Az emberben talán mindig is ott vannak, ott voltak bizonyos előfeltételezések Isten személyével kapcsolatban, bizonyos viselkedési normák, amik szerint a többi emberrel vagy akár Istennel szemben is próbál viselkedni. Például meg akarunk felelni Istennek azzal, hogy nem akarunk vétkezni. Isten azonban nem akar semmilyen betartandó, rutinszerűen követendő dolgokat, ezeket csak a vallásos emberek teszik, akiknek nincs személyes kapcsolatuk Istennel. Ahogy megtérünk, majd betöltekezünk Szentlélekkel, és továbbra is Őt akarjuk követni, jobb esetben egyre inkább felülíródnak a saját elképzeléseink és megfelelési kényszereink Istennel szemben azzal, ahogy Ő akarja, hogy viszonyuljunk Hozzá.
Az egész keresztény élet mozgatórugója az, hogy ismerjük Isten irántunk való szeretetét, mert megtapasztaltuk, ebben vagyunk benne nyakig, az Ő szeretetében égünk. Innen már alapvetően nem a szokásrendszerünk alapján fogjuk hívő életünket élni, hanem ahogy éppen jön. Nem azért olvassuk a Bibliát, mert kell, mert illik, mert Istennek tetszeni akarunk ezáltal, hanem azért, mert alig várjuk, hogy ebben a formában is Ővele találkozzunk, Őbelőle tapasztaljunk meg valamit, szóljon hozzánk általa. Ha Isten szeretetével telve vagyunk, eleve is gondolkozunk az Igén, jutnak eszünkbe alapból is igei igazságok, emiatt is van, hogy utánanézünk valaminek a Bibliában, hogy hogyan is van pontosan.
A bűnnel is úgy van az ember, hogy akarva-akaratlanul követ el dolgokat, amiket nem kéne. Nyilván van ennek módja, hogy ezeket a bűnös indíttatásokat, késztetéseket megfeszítsük, de önmagában ez is csak egy vallásos rutin, ha csak azért csináljuk, mert muszáj. Lényegében az összes ember alá van vetve másoknak, az állam intézményeinek, amiknek úgymond meg kell felelnie, vagy akár családban, munkahelyen, egyéb helyeken is elvárnak az embertől bizonyos viselkedési módot. Az Isten is felette áll az embernek, így az ember hajlamos Őrá is kivetíteni ezeket az elvárásokat, hogy pl. ne vétkezzünk. De ez nem jó. Nem azt mondom, hogy vétkezni jó lenne, hanem az alapvető hozzáállást kell helyére tennünk ebben is. Az egész nem egy elvárásrendszer, hogy Isten elvárja, hogy ne vétkezzünk, mert ha igen, akkor nem is üdvözülhetünk. Eleve Istennek mindegy lenne, vétkezünk-e vagy nem. Neki nem lesz attól jobb, ha nem vétkezünk, Ő igazából miattunk találta ki a törvényeket, amiket jó betartanunk. Felesleges megjátszani magunkat, hogy nem akarunk vétkezni, mert ezzel sem Istenenk teszünk szívességet, hanem magunknak. A bűnökkel csak magunkat kötözzük meg, még ha ez nekünk nem is nyilvánvaló. Szabadok akkor vagyunk, ha teljes szeretet van bennünk, ezt valószínű nem egyik pillanatról a másikra érjük el. A lényeg, hogy ha azt vesszük észre, hogy bűnöket követünk el, és ráadásul mindig ugyanazt, akkor is menjünk oda Istenhez és mondjuk el neki, és közben Ő legyen az első helyen az életünkben.
Igazából a teljes keresztény élet egy teljes szabadság, szabad döntések sorozata, semmi sem kötelező, semmi sem kényszer. A szabadság nem azt jelenti, hogy így csak akkor foglalkozunk Isten dolgaival, ha kedvünk van hozzá nagyritkán, vagy amikor ránk parancsolnak, mert az egész alapja Isten szeretete, amit megtapasztaltunk, alapvetően megváltoztatja Istenhez való viszonyulásunkat. Lehet imádkozni kényszerből, rutinból naponta egyszer, kétszer, vagy háromszor, de lehet szabad akaratból szüntelen.
A keresztény életben semmi sem kötelező, semmi sem kényszer! Egy szent szabadságról szól az egész, amit azonban Isten hatalmas szeretete alapoz meg, amit mi már megtapasztaltunk, amivel már magával ragadott minket, és amiben benne élünk szüntelenül. Akkor mész gyülekezetbe, amikor akarsz! Akkor imádkozol, amikor akarsz! Akkor olvasol Bibliát, amikor akarsz! Akkor szolgálsz, amikor akarsz! Viszont ha megismertük Isten szeretetét, akkor már tudjuk, ha nekünk semmi más nem is, ez biztosan kell!
