Nameless blog, hiszen a cím részletkérdés

A múlt héten többször is kértem ugyanazt az Úrtól. Volt egy számomra zavaró dolog, és ezért imádkoztam, hogy az Úr vegye el. Olykor történik valami, ami rosszul érint, egy bizonyos dolog, és azért imádkoztam, hogy ez vagy ne történjen meg, vagy nekem ne legyen tudomásom a megtörténéséről. Próbáltam úgy vinni az Úr elé ezt a kérésem, hogy minél inkább bibliai módon tegyem. Mondtam, hogy alázattal kérem, meg hogy elismerem, hogy az Úr hatalmas, meg hálát is adtam, meg mondtam azt is, hogy "legyen meg a Te akaratod". Ennek ellenére azt tapasztaltam, hogy az Úr nem hallgatja meg a kérésem, és pont az ellenkezője történik annak, amit kérek. Nem hogy távol tartaná tőlem azt a zavaró dolgot, hanem még gyakrabban is "jön szembe", mint addig. Nem értettem, miért van ez. Lehet, próbatétel, hogy ennek ellenére megmaradok-e abban a hitben, hogy Isten nem ilyen, hanem pont az ellenkezője annak, amit tapasztalok.

Az utóbbi időben ritkán van, hogy személyesen szóljon hozzám az Úr, csak úgy, a semmiből, ma mégis ez történt az istentisztelet elején. Nem volt még sem tanítás, sem semmi olyan inger nem ért, ami által az Úr szólni tudna hozzám, hanem egyszer csak belülről jött gondolat formájában: "Szellemeddel kapcsolódj az Úrra!". Teljesen nyilvánvaló volt számomra, hogy ez mit jelent, bárcsak meg is tudnám itt fogalmazni! Talán mindenki, aki olvassa ezt, tudja, hogy az ember test, lélek és szellem. Tömören, a szellem az a része az embernek, mely megtéréskor megelevenedik, és mellyel Istennel a kapcsolatot tartani tudja az ember. Nem tudom megfogalmazni, hogyan, de istentisztelet alatt, amikor Isten felkeni a prédikátort, hogy az Ő szavát szólja, akkor az embernek ott van a lehetősége, hogy erre a szellemével ráhangolódjon, rákapcsolódjon. Tudatosul, hogy Isten a legfontosabb, és hogy fantasztikus, hogy személyes kapcsolatba lép az emberrel, és ez beindítja az ember belsőjében a rakétákat, a tüzet, és erre az egészre rákapcsolódik az ember. Ez kegyelemből van. Gyakorlatilag ez valami olyasmi, hogy nem az apró-cseprő dolgai vannak az ember figyelmének a középpontjában, vagy a problémái, vagy bármi, hanem ezek helyett Istenre rákapcsolódik és ott belül együtt mozog benne valami az Igével. Ez egyszer s mint egy felszabadító, csodálatos érzés is. Nem az a fontos, hogy milyen kéréseink, problémáink vannak és azokat elmondjuk az Úrnak, hanem hogy a szellemünk rá legyen kapcsolódva az Úrra.

Lehet, az ember olykor próbálgatja keresni Isten jelenlétét, de inkább a problémái kötik le. Jön az ember a kéréseivel, de közben nem hangolódik rá Istenre. Nem az a fontos, hogy a kéréseinket Elé vigyük, hanem hogy Rá legyünk hangolódva, lehetőleg akár a nap 24 órájában. Biztos lehetséges valahogy ez a 24 órás ráhangoltság is.

Sok ember mondta (főleg antikarizmatikusok), hogy milyen dolog már olyanokat imádkozni, hogy „Jézus nevében megtagadom", „megkötözöm", „távozz tőlem Jézus nevében" és hasonlók. Egész filozófiát építettem fel erre, hogy nem jó szuperszelleminek lenni, de valamikor mégis jó így imádkozni. Talán évekig is eltartott, hogy ilyenekről filozofáltam, elméleteket alkottam. Ez nem feltétlen akkora baj, talán természetes, hogy idő kell, mire az emberben helyreállnak a dolgok, hogy Isten kicsoda is valójában és miből áll a Vele való kapcsolatom, miből nem. Gyakorlatilag egész életünkben tanuljuk ezt - is.

Újabban nem szoktam gondolkozni azon, hogy szabad-e így imádkozni vagy nem, és ha igen, mikor. A legfontosabb az Igével, Istennel a kapcsolat, Bibliaolvasás által, ima által. Az imában a hálaadás a fontos, és hogy szívből jöjjön, és hogy Isten jelenlétébe menjek be, Őrá nézzek. Ha ezek megvannak, lehet kötözni, űzni is, vagy kérni valamit az Úrtól. Azt hiszem, ez most ennyi.

Sokáig nem nagyon olvastam a Bibliát. Talán nem értettem, nem tudtam vele mit kezdeni. A prédikált Ige jó volt, éreztem, hogy Élet van benne, de amit olvastam, az csak úgy volt. Talán nagy probléma napjainkban, hogy a keresztények nagyon ragaszkodnak a megszokott Károli-féle Bibliához, pedig nagyon régies a nyelvezete, és mai ember számára nem is igazán érthető. Sok keresztény kívülről tud belőle ismertebb részeket, és ezeket felcserélni egy másmilyen szövegre szokatlan lenne. Sok részt talán én is kívülről tudok belőle, de nem igazán fogom fel, hogy azok a részek pontosan mit is jelentenek.

Nemrég egy barátom a gyülekezetből mutatta, hogy van egy Biblia alkalmazás a telefonján. Különböző bibliafordítások közül lehet választani rajta. Az egyik fordítás nagyon világos, érthető volt, minden szavát egyből lehetett érteni, mai magyar nyelvezetre volt lefordítva. Párhuzamosan lehet olvasni a Károli-fordítást és az új fordítást is.

Gyakorlatilag egyáltalán nem használok telefonos alkalmazásokat, az okostelefonomat is alig használom, régimódi vagyok. Viszont nagyon megtetszett ez a Biblia alkalmazás, és ezt kivételesen letöltöttem a telefonomra. Ez nagyon jó húzás volt, mert azóta minden nap olvasom ezt. Általában az új fordítást olvasom, de időnként a Károlit is megnézem. Amikor gyalogolok, sétálok valahova, útközben ezt olvasom, és közben meg is értem, fel is fogom, amit olvasok. Sosem voltam a híve annak, hogy séta közben valami mást csináljak, akár zenét hallgassak, vagy a telefonomat nyomkodjam, mégis ez lett. Sosem gondoltam volna.

Voltak kétségeim, jóféle keresztény irányzathoz tartozom-e. Annyiféle van, katolikus, protestáns, a protestánson belül is többféle. Honnan tudni, hogy pont ők gondolják a legjobban, akikhez én is tartozom? Jézust, mint személyes megváltómat megismertem, és ők is Őt hirdetik, akikhez járok. De honnan tudni, így kell-e tényleg értelmezni a Bibliát, és nem úgy, ahogy valamelyik másik irányzat? Igaz, korábban én is kapcsolatban voltam más irányzatokkal, akikkel az volt a bajom, hogy egyes igerészeket nem tudnak megmagyarázni úgy, hogy az embert az valamilyen módon megérintse. Míg ahova járok, ott valamit Istenből ismerhetek meg minden igerész által. De még ez is lehetne valami tévedés, félreértelmezés eredménye is. Annyi mindent tanultunk a Bibliáról, és az egész valami különös örömmel töltött el. De biztos, hogy pont ez olvasható ki a Bibliából? Mi van, ha nem ez az irányzat az igaz? Nos, ahogy igazából elkezdtem olvasni a Bibliát, az új fordítást, és közben a régit is néztem, az tűnt fel, hogy pont az van benne, amit tanítottak nekem a Bibliáról, és a Károli-féle szöveggel összevetve, abban is az van, csak nehezebben érthető számomra. Elkezdtem az elejétől olvasni a rómaiakhoz írt levelet, és a korábban tanultakat erősítette meg bennem, mintha újra elmondanák, amiket a Bibliaiskolában hallottam. Sőt, azon túlmenően, ahhoz más ismereteket is adott hozzá, amiket ott nem is tanítottak. Voltak kétségeim, az ördög kitalál mindenféle ostobaságot, hogy a megtérés nem is úgy van a Bibliában, ahogy azt nekem elmondták emberek, és az sem, hogy adjuk át életünket Jézusnak. De ahogy a római levelet elkezdtem olvasni, megbizonyosodtam, hogy ez pont erről szól.

Olvasgattam tovább az Újszövetség leveleit, tetszett, de különösebben nem érintett meg talán. De én csak olvasgattam tovább. Istentisztelet előtt is elővettem a telefonomat és elkezdtem abból olvasni tovább a Bibliát. Akkor egy olyan részhez értem, ami megfogott, és elgondolkoztatott. Megakadtam annál a résznél. Úgy éreztem, egy teher van rajtam, amit le kell dobnom magamról. Egész pontosan az 1. Korintus 10.13-nál akadtam meg. Az új fordítás szerint:

Eddig még csak olyan próbatétel ért benneteket, amely minden más embert is előbb-utóbb elér. Isten azonban hűséges, ezért nem fogja megengedni, hogy túl nehéz megpróbáltatásnak legyetek kitéve. Sőt, amikor a próbatétel kellős közepén vagytok, utat nyit nektek, hogy kiszabaduljatok belőle. Így ki fogjátok bírni a megpróbáltatást.

A Károli-fordítás szerint:

Nem egyéb, hanem csak emberi kísértés esett rajtatok: de hű az Isten, aki nem hágy titeket feljebb kísértetni, mint elszenvedhetitek; sőt a kísértéssel egyetemben a kimenekedést is megadja majd, hogy elszenvedhessétek.

Azt is megértettem ebből, hogy ha nem üzen semmit a Biblia, akkor is érdemes olvasni tovább, mert sose tudni, mikor boltok valami olyanba, ami megérint, megszabadít, vagy megváltoztatja az életem, vagy radikálisan megváltoztat.

Mindegy igazából, a régi vagy az új fordítást olvassuk-e. A lényeg, hogy értsük. Egy ismerősöm azt mondta, ő a Bibliát olvasva tért meg, és a Károli-fordítást olvasta. Lehet, valakinek a régi, valakinek az új fordítás jön be jobban.

Amikor az ember becsöppen ebbe az egészbe, és megbizonyosodik róla, hogy Isten valóban létezik, akkor hirtelen egy olyan világ tárul fel előtte, melyben még nem mindig tud igazán bölcsen döntéseket hozni, hanem főleg az érzelmei alapján rohan, amerre lát. Ez lehet jó is, rossz is. Megtérés ill. Szentlélekkel betöltekezés után az ember érzelmileg feldobottabb állapotban van. Hallottam olyanról, hogy valaki egy népszerű internetes keresztény weboldalt üzemeltetett, és egyszer csak Isten megérintette, szólt hozzá valamit, és ennek hatására ez az illető megszüntette a weboldalát, mert úgy érezte, nem ez az ő elhívása. A weboldalt azonban sok keresztény hiányolta, sajnálták, hogy megszűnt. Maga a weboldal valószínűleg nem volt rossz, és az illető átadhatta volna valaki másnak a szerkesztést, vagy máshogy is megoldhatta volna a dolgot. Ezt valószínűleg nem gondolta át teljesen, ettől még bizonyára jobb lett az élete, közelebb kerülhetett igazi elhívásához. Bár nem ismerem a konkrét esetet és azt sem tudom, melyik weboldalról van szó, de feltételezhető, hogy Isten érintésének hatására valóban megszüntetett az illető egy olyan weboldalt, amit nem feltétlen kellett volna. Hajlamos az ember egy hirtelen isteni érintés hatására egyből, a dolgokat nem átgondolva cselekedni. Olyanról is hallottam, hogy egy fiú és egy lány együtt jártak. A fiú megtért, és első gondolata az volt, hogy szakítania kell a lánnyal, mert ő nem hívő. El is kezdte megtenni a lépéseket a szakítás érdekében, és közben kiderült, a lány is nyitott a megtérésre. Így hát az a gondolat is, hogy szakítani kell, egy elhamarkodott döntés volt, nem gondolta át az illető pontosan, mi is lenne jó. Vagyunk tehát néha úgy, hogy „nem gondolkodunk".

Visszatérve a kezdő gondolathoz, megtérés és Szentlélekkel betöltekezés vagy egyéb isteni érintés következtében sokszor van, hogy az ember spontán, meggondolatlanul hoz döntéseket, vagy a hangsúlyt az érzelmekre teszi. Ez természetes, mindannyian átesünk ezen. Azonban az Istennel való személyes élmény lényege inkább az, hogy elrejtsük a szívünkbe, hogy Isten valóban létezik. Nincs mindig az ember feldobott érzelmi állapotban, ilyenkor az Istennel való személyes élmény átélése is a nullán van. Azonban már volt élményünk ilyen legalább egyszer, és erre alapozva újra az Úrra emelhetjük tekintetünket és újra átélhetjük vele a közösséget, akár érzelmileg is - de nem az érzelem a fontos! A fontos az, hogy minden nap keressük Isten jelenlétét (ami valójában mindig ott is van, csak nekünk kell őfelé fordulnunk), és minden dolgot hátrább kell tenni az életünkben, hogy Isten bármit el tudjon venni, meg tudjon változtatni bennünk, ha akar.

Istentiszteleten is például a dicséret alatt hajlamos az ember ezermillió dologra figyelni, amit érzékszervekkel érzékelni lehet, nem pedig az Úrra. Hajlamos az ember egyrészt másokra figyelni, ki mit, hogyan és miért csinál. Hajlamos arra várni, hogy érzelmileg átélje Isten jelenlétét, érintését. Hajlamos az ember átlag felettinek mondani az istentiszteletet, ha sok, érzékszervekkel érzékelhető megnyilvánulása volt a Szentléleknek, és kevésbé jónak, ha nem nagyon voltak ilyen megnyilvánulások. Pedig nem ettől függ, jó-e az istentisztelet! Velem sokszor volt olyan, hogy nem tudtam megállni, le kellett ülnöm, vagy elestem az Úr jelenlététől, vagy egyéb látható dolgok is történtek velem, és másokkal is, de kb. ugyanolyan ember voltam istentisztelet után is, mint előtte. Ma olyan istentisztelet volt, hogy nem igazán volt erős érzelmi átélésem, másoknak sem igazán voltak megnyilvánulásaik, és a prédikáció sem volt számomra túl érdekes, mert pont nemrég gondolkoztam hasonló dolgokon, mint amit a prédikációban is elmondtak, nem nyújtott újat. Viszont mikor istentisztelet után hazaértem, akkor vettem észre magamon, hogy mintha más lennék, máshogy viszonyulok egyes dolgokhoz.

Nagyon jók a Szentléleknek a látható megnyilvánulásai is, nem ezek ellen beszélek! Nagyon jó, amikor érzékszervvel érzékelhető módon nyilvánul meg a Szentlélek valakin, mert a láthatatlannak ez a fajta megnyilvánulása érzékelhető módon, ez akár üzenetet, kijelentést is hordozhat (ahogy például a nyelveken szólás, hiszen lehet magyarázata). De „ne akarjunk semmit"! Ne várjuk, hogy ez, az vagy amaz történjen, így vagy úgy éljük át Isten jelenlétét. „Legyen meg a Te akaratod!" - ne az én akaratom - ettől még lehet akaratunk, lehetnek terveink, de engedjük, hogy az Úr úgy tegyen, ahogy akar.

Nézzünk az Úrra, a jelenlétét keressük! A jelenléte ott van, csak nekünk kell a függönyt félrehúzni. Ne azért húzzuk félre a függönyt, mert el akarunk esni az Úr jelenlététől, vagy mert bármit is várunk tőle! Egyszerűen azért húzzuk el a függönyt, mert sajt. Nem érdekes semmi más, csak az Úr jelenléte, és az jó! De nem is azért, mert jó, hanem mert... mert. Mert mi mást kéne mégis tenni, ha nem a függönyt elhúzni? Egyszerűen az ember érzi, hogy nincs jobb a függönyelhúzásnál. Nem is az, hogy nincs jobb, hanem az valami olyan, amit nem lehet leírni. Talán nem is azért, mert az nekem jó, hanem mert csak. Ránézünk az Úrra és megvidámodunk. Gyönyörködünk az Úrban. Miért? Csak. Egész egyszerűen ránézünk az Úrra, és nem kell számítani semmire, sem arra, hogy elesünk a jelenlététől, sem arra, hogy megvidámodunk, vagyis nem ezzel a céllal nézünk rá, hanem csak. Persze ettől még nem úgy fogunk az Úr jelenlétéből eljönni, ahogy odamentünk. Talán elesünk, talán megvidámodunk, de biztos, hogy valami történni fog, de nem is az a fontos, hogy mi fog történni. Illetve fontos, nagyon is, hogy milyen természetfeletti dolog történik velünk, de szerintem nem ezért kell az Urat keresni, hanem Önmagáért. Aztán lesz, ami lesz, vagy nem lesz, ezzel ne is foglalkozzunk, ezt bízzuk Rá. Persze ez nem jelenti azt, hogy ha meg vagyunk terhelve, akkor nem kereshetjük az Urat abból a célból, hogy levegye rólunk a terheket - bár ehhez az is kell, hogy ne ragaszkodjunk a terhekhez, hanem engedjük, hogy levegye. De nem is érdemes megvárni, míg meg leszünk terhelve, előtte is elhúzhatjuk azt a bizonyos függönyt és ránézhetünk az Úrra.

A lényeg, alapvetően az Úrra nézzünk, a láthatatlanra! Ne a láthatókat, a megnyilvánulást, az érzelmi átélést vagy bármi mást keressünk, hanem alapvetően csak az Urat. Utána már, ha a jelenlétében vagyunk, elmondhatjuk neki azt is, mi az, ami fáj, mi az, ami nincs, de még ez se legyen a célja annak, hogy az Urat keressük. Az Urat Önmagáért keressük. Utána a jelenlétében még persze kitalálhatjuk, mit mondjunk Neki, de oda szavak sem kellenek feltétlen.

Sokszor érzi az ember úgy, hogy nincs jó kapcsolatban Istennel, ezért, azért, vagy amazért. Talán éppen olyat tettünk, amit nem kellett volna, vagy keveset imádkoztunk, nem olvastunk Bibliát, dühösek, idegesek, ingerültek, stb. lettünk. Az agyam azt mondja, most távol vagyok Istentől. Az érzéseim, érzelmeim azt mondják, távol vagyok Istentől. Rossz dolog történt velem, amit Isten megakadályozhatott volna, de nem tette, és emiatt haragszom rá.

Mindettől függetlenül van a megtért, Szentlélekkel már egyszer betöltekezett ember szívében egy különleges hely. Lehet, az ember az agyával vagy az érzéseivel azt mondja, most nem szeretem Istent, most távol vagyok Tőle, eltávolodtam Tőle vagy Ő haragudott meg rám. De a szívében az embernek ott van egy kút, amiről csak le kell venni a fedelet és engedni kell, hogy jöjjön belőle a friss víz. Ez a kút mindig ott van, akármit gondolsz, akármit érzel, ez a kút mindig megnyitható. Nem tudom, ki hogyan van vele, de amikor elmegyek gyülekezetbe, és elkezdődik a dicséret, énekelni kezdünk az Úrnak, akkor mindig valahol repesve várom belül, hogy találkozzak Istennel. Dicsérni akarom Őt. A gondolataimtól és érzéseimtől függetlenül tudom valahol a szívem mélyen, hogy szeret engem és én is szeretem Őt, és ennek a valóságába belecsöppenhetek a dicséret által. Mindegy, milyen nehézségeim vannak az életben, amibe Isten beleengedett és nem húzott ki belőlük, bár megtehette volna, mindegy, mit érzek, ezeket akkor is van lehetőség félretenni és átadni magam annak, amit a szívem mélyén tudok: Isten szeret engem és én is szeretem Őt. Ha máskor nem, megtéréskor mindenkinek volt már valami megtapasztalása arról, hogy Isten szereti őt, és ez arra indítja, hogy viszontszeresse Istent. Ez a viszontszeretet ott van az ember szívében mindig, csak elő kell hívni!

Idővel feltűnt nekem, hogy mennyire más vasárnap, amikor az Urat dicsérem, és mennyire mások a hétköznapok. Egyre feltűnőbb volt az űr a két állapot között, és mindig azt hittem, valami nagyon misztikus módon lehet csak legyőzni a kettő közötti űrt. Ahogy dicséret közben az ember gyakorlatilag bármikor RÁEMELHETI TEKINTETÉT az Úrra és rá nézhet és neki énekelhet, kifejezve a viszontszeretetet Isten iránt, úgy a hétköznapokban is bármikor az ember FELEMELHETI TEKINTETÉT az Úrra és ránézhet. Sajnos nem tudom pontosan leírni, hogyan kell ezt csinálni, de aki egyszer már találkozott Isten szeretetével, talán érti ezt. Nem arról van szó most, hogy mondj valamit az Úrnak, imádkozz, akár a Biblia szavaival, akár saját problémádat vidd elé, akár nyelveken imádkozz. Nem erről írok most! Lehet csak úgy dumálni Istenhez, hogy nem emelem a tekintetem közben rá. Talán ez sem feltétlen rossz, de az igazi az, ha FELEMELEM A TEKINTETEM AZ ÚRRA és úgy szólok hozzá. Szinte talán megakadályozhatatlan, hogy ez, amikor így szólni kezdek hozzá, ne hálaadás legyen. Ez spontán jön fel az ember szívéről. BÁRMIKOR LEHETŐSÉG VAN AZ ÚRRA EMELNI A TEKINTETED! Nem igényel időt, nem kell alfába lemenni hozzá, egy másodperc az egész. Lehet ezzel kezdeni a napot. Lehet ezzel fejezni be a napot. Lehet napközben akármikor is csinálni, mondjuk útközben vagy tömegközlekedésen kissé problémás megoldani. De, ha mást nem, legalább ránézünk egy pár másodpercre az Úrra rohanó világunkban, és pár másodperc alatt is akár felvidulunk tőle:

Akik ő reá néznek, azok felvidulnak (Zsolt. 34. 6.)

Hajlamos az ember a láthatókra nézni, az értelmére támaszkodni és így megmagyarázni, hogy miért vagyok távol az Úrtól, miért haragszom Istenre a nehézségeim miatt, vagy milyen bűnöm van, ami miatt Isten haragszik rám. Hajlamos az ember az érzéseire támaszkodni, például frusztrált, dühös, ingerült állapotban azt gondolni, hogy na most aztán Istentől úgy eltávolodtam, mint a pinty. Hajlamosak vagyunk az értelmünk és az érzéseink mezején hosszasan bolyongani, kerülgetni a mező közepén mindig hozzáférhető kutat, mint macska a forró kását. Pedig ott van mindig. Nem is kell gyülekezetbe menni hozzá, bármelyik pillanatban ránézhetünk az Úrra! És ha már ránézünk, érdemes rajta tartani a tekintetünket és kicsit beszélgetni is Vele. Nem kell feltétlen semmit sem csinálni, ha az Úrra nézünk, nem kell várni semmit, hogy mi fog történni, milyen érzés fog betölteni, el fogunk-e esni, vagy bármi - egyszerűen csak ránézünk, mert szívünk mélyében az van, hogy rá akarunk nézni, mert az jó. Talán erre mondja a zsoltár:

Gyönyörködjél az Úrban (Zsolt. 37.4.)

Az ember test, lélek, szellem. A szelleme az embernek csak megtéréskor elevenedik meg, így betekintést nyerünk egy új dimenzióba. Hajlamos az ember erről megfeledkezni. Pedig akármi történjen is, az egyszer már megtért ember a szíve mélyén akkor is tudja, hogy Isten szereti Őt és ő is viszontszereti Istent. Ott van ez akkor is, ha a halál árnyékának völgyében jár is az ember.

Hiszem, hogy ezzel kezdődik minden említésre méltó a hívő ember életében, ha rendszeresen az Úrra emeli tekintetét, és így imádkozik hozzá. Gyakorlatilag ezen áll vagy bukik minden. Ahogy már korábban írtam, nem az a hívő élet lényege, hogy ne vétkezzünk, sem nem az, hogy erkölcsi törvényeket vagy bármiféle törvényeket tartsunk be, hanem a rendszeres, élő kapcsolat az Úrral!

Én igazságban nézem a te orcádat, megelégszem a te ábrázatoddal, midőn felserkenek. (Zsolt. 17. 15.)

Valaki pedig abból a vízből iszik, amelyet én adok néki, soha örökké meg nem szomjúhozik; hanem az a víz, amelyet én adok néki, örök életre buzgó víznek kútfeje lesz ő benne. (János 4. 14.)

Néha sikerül valamit megtapasztalnom. Néha sikerül félretenni a földi életem kérdéseit, problémáit és Isten dolgait tenni a helyükre. Néha sikerül megérteni, hogy igazából minden mindegy, mi hogyan van az életemben, csak egy a lényeg, hogy Isten legyen ott. Néha sikerül átélni, hogy nincs jelentősége annak, ami miatt én aggódom, aminél én leragadok, ami tönkre akarja tenni az életem, mert állandóan arra figyelek.

De soha nem sikerül pontosan leírni, mi is ez. Bolondnak nézhetnek, hogy ilyeneket mondok, hogy „minden mindegy", mert flegmatikusnak, ostobának tűnhetek.

Soha nem sikerül szavakkal megfogalmazni semmit, ami Isten dolgaival kapcsolatos. Nagyon jó a Szentszellem vezetése. De nagyon rossz kifejezés az, hogy „a Szentszellem vezetése": Ha kimondom azt a szót, hogy Szentszellem, akkor gondolok valamire, amit ez a szó jelent. Olyasvalamire gondolok, amit eddigi földi életem során az eddig tapasztalt dolgok alapján össze tudtok rakni és aminek a Szentszellemet el tudom képzelni. De a Szentszellem nem ez, nagyon nem! Ha kimondom azt a szót, hogy vezetése, szintén az eddigi földi életem során a vezetésről, mint olyanról összeállt kép jelenik meg bennem, és ez nagyon nem az, amit a Szentszellem vezetésének nevezni lehetne. Megkötözöm magam szinte akkor is, ha imádkozom, mert a szavaim földi fogalmakhoz kötődnek a lelkemben, amikor kimondom őket, a földi pedig nagyon messze van a mennyeitől. Ha kimondod a szót, hogy „Szentszellem", ne gondolj semmire, ne gondolj arra, amit a Szentszellemnek tartasz, mert nem az! Amire gondolsz ilyenkor, az a földi tapasztaltaidon alapul. Ha azt mondod, „követni akarlak, Uram", ne gondolj bele, mit jelent a „követni" szó, mert Isten országában nem azt jelenti, ami eddigi életed során kialakult benned a „követés" fogalmáról. Nem azt jelenti, hogy felemeled az egyik lábad, erőt fejtesz ki, előrébb rakod a lábad, majd a másik lábaddal is megteszed ugyanezt, és így mész arra, amerre az Úr jár előtted. Nincs szó ilyen fizikai erőkifejtéses dologról. Egyszerűen félreteszel minden mást, ami számodra fontos lehet és nem tulajdonítasz nekik nagy jelentőséget, így tudod az Urat „követni", de ez a követés csak nagyjából jelenti azt, amire gondolsz. Ha belekapaszkodsz az Úrba, Ő húz magával, amerre megy. Soha nincs szó erőlködésről, erőkifejtésről, mint amikor fizikailag követ valakit az ember és mindig erőt fejt ki a lábával, ahogy megy valaki után. A földi tapasztalataidon alapuló elképzeléseidet felülírják valahogy a mennyei dolgok, mert te magad tartod őket kevésbé fontosnak, és megragad az Úr „vezetése".

Amikor az ember alszik, félretesz mindent. Félreteszi az érvelését, igazságérzetét, követeléseit, elképzeléseit, mert az agya is pihen. Szoktam néha éjszakára halkan a háttérben betenni az audio Bibliát, azaz valaki felolvassa a Biblia szövegét. Amikor éjszaka egy-egy pillanatra felébredek és hallom, ami szól, teljesen másként hat rám. Meghallok belőle valami olyat, amit nem hallanék meg akkor, ha az agyam teljes erőbedobással a földi dolgokba és a saját igazságérzetembe, elképzeléseimbe, elvárásaimba kapaszkodna. Ha az ember tényleg megüresíti saját magát, akkor fogja megérteni, Isten mit akar.

Az embernek megvannak a mindennapi szokásai, elképzelései, rutinszerű cselekvései: felkelek, megmosakszom, megreggelizem, felöltözöm, elindulok a munkába mindig szigorúan ugyanazon az úton, stb. Az ember talán felháborodik, amikor ezekbe a rutinszerű dolgokba valami becsúszik, és nem tudja úgy csinálni, ahogy minden nap csinálta. Nem tudok ugyanazon az úton menni, mert felújítják az utat, vagy mert lerobban a busz és öt megállónyi távolságot valahogy máshogy kell áthidalnom (ilyen énvelem pont történt is már) - talán taxit kell hívnod és a taxissal olyan dologról fogtok beszélgetni, ami teljesen megváltoztatja az életed. Nem tudom ugyanazt a ruhámat venni fel, amit szoktam, mert véletlenül leöntöttem. Azonban ezek a rutinszerű dolgok sem fontosak annyira, hogy nagyon ragaszkodni kéne hozzájuk. Mindent lehet mindig teljesen máshogy is csinálni. A műsorváltoztatás jogát hagyjuk meg! Isten szereti a napi rutinos dolgokat is felborítani, beletenni valami újat, ami nincs mindig. Lehet, csak teszed a hétköznapi dolgaidat és közben történik valami, ami nem szokott. Talán találkozol valakivel, akivel nem is gondoltad volna, és talán olyan dolgokról beszélsz vele, ami megváltoztatja az életed vagy valami különleges dolgot idéz elő. De saját magunktól is változatosabbá tehetjük mindennapjainkat, ezzel is kifejezve, hogy nem ragaszkodunk semmihez. Saját magunktól is mehetünk munkába kivételesen egy másik úton, vehetünk fel másik ruhát, mint amit szoktunk, mehetünk másik boltba, vagy szóba elegyedhetünk valakivel, akivel eddig nem beszéltünk, stb. A lényeg, hogy semmihez ne ragaszkodjunk túlságosan, mert semminek nincs akkora jelentősége, ahogy azt mi gondoljuk.

Isten szereti félretetetni a megszokott földi dolgokat, és valami újat adni helyettük. Az ember azt gondolja, mindig az a legegyszerűbb, a legrövidebb módja a dolgok elintézésének, ahogy ő azt megszokta és minden nap rutinszerűen csinálja. De valamikor az felborulhat. Kiderülhet, hogy amit az ember bonyolultabbnak gondolt és ezért talán soha nem próbált volna ki, azt kénytelen lesz kipróbálni, mert történik valami rendkívüli, és kiderül, hogy nem hogy nem bonyolultabb az, amit annak gondoltunk, hanem jóval egyszerűbb.

Nagyon nehéznek tűnhet megérteni, mi a hívő élet lényege. A hívő élet lényege nem az, hogy ne vétkezzünk, ne kövessünk el bűnt. A hívő élet lényege, hogy kapaszkodjunk Isten jelenlétébe és menjünk Ővele. Az ember akarva-akaratlanul elvárásokat támaszt saját magával szemben, hogy mit kell, mit nem kell csinálni, pedig ez nem erről szól. Ha az Úrba kapaszkodsz és engeded, hogy vigyen, amerre Ő megy, akkor nem csak érteni fogod, hogy pontosan neked mit is kell és mit is nem kell csinálnod, hanem olyan erőt is kapsz hozzá, amiről nem is álmodtál volna.

A kulcs, hogy semmi nem annyira fontos, hogy körömszakadtáig ragaszkodnunk kelljen hozzá: sem a lakóhelyünk, sem a munkahelyünk, sem a szerelmünk, sem a napi rutinszerű cselekvéseink, sem a hobbink, sem az étel, sem a ruházat, sem a problémáink, sem a saját igazságérzetünk, de még a saját életünk sem. Bármelyiket képesek legyünk elengedni, valami másra cserélni, ha épp annak van az ideje.

Itt a blogban a bejegyzéseimhez lehet kommenteket is fűzni. A blog olvasói odaírhatják megjegyzéseiket, vagy akár én is. Eddig túl sok ilyen nem történt, de azért volt már rá példa, főleg ismerősöktől. Mint mindent, ezt a kommentelési lehetőséget is fel lehet használni olyanra, ami nekem nem jó, a blognak nem tesz jót, de annak, aki kommentel, az érdekeit szolgálja. A spam kommentekről van szó, amikor valaki egy teljesen oda nem illő kommentet ír, ahol saját weboldalát, tevékenységét, árucikkét reklámozza. Párszor érkeztek ilyen kommentek is, ezeket törlöm. Most is ez történt, jött egy ilyen komment, emailben megkaptam az értesítést, majd ahhoz a bejegyzéshez jöttem, ahova a komment érkezett. Miután töröltem a kommentet, megakadt a szemem a bejegyzésen, amihez a komment jött. Nem csak megakadt rajta a szemem, hanem el is olvastam ezt a régi, kb. 6 évvel ezelőtti bejegyzésem: Adjuk át mindenünket Istennek! És hát elég rendesen szólt is hozzám. Nagyon keresgettem a választ bizonyos kérdésekre az életemben. Most talán elindított bennem valamit az a bejegyzés, amit újra elolvastam. Olvasás közben többször megálltam és elgondolkoztam, hogy ez bizony most személyesen nekem szól - természetesen nem úgy szólt, ahogy én azt elképzeltem. Az embernek ott vannak az elvárásai Istennel szemben, hogy segítse meg, szabadítsa meg ott, ahol valami nem megy jól, ahol valami nincs rendben, ahol nehéz, de Isten lehet, hogy nem ezekre a szükségekre fog válaszolni, hanem megmondja teljesen más, számunkra lényegtelen dolgokkal kapcsolatban, hogy azokat másképp kéne csinálni.

Amiről most írni akarok, az a háborgatás: a spam kommentek háborgatóak, akárhogy is nézzük. Egyes embereket önző érdekeik vezérelnek, így elintézik, hogy weboldalakra, blogokba odakerüljön a kommentjük, melyekkel termékeiket vagy weboldalukat reklámozzák, ezzel elcsúfítva a blogot. A spammelőnek jó, mert neki mindegy, odaillik-e a kommentje vagy nem, szép lesz-e tőle a blog vagy nem, mert neki csak annyi az érdeke, hogy felhívja a figyelmet a tevékenységére, weboldalára. A blog tulajdonosának nem jó, mert ott fog díszelegni a blogon egy teljesen oda nem illő reklám, pont ott, ahol nem annak van a helye, a bejegyzéshez tartozó kommentben. Ha nem veszi észre a blog tulajdonosa, akkor ott is marad ez a reklám. Ha észreveszi, akkor még külön törölni kell. Akárhogy is vesszük, ez kimeríti a háborgatás fogalmát. Na, de mit mond a Biblia a háborgatásról?

Áldjátok azokat, akik titeket átkoznak, és imádkozzatok azokért, akik titeket háborgatnak. (Lukács 6.28.)

Elvileg ellenségnek számít a háborgató, azonban nem jön össze neki. Mint írtam, a komment törlése miatt jöttem fel ma a blogba, egyébként pár hónapja nem nagyon foglalkoztam ezzel a bloggal. A komment törlése után pedig elolvastam azt a bejegyzést, amit nem olvastam volna el, ha nincs a törölni való komment. Tehát, ami bosszantásra, háborgatásra lenne (a spam komment), az most a javamat szolgálta. Így hát meg is köszönhetem az ismeretlen spammelőnek, hogy önző módon ideírta a kommentjét, és ezzel nekem segített és miatta elolvastam a régi bejegyzésem, ami által rájöttem dolgokra. Imádkozhatok a kommentelőért, hálát adhatok érte Istennek, mert segített önző kommentjével, háborgatásával. Máskor is van ez így, valaki akarva vagy akaratlanul keresztbe akar tenni nekem, de nekem jó származik belőle. Miért? Azért, mert:

azoknak, akik Istent szeretik, minden javokra van (Róma 8.28.)

Ez a blog Isten dolgaival foglalkozik. Ha valahol Ővele foglalkoznak, akkor ott nem tudnak keresztbe tenni, hanem csak jó származik abból is, ha mégis megpróbálják. Ezért jó, ha valakinek nem csak a blogja, hanem az egész élete Istenről szól - erre még törekszem, több kevesebb sikerrel.
Nem mindenkinek van minden a javára, csak annak, aki Istent szereti. Mit jelent szeretni Istent? Ahogy a nagy parancsolatban van:

Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből és teljes lelkedből és minden erődből és teljes elmédből
(Lukács 10.27.)

(Ezután az is ott van, hogy embertársadat is szeresd, ez sem mellékes!)
A teljes szív, teljes lélek, teljes elme, minden erő nem csak egy picike szeretet, hanem így kéne az Urat szeretni. Ez egyébként nem nehéz, ha már megtapasztaltuk, hogy Ő hogyan szeret minket, akkor már elég nehéz lenne nem viszontszeretni. Ez persze néha nehézségekbe ütközik, mert egyelőre nem a Mennyben, hanem a Földön élünk, de ha az ember újra meg újra visszagondol arra, hogy Isten mennyire szereti őt, akkor ez segít abban, hogy újra teljes szívből, teljes lélekből, minden erőből és teljes elméből szeresse Istent, ha esetleg nem így volt. Nem az a lényeg, hogy tökéletesek legyünk, hogy ne legyen bűnünk, hogy mindenre tudjuk a választ, hanem hogy az Urat szeressük. Felesleges dogmákból indulni ki, Bibliarészekből csak úgy, mert szépen hangzanak. Abból induljunk ki mindig, amit Istenből már megtapasztaltunk személyesen! A személyes megtapasztalás alapja a feltámadt Krisztusba vetett hit, hogy elfogadjuk, hogy Ő meghalt értünk, helyettünk a kereszten és magára vette a bűneinket, és később feltámadt. Ennek az elfogadásából indul ki minden, akkor is, ha ezt elsőre nem tudjuk felfogni. Ez az alapja a kereszténységnek, a hitnek. Erre tudja Isten felépíteni a saját természetfeletti dolgait, ez az egyház és a hit alapja - nem pedig Péter és az ő utódai. Péternek megvolt a meggyőződése, hogy Jézus az élő Isten fia, és az a cél, hogy nekünk is meglegyen és erre építsünk mindent, nem pedig Péterre és az ő utódaira, ahogy azt bizonyos, tévúton járó egyház hirdeti.

[Jézus] monda nékik: Ti pedig kinek mondotok engem? Simon Péter pedig felelvén, monda: Te vagy a Krisztus, az élő Istennek Fia.És felelvén Jézus, monda néki: Boldog vagy Simon, Jónának fia, mert nem test és vér jelentette ezt meg néked, hanem az én mennyei Atyám. De én is mondom néked, hogy te Péter vagy, és ezen a kősziklán építem fel az én anyaszentegyházamat, és a pokol kapui sem vesznek rajta diadalmat. (Máté 16.15-18.)

Ha valahol ott van Isten a középpontban, ott a pokol kapui sem vesznek diadalmat, sőt minden csak a javukra szolgál az embereknek.

Az emberben talán mindig is ott vannak, ott voltak bizonyos előfeltételezések Isten személyével kapcsolatban, bizonyos viselkedési normák, amik szerint a többi emberrel vagy akár Istennel szemben is próbál viselkedni. Például meg akarunk felelni Istennek azzal, hogy nem akarunk vétkezni. Isten azonban nem akar semmilyen betartandó, rutinszerűen követendő dolgokat, ezeket csak a vallásos emberek teszik, akiknek nincs személyes kapcsolatuk Istennel. Ahogy megtérünk, majd betöltekezünk Szentlélekkel, és továbbra is Őt akarjuk követni, jobb esetben egyre inkább felülíródnak a saját elképzeléseink és megfelelési kényszereink Istennel szemben azzal, ahogy Ő akarja, hogy viszonyuljunk Hozzá.

Az egész keresztény élet mozgatórugója az, hogy ismerjük Isten irántunk való szeretetét, mert megtapasztaltuk, ebben vagyunk benne nyakig, az Ő szeretetében égünk. Innen már alapvetően nem a szokásrendszerünk alapján fogjuk hívő életünket élni, hanem ahogy éppen jön. Nem azért olvassuk a Bibliát, mert kell, mert illik, mert Istennek tetszeni akarunk ezáltal, hanem azért, mert alig várjuk, hogy ebben a formában is Ővele találkozzunk, Őbelőle tapasztaljunk meg valamit, szóljon hozzánk általa. Ha Isten szeretetével telve vagyunk, eleve is gondolkozunk az Igén, jutnak eszünkbe alapból is igei igazságok, emiatt is van, hogy utánanézünk valaminek a Bibliában, hogy hogyan is van pontosan.

A bűnnel is úgy van az ember, hogy akarva-akaratlanul követ el dolgokat, amiket nem kéne. Nyilván van ennek módja, hogy ezeket a bűnös indíttatásokat, késztetéseket megfeszítsük, de önmagában ez is csak egy vallásos rutin, ha csak azért csináljuk, mert muszáj. Lényegében az összes ember alá van vetve másoknak, az állam intézményeinek, amiknek úgymond meg kell felelnie, vagy akár családban, munkahelyen, egyéb helyeken is elvárnak az embertől bizonyos viselkedési módot. Az Isten is felette áll az embernek, így az ember hajlamos Őrá is kivetíteni ezeket az elvárásokat, hogy pl. ne vétkezzünk. De ez nem jó. Nem azt mondom, hogy vétkezni jó lenne, hanem az alapvető hozzáállást kell helyére tennünk ebben is. Az egész nem egy elvárásrendszer, hogy Isten elvárja, hogy ne vétkezzünk, mert ha igen, akkor nem is üdvözülhetünk. Eleve Istennek mindegy lenne, vétkezünk-e vagy nem. Neki nem lesz attól jobb, ha nem vétkezünk, Ő igazából miattunk találta ki a törvényeket, amiket jó betartanunk. Felesleges megjátszani magunkat, hogy nem akarunk vétkezni, mert ezzel sem Istenenk teszünk szívességet, hanem magunknak. A bűnökkel csak magunkat kötözzük meg, még ha ez nekünk nem is nyilvánvaló. Szabadok akkor vagyunk, ha teljes szeretet van bennünk, ezt valószínű nem egyik pillanatról a másikra érjük el. A lényeg, hogy ha azt vesszük észre, hogy bűnöket követünk el, és ráadásul mindig ugyanazt, akkor is menjünk oda Istenhez és mondjuk el neki, és közben Ő legyen az első helyen az életünkben.

Igazából a teljes keresztény élet egy teljes szabadság, szabad döntések sorozata, semmi sem kötelező, semmi sem kényszer. A szabadság nem azt jelenti, hogy így csak akkor foglalkozunk Isten dolgaival, ha kedvünk van hozzá nagyritkán, vagy amikor ránk parancsolnak, mert az egész alapja Isten szeretete, amit megtapasztaltunk, alapvetően megváltoztatja Istenhez való viszonyulásunkat. Lehet imádkozni kényszerből, rutinból naponta egyszer, kétszer, vagy háromszor, de lehet szabad akaratból szüntelen.

A keresztény életben semmi sem kötelező, semmi sem kényszer! Egy szent szabadságról szól az egész, amit azonban Isten hatalmas szeretete alapoz meg, amit mi már megtapasztaltunk, amivel már magával ragadott minket, és amiben benne élünk szüntelenül. Akkor mész gyülekezetbe, amikor akarsz! Akkor imádkozol, amikor akarsz! Akkor olvasol Bibliát, amikor akarsz! Akkor szolgálsz, amikor akarsz! Viszont ha megismertük Isten szeretetét, akkor már tudjuk, ha nekünk semmi más nem is, ez biztosan kell!

Sokat írtam itt Isten szeretetének végtelen nagyságáról. Ez azonban sosem volt igazán gyakorlatias. Isten kijelentette nekem egyszer-kétszer, milyen nagy a szeretete, ezt átéreztem, amennyire emberileg lehet. A gyakorlatban ez azonban egész érdekesen, ledöbbentően, sőt lesokkolóan érhet minket. A leginkább az sokkolná le az embert, ha Jézus szenvedését élőben végignézné, abban a tudatban, hogy mindez őérte történik. Emlékszem, egyszer régen A Passió című film végére odamentünk néhányan megtérésről szóló szórólapokat osztogatni. Többeken, akik kijöttek a moziból, látszott, hogy le vannak sokkolva. A mai napig emlékszem azokra az elgondolkodott arckifejezésekre. Nem tudom valójában, hogy mi sokkolta le őket, maga a sok szenvedés, amit a filmben láttak, vagy valamit sikerült megérteniük abból is, hogy minden őértük is történt.

Pár hete láttam egy videót. A Szeretetnepper című filmről van szó. Itt most a film végkifejletéről, rám gyakorolt hatásáról fogok írni, így aki még nem látta a filmet és nem szeretné egyből megtudni a végét, előbb nézze meg, és csak utána olvassa tovább!

Tömören, a film egy ikerpárról szól, két férfiről, akik külsőre teljesen egyformának tűnnek. Az egyikük hívő keresztény, a másik a maffia tagja. Ez utóbbi meglehetősen embertelenül bánik az emberekkel: ha olyan kedve van, bever kettőt valakinek minden ok nélkül, elszedi az emberek pénzét és az sem zavarja egyáltalán, ha vér is folyik. Így telnek a mindennapjai. A film elején több esetet is bemutatnak, amikor az illető így vagy úgy bántalmaz másokat, csak poénból saját szórakoztatására, ami eléggé irritáló. Feltettem magamnak a kérdést, hogyhogy a rendőrség ennyire tehetetlen, már rég börtönben lenne a helye ennek az embernek, miért nem képes tenni senki semmit, hogy az embereket megvédjék tőle, miért nem korlátozzák le ezt az embert. A film lényegében végig ezeket a bicskanyitogató, felháborító cselekedeteit mutatja be ennek az embernek, így lassan egyre jobban elegünk lehet a személyéből. A film vége felé éppen szórakozásból leszúr valakit, véres is lesz tőle a ruhája, miközben a rendőrség a nyomában van. Ekkor betoppan hirtelen az ikertestvére lakására, hisz pont a közelében folytatta áldásos tevékenységét. A testvérét (aki hívő keresztény) kéri, hogy segítsen, mert mindjárt elkapja a rendőrség. A testvére gyorsan azt javasolja, cseréljenek ruhát, így a bűnöző véres ruhája kerül a hívőre, a hívő ruhája pedig a bűnözőre. Így a rendőrség, akik azonnal odaérnek, az ártatlan embert tartóztatják le, akin a véres ruha van, hiszen az ikerpár két tagja teljesen egyformának néz ki. Meg is rugdossák, le is köpködik, hiszen azt hiszik, ő az a bűnöző, akit kerestek. És végül halálbüntetéssel büntetik. Később aztán az igazi bűnöző megérti, miért is történt ez, először nem akarja elfogadni és meg akarja ölni magát, de végül elfogadja és megtér.

Ez a film jól bemutatja Isten szeretetét a bűnös ember iránt. Az emberben csak feszültséget kelt, felháborodik, hogy hogyan engedhet meg magának valaki ilyet, amit az a bűnöző, hogy bánhat így az emberekkel, legtöbben talán a halálát kívánnák. Isten viszont nem így néz az ilyen emberre sem, hanem azt a lehetőséget keresi, hogy jó útra, megtérésre indítsa ezt az embert. Engem az sokkolt le ebben az egészben, hogy míg nekem elegem lesz valakiből, nagyon felháborít a viselkedése, megutálom, a büntetését akarnám, addig Isten nem így viszonyul hozzá, hanem a jót akarná kihozni őbelőle is, és nem az a célja, hogy megbüntesse. Azzal szembesültem, hogy az én gondolkodásom nagyon más, mint Isten gondolkodása, én nem lettem volna képes az ikertestvére helyében  szerepet cserélni vele, sőt.

Isten akarata mindig szeretet által ér célba! Ezt értettem meg. Mi emberek láthatjuk, hogy sokan mindenfélét csinálnak, amit nem kéne vagy nem úgy kéne, erre van egy reakciónk, talán beszélünk is az illető fejével, de nem érünk el vele általában semmit. A legjobb módszer a szeretet, de számunkra nem mindig a legkényelmesebb. Alapvetően teljesen meg kell változtatni az emberekhez való viszonyunkat, hogy hogyan látjuk őket, hogyan állunk hozzájuk, mit gondolunk róluk, mit váltanak ki belőlünk a tetteik, a bűneik. És ehhez kell igazítanunk a mi tetteinket is, a szeretettel betöltekezve. Akkor mondhatom, hogy elértem valamit a hívő életben, ha Isten szeretete van bennem. Minden, ami ezután jön, csak erre épülhet. Ha Istent akarjuk szolgálni, alapvető ezt megérteni és elkezdeni beépíteni a gondolkodásunkba, cselekedeteinkbe. Nekem is meg kell tanulnom, hogy ne a felháborodás vezéreljen, ne akkor nyugodjak meg, ha a valójában jogos börtönbüntetést megkapja, aki megérdemli. Ne arra vágyjak, hogy elégtételt kapjon az, aki másoknak árt. A cél nem a bűnökért járó jogos büntetés megvalósulása, hanem a bűnös ember megtérése Istenhez. Elgondolkodtat, hogy sosem volt szó a filmben arról, hogy Isten meg akarná büntetni ezt a maffiózót, inkább a lehetőséget kereste mindig arra, hogy megmutassa neki a szeretetét, ami végül sikerült is. Utána a maffiózó maga önként bánta meg mindazt, amit tett. A végeredmény szempontjából ez tényleg jobb is, mint ha csak emberi módon megbüntetnénk és börtönbe zárnánk, attól nem lenne jobb ember! Isten valami elképesztően gondolkozik a bűnös emberről, olyan szeretet van benne, amit mi emberileg elképzelni sem tudnánk. Nekünk embereknek is az az életcélunk, hogy megtanuljunk Istenhez hasonló szeretettel viszonyulni embertársainkhoz.

Ha szeretet nincs bennem, semmi vagyok. A Szentszellem ajándékai is akkor lépnek működésbe, ha szeretet van bennünk. Ez az alapja mindennek.

Ha valaki én utánam akar jőni, tagadja meg magát, és vegye fel az ő keresztjét, és kövessen engem.
(Márk. 8.34.)

Mit jelent ez az igerész?

Régebben is írtam már az önmegtagadásról itt. Most a Szentlélek ajándékai témával kapcsolatban is megközelítem a kérdést.

Először is: Mit jelent, hogy "én utánam akar jönni", más szóval "követni akar engem", vagyis követni akarja Jézust? Ez nem egy vallásos dolog, és nem is valami erőfeszítéseken, erőlködéseken, cselekedeteken alapuló dolog! Isten azért is csodálatos, mert nem erőfeszítéseket vár, hanem szabadságot ad nekünk arra, hogy kövessük, Vele járjunk. Lényegében egy őszinte, tiszta szívből jövő szeretet bennünk Isten iránt, ami arra késztet minket, hogy Istent kövessük. Ez, ami belülről, a szívből jön, sokat könnyít az egészen. Ha valakit nem szeretünk vagy közömbösek vagyunk iránta, akkor tényleg erőfeszítésekből áll, hogy azt tegyük, ami neki jó, amit elvár tőlünk. De ha nagyon szeretjük, akkor még ha erőfeszítést is kell tennünk érte, az már könnyebben fog menni.

Szeressed azért az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes erődből. (5Mózes 6.5)

Jézus pedig monda néki: Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből. Ez az első és nagy parancsolat. (Máté 22.37-38.)

Mondhatni, ha ez a szeretet megvan Isten iránt és ott van életünkben az első helyen, akkor meg is valósítottuk a "tagadd meg önmagad" részt. Hiszen ha valami az első helyen van, akkor másvalami már csak legfeljebb a második helyen lehet. Ez a szeretet bennünk Isten iránt nem jön rögtön magától. Akkor kezdünk rá képessé válni, ha megtérünk, és megtapasztaljuk valóságosan Isten irántunk való szeretetét. Ha ezt megtapasztaltuk, már viszont tudjuk szeretni Istent, mert Ő előbb szeretett minket.

Mert ha élünk, az Úrnak élünk (Róm.14.8.)

Mivel tehát az Isten iránti őszinte szeretet van az első helyen az életünkben, mi magunk már csak legfeljebb a második helyen lehetünk magunk számára. Ha mi magunk lennénk az első helyen, a mi magunk dolgaival foglalkoznánk elsősorban. Ha nem is akarnánk önzőek lenni, akkor is valamilyen szinten azok lennénk, hiszen a magunk dolgai, saját gondolataink, érzéseink kötnének le elsősorban, és ezek hatnának ki hangulatunkra, cselekedeteinkre is elsősorban. Így aztán lehet, hogy a minket zavaró mindenféle dolgoknak túl nagy lenne a jelentősége, leköthet minket az, ami nem jó, ami zavar, például miért így vagy úgy viselkedik velem a kollégám, a főnököm, a szomszédom, a barátom, a családtagjaim, miért van kint büdös, zaj, miért nincs ez vagy az. Ha nem is akarunk ilyen dolgoknak túl nagy jelentőséget tulajdonítani, akkor is ott lennének és zavarnának ezek, életünkben ott lennének az első helyen, hacsak Isten maga nincs az első helyen.

Próbálkozhatunk önerőből, hogy ezeknek a dolgoknak ne tulajdonítsunk akkora jelentőséget, ez vagy sikerül, vagy nem. De ha Isten van életünkben az első helyen, akkor ezek a dolgok már garantáltan legfeljebb csak a második helyen lehetnek. Az önmegtagadás tehát ez: a saját gondolatainknak, elképzeléseinknek, véleményünknek ne tulajdonítsunk túl nagy jelentőséget! Nem azért, mert nem lehet saját véleményünk, elképzeléseink, hanem mert ezek nem feltétlen tükrözik a valóságot. A valóságot a legobjektívebb módon csak Isten ismeri, így ideális esetben mi is Istenre vagyunk ráhangolódva, és Ő vezet minket abban, hogy a valóságban hogyan éljünk. "Ha élünk, az Úrnak élünk." A saját gondolatainkat, véleményünket nagyrészt földi dolgok alakítják ki, a látható világban lévő dolgok, illetve a mi reakciónk ezekre a dolgokra. Eleve is csak egy igen korlátolt részét tudjuk a földi látható valóságnak is érzékelni, nem látunk bele mások gondolataiba, érzéseibe, problémáiba sem, így el kell ismernünk, hogy amit tudni vélünk a körülöttünk lévő valóságról, az egyáltalán nem biztos, hogy valós, objektív ismeret. És mindenképp csúsznak bele szubjektív érzések is, pl. valaki szimpatikus vagy nem szimpatikus nekünk, így már eleve nem úgy látjuk őt, ahogy Isten látja, hiszen Ő mindenkit egyformán szeret. Az emberekkel kapcsolatos előítéleteinket, gondolatainkat, feltételezéseinket, és minden gondolatunkat, érzésünket, mely nem visz előre Isten megismerésében, szolgálatában, félre kell tolni, vagy ahogy az Ige mondja, meg kell feszíteni. Így ezeknek a gondolatoknak, érzéseknek a helyére Isten gondolatai és érzései tudnak bejönni:

Krisztussal együtt megfeszíttettem. Élek pedig többé nem én, hanem él bennem a Krisztus; amely életet pedig most testben élek, az Isten Fiában való hitben élem, aki szeretett engem és önmagát adta érettem. (Galata 2.20.)

Tehát, ha rá akarunk hangolódni Istenre, Őt akarjuk követni, az Úrnak akarunk élni, akkor félre kell tolni az előítéleteinket, saját véleményünket, és várni, hogy Isten a saját véleményét, szavát közölje velünk. Akkor fog Isten tudni szólni hozzánk pl. egy konkrét emberrel vagy szituációval kapcsolatban, ha a saját véleményünket, előítéleteinket, érzéseinket ezzel az emberrel vagy szituációval kapcsolatban háttérbe szorítjuk. Amíg pl. elítélően nézünk a szomszédra, hogy ő egy faragatlan alak és ez van bennünk róla, addig Isten nem tudja a saját véleményét közölni nekünk a szomszédról, nem tudja megmutatni, hogyan tudunk neki segíteni. Ezért a másikban mindig, minden körülmények között az embert kell meglátnunk, olyan esendő, nem tökéletes embert, mint amilyenek mi is vagyunk. Ha erre képesek vagyunk, akkor már valamit megvalósítottunk abból, hogy megtagadjuk önmagunkat, vagyis megtagadjuk előítéleteinket, feltételezéseinket, szubjektív érzéseinket embertársunkkal kapcsolatban.

... A második [parancsolat] pedig hasonlatos ehhez: Szeresd felebarátodat, mint magadat. (Máté 22.39:)

De ezeket az előítéleteket, hozzáállásokat nem csak embertársainkkal, hanem saját életünk dolgaival kapcsolatban is meg kell tagadni, így fogja tudni a Szentlélek a saját véleményét és rálátását közölni az adott dologgal kapcsolatban.

Ha élünk, az Úrnak élünk. Ez végül is azt jelenti, hogy Akiket Isten Szelleme vezérel, azok Istennek a gyermekei. Nem a saját gondolatainknak, előítéleteinknek, feltételezéseinknek, érzéseinknek élünk, ezek csak a második helyen vannak, hanem az Úrnak élünk. Ez lényegében annak alapja is, hogy a Szentlélek ajándékai működhessenek. Isten akkor fog tudni kijelenteni valamit a Szentlélek ajándéka által, ha saját magunkat megtagadjuk. Ebből az is következik, hogy ha az Úrnak élünk, annak szerves részét képezi a Szentlélek ajándékainak működése az életünkben. Nem a saját előítéleteinket és egyebeket hagyjuk burjánzani és megnyilvánulni életünkben, hanem megújulunk az Isten iránti őszinte szeretetben, és ebben élünk benne, a Szentlélek szavára figyelve. Így mindennapjainkat is át tudja hatni a Szentlélek vezetése, Isten jelenléte.
Úgy tapasztaltam, hogy amikor nincs bennem semmi rossz előfeltételezés a másik emberrel kapcsolatban, sőt inkább a jót feltételezem róla, mégpedig teljesen tudattalanul, hogy fel sem tűnik, akkor mutat meg valamit a Szentlélek. Például, tegyük fel, hamarosan találkozom egy hittestvérrel, eleve nem érzek iránta semmi negatívat, nincs félelem bennem tőle, nem gondolom őt se lustának, se hanyagnak, se semmi rossznak, inkább arra gondolok, hogy telve lesz Szentlélekkel, amikor találkozni fogok vele. Mindezek a gondolatok úgy vannak bennem, hogy fel sem tűnik, teljesen természetes, hogy ezt gondolom. Ilyenkor volt, hogy amikor végül találkoztam az illetővel, akkor tűnt fel, hogy valami nem úgy van, ahogy feltételeztem, még sincs telve Szentlélekkel az illető. Tehát ilyenkor tudott szólni hozzám a Szentlélek az adott illetővel kapcsolatban, valami problémáját megmutatni nekem. Amikor az ember megüresíti a gondolatait, előfeltételezéseit, azaz megtagadja önmagát, akkor tud szólni Isten, akkor tud a természetfeletti belépni az életembe. Nagyobb eséllyel kaphatunk kijelentést Istentől egy olyan emberre nézve, aki iránt pozitívak az érzéseink, akinek nincs ránk negatív hatása semmilyen módon, nem vált ki belőlünk félelmet, sem semmi egyéb rossz érzést, ami nem Istentől való. De ha még a viselkedése ki is válthatna ilyet, mi akkor is képesek lehetünk azt az érzést háttérbe szorítani. Ezért leginkább talán barátokkal kapcsolatban tud Isten szólni hozzánk, vagy olyanokkal kapcsolatban, akiknek a társasága pozitívan hat ránk. A dolog ennél persze összetettebb, és lehet a másik embernek is egy hibája, hogy eleve a kisugárzása is feszültséget kelt a vele érintkező emberekben, esetleg önigazult, ami sugárzik is róla. Az ilyen emberekhez Isten is nehezebben tud szólni. Hogy pontosan kiben vagy hol lehet az akadálya konkrét esetekben, hogy a Szentszellem ajándékai működni tudjanak, nem mindig egyértelmű azonnal a tapasztaltabb hívő számára sem, például az önmagát hibáztatni hajlamos hívő hajlamos az akadályt saját magában feltételezni, "érezni", amikor az a másik emberben van.

Érdekes még, hogy az önmegtagadásnál az említett igében az is ott van, hogy „vegye fel a keresztjét". Elgondolkoztam, miért jelenthet keresztet az, hogy Istent kövessük. A kereszt jelentése „teher" a hétköznapi szóhasználatban. Azonban itt inkább arra gondolok, hogy ahogy Jézust megfeszítették a kereszten, nekünk is meg kell feszíteni óemberünket, tehát a saját kis szubjektív dolgainkat, gondolatainkat, elképzeléseinket. Esetleg jelentheti azt is, hogy ha engedjük a Szentlélek ajándékait megnyilvánulni, bizonyságot teszünk, stb., az nem mindenkinek fog tetszeni, ami bizonyos teher lesz számunkra, de „édes" teher.

Ha valaki én utánam akar jönni, tagadja meg magát! - Ez tehát azt jelentheti, hogy Isten szeretetében újra meg újra megújulunk, közben a saját, nem feltétlen megalapozott és valóságot tükröző gondolatainkat, elképzeléseinket, előítéleteinket félre toljuk, helyette Istent tesszük az első helyre, aki így, ha alázatosak vagyunk, az Ő gondolatait, tervét közli velünk, ami által a Szentlélek ajándékai is működésbe léphetnek életünk minden területén akár. Hiszen a Szentlélek ajándékai is így működhetnek, ha szeretjük Istent, a saját gondolataink helyett az Ő gondolatait hagyjuk, hogy éljenek bennünk, és szeretjük embertársainkat is.