartani.

Nem tudom, hogy akikről a Bibliában le van írva, hogy Jézus meggyógyított, sánták, süketek, vakok, hogyan voltak a fogyatékosságuk következményeivel, amikről írtam, talán nem is árul el róla az Ige sokat, csak sejtéseink lehetnek erről. Volt, aki születése óta vak volt és volt, aki talán élete során vált fogyatékossá, nem tudom pontosan. Bizonyára hirtelen nagy meglepetés érte őket gyógyulás után, hogy hoppá, tudok dolgozni, kéne valami munkát találnom, amivel el tudom tartani magam, mert eddig mások tartottak el. Talán az is megfordulhatott a fejükben, hogy kényelmesebb volt vaknak, süketnek, sántának lenni, mert addig nem kellett dolgozni, de most már muszáj lesz dolgoznom. Teljesen megváltozhatott az életük ezeknek az egészségessé vált embereknek. És valóban elképzelhető olyan eset is, amikor a beteg már előre belegondol abba, hogy ha majd esetleg meggyógyulna, akkor dolgozni kéne, amihez fel kéne adni az addigi kényelmes életmódját, és ezért nem is nagyon akar meggyógyulni. Bár a születése óta vaknál nem olvasni ilyenről, de talán az ő esetében tudnám ezt a leginkább elképzelni, hogy fél attól, hogy mi lesz vele ebben a számára addig teljesen ismeretlen, teljesen elképzelhetetlen életformában, mihez fog kezdeni, addig olyan kényelmes is volt, hogy látó társai megtették neki azt, amit ő nem tudott, ezentúl majd neki kell ezt megtennie. Ez kicsit félelmetes is valóban, és érthető is ez a fajta ijedelem. Egyrészt fél attól, mi lesz az új életében, mit és hogyan fog csinálni, másrészt megszokott egyfajta kényelmet, amikor mások tesznek meg helyette dolgokat, és az új életében ezeket a dolgokat már neki magának kell megtennie. És itt kapcsolódom a fent leírt vicchez.

Ezt az egészet ahhoz is tudnám hasonlítani, mint amit az épületbe betévedt madárról leírtam, ami a kifelé vezető utat nem találta. Egyrészt röpköd összevissza, érzi, hogy valami nincs rendben, valami hiányzik, hiszen falak veszik körbe minden irányból és szeretne ezen változtatni, de csak az ablaküvegnek repül neki állandóan. Másrészt az ember elől is menekül, nem engedi, hogy az ember hozzá érjen, megfogja és a nyitott ablakon kirakja, pedig saját maga nem találja a nyitott ablakot. Mi is hasonlóan vagyunk néha: nem engedjük, hogy Jézus hozzánk érjen, meggyógyítson, megfogjon és oda rakjon minket, ahol a szabadság vár ránk, mert megszoktuk a régi, kényelmes életmódunkat, vagy félünk az újtól. Ugyanezt írtam le a "madaras bejegyzésben" is:

Mi is így vagyunk olykor Istennel: nem merjük neki teljesen átadni a vezetést, hogy megfogjon [hozzánk érjen és meggyógyítson], és oda rakjon minket, olyan irányba tereljen, ahova Ő akar, mert mi a "jól bevált" ösvényeinkhez ragaszkodunk, amik igaz, hogy nem vezetnek sehová, de legalább kényelemben érezzük magunkat rajtuk.

A fenti viccben éppen a cigányokat pellengérezik ki, de valójában mindenféle nemzet tagjának meg kell térnie azokból a negatív dolgokból, amiket őseitől hozott. Azt mondják egyesek, néha én is, hogy már az őseim, szüleim is ilyenek voltak, a magyarok általában ilyenek, én is ilyen vagyok, pedig:

Nem veszendő holmin, ezüstön vagy aranyon váltattatok meg a ti atyáitoktól örökölt hiábavaló életetekből, hanem drága véren, mint hibátlan és szeplőtlen bárányén, a Krisztusén. (1 Pt. 1. 18-19.)

Írtam régebben egy esetről (ebben a bejegyzésben), amikor minden erőfeszítésem ellenére sem tudtam kulccsal bezárni egy ajtót, majd segítségül hívtam Jézus nevét, és ezután a kulcs nagyon könnyen elfordult a zárban.

Ma délelőtt is hasonló történt. Egy társaságban voltam, ahol a házigazda megpróbált egy üveg ásványvizet kinyitni, de nem nyílt ki. Felajánlottam, hogy segítek neki. Odaadta nekem az üveget, de többszöri próbálkozásra sem jutottam vele én se semmire. Arra gondoltam, kicsit kínos a többiek előtt, hogy ennyit szenvedek vele, és hirtelen eszembe jutott, hogy Jézus nevét segítségül hívjam. Csak annyit mondtam magamban, hogy "Jézus nevében (nyíljon ki ez az üveg - ezt talán hozzá sem tettem)", és úgy éreztem, hogy most nagy erővel biztos ki fogom tudni nyitni. Újra meg is próbáltam, és megdöbbenésemre a nagy erőre nem is volt szükség, mert alig értem hozzá, és a kupak elfordult. Én persze nagy erővel estem neki, így egy kevés víz a nadrágomra került.

Már régen történt hasonló, jó volt ilyet újra átélni.

Régebben, amikor az ajtót zártam be, a szemét kidobása után jöttem vissza éppen. Azt is jelképezheti ez az eset, hogy a szeméttől, azaz a bűntől megszabadulok, leteszem, otthagyom, eljövök a szemét közeléből, és még a szeméthez vezető ajtót is bezárom, amihez Jézus neve ad segítséget. Azaz: a bűnt megbánni, megvallani, letenni, elhagyni, azaz megtérni belőle, de ezek után még nem működne a dolog, ha Jézus nem segítene a bűntől teljesen megszabadulni, mert csak Ő képes a bűnhöz vezető utat teljesen le is zárni számomra. Ehhez a nevét kell segítségül hívni, és ilyenkor a Szentlélek természetfeletti módon munkába kezd, és amire emberileg nem lennék képes, vagyis hogy ne térjek vissza a bűnhöz, arra a Szentlélek képessé tesz és valósággal felszabadít a bűn alól, szabaddá tesz tőle, és ez az igazi szabadság.
A mai ásványvizes eset azt jelképezheti, hogy Jézus nevének segítségül hívásával hozzáférhetünk az élő vízhez. Jézus segítsége nélkül hiába erőlködnénk, nem jutnánk hozzá, viszont Jézus nevének kimondásakor a kupak kinyílik és folyik az élő víz azok számára, akik szomjaznak rá.

Az ünnep utolsó nagy napján pedig felálla Jézus és kiálta, mondván: Ha valaki szomjúhozik, jőjjön én hozzám, és igyék. (Jn. 7.37.)

Valaki pedig abból a vízből iszik, amelyet én adok néki, soha örökké meg nem szomjúhozik; hanem az a víz, amelyet én adok néki, örök életre buzgó víznek kútfeje lesz ő benne. (Jn. 4.14.)

Az is elgondolkoztatott még a két esetet összerakva, hogy mindkét esetben valami bezárult ill. megnyílt.

Amit megköttök a földön, a mennyben is kötve lészen; és amit megoldotok a földön, a mennyben is oldva lészen. (Mt. 18.18.)

Elgondolkoztam és arra figyeltem fel, hogy az utóbbi időben többen kérnek tőlem segítséget, ami miatt talán kissé elkötelezettnek érzik magukat velem szemben, hogy ennyit segítek nekik, de ha az én szemszögemből nézzük, én ezt az egészet teljesen másképp élem meg. Akik segítséget kérnek tőlem, nem tudhatják, hogy valójában ők segítenek nekem nagyon sokat azzal, ha hozzám fordulnak. Bizonyára kellemetlenül érzik magukat, amiért "igénybe vesznek" engem, pedig erre semmi okuk nincs.

Az utóbbi időben néha megkeres egy volt évfolyamtársam, hogy segítsek neki a házi feladataiban, a németben. Többször szabadkozott, hogy nagyon rabolja az időmet. Pedig nekem nagy hasznom van abból, hogy segítek neki. Vizsgára készülök németből, így nagyon hasznos számomra, ha ez idő alatt is a némettel foglalkozom, és erre magamtól nem biztos, hogy rászánnám az időt. Közvetve egyéb hasznom is származik ebből a segítésből, lényegében ezzel a segítéssel függ össze egy szabadulásom, egy bizonyos dologtól, tehertől szabadultam meg így, amitől már nagyon sok éve próbáltam azelőtt hiába megszabadulni. Közben egyéb dolgokra is tanít az Úr, ahogy segítek az évfolyamtársamnak, ahogy tartom vele a kapcsolatot. Persze, a csoporttársam erről semmit nem tud, bizonyára nem érzékel belőle semmit, neki csak annyi jön talán át az egészből, hogy "rabolja az időmet". Az még a "poén" az egészben, hogy az évfolyamtársam szeretné majd egy ajándékkal meghálálni nekem a sok segítséget - pedig ebből a segítségből nekem eddig több hasznom volt, mint neki, szinte felbecsülhetetlen hasznom volt belőle, de ő csak még jobban meg akar engem áldani.
Tegnap megkeresett valaki a gyülekezetből, hogy egy angol nyelvű videót kéne lefordítani, és meg tudnám-e neki csinálni. Itt megint talán az jön le az illetőnek, hogy "rabolja az időmet" és esetleg elkötelezve érzi magát felém, pedig ebből is óriási hasznom lesz, ha megvalósul: angolból fogok záróvizsgázni nemsokára, és van egy olyan feladatrész, amikor egy negyedórás angol nyelvű videót kell megnézni és azzal kapcsolatban feladatokat megoldani. Talán ez a vizsgarész tűnik a legnehezebbnek számomra, mert az angol nyelvű beszédet nem mindig könnyű megérteni és sokat kell rá készülni. Talán érthető, hogy azzal, ha ennek a tesónak segítek, igazából én járok a legjobban, nem is ő.
Egy másik dolog, hogy tegnap egy tanítványnál voltam órát adni, de az óra elmaradt. Értelmezhetném úgy ezt, hogy kb. másfél óra kiesett a napomból, mert hiába mentem el oda és onnan vissza. Ennek a tanítványnak van egy betegsége, ami pont tegnap jött elő. Emiatt is neki mindenképpen az kell, hogy én menjek hozzá órát adni, amit már talán nem minden tanár vállal be, de én pont azt szeretem, ha nem itthon kell az órát megtartani, szeretek kimenni itthonról, szeretek sétálni, gyalog elmenni messzire. Talán a tanítvány kellemetlenül érezte magát, amiért (az ő szemszögéből) hiába tettem meg az utat oda és vissza, az én szemszögemből viszont nagyon jó volt az a séta, mert az ilyen sétáimat is az Úr felhasználja és közben tudok pl. imádkozni, a dolgait jobban megérteni, gyakran személyes vezetést is ad az életemre nézve, stb. Így volt ez tegnap is: látva a tanítvány betegségét, kicsit ledöbbentem, hogy milyen dolgokon mennek keresztül egyes emberek, az Úr megérintett és elgondolkoztam arról, hogy mit akar az Úr velem és hogy én mit akarok. Talán ennek is köszönhetem, hogy este aztán néhány dolgot le tudtam tenni az Úr elé, le tudtam leplezni dolgokat, amik szintén évek óta nehezítik az életemet, de pontosan megfogni ezeket a dolgokat addig nem tudtam. Ha a tanítvány szemszögéből nézzük, ő talán csak úgy látja az egészet, hogy én nagy szívességeket teszek neki, még el is megyek hozzá, ráadásul ezennel hiába, míg az én szemszögemből ez a séta egy nagy pozitívum volt, semmi más.
Elgondolkoztam arról is, hogy talán leginkább az anyagi dolgok miatt fontos nekem, hogy órákat adjak. Mégis, ezt az óraadást mintha valami teljesen másra akarná az Úr felhasználni. Viszont dolgozni, pénzhez jutni is kéne, mert anélkül nem lehet megélni, mégis, mintha az Úr valami mást akarna. Még nem értem teljesen, mit akar, de remélem, hamarosan megértem.

Egy régebbi bejegyzésemben "bogaras" emberekről írtam, most madarasról írok.

Ma egész napra akadt egy kis elfoglaltságom a gyülekezetben, de ez egyáltalán nem volt unalmas, már csak azért sem, mert ritka eset is történt: egyszer csak arra figyeltem fel, hogy egy madár betévedt a lépcsőházba, ott röpköd összevissza, de a kivezető utat már nem találja. Elő is kaptam a fényképezőgépem, hogy a ritka esetet megörökítsem.

Megörökíteni még könnyű volt, de a házból a madarat kirakni már kevésbé. Valahogy még kinyitottam az ablakot, aminek a felső kilincse messze a magasban volt, de a madár nagyon soká jött rá, hogy azon ki is lehet repülni. Állandóan a csukott ablakokon keresztül próbált kirepülni, kevés sikerrel. Még a nyitott ablak tetejére is rászállt, háttal a kivezető útnak, és onnan is újra befelé repült.

Már nem tudom, hogyan sikerült rávenni, hogy repüljön ki a nyitott ablakon, de beletelt egy kis időbe.

Nagyon hasonló történt tehát, mint amiről a "bogaras" bejegyzésben írtam: hiába nyitottam tágra az ablakot a bentrekedt bogárnak, "ő" akkor is az ablaküvegen akart átrepülni. A madár is bent az egész terepet képes volt többször is körberepülni és mindenfele repült, csak arra nem akart rájönni, hogy van egy tágra nyitott ablak, amin kirepülhet.

Emberileg nagyon furcsa, szinte hihetetlen, hogy lehet ilyen "szűk látókörű" egy madár. Egy bogárnál még csak-csak megérteni, hogy nem jut eszébe pár centivel arrébb repülni, de hogy egy madár sem jön rá erre, ez roppant érdekes. Pedig mi emberek is így vagyunk ezzel sokszor: mindenfelé keressük a kivezető utat a helyzetünkből, problémánkból, csak a legnyilvánvalóbbra nem jövünk rá. Saját magunk erre nem is vagyunk képesek, csak akkor, ha valaki kívülálló döbbent rá minket, akinek talán nagyon furcsa is lehet, hogy arra próbálkozunk, amerre semmi értelme, míg a legnyilvánvalóbb utat nem vesszük észre. De legalább azt sem mondhatjuk, hogy amerre mi járunk, arra a madár se jár.

Tényleg nem célravezető a legtöbb esetben, ha a saját berögzült, emberi elképzeléseinkhez ragaszkodunk, és a saját fejünk alapján akarunk valami problémából minden áron kiutat találni. Be kell látnunk, hogy nem vagyunk elég bölcsek, és mindenféle irányba elnézünk, nincs-e ott kijárat, kivéve egyetlen irányt, amerre tényleg a kijárat van. A madárnak is a legegyszerűbb lett volna, ha engedi, hogy megfogjam és kirakjam, persze ezt  nem engedte, azt hihette, meg akarom spórolni a vacsora árát. Mi is így vagyunk olykor Istennel: nem merjük neki teljesen átadni a vezetést, hogy megfogjon, és oda rakjon minket, olyan irányba tereljen, ahova Ő akar, mert mi a "jól bevált" ösvényeinkhez ragaszkodunk, amik igaz, hogy nem vezetnek sehová, de legalább kényelemben érezzük magunkat rajtuk. Pedig nyitottnak kell lennünk, fel kell kutatnunk azt az utat, ami számunkra emberileg elképzelhetetlen ugyan, mégis kivezet valami új helyre - onnan, ahova valami megmagyarázhatatlan módon bekeveredtünk, magunk sem tudjuk, hogyan, de kimenni már nem tudtunk ott, ahol bejöttünk, mert rögtön elfelejtettük, hol jöttünk be. De a láthatók helyett a láthatatlanokra kell irányítanunk figyelmünket.

Csak érdekességként jegyzem meg: Pár órával később arra figyeltem fel, hogy újabb két madár tévedt be az épületbe, de a kivezető útra már ők sem emlékeztek. Az előző madár után őket már rutinmunka volt kitessékelni. Egy madárfiókát is találtam bent, ami negyedakkora volt, mint a többi madár, vele nem volt annyi gondom, meg is tudtam fogni, bár láthatólag voltak olyan félelmei, hogy vacsorára megeszem. Valószínűleg az első madarat is meg tudtam volna fogni pár óra után, ha annyi hiábavaló röpködés úgy lefárasztja, hogy már nincs ereje menekülni.

Kívánok jó reggelt, szépet,
Egedre egy szivárvány-ívet,
Felhő ne gyűljön az egeden,
Teremtőnk áldjon a heteden!

Wünsch'ich euch Guten Morgen,
Wünsch'ich einen Regenbogen,
Euren Himmel sonder Wolke
Schöpfer segne eure Woche!

Good morning and good week,
Blessed are those who're meek.
Wishing you a week when you're blessed,
with lots of joy and without being stressed.

Csillanjon fel mindig szívedben a remény,
ha úgy érzed, sehonnan nem süt rád a fény.
Igazán az szeret, ki érted életét adta,
kínok, bűnök, átkok közt senkit ott nem hagyva.
Azt kéri, hogy add át neki minden terhed,
Bekötözi megsebzett, összetört szíved.
Az Ő terhe könnyű, azt vedd magadra,
Így indulj Vele csodaszép utadra!

Néha elfelejtem, hogy Istennel a kapcsolat minősége nem az erőlködésen, hanem a hiten múlik. Talán általában magasak az elvárásaim magammal szemben és azt is éreztem, nem olvasok eleget Bibliát, nem imádkozom eleget ill. nem megfelelően imádkozom. Aztán mikor ezeket elkezdtem Istennek elmondani, rájöttem, én sokat nem is tehetek, mert Isten az, aki először keresett engem, megszólított engem, sőt már a születéseim előtt eltervezett. Ő az, aki az elkóborolt bárányt visszahozza, az elgurult drachmát megkeresi, a tékozló fiút visszafogadja. Erőfeszítés, teljesítmény, cselekedetek által nem lehet Istenhez közelebb kerülni, hanem hit által lehet, és ezáltal jelennek meg a cselekedetek is, a hit után, nem előtte.

Régebben is történt olyan, hogy saját hibám miatt késve értem istentiszteletre, így a dicsőítésről le is maradtam teljesen, és istentisztelet végén is volt akkor dicséret. Tehát Isten nem szemrehányó volt amiatt, hogy a dolgot elpasszoltam, hanem bepótolta azt, amiről saját hibám miatt lemaradtam. Ez történt tegnap is. Nem sok maradt az istentiszteletből, mire odaértem, és kivételesen "véletlenül" olyan alkalom volt most, aminek a végén is volt dicséret.

Ez a kegyelem: Isten nem hibáztat, nem nézi a teljesítményünket és attól függetlenül ad nekünk Önmagából, hogy mi mennyit teszünk érte. Persze azért kellett annyi, hogy az istentiszteletre, ha késve is, de elmenjek. Valami minimális lépést tennünk kell Isten felé, és azt sem szabad gondolnunk, hogy nyugodtan vétkezzünk, mert Isten úgyis megsegít, megáld. Csak akkor segít meg, ha tudatában vagyunk, beismerjük a vétkeinket, még ha tenni nem is tudunk ellenük.

És harmadnapon menyegző lőn a galileai Kánában; és ott volt a Jézus anyja; És Jézus is meghivaték az ő tanítványaival együtt a menyegzőbe. És elfogyván a bor, a Jézus anyja monda néki: Nincs boruk. Monda néki Jézus: Mi közöm nékem te hozzád, oh asszony? Nem jött még el az én órám. Mond az ő anyja a szolgáknak: Valamit mond néktek, megtegyétek. Vala pedig ott hat kőveder elhelyezve a zsidók tisztálkodási módja szerint, melyek közül egybe-egybe két-három métréta fér vala. Monda nékik Jézus: Töltsétek meg a vedreket vízzel. És megtölték azokat színig. És monda nékik: Most merítsetek, és vigyetek a násznagynak. És vittek. A mint pedig megízlelé a násznagy a borrá lett vizet, és nem tudja vala, honnét van, (de a szolgák tudták, a kik a vizet merítik vala), szólítá a násznagy a vőlegényt, És monda néki: Minden ember a jó bort adja fel először, és mikor megittasodtak, akkor az alábbvalót: te a jó bort ekkorra tartottad. Ezt az első jelt a galileai Kánában tevé Jézus, és megmutatá az ő dicsőségét; és hivének benne az ő tanítványai. (Jn.2.1-11.)

Ahogy jobban megnéztem a kánai menyegzőről szóló történetet, egyértelmű lett számomra, hogy Jézus parancsára a vízből merítettek és azt vitték a násznagynak. Nem olvassuk, hogy még mielőtt merítettek volna, a víz borrá változott volna. A szolgák a vizet vitték a násznagyhoz és csak ott derült ki egyértelműen, hogy bor lett belőle. Bár előtte is volt célzás arra, hogy kevés a bor és hogy Jézus "csinálhatna valamit", így sejteni lehetett, hogy mi következik, de a látható szinten víz volt csak itt.

Ezek a szolgák meglehetősen bátrak voltak, hogy a násznagynak vizet vittek inni, ezt nem sokan mernék megtenni. És nem csak bátorságról volt szó, hanem bizalomról is: megbíztak Jézusban, hogy amit ő mond, csinál, kér, az rendben lesz, bármekkora bolondságnak is tűnik.

Légy bátor és erős!

Ne félj, mert én veled vagyok! (Ézs. 41.10.)