Nameless blog, hiszen a cím részletkérdés

Többször tettem már kísérletet ebben a blogban arra, hogy megfogalmazzam, Isten mennyire hatalmas és mennyire szeret. Volt életem során néhány megtapasztalásom, amikor valami leírhatatlant tapasztaltam meg Isten nagyságából és szeretetéből. Talán szeretném ezt a megtapasztalást egy az egyben átadni az Olvasónak, de mindig csak nyomokban sikerül megfogalmazni. Átadni én nem tudom senkinek, hogy más is átélje. Leírom, a tüzet pedig Isten adja bele, ha úgy akarja.

Sokat tűnődtem azon, hogy milyen nagy ez a világ, amit a tudomány megismert belőle, és hogy nincs vége sehol se. Irkáltam már a Naprendszer méreteiről, hogy még a Holdig sem tudunk csak úgy elugrani, pedig az milyen kis fikarcnyi távolság a bolygókhoz, pláne a Naprendszer széléhez képest. Írtam arról is valahol, hogy a Föld is mennyire bejárhatatlan a mi mértékeink szerint, főleg gyalog. A lényeg, hogy finoman szólva nagyon nagy a világ, és azt se tudjuk, hol a vége. Ez egész jó hasonlata Isten szeretete nagyságának. Van valami közös abban, amikor eltűnődve a világ nagyságán, szembesültem, hogy úgy saccperkábé mennyire nagy a világ, és abban, amit Istennel kapcsolatos megtapasztalásaim alkalmával éltem át. A közös, hogy egyiket sem tudtam igazán megfogalmazni, hogy valami hatalmas, leírhatatlan dolog képeződött le az agyamban. Más, hogy a közös a két dologban ezzel véget is ért, mert a világ nagyságával szembesülve legfeljebb valami katarzist éltem át, de Isten nagyságával és szeretetével szembesülve valami leírhatatlan tűz támadt bennem, valami leírhatatlan szeretet töltött be. Nem csak egyszerűen azzal szembesültem, hogy Isten mennyire nagy, hanem a SZERETETE nagyságával. Nem azért, mert megpróbáltam elképzelni a szeretete nagyságát, hanem mert csak úgy gondolt egyet Isten, és megérintett. De ahogy Ő érint meg, ahhoz nincs semmi hasonló, annyira finoman, kedvesen érinti meg az embert. Mondanám, hirtelen jött az érintés, mint a villámcsapás, de a villámcsapás nem finoman jön, inkább csak a váratlansága hasonló a villámcsapáshoz. Isten érintésének kedvességét és azt, ami utána van az emberben, nem tudom mihez hasonlítani.

Írogattam már itt korábban más vallásokról, melyek valami kis bóvli gagyiságot tesznek a középpontba, nem azt az Istent, aki életét adja oda az emberért. Lehetnek természetfeletti jelenségek egy vallásban, lehet sok minden, de ha a minden emberi képzeletet felülmúló Jézus Krisztus, aki vállalja, hogy belehal a szenvedésbe azért, hogy mások ezáltal igazán élhessenek, nincs ott a vallásban, akkor fabatkát sem ér. Próbálják a vallások így vagy úgy közelebb szuszakolni az embert valamiféle istenhez. Ezzel szemben a valódi kereszténységben maga Isten jön közel az emberhez egyszülött Fián keresztül, amit ember álmában sem képzelt volna, hogy így lesz. Az ember csak vakargatná a fejét, mit is csináljon, hogy közelebb kerüljön Istenhez, például próbálkozna több-kevesebb, de inkább kevesebb sikerrel tisztességesen, bűnmentesen élni - mindezt önerőből, amivel nem lehet sokáig jutni ilyen téren.

Visszatérve eredeti témánkhoz, a fénysebesség a létező legnagyobb sebesség, amit a tudomány ismer. Nem létezik nagyobb sebesség. Bármit is csinálunk, nem lehet a fény sebességénél gyorsabb sebességet elérni. Nem azért, mert annyira megközelíthetetlen ez a sebesség (mert egyébként tényleg megközelíthetetlen), hanem más fizikai törvény miatt! Például, az autók lámpájának fénye is fénysebességgel halad. Az autó maga is abba az irányba halad, mint az első fényszórók fénye. Így ehhez a fénysebességhez hozzá kéne, hogy adódjon az autó sebessége, és ennek a fénynek a fénysebességnél gyorsabban kéne haladnia. De mégsem halad gyorsabban! Valami más történik ott. Más kísérletekkel is igazolták, hogy bizonyos esetben a fényhez hozzá kéne, hogy adódjon valami más sebesség, de nem adódik hozzá, nem ér oda a fény előbb, mint egyébként érne. (Pontosan nem tudom, milyen kísérlet volt ez.) A lényeg, akármit csinálnánk, nem tudnánk átlépni a fénysebességet akkor sem, ha más, egy irányba haladó sebességek összege nagyobb lenne a fénysebességnél. A fénysebesség egy fizikai határ; egy fizikai törvény, hogy nem léphető át, egyszerűen így van összerakva a világegyetem. Ezt valószínű nehéz megérteni, nekem is nehezen ment, mert mindig úgy akartam értelmezni, hogy csak azért nem léphető át a fénysebesség, mert megközelíteni sem tudjuk. Tömören összefoglalva: Ha lenne két, egyenként fénysebesség mínusz 100 km/h sebességű objektum, és ezek sebességét egyesítenénk, akkor sem lenne a sebességük 2x(fénysebesség-100km/h), "csak" fénysebesség lenne.

Hiába próbálnánk hozzáadni a fénysebességhez még egy pár km/h vagy km/s vagy bármiféle sebességet, nem lehetne. A sebesség fénysebesség maradna, nem lenne nagyobb, amit pedig hozzá próbálunk adni, azzal valami más történne. Isten szeretete, kegyelme is ilyen. Nem tudnánk nagyobb szeretetre, nagyobb kegyelemre bírni Istent, mint ami van Benne. Ha mégis nagyobb kegyelemre, nagyobb szeretetre akarnánk Őt venni, az azért van, mert nem ismerjük Őt, nem tudjuk, mekkora szeretet van benne. A végtelenhez csak az akar hozzáadni, aki nem érti pontosan, mi is a végtelen. A fénysebességhez csak az gondolja, hogy még hozzá lehetne adni, aki nem tudja, hogy a fénysebesség a határ. De minek is akarnánk hozzáadni? Életünk során soha nem is lenne szükségünk a fénysebesség töredékrészére sem. Fénysebességgel egy másodperc alatt eljutnánk a Holdra. De még a Holdra sincs eszünk ágában se utazni, de ha mégis, akkor sem panaszkodhatnánk, ha "csak" a fénysebesség állna rendelkezésünkre. Igazából a negyede is bőven elég, még sok is. Vagy pedig inkább csak filozofálunk azon, mit lehetne, mit nem lehetne. Ha Isten kegyelméhez, szeretetéhez hozzá akarnánk adni, hogy még több szeretet, még több kegyelem legyen benne, az azért lenne, mert nem ismerjük Isten szeretetét, az inkább csak egy filozófiai száraz elmélkedés tárgya. Nem Istent kell meggyőzni, hogy szeressen jobban, hanem nekünk kell jobban belátnunk, hogy mekkora szeretet van Őbenne. Azok a vallások, azok a személyek, akik úgy gondolják, Istent rá kell venni, hogy legyen könyörületes, tévednek. Isten eleve könyörületes, eleve hatalmas a szeretete. Ettől még lehet, hogy nem minden helyzetben úgy látszik ez, ahogy gondolnánk, vagy maga Isten állít próbák elé minket, vagy valami más a helyzet. Istent lehet emlékeztetni az irgalmára, szeretetére, ha imádkozunk, de megtoldozgatni nem kell, nem is lehet. Ha a fény útjában ott van egy fal, akkor a hiba nem a fényben van, nem a sebessége túl lassú. Lehet szükség bűnbánatra, megbocsátásra, Isten felé fordulásra, odaszánásra, küzdelemre, böjtre, a gondolkodásmódunk megváltoztatására, vagy talán másra is, hogy Isten szeretete észrevehető legyen, de arra nem, hogy Isten szeretetéhez hozzá kelljen adni még. Nincs szükség arra, hogy közbenjárókat kérjünk, hogy Istent győzzék meg, hogy induljon irgalmasságra. Ő odaadta nekünk a Fiát, ezzel mindent odaadott nekünk, ennél többet nem adhat. Ha ez nem tűnik elégnek mégsem, a megoldás nem az lesz, hogy Istent nagyobb könyörületességre akarjuk rávenni, vagy másokat megkérünk, imádkozzanak azért, hogy Isten könyörüljön rajtunk. Ő már könyörült, nekünk ezt csak el kell fogadnunk és bűnbánattal hozzá kell fordulnunk. A tiszta, bűnbánó szív kedves előtte.

A gyülekezetben istentiszteletek alkalmával többször is elgondolkoztam valamin. Ahogy végignéztem az embereken, hallgattam a prédikációt vagy éppen dicsőítő dal szólt, belegondoltam, mekkora fantasztikus dolog ez. Szól a prédikáció, de nem akárhogy, hanem úgy igazából, erővel, élettel tele. Élettel tele, igen, talán ez a legjobb kifejezés. Nem hétköznapi dologról beszélnek, hanem magáról az élő Istenről, de úgy, hogy abban a beszédben az élő Isten is benne van, a maga élettel teliségével, vagy legalábbis azzal, amit Őbelőle mi itt a Földön el tudunk hordozni. És ott van az a sok ember, aki emiatt van ott, akiknek az életében egyszer történt valami kitörölhetetlen, ami miatt ott akarnak lenni azon a helyen, ami miatt nem úgy akarják élni az életüket, ahogy azelőtt, hanem szomjaznak arra az élettel teliségre. És erre az élettel teliségre, erre a szomjazásra felépítenek az emberek valamit, egyházat, gyülekezetet. Úgy gondolják, megéri, hogy ebbe energiát fektessünk, hogy itt meg legyen szervezve minden, hogy összegyűlhessünk emiatt.
A lényeg, hogy többször is belegondoltam a gyülekezetben a sok emberen végig nézve, hogy ez mekkora csoda, hogy itt vagyunk, és ilyen élet van itt. Mekkora csoda, hogy ebben a városban is Isten összeszed ennyi embert, akik egyszer csak egy csodát éltek át életükben, amitől megváltozott minden és újra meg újra eljönnek a gyülekezetbe! Mekkora csoda, hogy nem holmi zenekarok koncertjét hallhatjuk, hanem élettel teli dicsőítő dalok szólnak, amiket énekelünk! Mekkora csoda az élettel teli prédikáció! És a sok ember! Mennyire jó, hogy Isten támaszt ilyen helyeket, mint ez a gyülekezet, ebben a városban is!

A hétvégén voltam egy jóval nagyobb helyen, egy keresztény konferencián, ahova az ország minden részéből jöttek hívők, hogy hallgassák a prédikációt, énekeljék a dicséreteket, vagy csak egyszerűen ott legyenek egy jó helyen. Tömören csak jó helynek nevezem, mert nem azért megy oda az ember, hogy bűnöket kövessen el, ezzel akarva-akaratlanul ártson közvetve vagy közvetlenül magának vagy másoknak, hanem pontosan az ellenkezőjéért. Igazából, sajnos nincs túl sok ilyen hely. És milyen jó, hogy van mégis! És oda el is tudunk menni, és mennyi ember van, akik szintén oda mentek! Sokszor én se gondolok bele, Istennek milyen dolgai vannak valójában, a halottak feltámasztása sem probléma számára, lehetetlennek tűnő problémák megoldása, vagy súlyos, akár gyógyíthatatlan betegségek meggyógyítása, ezek nem szokványosak a hétköznapi embernek - és ez az Isten ad valamit magából az embereknek ma is, amit én tömören csak úgy neveztem, hogy az egészben van valami élettel teli. De még az említett csodák mellett is a legnagyobb csoda, hogy ez az Isten ad valamit magából az embernek, és körülveszi jelenlétével. És van olyan hely, melyet direkt ebből a célból hoztak létre. Mekkora kegyelem ez! Mekkora szeretete ez Istennek!
Tehát ezen az országos konferencián is voltak prédikációk, dicséretek, minden, ami élettel teli. Egy hatalmas csarnok tele volt emberekkel, ezres nagyságrendekkel lehetett mérni a jelenlévőket, úgy minimum tízezren lehettek. Ezek az emberek mind megtapasztaltak már valami csodát az életükben, ezért voltak ott. Annyira sokan voltak, hogy még több széket hoztak, már alig fértek be. Mivel egy istentisztelet több órás, hiszen mindenki szeret sok időt eltölteni egy élettel teli helyen, nem mindig marad mindenki végig bent egy alkalom alatt. Mi is kimentünk kávézni. Kint a folyosón is rengetegen voltak még ilyenkor is. Itt gondoltam bele, hogy a sok ember, aki itt jön-megy, mind átélt valami hatalmas csodát az életében, és megpróbáltam így nézni rájuk. Az egész hely olyan volt, mintha valahol félúton lenne a Föld és a Menny között.

Elképzelhető lenne, hogy emberek kitalálnak valami vallást maguknak, amiben vannak jó dolgok is, pozitív dolgokról, pl. szeretetről is szól. De ebben önmagában még nem lenne élet, nem lenne ott benne Isten jelenléte. Más, amikor nem az emberek találnak ki valamit és erőlködnek, hogy felépítsenek rá valamit, mondjuk egyházat, gyülekezetet, egy épületet, ahol emiatt össze lehet gyűlni. Más, amikor Isten indítja el az egészet, megérint embereket, beavatkozik emberek életébe, és ezek az emberek ezen felbuzdulva löketet kapnak, és tovább akarják vinni ezt az egészet. Nem azért, mert úgy gondolják, hogy csináljunk már valamit, valami hasznosat, hanem mert ott a löket, ott a tűz mögötte, és magától jön az egész, és erre épül fel valami csodálatos, ami nem emberek erőfeszítésén alapul, hanem a löketen. Isten támaszt embereket, akik minden kényszer és megterhelés nélkül, nagy örömmel viszik tovább a tüzet, amelytől aztán egyre többen lángra kapnak, és összeáll egy közösség, ahol a tűz miatt vannak ott az emberek. És ez kizárólag kegyelem. Nem elsősorban emberek építik fel ezt, még ha így is tűnik, hanem Isten. Az Ő kegyelmének, kedves szeretetének köszönhetjük, hogy itt tud lenni Ő köztünk ma is, van gyülekezet, van egy hely, ami más, mint a többi. Ha Ő ezt a munkát elkezdte itt, nem fog itt hagyni minket közben. Nem fogja azt mondani egyszer csak, hogy na jó, ennyit erről, szép volt, jó volt, elég volt, hanem mellettünk lesz. Ő a pislogó gyertyabelet nem oltja ki, hanem, mint a tapasztalat mutatja, még inkább lángra gyújtja, még inkább tovább viszi, hogy máshol is világosság legyen, ahol eddig nem volt. Ha kívülről jönne is a sötétség és el akarná oltani ezt, Isten nem fogja hagyni. Nincs semmi, ami elválaszthatna Tőle. Nyilván ezért nekünk is tenni kell, de ha igényeljük az Ő jelenlétét, megmaradunk mellette, Ővele akarjuk élni életünket, odaszánjuk magunkat, akkor ez nem lesz nehéz. Próbálhatna az ember erőlködéssel gyufát gyújtani, ami vagy meggyullad, vagy nem, vagy elalszik, vagy nem, de ha Isten gyújt be minket, akkor olajozottan mennek a dolgok, erőlködés nélkül, szinte magától jön minden, akkor megértjük, merre visz az út. Ennél jobb motiváció, amitől az ember önként tesz dolgokat úgy, hogy fel sem tűnik neki, nincs. Ez lehet az az iga, amely gyönyörűséges, az a teher, amely könnyű. Ha ez a tűz megvan, akkor minden megvan. Akkor nem érdekes, milyen lakásom van, van-e autóm, van-e akármi. Ezek jönnek majd ezután. Keressétek először Isten országát, és abból Isten valami fantasztikusat hoz össze, a többit pedig szintén megadja, amire szükségünk van. Istennek az élettel teli jelenléte kell az életünkre, csak így tud megvalósulni az, hogy nem a cselekedeteink miatt hisszük, hogy üdvösségünk van, hanem aki hisz, abból élő víz folyamai ömlenek, és erőlködés nélkül jönnek azok a cselekedetek. Különben csak törnénk a fejünket, honnan szedjük elő azokat a jó cselekedeteket, amik nem is üdvözítenek, mert előbb valami más kéne, a hit, ami üdvözít.

Szó szerint kell érteni, hogy "újratöltve". Sokat volt már szó itt Jézus nevéről, de most egy más megközelítés következik.

Aki még nem tért meg, abból is kivált valamit, ha a "Jézus" szót hallja. Mást vált ki belőle, mint bármely más szó. Talán aki nem is hívő, az is legbelül amolyan vigyázállásba rakja magát, ha valaki megfelelő komolysággal mondja ki azt a szót, hogy "Jézus". Ha mondjuk egy nem hívő ember egy olyan rádióműsort hall, ahol minden mondatban előfordul a "Jézus" szó, kellemetlenül kezdi érezni magát, esetleg ki akarja kapcsolni a rádiót vagy el akar menni arról a helyről, mert valami zavarja. Vagy valami más indul el benne belül, amit aztán lehet leplezni, pl. egyházak hibáira, a világ hibáira és sok másra hivatkozni. Régen feltűnt nekem is, talán gyerekkoromban is, hogy a "Jézus" szó más, mint a többi, olyan furcsa "ereje" van, zavarba hoz. Nem teszteltem, de ha nem hívő, ateista emberek előtt is kimondanánk a Jézus szót, vagy olyan hívők előtt, akik nem igazán tudnak róla sok mindent, vagy bármilyen ember előtt, mást váltana ki belőle, mint bármely más szó. Nem látni az emberek fejébe, így nehéz tesztelni a hatást, és nem is biztos, hogy be is ismernék az emberek, hogy mit vált ki belőlük, ha ezt a szót hallják.

Korábban csak arról írtam, hogy ha kimondjuk, hogy "Jézus nevében", az mire lehet jó. De most konkrétan csak a "Jézus" szóra hívnám fel a figyelmet. Tegnap az igehirdető elmondta, hogy ha Jézus nevét kimondják, akkor Jézus megjelenik. Ő ott van benne a nevében. Ezt érzik meg az emberek, ha ezt a szót hallják.

Itt most leegyszerűsítem a dolgot. Nem arról beszélek, hogy úgy kell imádkozni, hogy "így Jézus nevében", "úgy Jézus nevében", csak ha magát a szót mondjuk ki, hogy "Jézus", abban van valami különös. Isten a Fiának nem akármilyen nevet adott, hanem olyan nevet, melyre minden térd meghajol, Mennyen, Földön, és a Föld alatt:

Annakokáért az az indulat legyen bennetek, mely volt a Krisztus Jézusban is. Aki, mikor Istennek formájában vala, nem tekintette zsákmánynak azt, hogy ő az Istennel egyenlő, Hanem önmagát megüresíté, szolgai formát vévén föl, emberekhez hasonlóvá lévén; És mikor olyan állapotban találtatott mint ember, megalázta magát, engedelmes lévén halálig, még pedig a keresztfának haláláig. Annakokáért az Isten is felmagasztalá őt, és ajándékoza néki oly nevet, amely minden név fölött való; Hogy a Jézus nevére minden térd meghajoljon, mennyeieké, földieké és föld alatt valóké. (Fil.2.5-10.)

Talán mindenki tapasztalta még nem hívő időszakából, hogy a "Jézus" valami mást vált ki, mint a többi. Ezt a "valami mást" hívőként fel is használhatjuk. Ha imádkozunk, nyugodtan kimondhatjuk a "Jézus" szót akárhánykor, megszólíthatjuk Jézust, vagy mondhatjuk, hogy "Jézus nevében", vagy bárhogy. A lényeg, ha imánk során használjuk ezt a nevet, annak tudatában, hogy ez mit vált ki, mit váltott ki akár régebben is belőlünk. Ehhez a "valami máshoz", a "Jézus" szóhoz hozzátehetjük imában a kérésünket, így mindjárt más lesz. Nem elcsépelt, vallásos imákat kell mondanunk, hanem kimondhatjuk ezt a nevet mindezek tudatában. Valami mindig történik, amikor kimondjuk ezt a nevet, mely minden név fölött való.

Talán több olyan történetet is hallottam, amikor nem jó szándékú emberek jöttek valakihez, például lopni vagy egyéb kárt tenni. Erre az illető azt mondta nekik, hogy "menjetek innen Jézus nevében!", ők pedig tényleg elmentek. Megijedtek ettől a névtől.

Amit most leírok, az pár napja egy ismerősömmel történt, akivel mostanában sokat beszélgetek hitbeli dolgokról.

Vonatozás közben okostelefonján elment a mobilnet. Nem akart megnyílni semmilyen oldal, bármivel is próbálkozott. Kicsit kételkedő időszaka van, szereti Istent "kihívások elé állítani", így jött hirtelen egy gondolata, hogy "na, most, Uram, ha létezel, akkor hadd tudjam elérni a neten a Bibliát". Be is írta a böngészőbe, hogy biblia.hit.hu. És csoda történt, az oldal bejött. Több igét is megnézett, rákeresett különböző kifejezésekre, és minden működött. Közben megpróbált más oldalakat is megnyitni, de azok továbbra se nyíltak meg, egyedül csak a Biblia - sola Scriptura, ahogy egyesek mondják.

Elmondása szerint az ismerősöm mindent megtett, hogy meggyőződjön, hogy a Biblia oldala teljesen működik-e, és más oldalak nem nyílnak meg. Bármire keresett rá a Bibliában, az megjelent, tehát az is kizárható, hogy offline módban használhatta volna az oldalt. A többi oldal pedig nem nyílt meg.

Később, mikor hazaért, madzagos nettel már természetesen bármit meg tudott nyitni. Még ekkor is kipróbálta, mi működik mobilnettel, de már semmilyen oldalt nem tudott megnyitni, a Bibliát sem.

Úgy látszik, Isten most úgy gondolta, megmutatja ilyen módon is, hogy létezik, és meghallgatta a kérést.

Olykor hallani olyan emberekről, akik méltatlankodnak, hogy Isten nem is létezik. Ha pedig létezik, akkor most mutassa meg magát nekem, vagy ez és az történjen. De közben nem jó dolgot kérnek, hogy történjen, nem akarják a Bibliát olvasni, nem akarnak olyan életet élni, amilyet Isten várna tőlünk, hanem csak értelmetlen kérésekkel fordulnak Istenhez, hogy azokat cselekedje meg, ha létezik.
Fontosak a szándékaink. Csak méltatlankodunk-e, hogy Isten miért nem ezt vagy azt teszi, parancsolgatni akarunk a Főnöknek, hogy mit csináljon és közben eszünk ágában nem áll a Főnök parancsait teljesíteni? Vagy éppen Őt keressük és ilyenkor kérünk valami olyat tőle, amivel közelebb kerülhetünk hozzá, és közben azt is fontosnak tartjuk, hogy ne bűnös életet éljünk?

Nem túl kifinomult gondolkodásra utaló történet: Valaki azt mondta egy tömeg előtt, bebizonyítja, hogy Isten nem létezik. "Ha létezik az Isten, akkor 3 percen belül haljak meg". Eltelik a három perc, nem történik semmi. Ő pedig azt mondja: "na látjátok, Isten nem létezik". Több szempontból is problémás ez, de talán a legfurcsább, hogy valaki ateistaként azt gondolja, majd ő, a kis porszemnyi ember egy csettintéssel elirányítja Istent, megmondja neki, mit csináljon, de ő maga nem gondolja úgy, hogy valamit is úgy kéne gondolnia vagy úgy kéne élnie, ahogy azt a Biblia mondja. Azért is furcsa lenne, ha ezeket a kéréseket Isten meghallgatná, mert sokan, akik a Biblia szerint élnek, súlyos problémákkal fordulnak Istenhez, melyeket nem egyből, csettintéssel old meg. Ha az ő kéréseiket sem oldja meg egy csettintéssel, majd egy hitetlen értelmetlen kérésére fog reagálni? Mekkora botrány lenne, ha Isten nem venné ki az Őt szeretőket a próbákból, ugyanakkor egy hitetlennek bármit megtenne?!

Nagyon ritkán nézek filmeket, mégis mostanában valahogy belepillantottam egy film elejébe. Nem tudom, a filmnek mi a címe.

A filmben metrón utazó emberek beszélgetésbe elegyedtek egymással. Egyikük a könnyeivel küzdött, mire utastársa megkérdezte tőle, nincs-e baj. Erre a könnyeivel küzdő ember elmondta, mi történt: örömében sír, mert meggyógyult a leukémiából. Elmondta, hogy most már teljes életet élhet, utazhat különböző helyekre, és egzotikusnál egzotikusabb nőket vihet ágyba. Az utastárs is megörült a másik örömének, gratulált neki, hogy ez nagyszerű. Kis idő után földrengés lett, amit a metrón is erőteljesen érezni lehetett. Sőt, az állomáson, ahova a metró éppen tartott, eltört valamilyen vezeték, amiből ömlött a folyadék, és az állomásra érve a szerelvény is teljesen felborult, és a leukémiából gyógyult ember ott azonnal meghalt. Utastársa sokkos állapotban sírt, és mondta, hogy meggyógyult ez az ember, és most így van vége az életének, pedig egzotikus nőket vihetne ágyba.
Ennyit láttam a filmből.
Fogalmam sincs, ki rendezte, írta a történetet, hívő vagy nem hívő ember volt-e. Valószínűleg nem is igaz történetet dolgozott fel a film. De mindenképpen elgondolkoztató lehet: leukémiából nem könnyű meggyógyulni és elképzelhető, hogy természetfeletti módon gyógyult meg ez az ember, de az is lehet, hogy saját akaraterejével, vagy csak hitt valamiben és meggyógyult. Nem derült ki számomra. Még az is lehet, hogy részt vett egy evangelizáló összejövetelen, ahol a gyógyítás ajándéka működött, semmit sem lehet teljesen kizárni. De egy dolog biztos: nem élt hívő életet, nem élt Istennek tetsző életet, nem tartotta fontosnak saját életében Isten akaratát és azt, hogy az Ige szerint éljen. Hiszen ami fontos volt neki, az az, hogy egzotikus nőket vihet majd ágyba. Nem azzal a céllal gyógyult meg, hogy Isten akarata szerint élhessen, szolgálhassa Őt, embereken segíthessen, embereket lelkigondozzon, gyógyítson vagy egyéb módon segítsen. Élni akart, a saját élvezetét kereste. Amikor beszámolt gyógyulásáról, az volt a fontos neki, hogy jó helyekre utazhat és nőket vihet ágyba, mellékesen sem említett valami nemesebb életcélt, hogy akár saját családot alapíthat, semmit.

Akik nem tartják túl sokra a bibliai módon történő természetfeletti gyógyulásokat, gyakran hivatkoznak arra, hogy ha valamiben nagyon hisz az ember, akkor az megtörténhet, akármiben is higgyen, nem kell feltétlenül Istenben. Gyakran hivatkoznak arra, hogy nem keresztény vallásokban is előfordulnak természetfeletti gyógyulások, vagy akár okkult, természetgyógyászati, pontosan le nem írható módszerekkel is ugyanúgy történhetnek gyógyulások. Hosszasan meditálnak, relaxálnak, vagy egyéb praktikákat gyakorolnak és talán meggyógyulnak. De valójában jobb emberek lesznek-e tőle? Nem. Meggyógyulnak, és utána ugyanúgy élnek tovább, ugyanazokkal a célokkal vagy cél nélkül. Nem változnak meg, senki nem tudja őket meggyőzni hibáikról, ugyanúgy vétkeznek mások ellen, mint azelőtt.
Isten mindenekelőtt a szeretetre tanít. Nem az az elsődleges, hogy meggyógyulj, nem az, hogy házad, kocsid, feleséged legyen és sok pénzed, jól fizető állásod, hanem Ő mindenekelőtt egy életformát mutat be nekünk: semmilyen vallásban nincs hasonló, semmilyen más isten vagy próféta nem tesz hasonlót, mint amit Jézus tett, aki az életét adta oda az emberért. Őbenne akkora szeretet van, amit elképzelni nem tudunk, ennélfogva olyan módon képes átformálni, megváltoztatni az életünket, ahogy senki más. Aki Őt megismeri, az nem egzotikus nőket akar majd ágyba vinni, hanem Jézust akarja majd szolgálni. Jézus pedig nem azt fogja mondani, hogy csak magadra gondolj és éld ki magad, amennyire csak tudod, hanem célt ad az ember életének.

Vannak, akik azt mondják, mindegy, hogyan gyógyul meg az ember, vagy mindegy, miben hiszel, csak higgyél valamiben, úgyis ugyanoda vezet mindegyik út. Nem ugyanoda vezet minden út! Csak Jézus képes a szeretetével olyan utat mutatni nekünk, amilyet senki más - persze csak ha rá hallgatunk és hozzá fordulunk. Jézus meggyógyítana valakit egy halálos betegségből azért, hogy utána valami másban hagyja meghalni? Aligha. Kivéve persze, ha az illető nem hallgat Jézusra, nem követi Őt.
Mondhatják azok, akik nem hisznek Jézusban, hogy bezzeg az a beteg meggyógyult a komoly betegségéből és nem is élt hívő életét, és így is meg lehet gyógyulni. Meg lehet, de minek? Nem érdemes... Mert az a nagyon nem mindegy, hogy mi lesz a vége. Meggyógyul az ember, de utána az összes munkája, küzdelme a semmibe vész.

Talán sok hívő úgy van vele, hogy önmagát nem tartja túl sokra, túl fontosnak. Istené legyen a dicsőség, mi csak eszközök vagyunk a kezében, ezért lényegtelenek vagyunk, nem fontos a személyünk és semmink. Ezért aztán igyekszünk saját magunkat a legmesszebbmenőkig zárójelbe tenni - pedig ez nem helyes. Miért nem, és hogy is van ez az egész? Erről fogok most írni.

Nemrég hallgattam egy tanítást a szolgálatokról. (1Kor.12.) Isten ajándékba adott bizonyos embereket a gyülekezetben, akik szolgálnak, akiken keresztül megmutatkozik valami Isten szeretetéből a gyülekezet többi tagja felé. Sokan semmibe veszik ezeknek a szolgáló embereknek a személyét, magukat az embereket, és kizárólag Isten rajtuk keresztül megmutatkozó munkájára koncentrálnak. Pedig ezeknek az embereknek a személye, az egyénisége is fontos, mert Isten kegyelme, ajándéka sokszor a szolgálók személyiségén keresztül mutatkozik meg. Mi emberek viszont hajlamosak vagyunk a másik ember személyét, személyiségét inkább kritizálni, pedig sokszor hozzájárul a személyiség is ahhoz, hogy Isten kegyelme, szeretete, áldása a szolgálón keresztül elérjen valakit. Talán elvárjuk, hogy a másik ember erején felül teljesítsen és szolgáljon, és csak az áldást akarjuk rajta keresztül megkapni. Ilyenkor a szolgálót, mint embert, a személyét nem csak zárójelbe tesszük, hanem talán még kritizáljuk is.
Isten azonban nem így gondolkodik. Ő természetfeletti módon védelmezi azokat, akik az övéi, a személyüket...
 Talán szeretetlenségnek, az Ószövetség kegyetlenségének értelmezzük, hogy átok jön arra az emberre, aki kritikus szemmel nézett egy szolgálóra, de ez éppen a szeretetről szól: Isten számára nem csak a kenet, hanem a szolgáló ember személye is fontos, és nem csak a szolgáló személye, hanem minden ember személye.
Ezért nem tekinthetünk sem másokra, sem magunkra úgy, hogy a személyt, mint olyat teljesen zárójelbe tesszük. Hiszen Isten is úgy gondolkodik az emberről: kicsoda az ember, mondom hát, ha ennyire gondod van rá?

Egy másik tanítást is hallgattam mostanában, ahol a szeretetről volt szó. Az 1Kor13. lényege: Ha nincs bennem szeretet, semmi vagyok. Elgondolkoztam, mi az, hogy "semmi vagyok". Mire megy az ember, ha nem semmi, hanem valami, mire megy vele, miért jó? Hiszen értelmezhetjük úgy a dolgot, hogy így is, úgy is semmik vagyunk Istenhez képest. De ez nem így van. Istennek fontos, hogy ne semmik legyünk, hanem valamik. Vagyis nem akarja, hogy teljesen zárójelbe tegyük magunkat és értéktelennek tartsuk magunkat, a saját személyünket vagy mások személyét. Talán az ember azt mondja: "Semmi vagyok, na és? Nem is akarok valaki lenni." Aki így gondolkozik önmagáról, az sajnos másokról is így gondolkozik, és másokat is semmibe vesz. "Szeresd felebarátodat, mint önmagad" - ha valaki nem szereti önmagát, akkor felebarátját sem fogja tudni szeretni. Isten azonban azt akarja, hogy ne senkik, hanem valakik legyünk, mégpedig az által, hogy szeretet van bennünk. Ugyanis a szeretünk, akkor valakik leszünk, ha pedig szeretet nincs bennünk, akkor semmik vagyunk.

Karácsony közeledtével fontos felhívni a figyelmet a szeretetre. Nem arról szól a keresztény élet, hogy mohón lapátoljuk magunkba az áldásokat és közben fütyülünk másokra, mások személyére, mert akkor semmik vagyunk. Nem vehetjük saját magunkat sem semmibe arra hivatkozva, hogy Isten a nagy, Övé a dicsőség, mi csak semmik vagyunk, mert ha saját magunkat nem szeretjük, akkor másokat sem fogunk tudni szeretni.

A karácsony előtti hetekben arra hívta fel Isten a figyelmem, hogy az ember személye is fontos, a saját személyem is és másoké is. Az emberek személyét értékelni pedig csak a szeretet által lehet.

Egy barátom csillagászati kurzust is vett fel az egyetemen. Engem is érdekel ez a valóban érdekes tudományág, így erről is sokat beszélgetünk, elmondja, miket tanultak. Ő maga is nagyon tájékozott ezen a területen, már gyerekkora óta olvas ilyen témájú könyveket. Ezért az utóbbi időben én is nagyobb betekintést nyertem ebbe az egészbe.

Rengeteg a megválaszolatlan kérdés a csillagászat területén, főleg a felfoghatatlan távolságok miatt. Még nagyon régen az ember azt sem tudta, hogy a Föld gömbölyű, így hát furdalta a kíváncsiság az oldalát, hogy vajon hol van a vége, és mi van ott.  Az ember legutoljára gondolt csak arra, hogy a Föld gömbölyű, így "sajnos" elmarad a hatalmas felfedezés, hogy megtaláljuk azt, ami az esetleges lapos korong végén van. (Nagy fantáziával az ember mindenfélére gondolhat, hogy vajon mi lehet ott.) Kezdetleges eszközökkel az ember még csak elvergődik valahogy a szárazföld végére, és olyan vízhez ér, aminek nem látja a végét. Ha neki is vág a víznek, nem merészkedik túl messze, mert csak a végtelen vizet látja, ami nem akar elfogyni, és inkább visszafordul, így a rejtély megfejtetlen marad, amíg a technika nem fejlődik. Nem igazán emberi mércéhez szabott távolságok ezek. De idővel az ember megtudta, hogy a Föld gömbölyű, közlekedési eszközöket készített, amikkel már rövidnek mondható idő alatt az egész Földet meg lehet kerülni, ami régebben elképzelhetetlen volt. De aránylag kevés ember van, aki valóban Föld mértékű távolságokat is megtesz ezen a bolygón.

Ami a többi bolygót illeti, egészen közel vannak, ha a világegyetem fényévekkel is alig mérhető távolságait nézzük. Viszont még egyetlen másik bolygóra, még a legközelebbire sem jutott el az ember, pedig "igazán csekély" távolságra van tőlünk. Elenyésző, hogy tőlünk 500 fényévnyire lévő csillagnak lehet, hogy vannak bolygói. De mi ez az 500 fényév? Felfoghatatlan távolság. A fény sebessége eléggé távol áll a lassútól, hihetetlen gyorsan terjed, olyan gyorsan, hogy ember talán ki se bírna ekkora sebességet, és még azt se tudjuk biztosan, mi történne azzal a tárggyal, ami a fény sebességét eléri. Még megközelíteni sem tudjuk ezt a sebességet. De pár száz fényévnyire van tőlünk egy csillag. Ha belegondolunk, felfoghatatlan, hogy maga a fény is csak 500 év alatt érhet oda (tehát több generáció élete kéne ahhoz, hogy egyáltalán odaérjünk, persze csak ha valami felfoghatatlan módon el tudnánk érni a fény sebességét), és ez még mindig semmi a milliónyi vagy milliárdnyi fényévekben mérhető távolságokhoz képest, és arról sincs elképzelés, hol lehet a világegyetem, a tér vége, ha van egyáltalán, és mi lehet ott. Léteznek galaxisok, gömbhalmazok, fekete lyukak, és azt se tudni, mi történik a fekete lyukaknál, de hogy valami nem mindennapi, az biztos.

Az embert nyugtalanítják a rejtélyek, és ezek a sok fényévnyi távolságok olyan rejtélyek, amikre valószínű soha nem fog az emberiség választ kapni. Elgondolkoztatott, hogy Isten miért rakta bele az embert egy nem emberi mértékekkel mérhető világba, miért rejti el a világ nagy részét az ember elől, és nem lehetne-e valahogy mégis megtudni, mi van ott, ahova ember nem jut el. Ha mást nem, a Szentlélek esetleg nem tudná-e kijelenteni, pontosan mi is történik a fekete lyukaknál például, vagy mi lehet a világegyetem végén, vagy ha nincs vége, akkor mégis hogy van ez az egész, és mibe tágul, ha tágul. Az embert lenyűgözi ez az egész, ha komolyabban elkezd vele foglalkozni és nyugtalanítja az, amit nem tud megismerni, hogy milyen is lehet.

Az előző bejegyzés írása közben jutott eszembe mindez, amikor Isten felfoghatatlan, végtelen szeretetéről írtam ott. Nem emberi mértékű az a szeretet, amivel Isten szeret minket, ezt az ember nem könnyen tudja felfogni. Ezért, hogy ne kelljen szembenézni a felfoghatatlannal, kitalálunk más vallásokat, amik emberi aggyal felfoghatóbbá degradálják a teremtőt. De igazából az a szeretet, ami Istenben van, szintén a fényévekhez és a végtelenhez hasonlítható. Amin elgondolkoztam, hogy hol lehet a vége vajon és mi lehet pl. 500-1000-10.000 fényévnyire innen pontosan, az lényegében a szeretet volt, amin elgondolkoztam, Isten szeretetének a mélysége, magassága, aminek nem látni a végére. Mert ember fel nem foghatja, hogy maga a teremtő adja oda az életét az emberért és kezdeményezze vele a személyes kapcsolatot.

Összességében azt mondhatom, Isten nem kispályás, nem emberi léptékekkel gondolkozik, sem a világegyetem nagyságát, sem a szeretetet illetően. Ha belenézünk kicsit jobban a világegyetembe, vagy belenézünk Isten szeretetébe, láthatjuk, mennyire porszemnyiek vagyunk, és mennyire porszemnyi az a szeretet, amivel mi emberek saját erőnkből szeretni tudjuk egymást. Apróságon felhúzzuk magunkat, megharagszunk, elgondolkozunk, érdemes-e szeretni, és itt még csak nem is az ellenségeink iránti szeretetről van szó. De Isten számára a közvetlen ellenségeit szeretni sem gond olyan szeretettel, amivel mi sokszor egymást sem tudjuk.

Először is tisztázni kell egy elterjedt téveszmét: sokan azt hiszik, mindegy, milyen vallásban hisz az ember, mert mindegyik vallás ugyanahhoz az istenhez visz közelebb. Úgy gondolják egyesek, mindegy, hogy a Biblia által Atyának nevezett istenhez, Buddhához vagy Allahhoz imádkozik-e az ember, vagy valami más keleti vallásban hisz, és az afrikai törzsek hitvilága is ugyanahhoz az istenhez viszi közel az embert. Egyesek szerint összeegyeztethetők a vallások, csak mindenhol az adott népcsoport kultúrájához, gondolkodásához igazodik ugyanaz az isten.
Ez azonban nem igaz. A valódi kereszténység más. Az olyan vallás, amit ember talál ki, természetesen kiszolgálja az ember gondolkodásmódját, elképzeléseit, kultúráját, életmódját, tehát erősen emberi vonások találhatók meg ezekben a vallásokban. Azonban amit Isten talál ki, az teljesen más, az felülírja az emberi gondolkodásmódot, nem fogja kiszolgálni a népcsoport elvárásait, kultúráját sem, hanem valami olyan új dolgot ismertet meg az emberrel, ami az ember számára elsőre felfoghatatlan, elképzelhetetlen.
Talán sokféle vallásnak vannak nagy prófétái, példaképei, akik nagy, sokszor természetfeletti dolgokat vittek véghez, vagy példaértékű életet éltek, amit mi is követhetünk. A valódi Krisztus-hit azonban teljesen más. Egy olyan isteni személy iránt alakul ki meggyőződés, aki nem kisebb dolgot tett, mint az életét adta oda az emberért. Nincs annál nagyobb szeretet, mint ha valaki az életét adja oda másokért, a barátaiért, sőt az ellenségeiért, akiknek felkínálja ezáltal, hogy szeretett barátai legyenek. Ez a szeretet létező legnagyobb foka, amihez hasonlót elképzelni nem lehet, és amihez hasonló semmilyen más vallásban nem található meg. Az emberi gondolkodás nem tudna magától kiszakadni egy olyan elképzelésből, hogy az embernek össze kell szednie magát, fel kell mutatnia valamit, hogy az Istent kiengesztelje, és hogy bizonyos cselekedeteket, rituálékat kell elvégeznie ahhoz, hogy valamiféle kapcsolata lehessen az Istennel. Ezzel szemben Isten egy olyan lépést tesz az ember felé, olyan szeretetet ajánl, ami mindezt szükségtelenné teszi. Mindössze a felfoghatatlan, önfeláldozó szeretet elfogadása által nyit meg egy kaput az ember számára a Mindenható felé. Ez a valódi keresztény hit lényege.
Három bibliai példázat jól szemlélteti Istennek az ember iránti szeretetét: A tékozló fiú példázatában a fiú azt gondolja, talán visszafogadja őt az atyja, talán még lehet egy béres abban a házban, ahonnan elment. Az Atya azonban ennél nagyobb szeretettel fogadja: nem letolja, hogy mit képzel magáról, hanem odafut elé és átöleli, levágja neki a hízott tulkot és újra fiává fogadja. A tékozló fiúnak tehát nem kell különböző erőfeszítéseket tennie, amivel kiengesztelheti az Atyát, hanem csak elismeri bűnösségét, megbánja, amit tett, és ezzel az Atya hatalmas örömét nyeri el. Másik példázat az elkóborolt bárány. Ki tudja, miért, de valahogy elmarad egy bárány a nyájtól és nem talál vissza. Ilyenkor a Pásztor (aki az Atya is egyben) otthagyja a 99 meglévő bárányt és megkeresi azt az egy elkóboroltat és visszaviszi a nyájhoz. Hasonló példázat az elgurult drachma példázata. Az özvegy asszonynak elgurul egy drachmája, és nem találja. Nem törődik bele, hanem az egész házat felkutatja, kisöpri, míg meg nem találja. Isten tehát maga tesz erőfeszítéseket azért, hogy az ember ott lehessen vele, közösségben, együtt vele. Az ember ennek érdekében nem sokat tud tenni, csak beismerni bűnösségét, megbánni bűneit és odamenni az Atyához.

Minden vallás, amely nem ezt tanítja, nem tanít Isten elképzelhetetlen szeretetéről, nem teszi lehetővé a találkozást a szerető Istennel. A bibliai példázatok alapján az ember részéről csak a bűnök megbánására van szükség, a többit maga Isten végzi el. Isten lép az ember felé, Ő tette meg a hatalmas utat a Mennyből a Földre és halt meg értünk, adta oda az életét értünk, ennél többet ember nem tud megtenni, és ehhez képest eltörpülnek az erőfeszítéseink, amikkel Istent engesztelni próbáljuk vagy esetleg közbenjárókat megkérni, hogy legyen kegyelmes hozzánk, hiszen Ő már eleve kegyelmes. Nincs szükség a kegyelmének a megnyerésére, mert a kegyelme adott. Nem tudunk annál nagyobb cselekedetet végrehajtani, mint amit Jézus tett értünk, amivel lehetővé vált az ember személyes kapcsolata Istennel. Sőt, még csak megközelíteni sem tudjuk az Ő tettét a mi tetteinkkel, még közbenjárók sem tudnak többet tenni a mi üdvösségünk, Istennel való személyes kapcsolatunk érdekében, nem tudják Istent meggyőzni arról, amiről Istent már nem kell meggyőzni.
A katolikus vallás nem teszi kötelezővé, de lehetőségként felajánlja, hogy a hívek közbenjárókhoz imádkozzanak. De igazából minden misén elhangzanak azok az imák, amikkel közbenjárókhoz fordul a pap. Máriához imádkozik, hogy elnyerjék Isten kegyelmét, nem pedig Jézushoz imádkozik, aki már megkegyelmezett, amit már csak el kéne fogadniuk a híveknek. Más ún. szentek közbenjárását is rendszeresen kérik miséken, pl. Magyarországért, annak ellenére, hogy ezt nem tartják a katolikus hitélet feltétlen szükséges részének. Azt gondolják, hogy ha szobrok, képek előtt imádkoznak, akkor valami teljesebbet nyerhetnek el Isten kegyelméből, pedig annál teljesebbet már nem lehet kapni tőle, mint amit a bibliai példázatok alapján Isten értünk tesz, a legteljesebb, legelképzelhetetlenebb, önfeláldozó szeretetet nem lehet már mivel kiegészíteni, mert csak eltörpül mellette. Bár a szobrok, képek használatát sem teszi kötelezővé a katolicizmus a hívek számára, mégis lényegében minden templomban ott vannak ezek a műalkotások. Amikor a tékozló fiú visszatért az Atyához, nem küldött maga előtt senkit, sem egy szentet, sem Máriát, hogy kicsit járjon közben érte, hogy ha odaér az atyai házhoz, az Atya nagyobb kegyelemmel fogadja. Erre nem is lett volna szükség, mert Isten elképzelhetetlen szeretettel szerette Őt is, amihez sem egy szent, sem Mária, sem senki nem tudott volna már semmit hozzáadni.

Amíg az ember el nem fogadja Isten felfoghatatlan önfeláldozó szeretetét, addig úgy gondolja, Istent valahogy ki kell engesztelni, hogy szóba álljon az emberrel. Azonban akinek elmondják az örömhírt, hogy Jézus az életét adta oda érte, ekkora nagy szeretettel szereti, és ezt elfogadja, megbánva a bűneit, annak személyes kapcsolata lesz Istennel. Az egyház feladata az lenne, hogy ezt elmondja az embereknek, a híveknek, hogy ebben higgyenek, nem pedig lehetőséget adni közbenjárók segítségül hívására. A közbenjárók léte egy eleve kevésbé szerető Istent feltételez, nem pedig olyan Istent, aki az életét adta oda azért, hogy az ember számára megnyíljon vele a lehetőség a személyes kapcsolatra. Lehetséges, hogy nem mindenki tudja elhinni, befogadni elsőre, hogy Isten mennyire szeret, de erre nem az a megoldás, hogy az ember elképzeléseihez igazodva lehetővé tegyük a szentek, közbenjárók segítségül hívását. Isten nem fog a mi kis emberi elképzeléseinkhez igazodni, ez egy alapszabály a keresztény hitéletben. Nem fogja meggondolni magát, hogy te ember, nem tudod elfogadni, hogy az életem adtam oda érted, ezért változtassunk csak, nem szeretlek annyira, hogy az életem adjam oda érted, majd kiengesztelsz engem egy közbenjáróval, mert ez a te kis elképzeléseidhez közelebb áll. Nekünk kell megemésztenünk, hogy igen, Jézus, aki egy az Atyával, az életét adta oda értünk.

Az igazi kereszténység tehát "radikális". Nem fogja Isten megváltoztatni az elképzeléseit a mi gondolkodásunknak megfelelően vagy a kultúránknak megfelelően. De ez a mi érdekünkben történik. Isten nem mond le arról a felfoghatatlan szeretetről, amivel szeret minket, így fog szeretni minket akkor is, ha mi könnyebben el tudnánk képzelni egy kiengesztelhető istent. Nekünk kell feladnunk a berögzült elképzeléseinket és a felfoghatatlan szeretettel szerető Isten felé fordulnunk.

Az utóbbi időben gyakran kerültem olyan helyzetbe, ami kifogott rajtam. Ez egy bizonyos szituáció, ami komoly nehézséget okoz, és ha ebbe a szituációba kerültem, mindig súlyosan megterhelt állapotban jöttem ki belőle. Egyáltalán nem tudtam kezelni ezt a szituációt, általában az egész napomat tönkretette és használhatatlan voltam már utána aznap. Emiatt sokszor hibáztattam Istent, amiért nem segít, nem érdeklik Őt a problémáim, a nehézségeim. Valahogy, amikor ebbe az említett szituációba kerültem, soha eszembe se jutott az Úrhoz kiáltani, a segítségét kérni, éppen ellenkezőleg, ez a szituáció teljesen elfeledtette velem, hogy egyáltalán van hitem.

Egyszer aztán pont úgy alakult, hogy éppen eszembe jutott imádkozni, amikor jött ez a szituáció. Nem hibáztattam Istent, hanem egyszerűen hozzá fordultam, elmondtam neki, hogy most ez nekem nagyon rossz, én ezzel nem tudok mit kezdeni, és segítsen valamit, mert az van megírva a Bibliában, hogy "minden gondotokat Őreá vessétek". "Ezért én most, Uram, ezt a gondomat eléd viszem, és rád vetem, mert Te ezt kérted, mert én magam képtelen vagyok elhordozni" - valami ilyesmit mondtam. Azt vettem észre, hogy ez a szituáció most nem volt rám olyan negatív hatással, és rövid időn belül túl is tettem magam rajta. Furcsa, hogy korábban nem jutott eszembe az Úrhoz kiáltani ebben a helyzetben, bár érthető is, mert ha egyszer csak így elborítja valami az embert, akkor mindent elfelejt. De éppen a nehézség pillanatában kell az Urat segítségül hívni! Nem csak akkor kell hozzá fordulni, amikor minden rendben van, hanem a hitet éppen akkor kell gyakorolni, amikor valami nehézség van.

Ezek után örömmel adtam hálát, hogy az Úr az ilyen szituációk felett is Úr, és ha hozzá fordulok, az ilyen nehézségekben is küldi a vigasztalását és elfeledteti a gondot. Egy nagy bizonyság volt, hogy az Úr az ilyen rossz helyzetekből is kiment. Megértettem hát, hogy ha jön a nehézség, akkor hozzá kell fordulni és nem vádolni kell Istent, hogy miért engedi meg ezt és elfordulni Tőle, hanem éppen Hozzá fordulni.

A mai istentiszteleten pont szóról szóra az én esetemet mondták el, immár Igékkel alátámasztva.

Az előző bejegyzésben írtam a tűzben megpróbált aranyról és a szántóföldben elrejtett kincsről:

Mivel ezt mondod: Gazdag vagyok, és meggazdagodtam és semmire nincs szükségem; és nem tudod, hogy te vagy a nyomorult és a nyavalyás és szegény és vak és mezítelen Azt tanácslom néked, hogy végy tőlem tűzben megpróbált aranyat, hogy gazdaggá légy; és fehér ruhákat, hogy öltözeted legyen, és ne láttassék ki a te mezítelenségednek rútsága; és szemgyógyító írral kend meg a te szemeidet, hogy láss. (Jel.3.17-18.)

Ismét hasonlatos a mennyeknek országa a szántóföldben elrejtett kincshez, amelyet megtalálván az ember, elrejté azt; és afelett való örömében elmegy és eladván mindenét amije van, megveszi azt a szántóföldet. Ismét hasonlatos a mennyeknek országa a kereskedőhöz, aki igazgyöngyöket keres, Aki találván egy drágagyöngyre, elméne, és mindenét eladván amije volt, megvevé azt. (Mt.13.44-46.)

A tűzben megpróbált arany és a szántóföldben elrejtett kincs, mint írtam, egy és ugyanaz, és a mennyeknek országát jelképezi.

Az embernek, aki azt gondolja magáról, semmire nincs szüksége, és gazdagnak gondolja magát, azt tanácsolja az Ige, hogy vegyen tűzben megpróbált aranyat, lássa be így, hogy valójában sok mindenre szüksége van és nem is gazdag. A szántóföldben elrejtett kincs megnyeréséhez is lemond az ember a saját vélt gazdagságáról, nem tartja túl fontosnak a saját vagyonát, és a szántóföldben elrejtett kincset értékesebbnek gondolja.

Ezekből következik, hogy úgy kaphatjuk meg ezt a kincset, ha beismerjük, nincs meg mindenünk és nem igaz, hogy nincs szükségünk semmire, nem igaz, hogy gazdagok vagyunk. Tehát az embernek el kell ismernie, hogy szegény. Ha azt látjuk magunkon, hogy szegények vagyunk, szükségeink vannak, nincs meg mindenünk, akkor kaphatjuk meg ezt a kincset, ami a Bibliában a mennyek országának a jelképe. Ugyanezt támasztja alá a következő ige is:

Boldogok a lelki szegények: mert övék a mennyeknek országa. (Mt. 5.3.)

A "lelki szegény" tehát azt jelenti, beismerjük, hogy nincs meg mindenünk, szükségeink vannak, nyomorultak vagyunk. Ez az Ige lényegében teljesen ugyanazt fejezi ki, mint az előtte említett két ige: szegénynek tartjuk magunkat, ill. beismerjük, hogy szegények vagyunk, ezáltal a mennyek országa miénk lesz. Itt most nem kincshez hasonlítja az Ige a mennyek országát, hanem nevén nevezi, míg az előbbi igék egyike hasonlattal mutatja be, hogy a mennyeknek országa egy kincshez hasonló.

A "lelki szegény" kifejezés nem teljesen jó fordítás, mert nem adja vissza az eredeti görög szöveg értelmét. Eredetileg a Szellem, (Szent)Lélek koldusainak lehetne fordítani. A koldus tulajdonsága, hogy nem csak, hogy semmije nincs, teljesen nincstelen, de emellett kér is. Ebben az esetben azt jelenti, Isten előtt elismerjük saját szegénységünket, nincstelenségünket, nyomorúságunkat, és ezért a Szentlélektől kérünk, mint a koldusok, hogy adjon nekünk.

Bibliai értelemben Istentől kérni tehát úgy lehet, ha elismerjük saját nyomorúságunkat, szegénységünket, és kérjük, hogy ezt pótolja ki az Ő gazdagságával. Mint a szántóföldben elrejtett kincset megtaláló szántóvető, nekünk is el kell adnunk mindenünket, amikről azt hisszük, gazdaggá tesznek minket, és így kell kérni az Atyát. Nem szabad tehát túl nagy jelentőséget tulajdonítani semmilyen földi dolognak és ahhoz túlságosan ragaszkodni, mert azt hihetjük ezekről, hogy gazdaggá tesznek minket, és így azt hihetjük, gazdagok vagyunk és nincs szükségünk semmire, és így a nagy kincset sem tudjuk megkapni, és az ezzel járó áldásokat, örök életet, ill. százszorosát azoknak, amikről lemondtunk, ahogy azt egy másik igében olvashatjuk, hogy kap mindenki 100 annyit, aki elhagyja ezeket a földi dolgokat. Erről az előző bejegyzésben írtam. Tehát, mint a koldusoknak, úgy kell kérnünk a Szentlélektől, nem pedig úgy, mint a gazdagok, akiknek mindenük megvan. Hiszen ki adna annak a koldusnak pénzt, aki a legdrágább ruhában a sokmilliós autójából kinyúlva kéreget? Kinevetnénk, és azt mondanánk rá, csak viccel. Ezért nekünk is ki kell szállnunk a "sokmilliós autókból", le kell vetnünk a nagyon értékes ruhát, és helyette fehér ruhát kell felvennünk, "szegénnyé" kell tennünk magunkat, és így kérni a Szentlélektől. Azért is kell kérnünk a Szentlélektől, mert ez van megírva:

Ha azért ti gonosz létetekre tudtok a ti fiaitoknak jó ajándékokat adni, mennyivel inkább ád a ti mennyei Atyátok Szent Lelket azoknak, akik tőle kérik. (Lk. 11.13.)

Ha a Szellem koldusai vagyunk, és a Szent Szellemet/Szellemtől kérünk, megkapjuk!

Aki kér, mind kap! De nem mindegy, hogyan kérünk: Úgy, hogy közben azt gondoljuk magunkról, mindenünk megvan és gazdagok vagyunk, mert a földi javainkról azt gondoljuk, kielégítenek minket. Vagy pedig úgy, hogy belátjuk, nyomorultak, szegények vagyunk - ilyenkor kaphatjuk meg a nagy kincset, az örök életet és még százszorosát azoknak a dolgoknak, amikről régebben azt hittük, hogy gazdaggá tesznek minket.

Összességében: akkor kapjuk meg, amit kérünk, ha úgy kérünk, mint a koldusok, és nem úgy, mint a gazdagok. A nagy kincs, ami az örök élet mellett a szükségeink betöltését is jelenti, akkor férhető hozzá, ha nem ragaszkodunk ahhoz, amink van, bármi is legyen az, hanem ezeknek nem tulajdonítunk túl nagy jelentőséget, és az Isten országát tesszük az első helyre és azt tartjuk a legfontosabbnak.