Nem könnyű tudatosítani és újra meg újra megélni azt az igazságot, hogy ha Isten már megosztotta Önmagát velünk és mindig velünk van, az a létező legnagyobb dolog, ami emberrel megtörténhet, és akkor már mindenünk megvan. Hiszen Ő is ezt mondja: "Aki az ő tulajdon Fiának nem kedvezett, hanem őt mindnyájunkért odaadta, mimódon ne ajándékozna vele együtt mindent minékünk?" (Róm. 8. 32.)
Hihetetlen, de akik Jézust befogadtuk már a szívünkbe és Őt tűztük ki életünk céljául, elmondhatjuk, hogy minden a miénk. Más kérdés, hogy ez a "minden" megjelenik-e a látható világban, és ha igen, hogyan. Hiszen "nem a láthatókra nézünk, hanem a láthatatlanokra; mert a láthatók ideig valók, a láthatatlanok pedig örökkévalók". (2Kor. 4.18.) Olykor az jut eszébe az embernek, hogy "ez sincs meg nekem", "az sincs meg nekem", "ez hiányzik", "az hiányzik". De ezek a hiányzó dolgok valójában nem olyan égetően fontosak, mint amilyennek mi tartjuk, és ha megkapnánk őket, valójában nem is történne semmi. A legtöbbször nem is az a gond, hogy nincs meg nekünk valami nagyon fontos, hanem az, hogy mi azt nagyon fontosnak tartjuk, nem hisszük el, hogy Isten kegyelme elég nekünk. ("Elég néked az én kegyelmem" 2Kor 12.9.) Olykor furán mutatnak egyes dolgok az életünkben, hogy úgy vannak, ahogy, de nem tudhatjuk, Istennek ezzel milyen célja van és mit akar abból kihozni. Teljesen mindegy, milyen az életünk, mi van benne, mi nincs, egy a lényeg: hogy mi a keskeny úton járjunk és folyamatosan közvetlen kapcsolatunk legyen Istennel. Persze közben megtesszük azt, ami tőlünk telik, a magunk kis emberi módján, hacsak a Szentlélek külön nem vezet arra, hogy másképp tegyük. Amit a magunk kis emberi módján megteszünk, talán Isten felhasználja valamire, talán nem, de ameddig lehetőségeink engednek, tegyük meg, amit megtehetünk! A lehetőségeinken túl nem tudunk többet tenni és Isten nem is várná ezt tőlünk - hacsak a Szentlélek külön vezetést ad erre. Lehet, Ő pont azt akarja használni, amit éppen csak meg tudunk tenni és nem kéri, hogy ennél többet tegyünk. Ő nem azt akarja használni, amit mi szeretnénk megtenni, de nem tudunk, hanem azt, amit még meg tudunk tenni. Neki úgy vagyunk jók, ahogy vagyunk.
Viszont amire valóban szükségünk van, azt meg is kapjuk Tőle. Néha arra gondoltam, jó lenne, ha több pénzem lenne, mert akkor meg tudnám ezt vagy azt tenni. Aztán elgondolkoztam: ha Isten akarja, meg tudom ezt vagy azt tenni, megadja a rávalót. Ettől még persze igyekszem a magam kis módján pénzt keresni. És annak sincs értelme, ha valamit, amire egyébként szükség lenne, nem veszek meg, mert spórolni próbálok, mert rájöttem, ezzel nem veszem el a pénzt más dolgoktól, ettől még jutni fog arra is, amire Isten is akarja. De természetesen a felelőtlen költekezés sem jó.
Arra jöttem rá az elmúlt év során, hogy életünk különböző dolgait, eseményeit Isten teljesen másképp használja fel, teljesen más értelmet kapnak időnként bizonyos dolgok, mint ahogy azt földi ember szemszögéből nézve gondolnánk. Írtam arról, hogy tavasszal kaptam egy állásajánlatot. Földi ember szemszögéből nézve ez arról szól, hogy most lehet, hogy lesz egy munkahelyem. Isten ezt az állásajánlatot teljesen másra használta fel: ahogy mérlegeltem, elfogadjam-e az ajánlatot, és a mérlegelésbe Istent is bevontam és közben sok, számomra fontos dolgot félretettem, hogy a hangját meg tudjam hallani, azt vettem észre, hogy a számomra fontos dolgokat félretéve Isten elkezd bizonyos terheket levenni rólam. Ennek a "tehermentesítésnek" tavasz óta a mai napig érezhető következményei vannak az életemre nézve. Ehhez képest gyakorlatilag lényegtelen, hogy az állásajánlatot végül elfogadtam-e vagy nem, az állást végül megkaptam-e vagy nem, mert egy a lényeg, hogy engedtem, hogy Isten munkálkodjon bennem, és ez mindennél többet ér. Mondhatni, az is mindegy, van-e állásunk, mert ennél fontosabb dolgok is vannak. Természetesen ettől még minden tőlem telhetőt meg kell tennem azért, hogy állásom legyen, de lehet, hogy Isten ennek következtében nem állást ad, hanem valami mást. Mondhatni, az is mindegy, hogy egy vizsga sikerül-e vagy nem, mert a cél nem az, hogy a vizsga sikerüljön, hanem a cél maga Jézus. Természetesen ettől még azért minden tőlem telhetőt meg kell tennem, hogy a vizsga sikerüljön, fel kell készülnöm, amilyen alaposan csak tudok. A lényeg, hogy mindig tegyem meg földi szinten, amit tudok, de nem tudhatom, hogy Isten abból mit fog kihozni, talán teljesen mást, mint amilyen cél érdekében azt eredetileg megtettem. Egyre jobban kirajzolódik előttem, hogy az életünknek van egy látható (pl. munkahely, vizsga, stb.) és egy nem láthatató (pl. Isten a mérlegeléseink által levesz rólunk terheket) vetülete. És mi nem a láthatókra nézünk, hanem a láthatatlanokra: mindegy, hogy látható szinten mi történik, mert ha Istent követjük a keskeny úton minden nap, akkor már minden a miénk. Mindegy, hogy látható szinten mi történik, mert ha Isten velünk, kicsoda ellenünk? (Róm. 8. 31.) Akik Istent szeretik, azoknak minden a javukra szolgál. (Róm. 8.28.) Akármi is történjék, akár megkapom az állást, akár nem, akár sikerül a vizsga, esetleg akár nem, abból valamilyen módon tanulni fogok, az valamilyen módon építeni fog engem, az valamilyen módon a javamat fogja szolgálni. Mindegy, hogy eddigi földi életünk során mennyire voltunk sikeresek nem hívő embertársainkhoz képest, mert a nem hívők csak a sikert, boldogulást keresik, miközben olyan mázsás terheket cipelnek magukon, amiket csak a bűnbocsánat és az odaszánt élet által tud Isten leemelni a vállunkról. Mi, akik megtanultuk és azóta is tanuljuk Jézustól, hogy Ő szelíd és alázatos szívű, nyugalmat találunk a lelkünknek, mert az Ő terhét és az Ő igáját vehetjük magunkra, az Ő igája pedig gyönyörűséges, az Ő terhe pedig könnyű. (Mt. 11. 28-30.) Ezt csak a hívők tapasztalhatják meg (közülük is csak azok, akik minden nap komolyan veszik Jézus követését), a nem hívők nem.
