Nameless blog, hiszen a cím részletkérdés

Nemrég az angol folyamatos-befejezett igeidőkön gondolkodtam el, milyen furcsa, hogy egy cselekvésnek egyszerre hangsúlyozza a hosszúságát és az eredményét is. Szakdolgozatom írása miatt is foglalkozom ilyen és hasonló kérdésekkel. Egy könyv a következőt írja többek között a folyamatos-befejezett jelen időről (present perfect continuous):

A cselekvés a múltban elkezdődött, és egészen mostanáig tartott (nem lényeges, esetleg nem is tudjuk, hogy mennyi ideig), vagy röviddel ezelőtt fejeződött be (nem lényeges, esetleg nem is tudjuk, hogy mennyi ideje), és valamilyen érezhető, látható nyoma van.

 

   It has been snowing - Esett a hó. (Most nem esik, de havas az úttest.)
  Someone has been smoking here - Itt valaki dohányzott. (Tehát füstszag van.)

A hóesés tehát nem egy pillanatig tartott, különben nem lenne havas az úttest. Rövidebb idejű történésnek nem lenne a jelenre kiható eredménye. Füstszag is akkor lesz, ha valaki nem egyetlen slukkot szippant, hanem hosszabb ideig cigizik, bár a cigizés itt most nem jó példa, mert nem biblikus, magunk és mások számára is negatív hatású szokás.

A gyüliben legutóbb az imáról volt szó és arról, hogy kitartóaknak kell lennünk az imádkozásban, mert a ki kér, mind kap; és a ki keres, talál; és a zörgetőnek megnyittatik. (Mt.7.8.) A zörgetés nem egy pillanatnyi cselekvés, hanem hosszabb ideig tart. Főleg a postásokra jellemző, hogy egyszer kopognak és mire kiér az ember, már csak az értesítést találja, hogy mikor veheti át a postán a küldeményt. A postások tehát nem kitartóak ezen a területen, mert sok más dolguk is van és nincs idejük arra, hogy megvárják a kibotorkáló lakót, és ehhez nem is fűződik érdekük. Viszont vannak olyan vendégek, akik fél órát is képesek az ajtó előtt dekkolni. Gyerekkoromban volt egy ismerősünk, akit ha pár másodpercen belül nem engedtünk be, a levélbedobó nyíláson keresztül is beszólogatott, hogy ő az, engedjük be. Egyszer egyedül voltam otthon és meghagyták, hogy senkit ne engedjek be és ilyenkor jött az illető; hát elég sok időt töltött az ajtó előtt, én is csodáltam a kitartását. Talán nem is ment el, hanem megvárta, míg szüleim hazaérnek. Máskor pedig olyan rafinált vendég kívánt bebocsátást nyerni, aki a levélbedobó nyíláson keresztül betekintve kiszimatolta otthonlétünket és ez alapján teljesen egyértelműnek vélte, hogy őt be fogják engedni.

Volt egy bíró egy városban, a ki Istent nem félt és embert nem becsült. Volt pedig abban a városban egy özvegyasszony, és elméne ahhoz, mondván: Állj bosszút értem az én ellenségemen. Az pedig nem akará egy ideig; de azután monda ő magában: Jól lehet Istent nem félek és embert nem becsülök; Mindazáltal mivelhogy nékem terhemre van ez az özvegyasszony, megszabadítom őt, hogy szüntelen reám járván, ne gyötörjön engem. (Lk.18.2-5.)

A kitartó vendégek kopogtatása és az a cselekvés, hogy az özvegyasszony a bírót kérlelte, folyamatos-befejezett igeaspektus: folyamatos, mert hosszabb ideig tartott, egyébként nem lényeges, mennyi ideig. Befejezett, mert meglett az eredménye: a vendégek végül bebocsátást nyertek, bármennyire is nem akartuk őket beengedni, az özvegyasszony kérését is meghallgatta végül a bíró és megszabadította. Ha nyelvészeti szempontból közelítjük meg, a keresztény életben az "imádkozni" ige lexikai jelentésénél fogva folyamatos-befejezett igeaspektust jelöl, magyarul kitartóaknak kell benne lennünk és van eredménye. Ha kitartóan kértünk valamit és végül meglett, azt angolul így mondhatnánk:

I have been praying - Imádkoztam (nem lényeges, esetleg nem is tudjuk, hogy mennyi ideig és valamilyen érezhető, látható nyoma van).

- o -

Lőn azokban a napokban, kiméne a hegyre imádkozni, és az éjszakát az Istenhez való imádkozásban tölté el. (Lk.6.12.)

Felmerült még, hogy ebben az igében a "kiméne" nem egyszeri cselekvésre utal, hanem Jézus többször is kiment azokban a napokban a hegyre imádkozni. Nem tudom, hogy a régies "kiméne" igealak utalhat-e a múltban többször megtörtént cselekvésre és az igerész angol fordításásában is utalhat az igeidő egyszeri és többszöri cselekvésre is ("At that time Jesus went up a hill"). A legjobb lenne kideríteni, hogy az eredeti görögben aπροσεύξασθαι és προσευχῇ vajon egyszeri múltbeli cselekvést jelöl-e csak vagy jelölhet-e a múltban többször végbemenő cselekvést is. Ha valaki ezt meg tudná mondani, kérem, szóljon! De feltételezem, a görögben sincs külön igeidő a múltban többször megtörtént cselekvés kifejezésére, tehát valószínűleg nem zárható ki, hogy Jézus azokban a napokban többször is felment egy hegyre imádkozni. Akkor nekünk még gyakrabban és kitartóbban kell!

- o -

Az angolul tanulóknak a befejezett jelen idő (present perfect) szokott még sok nehézséget okozni, de akik megtértek és Jézus szeretetét megtapasztalták, azok ezt is könnyebben megérthetik. Ők tudhatják, hogy Jézus szenvedése, kereszthalála és feltámadása a múltban történt, ugyan a távoli múltban, de eredménye a jelenben is érezhető: Jesus has died for you; Jesus has come to the Earth for you; Jesus has resurrected. Nem hívők mindezt valószínűleg egyszerű múlt időben mondanák. Tudván, hogy nem veszendő holmin, ezüstön vagy aranyon váltattatok meg a ti atyáitoktól örökölt hiábavaló életetekből (1Pét.1.18.). Ez nem múlt idő, hanem befejezett jelen, hiszen meg vagyunk váltva hiábavaló életünkből, nem a hiábavaló életünket éljük már (jobb esetben).

Ma este is szüret volt, sikerült a kosarat telerakni mindenféle finomsággal.

Általában úgy vannak vele a keresztények, hogy Jézus visszajövetelét és a közvetlen Vele való lakozást nagyon várják, mert az minden eddiginél jobb lesz. Én ezzel sokáig nem így voltam, talán azért, mert úgy érzem, sok tennivalóm van még a Földön és nem szeretném ezt a helyet ezek elvégzése nélkül itthagyni. Meg talán más okok miatt is.
Este dicsőítés közben elgondolkoztam valamin: belegondoltam, milyen lesz majd odaát: megdicsőült testünk lesz, amivel nem lesznek már olyan gondok, mint most, különböző betegségek; nem lesz pl. számítógép sem meg sok olyan dolog, amivel az ember elfoglalja magát, ami ha nem is rossz, mégsem a csúcs. Pontosan nem sorolnám fel, mik jutottak akkor eszembe, de több dolog, ami akkor biztosan nem lesz már és a kellemesebb dolgok sem fognak már akkor megterhelni minket. Ahogy mindebbe belegondoltam, mintha valami csipetnyit át is éltem volna abból, hogy ez milyen is lesz és kicsit olyan érzés volt, mintha ezek a többnyire negatív dolgok most sem léteznének. Pontosan nem tudom körülírni ezt az egészet, de valami ilyesmi volt.
Dicsőítés után tanítás volt és gyakorlatilag azt fejtették ki, amit dicsőítés közben átéltem, Igékkel alátámasztva, erről szólt a ma esti alkalom számomra.

Az ég és a föld elmúlnak, de az én beszédeim semmiképen el nem múlnak. De vigyázzatok magatokra, hogy valamikor meg ne nehezedjék a ti szívetek dobzódásnak, részegségnek és ez élet gondjainak miatta, és váratlanul reátok ne jőjjön az a nap. (Lk.21.33-34.)

Az ég és a Föld fogalmába sok dolog beletartozik, így a problémáink is, azok is elmúlnak legkésőbb az éggel és a Földdel együtt. Ezért nem kell nagyon édesgetni a problémáinkat, mert előbb-utóbb elmúlnak, egyedül az Ige az, Isten beszéde, ami nem múlik el. Továbbá vigyáznunk kell, hogy szívünk ne nehezedjen meg az éggel és a Földdel együtt múlandó dolgok miatt, pl. az élet gondjai miatt. A problémákra tehát úgy kell nézni, mint valami átmeneti dolgokra. Lényegében dicsőítés közben ezt éltem át: a problémák, földi dolgok átmenetiségét.
Életemben talán először átéltem, milyen egy másfajta szemléletmód a földi dolgainkra, problémákra: egy olyan szemléletmód, amiben kb. úgy viszonyulok a problémáimhoz, mintha azok nem lennének (ez csak egy körülbelüli körülírása annak, amit átéltem, pontosabban nem tudom körülírni).

Csak Istenben nyugoszik meg lelkem; Tőle van az én szabadulásom. Csak Ő az én kősziklám és szabadulásom; Ő az én oltalmam, azért nem rendülök meg felettébb ... Csak Istenben nyugodjál meg lelkem, mert Tőle van reménységem (Zsolt.62.2-3.,6.)

Az ember van úgy, hogy az élet gondjai (pl. egy megoldatlan dolog, súlyos probléma) miatt nem éppen felszabadult állapotban van, ami pont az ellenkezője annak, amit dicsőítés közben átéltem, hogy kicsit olyan, mintha a létező probléma nem is lenne.
Egy jó kérdés, hogy meddig kell keresni az Urat. Addig, amíg lelkünk meg nem nyugszik. Addig, amíg egy problémára, az élet valamely gondjára nem tudunk úgy gondolni, hogy nincs bennünk miatta félelem, aggódás, nyugtalanság, csüggedés. Akkor mondhatjuk, hogy megtaláltuk az Urat, megtaláltuk a jelenlétét, amikor életünk valamely gondjára tudunk mindenféle negatív életérzések nélkül gondolni. Addig kell keresni az Urat, amíg a megoldatlan dolgomra gondolva nem az jut eszembe, hogy "ezzel most mi lesz?", hanem teljes lelki nyugalommal tudok gondolni rá. Ezt éltem át előtte dicsőítés közben is.
Függetleníteni kell magunkat a problémáinktól! Azzal a módszerrel lehetséges ez, hogy Istent keressük és ha megtaláltuk, akkor szabadok leszünk, másképp fogunk a problémáinkra nézni, mert ahol az Úr Szelleme, ott a szabadság. Szabadságra hívott el minket Isten. Függetlenítsük magunkat pl. a betegségeinktől az előbb leírt módon, így jutunk el valóságosan is a gyógyulásra. Első lépésként ízleljük csak meg, milyen lehet a problémák nélkül, ahogy az nálam dicsőítés közben történt.
Kígyó mardossa a sarkunkat, ez a problémánk, az élet gondjai. Azonban nem a sarkunkkal kell foglalkozni: milyen dolog az, ha valaki állandóan csak a sarkával foglalkozik? Eléggé furcsa. Istent keresve meg tudjuk tanulni a problémánkat nem alulról, hanem felülről látni, a problémának felékerekedni. Így rájövünk, hogy valójában apró dolgok azok, amik a sarkunkat mardossák és mi pedig a kígyó fejére tudunk taposni a sarkunkkal, ha más megvilágításba kerül a dolog. Figyelemreméltó, hogy a sarka egy eléggé mellékes része az embernek, tehát különösebb gond nem lesz abból, ha azt marja a kígyó, viszont a mi sarkunk alatt a kígyónak egy nagyon fontos része van, a feje, amire rátaposhatunk. De ehhez Istenben kell, hogy megnyugodjon a lelkünk. Benne tényleg meg tudunk nyugodni, ezt éltem át dicsőítés közben. Az ég, Föld és a problémáink elmúlnak, de Isten beszédei nem múlnak el soha. Érdemesebb ezért a maradandóban gyökerezni meg és erre építeni jövőnket is, nem a problémáinkra és a világi dolgokra.

Kívánom a blog olvasójának, hogy abban gyökerezzen meg stabilan, ami örökre megmarad, ami pedig múlandó dolog, annak ne tulajdonítson nagy jelentőséget!

UI.: Az Úr, ha valamit mondani akar, általában meg is erősíti. Éppen most is ez történt. Jelen blogbejegyzés megírása után kicsit visszaolvastam a blogon, spontán a júliusi bejegyzésekre kattintottam, mert akkor írtam a legtöbbet és spontán az első bejegyzésre abban a hónapban: Két álom… - az emberi problémákról. Nagy megdöbbenésemre gyakorlatilag ugyanazt írtam le benne, mint amit ma dicsőítés közben átéltem: „Isten szólt hozzám. Nem tudom, egy embert használt-e fel ott, hogy szóljon hozzám, vagy közvetlenül hozzám szólt. Azt szólta hozzám, hogy tegyek úgy, viselkedjek úgy a problémás szituációkban is, mintha ez a probléma nem lenne, azaz ne féljek úgy viselkedni, aminek az ellenkezőjére a probléma késztet … Emlékszem, dicsértük akkor ott az Urat …” Teljesen ledöbbentett, hogy régebben egy álom által Isten ugyanazt szólta hozzám, mint most a gyülekezetben. Még az a párhuzam is megvan, hogy álmomban is dicsértük az Urat, amikor ezt szólta hozzám, mint ma a gyüliben. Bár „megszokott” dolognak mondható egy keresztény életében, mégis most megdöbbentően, sokkolóan hatott, hogy maga az Isten így szól hozzám… azt hiszem, a természetfeletti nem egy szokásos dolog, amit megszokunk, hanem időnként meg kell döbbennünk azon az óriási dolgon, hogy maga az Isten szól hozzánk. Ez nem lehet természetes, nem lehet szokásos, ez mindig rendkívüli, ez mindig óriási – nem csak az, hogy szól hozzánk, hanem hogy olyan problémáimra is gondja van, amiről már azt hittem, hogy elfelejtette.
Ahogy elolvastam régi megdöbbentő blogbejegyzésemet, olyan érzésem volt, mintha egy pillanatra nagyon világos, nagyon erős fényt láttam volna (nem fizikailag), ami a fehérnél is világosabb színű és mintha már ez a pillanatnyi villanás is vakító lett volna. Éreztem, hogy ebben a fényben óriási erő van, nagyobb, mint egy atomerőműben és ez a fény gyógyítani képes. Nemhogy képes gyógyítani minket embereket, de annál sokkal de sokkal nagyobb erő van benne. Ahogy elképzeltem újra azt a fizikailag elképzelhetetlen fényt, ami a fehérnél is világosabb, mintha a fény mögött Jézust láttam volna egy pillanatra.

Azon is elgondolkoztam most, hogy régebben is volt egy eset, amikor Isten először egy álom által mondott valamit, majd kb. fél évre rá (ahogy most is) ezt kiegészítette éber állapotomban. (Itt írtam róla.) Röviden, álmomban a csillagos égbolt alatt kértem Istent, hogy szóljon hozzám valamit a csillagokon keresztül. Fél évvel később valóságosan a csillagos égbolt alatt eszembe jutott ez az álmom, az égre néztem és jött az üzenet. Hogy az előző témával kapcsolatban további bíztatást írjak, ez volt az üzenet: "Isten sokkal hatalmasabb, mint a mi emberi problémáink".
Most újra átéltem, milyen az, amikor Isten tudatja velem, hogy nem felejtett el, sőt nagyon szeret és olyan dolgaimra is gondja van, amiről eddig nem gondoltam. Persze ezt is csak megközelítőleg tudtam most megfogalmazni, mert Isten ilyen szeretetteljes jelenlétét eleve reménytelen is lenne szavakba önteni, amikor olyan szeretettel ölel át, amit még intenzív hitélet során sem tapasztal túl gyakran az ember.

Valahogy eszembe jutott ma egy régi emlék, elgondolkodtató.

12-14 évvel ezelőtt jártam egy iskolába, ott kollégiumba. Nem sok csoporttársammal voltam közelebbi kapcsolatban, beszélőviszonyban. Mégis egyszer az volt, hogy az egyikük (aki akkor ittas állapotban is volt) elhívott beszélgetni. Elmondott nekem magáról dolgokat, olyan dolgokat, amiket egyébként talán szinte mindenki tudott róla a kollégiumban. Az élet értelmével kapcsolatban voltak igen súlyos fenntartásai. Nagyon boldogtalannak érezte magát, talán pszichiáterhez is járt, talán a normálistól eltérő megnyilvánulásai is voltak, pontosan már nem emlékszem.
Arról beszélt, mit nem talál meg az életben, mutatta verseit, írásait is, amik olyanokról is szóltak, hogy ő már túl öreg az élethez. Később elmondta, időnként az ereit is fel szokta vágni.

Akkor én még nem sokat tudtam Istenről, Jézusról, csak jártam templomba, ahol évekkel azelőtt volt egy erőteljes élményem Istennel és életem nehézségeiben is segítséget kaptam Tőle akkor, amit egyébként nem teljesen tudtam hova tenni, ésszel megmagyarázni. (Erről részletesebben a blog legelső bejegyzésében írok.) Amikor a kollégiumban a csoporttársammal beszélgettem és arról beszélt, hogy nincs kiút, nincs megoldás, beugrott ez a régebbi élményem Istennel. Beugrott, hogy amikor az történt velem Isten jelenlétének következtében, amit nem tudtam hova tenni, az éppen az ellenkezője volt, mint amiről a csoporttársam beszélt. Amire mondta, hogy nincs kiút, nincs megoldás, pont olyasmire tapasztaltam meg a megoldást Istentől évekkel azelőtt a saját életemben. Ez akkor bevillant nekem és mondtam a csoporttársamnak, hogy "de elhiszed, hogy van megoldás?" Persze nem nagyon értette és én sem tudtam igazán elmondani neki, mert magam sem tudtam akkor még hova tenni, amikor Isten megsegített engem. Talán még mondtam olyanokat a srácnak, hogy Isten ezen tud segíteni, már nem emlékszem. Utólag visszagondolva erre, érdekes, hogy most tudatosult bennem egy olyan emlék, amikor szembesültem azzal, hogy Isten megoldást tud adni egy olyan problémára, amire ember azt mondaná reményvesztetten, nincs kiút, nincs megoldás, nem találva az élet értelmét.

Ezeket bírom nagyon: volt ma este gyüli és két dolgot szólt hozzám személyesen az Úr, és amikor gyüli után hazajöttem, itthon külön mind a két dolgot meg is erősítette számomra egy újabb forrásból. Meglehetősen intenzív a Szentlélek munkája, szeretem ezt megtapasztalni nagyon.
De jut eszembe, volt más is. Pont az az igeszakasz is előkerült a gyülis alkalmon, amit reggel is olvastam, nevezetesen:

Valakik pedig befogadák őt, hatalmat ada azoknak, hogy Isten fiaivá legyenek, azoknak, a kik az ő nevében hisznek; A kik nem vérből, sem a testnek akaratából, sem a férfiúnak indulatjából, hanem Istentől születtek. (Jn.1.12-13.)

De jut eszembe, még valami volt. Józsi bácsi is ott volt ma, őrajta keresztül mondta az Úr az egyik dolgot, amit szólt hozzám. És azáltal, hogy Józsi bácsin keresztül szólt, még valami többletmondanivalója volt Istennek számomra.

A ma esti alkalmat leginkább egy szürethez tudnám hasonlítani: ott beletettem a kosaramba két almát, amiket itthon kipakolva azt vettem észre, hogy nem is kettő, hanem öt alma. Tényleg van olyan többször, hogy Isten mond valamit, és mondanivalója nem csak egyetlen dologra vonatkozik, hanem több legyet üt egy csapásra.

Az elmúlt napon is tapasztaltam a Szentlélek vezetését. Úgy volt, olyan helyre megyek, ahol sok időm lesz olvasgatni, így pár könyvecskét be is pakoltam, de hirtelen hiányérzetem támadt: mi lesz, ha valamit leírni támadna kedvem? Kéne vinni jegyzetfüzetet is, amit egyébként ilyenkor nem szoktam vinni. Gondoltam, rendben, berakom azt is.
Elképzeléseimmel ellentétben nem volt alkalmam olvasgatni, de később a délután során megtudtam, aznap este lesz a gyülekezetben igehirdetés. Ilyen alkalmakra mindig vinni szoktam a jegyzetfüzetem, így most a jegyzetfüzetemmel állítva be, teljesen olyan volt, mintha tudatosan erre az alkalomra jöttem volna. Még jó, hogy hallgattam arra a hangra, Amely azt mondta, vigyem a füzetem.
Nem jutott el hozzám a hír, hogy aznap este tanítás lesz, de a Szentlélek gondoskodott róla, hogy úgy lehessek ott, hogy közben jegyzetelek a füzetembe. Ha mások elfelejtenek vagy nem tudnak szólni, akkor majd szól helyettük a Szentlélek. Remélem, az én hiányosságaimat is így kipótolja, amikor kell.
Affelől is bizonyosságot kaptam, hogy nem csak az én "grafomániám" a jegyzetelés, hanem Isten is azt akarja, hogy jegyzeteljek.

Az elmúlt héten volt egy másik kijelentése is számomra a Szentléleknek. Pár hete úgy gondoltam, nem szólok rá a gyerekekre, ha csúnyán beszélnek, teljesen felesleges, úgysem hallgatnak rám. Órák után beszélgettem az egyik tanulóval, szóba került az is, hogy egyesek csúnyán beszélnek és említettem neki, nem szólok érte, mert minek. Erre mondta, szólhatnék érte, hátha hallgatnak rám. Aztán elkezdtem szólni érte és meglepetésemre volt, aki utána elnézést is kért. Végül annyira belejöttem, hogy pár hét múlva szinte mindenkire rászóltam, aki káromkodik, hiszen ezzel Isten iránti engedelmességre is próbálom a gyerekeket tanítani. Azután egyik istentiszteleten arról volt szó, hogy nekünk hívőknek világítanunk kell a világban és tennünk kell az istentelenség ellen. Feltette azt a kérdést is az igehirdető, hogy "ma hány emberre szóltál rá, hogy ne káromkodjon?", s ennek a kérdésnek akkor nagyon megörültem, mert megértettem, hogy Isten akarata szerint cselekedtem, megértettem, hogy mit tehetek a munkahelyemen azért, hogy Isten országát valamilyen szinten képviseljem. De úgy gondolom, azért is szólnom kell, ha egy tanuló valaki másra vagy akár saját magára negatív szavakat mond.
Az sem elhanyagolandó, hogy Isten egy tanulót is felhasznált arra, hogy a káromkodás ellen elkezdjek tenni.

Szóval gyakorlatilag az élet bármely területére vonatkozóan adhat vezetést a Szentlélek, teljes mértékben akár azt is megmondhatja, hogy melyik órán melyik tanulóval mit kezdjek és erre már többször is volt példa. Mint már régebben írtam róla (ebben a bejegyzésben), nem véletlen, hogy milyen emberekkel vagyunk körülvéve és ebben nem azt kell nézni, hogy a másik emberben mi a hiba, hanem hogy Istennek ezzel az egésszel mi lehet a célja. Amikor ennek fényében észreveszem, hogy egyik-másik gyerek hasonló személyes problémákkal küzd, mint én, az radikálisan meg tudja változtatni a hozzá való viszonyulásomat. Eddig ez a módszer bizonyult a leghatékonyabbnak, a saját kis módszereimmel nem sokra mentem, bármit is találtam ki.
Fontos egy kereszténynek Isten szemszögéből látnia a munkahelyét: mire akarhat engem Isten megtanítani a kollégákon, a gyerekeken keresztül? Mire akarhat megtanítani engem azokon a tulajdonságaikon keresztül, amik zavarnak engem? Milyen saját negatív tulajdonságaimra jövök rá közben, amiken az Úr formálni szeretne? Milyen problémámmal szembesülök, amihez hasonlóval az egyik tanuló is küzd? Gyakorlatilag ilyen és hasonló kérdések képezik az egésznek a lényegét. Van, hogy rájövök: ami szenvedésen régebben valaha keresztülmentem, az segíthet, hogy egy rossz viselkedésű tanulónál megértsem, mi lehet a viselkedése hátterében.
A következő igével tudnám összefoglalni, a saját elképzeléseim és a fegyelmezés helyett milyen irányba vezet engem az Úr a munkahelyemen:

Egymás terhét hordozzátok, és úgy töltsétek be a Krisztus törvényét. (Gal.6.2.)
 

Egy ideje rájöttem, van valami, amiben még sokat kell változnom: gyakran kerül előtérbe számomra az, ami nekem jó lenne, nekem fontos lenne és ez nagyon le tud kötni. Viszont ami nekem jó és fontos lenne, másnak már nem feltétlenül. Rájöttem, hogy erőteljes önközpontúság, önimádat van bennem, ami Isten előtt nem lehet kedves. Eszembe jutott az az ige is, hogy "Ne nézze kiki a maga hasznát, hanem mindenki a másokét is" (Fil.2.4.) és sokszor ennek az igeversnek a szavaival imádkoztam. Az is eszembe jutott, hogy közülünk senki sem él önmagának, és senki sem hal önmagának: Mert ha élünk, az Úrnak élünk; ha meghalunk, az Úrnak halunk meg. Azért akár éljünk, akár haljunk, az Úréi vagyunk (Róm.14.8.). Kértem Istent, hogy ezek alapján formáljon engem.

Az utóbbi időben úgy alakult, hogy kénytelen voltam olyan problémákat hordozva tenni mindennapi dolgaimat, melyek ezt számomra jelentősen megnehezítették. Nem értettem Istent, miért enged ilyet, hiszen a különböző problémák kihatnak a mindenféle teljesítményemre, így a munkámra is.
De nemrég úgy érzem, megértettem Istent, mit akar ezzel. Éppen azt, aminek megvalósulásáért imádkoztam: ha megtanulom a hétköznapi tennivalóimat úgy ellátni, hogy közben jelentős problémák visszahúznak, akkor kénytelen vagyok nem a problémáimra, hanem a tennivalókra koncentrálni, megtanulom nem azt tenni előtérbe, hogy nekem jó legyen, hanem ez háttérbe szorul. Ezzel akarhat az Úr megtanítani arra, hogy ne az én szükségeim, érdekeim legyenek előtérben. Ha ezáltal megtanulom, hogy erőteljes önközpontúságomat hogyan tudom feladni, nekem csak jobb lesz.

Nemrég botlottam bele egy viccbe, amit már régebben is hallottam, de pontosan megjegyezni nem tudtam, mivel "furcsa" szavak vannak benne. A vicc így hangzik:

És Jézus kérdé követőit: "És ti mit gondoltok, ki vagyok én?"
Simon így válaszolt: "Te vagy a földi létünk eszkatologikus manifesztációja, a személyiségünk ontologikus alapjainak megmutatója."

Ahogy a viccet elolvastam, megértettem valamit. Annyit tudok, hogy az ontológia lételméletet jelent, és hirtelen világossá vált számomra, hogy Jézus a személyiségünk létének is felette áll, attól függetlenül, hogy a személyiségünkben mi van benne. Sőt, nem hogy felette áll, de Ő mutatja meg alapjaiban, hogy mi legyen ezzel az egésszel is, amit mi személyiségnek nevezünk.
Nem akarnék, de nem is tudnék belemenni személyes dolgaimba, de kételyeim voltak affelől, hogy vajon mindenemet át tudom-e adni Jézusnak. Úgy éreztem, hogy van egy kis terület az életemben, amit önhibámon kívül nem tudok Jézusnak átadni, mert a fölött a terület fölött én valamiért nem tudok rendelkezni. Ez a tény időnként nagyon komoly kérdések elé állít a személyes hitemmel kapcsolatban. De a viccet elolvasva megértettem valamit: Jézus mindezeknek felette áll. Jézus már azelőtt létezett, hogy én valamit ne tudtam volna átadni neki, sőt Ő mutatja meg, hogy ezzel mi legyen, a létem alapjaival kapcsolatos mindenféle kérdésnek felette áll és megmutatja az értelmét, ebben is utat akar mutatni, mint mindenben, hiszen Ő az út, az igazság és az élet.

Az utóbbi időben megtapasztaltam, hogy Isten mennyire fel tudja használni a munkahelyemet abban, hogy vezessen, formáljon engem. Eleve a munkahelyemet is Tőle kaptam és már talán az első ott töltött napon kiderült, hogy amik ott történnek, azok a javamat szolgálják és felszínre hoznak olyan dolgokat bennem, amiket az Úr elé kell vinnem, amikben segíteni akar, amikben formálni akar.

Nemrég rájöttem, milyen jó lehet Istennek nem a gyermekének, de még a béresének is lenni.

Emberek vagyunk, csinálunk ostobaságokat, teszünk dolgokat, amiket nem kéne. Valamikor tudatosan tesszük, ami Isten előtt nem kedves, úgy gondoljuk, hogy az nekünk jó, valamikor meg nem tudatosan.
De van egy pont, ameddig ha eljutunk ebben, ránkszakad, hogy az engedetlenségünk nem vezet sehova, nem is jó nekünk, nincs értelme, felesleges, hiábavalóság.
Én is teszek dolgokat, amiket nem kéne, ezeknek olykor nincs semmi negatív következményük, olykor van. Valamikor az ember látva ezeket a következményeket, végre belátja: nem lehet ezt így tovább csinálni, nincs értelme, nem is jó. Én talán azt gondoltam, jó lesz, ha úgy teszem, ahogy akarom, de beláttam, mégsem jó. Belátom, annyira nem vezet sehova és annyira negatív a következménye annak, amit a saját fejem alapján csinálok, hogy ha valami rossz dolgot akarna is adni nekem az Úr helyette, még az is jobb lenne. Még ha a legrosszabbat is adná, amit egy szerető Atyától ember el tud képzelni, az is csak jobb lehet annál, mint ami a következménye annak, ha a saját fejem után megyek és úgy teszem, amit akarok. Ezt éreztem.

Később eszembe jutott, hogy amit éreztem, nagyon hasonlít arra, amit a tékozló fiú mond, mikor visszatér az Atyjához: "vétkeztem, ostobaságokat csináltam, ami nem vezetett jóra; ha az Atyának csupán egy bérese lennék, akkor is ezerszer jobb dolgom lenne: a béres is jobb eledelt kap, mint amikor én a disznók moslékával akartam a gyomromat megtölteni". Észrevettem, hogy moslékot ettem, amikor ott van a kenyér is. Most jött el az a pont, hogy valóban kárnak és szemétnek ítéljem a moslékot. Valóban ki tudom mondani, hogy a moslék nekem nem kell. Valóban ki tudom mondani, hogy ne az én akaratom legyen meg (aminek csak negatív következényei voltak), hanem az Úr akarata (ami emberi számítás szerint még a legrosszabb esetben is jobb az én akaratomnál, azok negatív következményeinél).

Jőjjön el a te országod; legyen meg a te akaratod (Mt.6.10.)

Rájöttem: jobb az Úr béresének lenni, mint saját elképzeléseim alapján szabadnak, azt csinálva, amit akarok.

És kívánja vala megtölteni az ő gyomrát azzal a moslékkal, a mit a disznók ettek; és senki sem ád vala néki. Mikor aztán magába szállt, monda: Az én atyámnak mily sok bérese bővölködik kenyérben, én pedig éhen halok meg! Fölkelvén elmegyek az én atyámhoz, és ezt mondom néki: Atyám, vétkeztem az ég ellen és te ellened. És nem vagyok immár méltó, hogy a te fiadnak hivattassam; tégy engem olyanná, mint a te béreseid közül egy! (Lk.15.16-19.)

Mint az előbbi bejegyzésben írtam, karácsonykor arra jöttem rá, hogy az ajándékozástól nem lesz a karácsony nagyobb, hiszen hétköznapokon is vehetünk, készíthetünk valamit a másik embernek, szeretteinknek, vagy segíthetünk neki.

Ez azonban mindent megold és azzal letudtunk mindent, ha rendszeresen kedvében járunk ezzel szerettünknek, embertársunknak? Nyilván nagyon szép dolog ez, megtenni valamit a másikért, egyáltalán nem elvetendő, sőt, de a másik ember ezzel nincs kipipálva. Önmagában ezzel csak szolgái leszünk a másik embernek. Bármily meglepő, a másik ember nem egy személytelen szolgát akar, hanem inkább valamiféle emberi kapcsolatra vágyik. Nem a szolgálatunktól, hanem a személyünktől, mint embertől lesz boldogabb. Attól az embertől, akik vagyunk, önmagunk. Hiába teszünk meg valakiért nagyon sok mindent, ha közben egyedül van. A másik embernek nem a tetteinkre van szüksége (bár ezeknek is nagyon örülhet), hanem a személyünkre: arra, akik vagyunk, mindenestül, a hibáinkkal együtt.

Ne fosszuk meg a másik embert önmagunktól! Igazán akkor okozunk a másiknak örömet, ha önmagukat adjuk neki, a rossz tulajdonságainkkal, gyengeségeinkkel, hibáinkkal együtt. A másik embernek arra van szüksége, hogy szeressen bennünket úgy, ahogy vagyunk, de ehhez nekünk nem szabad a másik embert megfosztani önmaguktól, nem megoldás, ha ehelyett különböző ajándékokkal, egyebekkel a kedvében járunk.
Sajnos manapság az emberek gyakran megfosztják a másik embert önmaguktól. Én is. Hajlamos vagyok különböző "figyelmességi ajándékokat" adni csupán, de saját magamtól már megfosztok másokat, mert ilyenkor nagyobb az esélye, hogy sérülök. Pedig ezzel kezdődik valami igazi. Erre hívta fel a figyelmem az Úr, hogy önmagam vagyok értékes, nem a tetteim a másik ember számára: önmagam, a hibáimmal és mindenemmel együtt. Ha önmagamat adom a másik számára mindenestül, a hibáimmal együtt, az Úr azt használni tudja. Szólni tud a másik emberhez az Úr a hibáim által is: legrosszabb esetben is türelemre tanítja a másik embert. De az is lehet, hogy a másik ember hibái, "hülyeségei" által saját életemre vonatkozóan szól hozzám Isten. Úgyhogy sok hibával rendelkező, rossz dolgokkal teli, sok kívánnivalót maguk után hagyó embertársaim: önbizalomra fel! Az Úr megáldja a másik embert azon keresztül, amit esetleg utálunk magunkban. Nem egyszer tapasztaltam már ilyet.

Ehhez kapcsolódik az is, hogy nem azt kell nézni, mi a másik emberben a rossz, hanem azon gondolkozni, hogy ami engem zavar a másikban, azáltal az Úr mire akar engem tanítani. Nagyon fontos dologra jöttem rá: a környezetünkben élő emberek minket zavaró tulajdonságai lényegében korlátok annak a keskeny útnak a szélén, amin járnunk kell. Ahogy életünkben a különböző problémák, nehézségek is útjelzők. Nehezen tudsz valakit szeretni? A szeretetre akar ezzel az Úr megtanítani. Valaki állandóan kihoz a sodrodból? Türelemre akar az Úr akkor tanítani. De hogy kit mivel mire akar az Úr tanítani, azt csak saját maga tudhatja igazán.
Ezért is van az, hogy ha valaki más problémájával foglalkozunk, segíteni akarunk neki, azt is különös módon megáldhatja az Úr: van olyan, hogy a másik problémáját valamilyen átvitt értelemben (vagy adott esetben akár szó szerint) vonatkoztatni tudom a saját életemre, így ha neki segítek azt megoldani, saját magam is előbbre leszek. Olyan is volt már, hogy én mondtam el valakinek a problémámat és rájöttem, hogy az én problémám jelképesen az ő problémájaként értelmezhető, ezáltal az Úr rámutatott arra, hogy a másik ember milyen helyzetben van, amit esetleg magától nem akart volna elmondani. Ez arra is választ adhat, hogy miért élünk át szenvedéseket: Isten akkor tudja megmutatni az utóbbi esetben a másik problémáját, ha én is éltem át akár hasonlót, akár olyat, ami szimbolikusan a másik ember problémájaként értelmezhető. Magyarul, felhasználhatja a már átélt szenvedéseinket, hogy másokat megértsünk. Végülis Jézus is azért is élt át minden emberi szenvedést a kereszten, hogy a mi szenvedéseinket megértse, nem mellesleg ezeknek és a bűnöknek meghalt, elhordozta helyettünk a következményeit, ezáltal új életet adott, ami egyrészt örök élet, másrészt az említett rossz dolgoktól mentes élet. Ezért kéne minden nap odavinni elé, rátenni ezeket a dolgainkat, hogy ne ezeknek éljünk, hanem egy olyan életet éljünk, amire Isten elhívott.

Nem kell szégyellni a hibáinkat, problémáinkat, életünk gázos dolgait, mert ha ezeket valakinek elmondjuk, akkor útjelző lehet számára abban, hogy Isten milyen irányba akarja vezetni az életét. De ha saját problémánkat mondjuk el, az számunkra lehet útjelző abban, hogy a másik embernek mik a problémái, nehézségei. Mindez persze akkor működik, ha Isten vezetését, segítségét kérjük az életünkre és arra törekszünk, hogy Őt kövessük.

Egymás terhét hordozzátok, és úgy töltsétek be a Krisztus törvényét. (Gal.6.2.)