Nameless blog, hiszen a cím részletkérdés

Mióta pár éve megtapasztaltam Istenből valami olyat, amit azelőtt nem, sok dolgot másképp tudok csinálni, mint azelőtt, hitem és életem egyes dolgaihoz más a hozzáállásom, más rájuk a rálátásom. Régebben életem egyes dolgai, problémái lógtak a levegőben, kizárólag az akadály szerepét töltötték be számomra és csak az merült fel bennem, hogyan lehetne tőlük megszabadulni.

Az ember alapvetően nem tökéletes. Mindannyian rendelkezünk bizonyos személyiséggel, és minden személyiségnek vannak előnyei és hátrányai. A jó önismeret hozzásegít ahhoz, hogy olyan pályát válasszunk és úgy alakítsuk életünket, hogy a személyiségünk hátrányai ne hátráltassák munkánkat, előrehaladásunkat. Ez az ember útja, amit a saját elképzelései, józan esze alapján elképzel és megtervez. Isten útja azonban más.

Életemben vannak problémák és olyan dolgok, melyek Isten előtt nem kedvesek, amik hosszú ideje kísérik életemet. Nem győzök ugyanamiatt a bűn miatt kérni újra meg újra bocsánatot Istentől hosszú ideje. Tegnap rájöttem, hogy egész egyszerűen a személyiségem hátrányai azok, ami miatt ugyanazt a bűnt újra meg újra elkövetem. Hasonlót tapasztaltam a munkahelyemen is: van valami, amit mások egyértelműen jobban tudnak csinálni a munkájukban, mint én. Emberileg úgy gondolom, hogy ha megfelelő önismerettel kellett volna pályát választanom, nem azt a pályát választottam volna, ahol most dolgozom, mert vannak dolgok, amiket nem tudok jól csinálni, és ebben nem igazán tudok megváltozni, nem tudok önmagamból kikelni, más lenni, mint aki vagyok. Másrészt újra meg újra elkövetem ugyanazt a bűnt,  mert nem tudok más lenni, mint aki vagyok.

Isten mégis arra a munkahelyre tett, ahol most vagyok, ahova önismeretem alapján nem mentem volna, ha nekem kellett volna döntenem.  Számít pl. a családi háttér, mindenféle hatások is abban, hogyan alakul ki valakinek a személyisége. Ha nekem másként alakult volna, akkor más dolgok lennének a gyengeségeim.
Munka előtt mindig imádkozom, hogy Isten segítsen meg engem, hogy jól tudjam végezni és áldja meg a munkámat. Mégis, pont olyan munkám van, amiben a személyiségem hátrányai túlságosan előjönnek. Mondhatnám, mekkora pech ez, hogy pont így alakult. De nem ezt mondom. Isten adta a munkahelyet, Ő akarta, hogy ez így legyen. Már ismerem Őt annyira, hogy mindig valami olyan utat ad elém, amin én látom, hogy ott van egy súlyos akadály és emberileg azt mondanám, inkább egy másik, "kényelmesebb" úton akarok menni. De Neki mégis valamiért az jön be, hogy itt előjöjjön egy súlyos gyengeségem, amivel emberileg nem tudok mit kezdeni, de még úgy sem, hogy lassan egy éve munka előtt mindig kérem Isten segítségét, vezetését, védelmét, mert tudom, hogy Nélküle nem menne. Neki ez így kedves, és ebből akar valamit kihozni. Nem tudom, nem értem, hogy mit, de biztos vagyok abban, hogy célja van ezzel.

Tegnap este úgy érzem, mutatott valamit a Szentlélek és elkezdtem írni. Az írást ma elméletileg be is fejeztem. Nem magamról írtam, bár több helyen magamra ismertem. Az írásban felvetett problémára a megoldást úgy érzem, nem tudtam igazán pontosan, gyakorlatiasan megfogalmazni, de bízom benne, hogy a gyakorlati megvalósításra a Szentlélek mindenkit elvezet, aki ezt olvassa és ismerős neki a jelenség. Ezt szívből kivánom minden olvasónak.
Lesznek ismerős, visszatérő gondolatok az elmúlt időszak blogbejegyzéseiből. Végső soron ugyanazt írtam le, mint nemrég ebben a bejegyzésben, csak kicsit másképp, más megközelítéssel.

Önmagunkról

Van, hogy az embernek önmagával van a legtöbb harca. Önmagunkba nézünk és amit látunk, azon meglepődünk, megdöbbenünk, nem tudjuk hova tenni. Magunkba nézünk és csak egy falat látunk: a világ különböző dolgaira rálátni nem akkora probléma, de ami önmagunkban van, az mindig nagyobb problémát jelent számunkra. Mintha önmagunk a világnak egy különleges része lenne, amivel szembenézni sokkal nehezebb, sokkal ijesztőbb, mint valami más. Ha a külvilágban látunk furcsa dolgokat, azt talán mindig aránylag könnyen elfogadjuk, de ha önmagunkban látunk meg valami furcsát, az sokkal kellemetlenebb, sokkal megközelíthetetlenebb, sokkal nehezebben vállaljuk fel még magunk előtt is az igazságtartalmát, mint bármely más dologét.
Önmagunkra nem tudunk olyan rálátással rendelkezni, mint más dolgokra. Ha valakiről tudok dolgokat, van róla ismeretem, teljesen másképp tudok rálátni, mint önmagamra – noha a másik ember hasonlóképpen lehet önmagával, mint én. A másik ember problémáit, dolgait teljesen másképp tudom elhelyezni a világban, teljesen más a rálátásom, mint a magaméra. Más problémájára talán azonnal tudok megoldást javasolni, mert látok utakat, melyek járhatók lehetnek, míg a saját problémáinkra sokszor nem látunk megoldásokat, mert az összes kivezető utat, ajtót lezártnak látjuk.
Az alázatosságra sokszor nem elsősorban más emberekhez való viszonyulásunkban van szükségünk, hanem önmagunkhoz való viszonyulásunkban.

Ha önmagunkból meglátunk valamit, megijedünk, megtorpanunk: „Ez lennék én? Ez van bennem? Erről nem kell tudnia senkinek. Jobb, ha senki se tudja. Talán jobb lenne, ha én se tudnám.” Mintha teljesen más természetű lenne az, ami bennem van, mint ami körülöttem a világban van. Ami a világban van, azt az emberiség a történelem során többé-kevésbé megismerte és le tudja írni, meg tudja változtatni, tud vele különböző dolgokat tenni, stb., de ami bennem van, az mintha valami teljesen más természetű lenne. Mintha nem a világ része lenne, amivel kapcsolatban az emberiség már tapasztalatot halmozott fel, ami Isten előtt ugyanolyan természetes, mint bármi más a világban. Ami bennem van, az olyan, mintha egy olyan terület lenne, amivel senki nem tud semmit kezdeni, és amihez hasonló sehol nincs. Mintha kívül esne az emberi tapasztalat, emberi megismerés lehetőségein, Isten teremtett világának a határain. Mintha valami rideg, valami kemény anyag lenne, melynek belsejébe hatolni lehetetlen, megismerni lehetetlen, nincs rá eszköz, nincs rá mód.

Nem tudjuk, nem is hisszük először, hogy van, ami (pontosabban: aki) ebbe behatoljon és szétválassza benne a jót a rossztól. Ő tanít meg az alázatra önmagunkkal szemben, hatalmas szeretetével. Szeretetének nagysága annyira elképzelhetetlen, mint amennyire keménynek, megközelíthetetlennek érezzük önmagunkat. Nem lehet elmondani, hogyan kell megtanulni ezt az alázatot, nincs rá recept, csak egy út: ha Ő meglátogatott már ezzel a szeretetével, akkor menni fog. Ha leírhatatlan szeretetével egyszer már megérintett és felemelt, azt nem feleded, és onnan tovább is menni fog. Önmagad nem akadály az Ő szeretetével szemben. Ő áthatol a falakon, láthatón és láthatatlanon. Minden szőlővesszőt, amely gyümölcsöt terem, megtisztít, hogy több gyümölcsöt teremjen. Ő az igazi szőlőtő, és ha benne maradunk, akkor tudunk gyümölcsöt teremni. Őbenne maradva, nem pedig a saját gondolatainkra, elképzeléseinkre hagyatkozva. Saját gondolataink, saját elképzeléseink önmagunkról nem vezettek a megoldás közelébe, csak csukott ajtókhoz. Nem is tudunk Nélküle semmit tenni, mert Ő is azt mondja, hogy „Nálam nélkül semmit sem cselekedhettek”. A nyitott ajtót, mely járható útra vezet, Ő mutatja meg; ő mutatja meg így az igazságot is önmagunkkal kapcsolatban és az életet is, melyet így nem a zárt ajtókhoz vezető önmagunk középpontba helyezése jelent, hanem ha engedjük, hogy Ő mutassa meg, merre van a nyitott ajtó: „Én vagyok az út, az igazság és az élet”. És azt is mondja, „én vagyok a juhok ajtaja”.

Isten egyszerűeknek teremtette az embereket. Egyszerűeknek, akik a szeretetnek csak bizonyos fajtáit képesek elképzelni. Nem is tudjuk elképzelni azt a szeretetet, mely áthatol az áthatolhatatlannak tűnő önmagunkon. De Isten ilyen szerény képzelőerővel ruházta fel az embert, hogy a szeretetről csak erősen behatárolt elképzelései legyenek. Ezért amikor megnyitjuk a szívünket az Ő szeretete felé, teljesen újat, teljesen hihetetlent mutat nekünk. Valami hihetetlent, ami legyőzi a lehetetlent. Valami hihetetlent, ami letöri a vaszárakat, megtöri az igákat, az áthatolhatatlan követ elhengeríti az útból.

Önmaga számára ijesztő, megközelíthetetlen, áthatolhatatlan az ember, mintha olyan természetű lenne, ami az emberi tapasztalat és megismerés határain kívül esik. Önmagunk számára önmagunk ilyenek vagyunk. A megoldás, ha nem is próbálkozunk a megismerhetetlen megismerésével, a megközelíthetetlen megközelítésével, mert ehhez porszemnyiek vagyunk és csak zárt ajtókba fogunk botlani. Bár emberi méltóságunkat, úgy érezzük, csak akkor tudjuk megszerezni, ha megbirkózunk önmagunkkal. Úgy érezzük, akkor válunk elfogadhatóvá mások és önmagunk számára, ha önmagunk többé már nem lesz számunkra akadály. Úgy érezzük, ha nem hatolunk át önmagunk kemény falán, semmik vagyunk, értékelhetetlenek vagyunk, teljességgel elfogadhatatlanok vagyunk és a világon bárki számára is minden más elfogadhatóbb, mint önmagunk. Azonban amerre tovább akarnánk menni, hogy emberi méltóságunkat megszerezzük, kőkemény falakat találunk. Nincs rettenetesebb, mint bezárva lenni e falak közé. Önmagunk teljes megalázásának, a legteljesebb kiszúrásnak érezzük ezt, ahogy az élet kiszúrhat az emberrel. A legnagyobb elkeseredést, legnagyobb keserűséget talán ez tudja okozni. Az érzést, hogy semmik vagyunk, emberi méltóságunkban megalázva, megtiporva. Azt látjuk, minden más embernek ez nem akadály, ami nekünk: azt látjuk, csak nekünk vannak ott az áthatolhatatlan falak. Emberi sorsunk, emberi mivoltunk teljes tragikumként való átélését okozza ez az érzés. Menekülnénk ebből, de nincs hova. Szabadulni szeretnénk ebből, de nincs merre, nincs kivezető út.
Az ember szereti önmagát. Szereti emberi méltóságát, és utálja elveszíteni. Az ember szeretne valaki lenni, olyan, mint a többi ember, akkor is, ha nem önző. A legönzetlenebb ember lelke mélyén is ott van, hogy szeretne értékes lenni, szeretne elfogadott lenni, szeretné, ha önmaga előtt nem lenne akadály. Aki nem önmaga kényelmének hajkurászásával, hanem mások segítésével szereti tölteni inkább az idejét, abban is ott van, hogy vágyik arra, hogy emberi méltóságát ne tapossák el, ne alázzák meg. Erre minden ember mindennél jobban vágyik. Nevezhetjük ezt önzőségnek, nevezhetnénk valami másnak – mindegy, minek nevezzük: a lényeg, hogy létezése tagadhatatlan. Élni akarjuk az életünket és olyan életet akarunk élni, melyben emberi méltóságunk nincs porig alázva, nincs megtaposva. A legönzetlenebb ember sem viselné örömmel, ha emberi méltóságát megalázva egy picike szobából álló börtönbe zárnák, ahol semmit nem tehet, és ahonnan semmilyen információja nincs, hogy mikor engedik ki, kiengedik-e egyáltalán valaha. Mindannyian szeretjük az életünket, szeretjük birtokolni emberi méltóságunkat.
Mégis, a Biblia nem mondja, hogy ezt szeressük és ezért harcoljunk. Nem mondja, hogy mi birtokoljuk az életünket, mi birtokoljuk emberi méltóságunkat, mi magasztaljuk fel önmagunkat. Nem könnyű megérteni és a gyakorlatba átültetni, mit jelent az, hogy „A ki megtalálja az ő életét, elveszti azt; és a ki elveszti az ő életét én érettem, megtalálja azt.” (Mt.10.39.). Vagy hogy „Mert közülünk senki sem él önmagának, és senki sem hal önmagának: Mert ha élünk, az Úrnak élünk; ha meghalunk, az Úrnak halunk meg. Azért akár éljünk, akár haljunk, az Úréi vagyunk.” (Róm. 14.7.)
Azt sem könnyű a gyakorlatba átültetni, hogy „Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, hanemha én általam.” (Jn. 4.6.) Amerre mi emberileg tovább akarnánk menni, zárt ajtókat találunk, vagy pedig rossz útra vezető ajtókat és utakat, mert saját életünket meg akarjuk tartani, saját emberi méltóságunkat nem akarjuk engedni eltapostatni, és utunkat is ennek megfelelően választjuk meg, ha az eszünkre hallgatunk. Jézus azonban nem azt mondja, hogy te vagy az út, vagy az az út, amit az eszed, amit a logikád diktál. Jézus azt mondja, hogy az Út Ő Maga. Jézus nem mondja, hogy menj arra, amerre úgy érzed, emberi méltóságod nem fog csorbát szenvedni. Jézus azt mondja: „Kövess engem”. A Föld elmúlik, vele együtt a földi problémáink is, velük együtt az is, ha emberi méltóságunk meg van taposva. Nem kell nagyon édesgetni, bálványozni a problémáinkat, mert a mennyben, az örökkévalóságban már nem lesznek. Próbáljunk a mennynek megfelelően rendezkedni be itt a Földön is! De jó reménységünk van affelől, hogy még itt a Földön megszabadít Urunk a bajunkból, akár hat bajunkból is, és a hetedikben sem hagy magunkra.
Az utunk abban van elrejtve, ha feladjuk, hogy valamik legyünk. Ehhez kell talán a legtöbb alázat, hogy lemondjunk a lelkünk legmélyén szunnyadó egoizmusról, vagy mindegy, minek nevezzük, ahogy említettem. Lelkünk legmélyén arra vágyunk, hogy ne legyen emberi méltóságunk megalázva, megtiporva. Nem is jó kifejezés, hogy erről „lemondjunk”. Nem lemondani kell róla, hanem alárendelni valami nemesebb dolognak: annak, hogy nem ennek élünk, hanem az Úrnak, aki annyira szeretett minket, hogy az életét adta értünk. „Krisztussal együtt megfeszíttettem. Élek pedig többé nem én, hanem él bennem a Krisztus; a mely életet pedig most testben élek, az Isten Fiában való hitben élem, a ki szeretett engem és önmagát adta érettem.” (Gal. 2. 20.) Fontos, hogy ne én akarjak élni, hanem engedjem, hogy Jézus éljen bennem, lélegezzen bennem. Fontos, mert nélküle csak zárt ajtókba fogunk botlani, vagy ha nyitott ajtó is akad, az a széles útra visz, a kárhozatba vezet. Fontos, mert nélküle nem tudunk merre menni: „Nálam nélkül semmit sem cselekedhettek” (Jn. 15. 5.) – ahogy Ő mondja. És tényleg nem. Én semmit nem tudnék cselekedni Nélküle. Tudom, nélküle csak zárt ajtókba botlanék, esetleg ott látnék egy ajtót, ahol nincs is, amin persze, hogy nem lehet átmenni.
Fontos, hogy ne arra akarjunk menni, amerre lelkünk mélyéről az önzőségünk, vagy mindegy, minek nevezzük sugallja. Ne erre hallgassunk, hanem „alázzátok meg tehát magatokat Istennek hatalmas keze alatt, hogy felmagasztaljon titeket annak idején.”

Alázzátok meg tehát magatokat Istennek hatalmas keze alatt, hogy felmagasztaljon titeket annak idején. Minden gondotokat ő reá vessétek, mert néki gondja van reátok. Józanok legyetek, vigyázzatok; mert a ti ellenségetek, az ördög, mint ordító oroszlán szerte jár, keresvén, kit elnyeljen: A kinek álljatok ellen, erősek lévén a hitben, tudva, hogy a világban lévő atyafiságotokon ugyanazok a szenvedések telnek be. A minden kegyelemnek Istene pedig, a ki az ő örök dicsőségére hívott el minket a Krisztus Jézusban, titeket, a kik rövid ideig szenvedtetek, ő maga tegyen tökéletesekké, erősekké, szilárdakká és állhatatosokká, Övé a dicsőség és a hatalom örökkön-örökké. Ámen.

Régebben és mostanában is előkerült a téma, hogy ha hitbeli "erőfeszítéseinket" Isten megjutalmazza, akkor sem kell megállni, akkor sem kell azt gondolni, hogy elértük a csúcsot. Most hallgattam egy tanítást, amiben megint előjött ez a téma, kicsit más megközelítésből. Itt úgy közelítették meg a dolgot, hogy az esetleges pozitív érzelmekkel, amikkel Isten megjutalmaz bennünket, a hit szempontjából nem kell foglalkozni, csinálni kell mindent úgy, ahogy előtte, nem szabad leállni a hittel.
Alaposabban kifejtve, a lelkünket (értelem, érzelem, akarat) nem szabad összekeverni a szellemünkkel. A megtért hívő ember három részből áll: test, lélek, szellem. A szellem az a része az embernek, mellyel Istenre néz, nem a láthatókra, hanem a láthatatlanokra, ezekről van meggyőződése és ezeknek megfelelően irányítja, teszi a dolgait. A szellemünk által vagyunk képesek a számunkra kijelölt keskeny úton haladni előre, melynek során saját elképzeléseinket, terveinket alárendeljük az Igének és Isten vezetésének. Ez nem függ össze azzal, hogy hogyan érezzük magunkat, azaz hogy a lelkünkben mi van. Akár pozitív, akár negatív változás áll be lelkünkben az utunk során, nem az a mérvadó: ez alárendelve kell, hogy legyen Isten vezetésének, az Igének. Régebben nem volt még olyan erős a Szentlélek kenete, mint napjainkban, az utolsó időkben, régebben a különféle pozitív érzelmi állapotok kevésbé "színesítették" a hívők életét. Nekünk az utolsó időkben is tudnunk kell úgy élnünk, megélnünk a hitünket, mintha "nem történne semmi". Persze Isten megjutalmazza azokat, akik Őt keresik, de ha tegyük fel, mégsem így lenne (persze így van ez és így is lesz, csak feltevés, hogy nem), akkor is tennünk kéne a dolgunkat, tenni, amit Isten ránkbízott: nem az a fontos számunkra, hogy Isten ezért megjutalmaz-e vagy sem, hanem az iránta való szeretetből úgy kell, hogy hozzáálljunk, hogy mindenképpen megtesszük azt, amit mond. Így tudunk egyre beljebb és beljebb hatolni az Ő jelenlétében, az Ő vezetésében, a Neki átadott életben.

Rossz dolog, ha valaki a keresztény életét ezekre az érzelmekre és megnyilvánulásokra építi rá - ahogy az igehirdető mondta.

Valahol láttam egy rajzot, ami a keresztény életet egy vonathoz hasonlítja: az van írva a mozdonyra, hogy HIT, a vagonokra pedig ÉRZELMEK, GONDOLATOK, AKARAT. Ez jól szemléltetni, milyeneknek kell lennünk. Az ember olykor hajlamos pl. az érzelmi állapotokat Isten vezetésével azonosítani és erre az időre a hitet "kikapcsolni". Ilyenkor van az, hogy amire az adott érzelmi állapotban indíttatást érzek, abba belemagyarázom, hogy azért cselekszem, mert Isten azt akarta. Így pl. negatív érzelmi állapotban ha másokat kiosztok, arra azt mondom, az az Úrtól volt, vagy ha pozitív érzelmi állapotban sok dolgot elnézek, akkor az volt az Úrtól. De nem így van. Érzelmeink helyett Isten vezetésére kell nézünk, Tőle kérni mindig tanácsot, hogy milyen szituációban hogyan viselkedjünk. A keresztény élet egyik fontos alapeleme önmagunk megfeszítése, nem pedig önmagunk, érzelmi állapotunk "kiélése".

Újabban ezzel kapcsolatban írtam itt több bejegyzést és az Úr mégis újra meg újra ugyanazt mondja nekem, mint most is, amit leírtam. Mondhatnám, ezzel most nekem nem mondott újat. Mégis, Ő újra meg újra ezt mondja. Valószínű azért, mert vannak olyan területek az életemben, amiket nem tudtam még ennek teljesen alárendelni, akkor is, ha úgy ÉRZEM, hogy korábbi elképzeléseimhez képest sokkal többet sikerült ebből a dologból megragadnom, mint pl. 2 hónapja vagy akár 3 éve.

Számomra réges régen volt már, amikor Isten legelőször szólt hozzám istentiszteleteken. Még megtérve sem voltam és nem tudtam túl sokat Istenről. Talán még gyerek voltam, talán már nem, nem emlékszem. Időnként a család jóvoltából eljutottam istentiszteletekre. Hittem Istenben és próbáltam megfelelni neki, próbáltam néhány dolgot úgy csinálni, ahogy az szerintem tetszik neki. És amikor nagy ritkán istentiszteletekre eljutottam, nagy meglepetésemre pont arról volt szó, hogy amiben próbálom Isten akarata szerint tenni a dolgokat, azokat úgy is kell csinálni. Mai fejjel elgondolkoztatónak tartom, hogy Jézus személyével, megváltásával, kereszthalálával, feltámadásával nem tudtam volna akkor még mit kezdeni, nem is értettem volna, de valamiféle nyitottság volt bennem Isten felé és Ő megmutatott nekem dolgokat, amiket ha megcselekszem, az kedves lesz Őelőtte. Emlékszem, egyszer megfogalmazódott bennem, hogy a többi embert különbnek kell tartani magamnál, ezt valami rejtélyes oknál fogva sikerült is megvalósítanom és boldog voltam. Ekkor jutottam el istentiszteletre és pont valami ilyesmiről lehetett szó, ha jól emlékszem. Talán még volt néhány ehhez hasonló eset, már amennyire erre vissza tudok emlékezni kb. 20 év távlatából. (Egyébként pedig, érdekes módon mindig az volt a problémám, úgy érzem, hogy csak nem olyan régen kezdett el a Szentlélek személyesen vezetni engem, szólni hozzám.)

Azért írtam ezt le, mert ma este istentisztelet után arra figyeltem fel, hogy hasonlókat élek át Isten vezetésével kapcsolatban, mint kb. 20 éve. Nemrég arról írtam, hogy dicséret alatt megmutat valamit az Úr nekem és utána az igehirdetésben erről kezdenek beszélni. Most ez annyiban változott, hogy nem dicséret alatt mutat valamit az Úr, hanem még napokkal azelőtt jövök rá valamire, hogy hogyan kéne csinálnom bizonyos dolgokat Isten szerint (persze még nem is tudatosul, hogy ez az egész a Szentlélektől jött, csak egyszerűen jónak érzem abba az irányba menni, arra törekedni) és istentisztelet alatt erről megerősítést kapok. Ez teljesen ugyanaz, mint amiket 20 éve átéltem. Érdekes, hogy így istentiszteleten gyakorlatilag nem hallok újat, de felszínre kerülnek olyan elhatározásaim, döntéseim, melyek addig talán nem is igazán tudatosultak, egyszerűen csak elkezdtem törekedni arra, hogy azok szerint éljek.
Az elmúlt két hét alatt legalább kétszer volt ilyen. Mindkettő hátterében az "elértem a csúcsot - hogyan tovább?" nevű jelenség áll. Régebben, mint már talán többször írtam, az volt a gondom, hogy ilyen elégedett, látszólag problémáktól mentes állapotot elérve leálltam a hitéletemmel. Minden jó, minden csodálatos, nem fordulok már Istenhez, mert anélkül is jól érzem magam. Aztán később újra jöttek a problémák, újra elkeseredtem, visszacsúsztam és előlről kellett kezdeni az egészet. De pár éve egy olyan szeretetét ismertem meg Istennek, mint aki nem csak örök életet ad, addig meg majd kihúzzuk valahogy, hanem aki a kereszten mindenét elvesztette azért, hogy én ne szenvedjek hiányt a földi életem során. Ez a fajta szeretet megváltoztatta a hitéletemet: mélyebben megmosott Jézus vére és már nem önmagamnak élek. Már nem az számít, elérem-e a nekem éppen csúcsnak számító állapotot, vagy súlyos problémák rémhada vesz-e körül. Mindegy, milyen a lelkiállapotom, mindegy, hogyan hat rám a környezetem, csak egy számít: az Úrnak élni.
Visszakanyarodva az eredeti témához, az utóbbi időben az "elértem a csúcsot - hogyan tovább?" érzés "uralt le". Én azonban igyekeztem felülkerekedni ezen a "súlyos problémán", éltem tovább a hitéletem, imádkoztam, olvastam a Bibliát, annak ellenére, hogy érzéseimre hallgatva kényelmesen hátradőltem volna a fotelban és nem csináltam volna semmit. Azt imádkoztam sokszor, hogy "Uram, szükségem van Rád, akármi is legyen, akárhogy is érezzem magam, mert nélküled nem tudnám úgy csinálni a dolgokat, ahogy kéne. Tölts be Szentlélekkel, adj bölcsességet, hogy amit csak teszek, azzal a Te országodat építsem, ne a saját fejem alapján, hanem a Te akaratod szerint". Nem sokkal ezután egy gyülekezeti alkalmon volt szó a Mt.5.3-ról, miszerint a szellemi szegények boldogok, mert övék Isten országa. Én a lelkiállapotom ellenére felvállaltam Isten előtt, hogy szükségem van rá, szegény vagyok nélküle, ha a magam erejére támaszkodom, és ugyanezt erősítette meg bennem ez a gyülekezeti alkalom. Nem mondott újat ezzel, de megerősített abban, hogy a pozitív lelkiállapotom által kiváltott érzés elleni harcot jól gondolom. Azóta is törekszem arra, hogy ne bízzam el magam, hanem kérjem Isten segítségét, vezetését a tetteimre. Ma istentiszteleten újra volt szó erről, a következtő Ige került elő:

A Laodiczeabeli gyülekezet angyalának is írd meg: Ezt mondja az Ámen, a hű és igaz bizonyság, az Isten teremtésének kezdete: Tudom a te dolgaidat, hogy te sem hideg nem vagy, sem hév; vajha hideg volnál, vagy hév. Így mivel lágymeleg vagy, sem hideg, sem hév, kivetlek téged az én számból. Mivel ezt mondod: Gazdag vagyok, és meggazdagodtam és semmire nincs szükségem; és nem tudod, hogy te vagy a nyomorult és a nyavalyás és szegény és vak és mezítelen. (Jel.3.14-17.)

Régebben, amikor a Szentlélek még nem elevenítette meg előttem az Igéket, aggódással töltött el ez az Ige és sok más Ige is, hogy vajon rám vonatkozik-e, hogy langymeleg vagyok, és ha igen, akkor most mi lesz. De most nem ez történt természetesen, hanem inkább megnyugtat és örömmel tölt el ez az Ige, arról nem is beszélve, hogy így tudom, hogy ez az állapot nem egy egyedüli jelenség, ami csak rám lenne jellemző, hanem Jézus direkt kérte Jánost, hogy erről írjon egy gyülekezetnek. Azonnal észrevettem, hogy gazdagnak kezdtem érezni magam, akinek semmire sincs szüksége, de kimondtam, hogy ez nem igaz, mert szegény vagyok és szükségem van Isten vezetésére, arra, hogy szóljon hozzám, adjon bölcsességet, stb. Ezt írtam még a jegyzetfüzetembe: "Ha "toppon" vagyunk, ne csapjon be az az áldásszint, amin vagyok. Az Úr többet akar adni! Ne mondd, hogy sokad van! Isten szemében ez kevés."

Hogy ellentmondásos legyek, a "toppon levéssel" egyidejűleg élem át a próbákat is. Ahogy a "toppon levéssel" az a kísértés jár, hogy ne foglalkozzak Istennel, mert így is jól érzem magam, úgy a próbákkal meg az a kísértés jár, hogy az ember elkeseredjen, maga alá kerüljön, így meglankadjon a jó cselekedetekben, mások segítésében. Valóban nem könnyű sokszor jót cselekedni akkor, amikor nyomás van rajtunk. A "természetes" reakció, hogy ilyen helyzetekben az ember maga alá kerül, önmaga kerül a középpontba és arra már kevésbé lesz hajlandó, hogy másokkal jót tegyen, ez ilyenkor különös erőfeszítést igényel. És az elmúlt pár napban ez is megfogalmazódott bennem: mindegy, milyen nehéz, milyen problémáim vannak, akkor is tenni kell Isten előtt kedves dolgokat, másoknak segíteni és hasonlók. Úgyis Isten kezében van az életem, majdcsak kihoz ebből az egész problémából is valamit, nem úgy ismerem, mint aki ezt ne tenné meg, és ennyivel én meg miért ne erőltessem meg magam egy kicsit és nyeljek le szó nélkül dolgokat, amik rosszul esnek, miért ne viselkedjek szeretettel olyanokkal szemben, akikkel ilyenkor nem megy egykönnyen. Ezt a mai istentiszteleten Isten megerősítette bennem, az egész istentisztelet mondanivalóját így tudnám nagyon frappánsan és tömören összefoglalni: Jót cselekedve tűrjünk!

 Mert az kedves dolog, ha valaki Istenről való meggyőződéséért tűr keserűségeket, méltatlanul szenvedvén. Mert micsoda dicsőség az, ha vétkezve és arczul veretve tűrtök? de ha jót cselekedve és mégis szenvedve tűrtök, ez kedves dolog Istennél. Mert arra hívattatok el; hiszen Krisztus is szenvedett érettetek, néktek példát hagyván, hogy az ő nyomdokait kövessétek: A ki bűnt nem cselekedett, sem a szájában álnokság nem találtatott: A ki szidalmaztatván, viszont nem szidalmazott, szenvedvén nem fenyegetőzött; hanem hagyta az igazságosan ítélőre: A ki a mi bűneinket maga vitte fel testében a fára, hogy a bűnöknek meghalván, az igazságnak éljünk: a kinek sebeivel gyógyultatok meg. Mert olyanok valátok, mint tévelygő juhok; de most megtértetek lelketek pásztorához és felvigyázójához. (1Pét.2.19-25.)

Jön a kísértés, hogy ne foglalkozzak Istennel, mert nélküle is jól érzem már magam. Jön a kísértés, hogy a nehézségek között lázadozzak és ne legyek engedelmes. Mégis, Isten valahogy rávezetett, hogy ezektől függetlenül azt tegyem, ami az Igével összhangban van. Egyszerűen úgy érte el ezt velem, hogy megmutatott a szeretetéből valami többet és ez erőt adott ehhez, utat mutatott ehhez.

Köszönöm, Uram, a szereteted!

A legtöbb keresztény talán a "lelki szegény" kifejezést ismeri, pedig helyesebb lenne az eredeti görög kifejezést (ptókhoi to pneumati) "szellem koldusainak" fordítani. A "lelki szegény" kifejezésbe régebben sokmindent próbáltam belemagyarázni, mit is jelenthet és mások is mondtak mindenfélét, mégsem értettem sosem, mit is jelent lelkileg szegénynek lenni. Ha valaki el is magyarázta a saját értelmezését, nem éreztem békességet, nem éreztem azt, hogy jellemző lenne rám a "lelki szegény" tulajdonság, vagy hogy ilyenné tudnék válni.

Az utóbbi időben kezdtem egyfajta megelégedettséget érezni, melyben a problémáim háttérben vannak. Ez az állapot azért veszélyes, mert ilyenkor könnyen eltávolodik az ember Istentől: minden jól megy, nem érzem, hogy szükségem lenne Isten segítségére. Megtérésem után hosszú évekig mindig ezen "buktam el": elkezdtem haladni egy úton, kerestem Istent, majd jött egyfajta megelégedettség érzés és leálltam. Aztán idővel visszaestem, újra jöttek problémák, amik lenyomtak, ekkor Isten újra jött, hogy segít, újra közel kerültem Hozzá, újra "felhőtlen" állapotba kerültem egy idő után, ezért újra abbahagytam a szellemi életet. Ez hosszú éveken keresztül így ment, amikor egy hosszabb "távollétem" után Isten újra odajött hozzám, de most valahogy máshogy jött oda: azzal a szeretettel jött hozzám, amellyel megszaporította az éhezőknek a kenyeret és a halat azáltal, hogy az éhség, szomjúság, szegénység mélybugyrait átélte a kereszten, csak azért, hogy mások nyomorúságait magára vegye és ezáltal enni adjon az éhezőnek. Nyomorúságom, Istentől elvetett állapotom szenvedése rajta volt, így jött hozzám, hogy odaadja ennek az ellenkezőjét, az Isten jelenlétében, gazdagságában, a Szentlélek kijelentéseiben, vezetésében bővölködő életet. Ez a szeretet akkor olyan életet adott, hogy utána nem hagytam abba az Istennel való kapcsolatomat akkor sem, amikor jött a felhőtlen állapot. Ez kb. 3 éve volt. (Erről írtam akkor ebben és ebben a bejegyzésben.)
Az utóbbi időben ismét egy felhőtlen állapotot élek át, amiben a problémáimat a háttérben tudhatom. Nagy volt a kísértés arra, hogy ebben az állapotban már ne foglalkozzak annyit Istennel, ill. egyáltalán ne foglalkozzak Vele. De nem így tettem. Tudtam, mindig szükségem van rá, akármi történik. Saját erőmből nem tudnám úgy tenni a dolgokat, ahogy az a legjobb lenne, nem tudnám úgy végezni a munkámat, nem tudnám úgy szeretni az embereket, stb. Kell, hogy megáldja még azokat a dolgokat is, amiket jól csinálok. Szükségem van mindig a természetfeletti vezetésére, segítségére, a magam elképzelésének megvalósítása nem hoz olyan pozitív eredményeket, mint ha a magam elképzelése helyett Isten elképzelését próbálom megérteni és megvalósítani. Akármennyire is jól menjenek a dolgaink, mindig szükségünk van Rá!

Ma este gyülekezeti alkalmon erről is megerősített az Úr: jól gondolom, hogy mindig szükségem van rá. Szellemi szegénynek kell tartanom magamat, hiszen az is vagyok: többre van szükségem Istenből, mint amennyim van. Akármennyit kaptunk Istenből, még többre kell vágyni Belőle. Soha nem mondhatom, hogy már nincs Rá szükségem. Szellemileg éhesnek, sőt koldusnak kell lennem Isten jelenléte, vezetése iránt. Erre tanított meg kb. 3 évvel ezelőtt, ezt juttatta eszembe az utóbbi időben is és ezt erősítette meg velem a ma esti gyülekezeti alkalmon is. A lelki szegény valójában ezt jelenti: többet akarok Istenből, Istentől, akármi is legyen, akár jó, akár rossz legyen az állapotom. Kellenek a szellemi dolgok, Isten vezetése, kijelentése, kérem továbbra is Istent, hogy részesítsen engem ezekben a szellemi dolgokban, ezzel valóban a "szellem koldusa" lehetek.
Jó egy Ige mondanivalóját valóságosan megérteni: felszabadít, örömöt ad, erőt ad, utat mutat, megvilágosít, hogy megfelelően állok-e a dolgokhoz, békességet ad.

Μακάριοι οἱ πτωχοὶ τῷ πνεύματι, ὅτι αὐτῶν ἐστιν ἡ βασιλεία τῶν οὐρανῶν.  (Mt.5.3.)
 

Már írtam róla (itt), hogy néha jutnak eszembe olyan kis történetek, amik meg sem történtek velem, mégis van bennük valami. Nemrég is eszembe jutott egy ilyen eset, nem emlékszem, hogy valaha megtörtént volna velem, mégis teljesen olyan érzésem van, mintha megtörtént volna. Talán meg is történt, csak nem tudom már, hol, mikor, kivel kapcsolatban? Nem tudom.

Egy közösségi alkalom volt, kb. 20 keresztény gyűlt össze talán. Talán keresztény énekeket énekeltünk, vagy Bibliát olvastunk közösen, nem tudom. Volt az énekben vagy az olvasott szövegben egy olyan rész, amit nem értettem, és már régebben is foglalkoztatott, hogy ez, amit nem értek, hogyan is lehet vajon. És amikor ehhez a részhez értünk az olvasásban/éneklésben, azt vettem észre, hogy ott valakit Isten megérintett és elkezdett sírni, vagy valami más módon megnyilvánult nála Isten érintése. Arra gondoltam, jó neki, ő biztos érti ezt a részt.
Később beszélgettem ezzel a tesóval és gondoltam, megkérdezem tőle, hogy ő akkor hogyan érti ezt a részt, amit én nem. Megdöbbenésemre azt mondta, hogy azzal a dologgal, amit én nem értek, ő még nem is foglalkozott, nem is igazán hallott róla, csak Isten akkor megérintette.
Megértettem, Isten előtt nincs különbség ember és ember között. Nem tesz különbséget emberek között az alapján, hogy valaki megvilágosodott-e már egy teológiai kérdéssel kapcsolatban vagy sem. Arról sincs szó, hogy az a tesó ért valamit, amit én nem, és ezáltal közelebb lenne Istenhez. Isten nem azt nézi, mit értünk, mit nem, milyen teológiai mélységekben ássuk bele magunkat. Ő egyszerűen csak a szíveket vizsgálja.

Mert ismeritek a mi Urunk Jézus Krisztusnak jótéteményét, hogy gazdag lévén, szegénnyé lett érettetek, hogy ti az ő szegénysége által meggazdagodjatok. (2Kor.8.9.)

Időnként sikerül Isten szeretetéből felfogni, megérteni, átélni valamit. Régebben azon gondolkoztam időnként, miért nem tudok egyáltalán belegondolni se, Jézus milyen szenvedéseket élt át azért, hogy nekem jó legyen. Felfoghatatlan, megérthetetlen, távoli az egész. Megtéréskor történik valami, amitől az embernek szilárd meggyőződése lesz arról, hogy Jézus meghalt értem és utána feltámadt. Mégis, ami a kereszten történt, azt a szenvedést még csak nyomokban sem képes az ember elképzelni és mintha valami direkt akadályozná, hogy ennek borzalmából egy csipetnyit is meglásson. Valakinek A passió című film sokan mond ezzel kapcsolatban, de mikor én néztem meg régebben, ebből a szempontból nem sokat mondott. Talán Isten nem akarja, hogy belelássak azokba a borzalmakba, amiken Jézus keresztülment a kereszten és közvetlen előtte.

Szeretetéből így is meg lehet látni időnként valamit. Azért írom, hogy időnként, mert valójában minden nap átéljük szeretét, hogy velünk van, de ez a teljes szeretetének csak pici része, ennél sokkal jobban szeret minket, de szeretete hatalmasságából csak ritkábban élünk át valami igazán nagyot.
Az Ige viszont segíthet ebben.

Néha azzal vádolják a modern kereszténységet, hogy a megváltást a bűnökön kívül egyéb negatív dolgokból való megváltásra is kiterjesztik. Így például nagy felháborodást és indulatokat kelt egyesekben, hogy a megváltást az anyagi javakra is vonatkoztatják. Másik gyakori vád a modern keresztényekkel szemben, hogy egyfajta "áldáshalmozókat" látnak bennük, akiknek másból sem áll a keresztény életük, mint hogy Isten kiszolgálja őket és a luxuskörülmények között teljesen háttérbe szorul, hogy milyen óriási áldozat volt az, amit Jézus értünk tett. Egy ideig nekem is voltak hasonló fenntartásaim, amíg a Szentlélek meg nem értette velem, hogy itt kicsit másról van szó. Jézus irántunk való szeretetéből akkor értünk meg valami többet, ha elfogadjuk, életünk mennyi területe miatt szenvedett külön-külön azért, hogy nekünk jó legyen. Valóban elsősorban a bűneinkből váltott meg minket és ez a legfontosabb, a bűnök terhe nélküli élet már önmagában felbecsülhetetlen kincs, arról nem is beszélve, hogy ez az üdvösségünk alapfeltétele is. Ha csak ezt fogadjuk el, már akkor is megfogalmazhatatlan az a szeretet, amit Jézustól kapunk. De Ő még ennél is jobban szeret minket. Nem azt akarja, hogy csak valahogy kihúzzuk, amíg a mennybe nem kerülünk, hanem addig sem akarja, hogy éhségtől, betegségektől, megaláztatásoktól, szegénységtől szenvedjünk. Nem kell bűnösnek lennem, mert a kereszten Ő maga vette magára a bűneimet. Nem kell éheznem, szomjaznom, mert a kereszten Ő maga szenvedte el az igazi éhséget és szomjúságot. Nem kell szegénynek lennem, mert a kereszten Ő élte át a szegénységet, teljes kiszolgáltatottságot, amikor a ruháját is elvették és sorsot vetettek rá. Betegségeinket, átkainkat is Ő hordozta, ahogy Ézsaiás írja.
A kívülről csupán "áldáshalmozásnak" tűnő életmódot valójában csak úgy tehetjük magunkévá, ha megértettük Jézus áldozatának súlyát és szeretének nagyságát. Amikor nemrég istentiszteleten arról volt szó, hogy Jézus a Bibliában miket tett az éhezőkkel, szegényekkel, akkor értettem meg, hogy ezt azért teheti, mert Ő maga önként vállalta a szenvedést és elhordozta a teljes szegénységet, teljes nincstelenséget a kereszten. Amiket Jézus tett: a csodálatos halfogás, amikor szakadoztak a hálók a sok haltól; a kenyérszaporítás, az 5000 ember megvendégelése - és elszenvedte ennek a szöges ellentétét: semmije nem volt a kereszten, még ruhája sem. Ezeket mind magára vette, megszabadított tőlük. Azért tudja ma is megszaporítani a kenyerünket vagy a státert a legvalószínűtlenebb helyről, a hal szájából elénk tenni, ha nincs miből fizetnünk, mert Ő a szegénységünket magára vette, elszenvedte a kereszten. Ahogy ez az egész tudatosult bennem akkor istentiszteleten, megéreztem valamit Isten szeretetéből, amit ritkán szoktam érezni. Ad nekem bőségesen és Ő szenvedi el közben a nincstelenséget, hogy ne nekem kelljen.

Erre sokszor azt mondtam már: ezt azért mégsem kéne. Hogy Jézus ezeket vállalja helyettem és ilyet adjon nekem? Nem is érdemlem. Most is tudom, hogy nagyon nem természetes, hogy Jézus ezt tette értünk - de tudom, nincs más választásom. Különben mi lenne az életem? Semmi. Mert Ő is megmondta, hogy "nálam nélkül semmit sem cselekedhettek". És tényleg nem. Én tényleg nem tudnék nélküle mit cselekedni. Az élete, a teste, a vére volt ezért az ár. Ezért is mondja, hogy az Ő teste valódi étel, a vére valódi ital. Különben vagy lenne mit ennünk, mit innunk, mibe ruházkodnunk, vagy nem. Vagy különféle betegségektől szenvednénk és az esetleges nemlétező pénzünk gyógyszerre menne el, vagy nem, ki tudja. De aki Őt követi, annak mindezek megadatnak, annak emberhez méltó élete lehet, attól függetlenül, hogy melyik kultúrában, melyik országban, társadalomban él.

Ez az egész természetesen nem azt jelenti, hogy üldöztetések, próbatételek, kísértések ne lennének.
Itt a világon akkor tudjuk jobban megérteni Jézus szeretetét és tudjuk Őt igazán viszontszeretni, ha elfogadjuk, hogy nem csak a bűneink miatt szenvedett, hogy majd egyszer odaát jó legyen nekünk, hanem itt a földi létben is el akarja venni nélkülözésünket. De nem elhanyagolandó ennek feltétele sem: ahogy Ő odaadta magát értünk, mi is adjuk oda magunkat Neki és mindenünket, amit Tőle kaptunk! Az egészségünket, anyagi javainkat, stb.-t arra használjuk, hogy az Ő országát építsük!

A napokban gondolkoztam azon, hogy sokszor olyan dolgok miatt lankadok meg és keseredek el egy kis időre, amikre már Isten adott nekem válaszokat, csak ezeket a válaszokat egész egyszerűen elfelejtem. Ezért gondoltam, összeszedem ide vázlatszerűen azokat a kijelentéseket Istentől, amik számomra meghatározó fontosságúak.

• Mindegy, milyenek a körülményeink, milyen érzelmi állapotban vagyunk, mindig segítségül kell hívni az Úr nevét. Akkor is, ha érzelmileg teljesen kiegyensúlyozottak vagyunk. A legnagyobb veszély talán, hogy ha az ember "eléri a csúcsot", akkor megáll. Mindig szükségünk van Istenre, sose kerülünk olyan állapotba, hogy ne így legyen.
• Nem a problémákra, hanem a láthatatlanra kell nézni. A probléma különleges helyet, szerepet tölt be az életünkben; nem azért van, hogy fájdalmakat, nehézségeket, szenvedést okozzon, hanem egy eszköz Isten kezében, amit Isten használ az életünkben. Isten sokkal hatalmasabb, mint a mi emberi problémáink. Továbbá saját problémáink útjelzők lehetnek abban, mi a másik ember problémája, így arra is fel tudja használni Isten a szenvedéseinket, hogy másoknak segítsünk, másokat megértsünk.
  
• Nem azért vannak a korlátaink, hogy behatároljanak, lekorlátozzák az életünket, a szabadságunkat, hanem hogy kapaszkodni tudjunk beléjük. Isten parancsolatai sem lekorlátozni, hanem felszabadítani akarnak!
• A körülöttem lévő emberek hibáival célja van Istennek. Nem nekik kell megváltozniuk, hanem ezek a hibák az én számomra hordoznak üzenetet, mutatnak utat, hogy merre menjek. A környezetünkben élő emberek minket zavaró tulajdonságai lényegében korlátok annak a keskeny útnak a szélén, amin járnunk kell. Az Úr megáldja a másik embert azon keresztül, amit esetleg utálunk magunkban.
• A személyesen számunkra előre elkészített jó cselekedeteket kell megtalálni és ezekben járni. (Ef.2.10.) Amikor vétkezni akarunk, arra az időpontra is van egy előre elkészített jó cselekedet, amit ha megteszünk, nem lesz alkalmunk a bűnt elkövetni. Nem azzal kell töltenem az időmet, amivel én akarom, hanem amivel az Úr akarja.
• Az Úrnak mindig konkrét célja van azzal, ami velem és körülöttem történik. Ettől függetlenül Ő tölti be a szükségeimet, nem más, és a szükségeim betöltése nem függ attól, hogy mi történik velem, körülöttem.
• Jézus előbb létezett, mint én vagy mint a világ. Létem alapjaival kapcsolatos mindenféle kérdésnek felette áll és megmutatja az értelmét.
• Ne foglalkozzunk sokat a problémákkal, múlandó dolgokkal, mert azok az örökkévalóságban nem lesznek! Az örökkévalósághoz illően próbáljunk itt a Földön is berendezkedni. Addig kell keresni az Urat, amíg a megoldatlan dolgomra gondolva nem az jut eszembe, hogy "ezzel most mi lesz?", hanem teljes lelki nyugalommal tudok gondolni rá. Továbbá a problémákhoz való szubjektív hozzáállásunkat, elképzeléseinket, érzelmeinket, terveinket háttérbe kell szorítani, mert nem ezeken keresztül fog Isten kiutat mutatni. Ez a hozzáállás az alapfeltétele, hogy Isten szólni tudjon hozzánk. (Egy lépés az Úr jelenlétébe, késszé tesszük magunkat arra, hogy a hangját meghalljuk, szólni tudjon hozzánk)
• Imádság, dicsőítés közben gondoljunk azokra a dolgokra, amiket Isten már megcselekedett az életünkben. Jézusnak valamely természetfeletti cselekedetére kell gondolni, amit saját bőrünkön megtapasztaltunk. (Egy másik lépés az Úr jelenlétébe, talán ezáltal tud szólni hozzánk.)

Az utóbbi időben az Úr úgy szokott velem dolgokat megérteni, hogy dicsőítés közben felhoz valamit bennem, felhívja valamire a figyelmem, majd igehirdetés alatt a pásztor erről kezd beszélni, így Isten megerősíti bennem két forrásból is ugyanazt az üzenetet.
A legutóbb nem jutottam el istentiszteletre, de Isten eljutott hozzám. Imádkozás közben rájöttem valamire és pár nappal később felvételről egy tanítást hallgattam, és a tanítás által megerősítette Isten azt, amire imádkozás közben rájöttem. (Ebből az is látható egyébként, hogy a dicsőítés is egy imaforma, jobb esetben.)

Van, hogy az ember számára (végülis jogosan) előtérbe kerülnek a problémák és azon kezd el gondolkozni, hogy amit addig soha nem tudott megoldani, azzal mit lehetne kezdeni. Az ilyesféle, nagyobb problémák megoldásával kapcsolatban az embernek alapból van egy nagy hibája: emberi józan ésszel mérlegel, gondolkodik, mi lehet az, ami megoldást ad, bizonyos személyes vágy hajtja abba az irányba az embert, hogy a problémáját megoldja, miközben a problémához és önmagához is sajátos az ember érzelmi viszonyulása.
Főleg régebben volt, hogy amikor másoknak beszéltem a problémáimról és hogy nem tudok velük mit kezdeni, Isten rajtuk keresztül rámutatott arra, hogy teljesen más irányban van a megoldás, teljesen rossz a hozzáállásom. Isten mindig valami teljesen más irányt mutatott, mint amerre én magamtól menni próbáltam volna, és miközben ezt az irányt mutatta, mindig éreztem a szeretetét.
Többször vezetett így Isten, így most már levontam a tanulságot és imádságban eleve úgy álltam hozzá a problémákhoz, hogy a saját elképzeléseimet, a problémához való viszonyulásomat háttérbe helyeztem, mert tudtam, biztosan nem azokban lesz a megoldás, azok csak elzárnak a megoldás elől. A probléma által kiváltott negatív érzelmi állapotomat is háttérbe szorítottam, mert tudtam, nem ez az érzelmi állapot az alapja annak, hogy a megoldást megtaláljam. Háttérbe szorítottam azt is, hogy én mire vágyom, mit akarok a problémáimmal, hogy mit akarok, mik az elképzeléseim. Eltekintettem attól, hogy mennyire égető a probléma és így szóltam Istenhez. Önkéntelenül ezzel mintegy szabad utat engedtem Istennek arra, hogy úgy szóljon hozzám, ahogy régebben csak embereken keresztül tudott szólni. És így adott is valamiféle választ. A válasza az volt, hogy mutatott nekem egy keskeny utat, melyen a problémák behatárolnak, és mutatta, hogy ez a problémákkal teli út egy olyan helyre vezet, ahol végtelen tér fog megnyílni előttem, ezen a "téren" fog tovább vezetni az utam. Ez akkor hirtelen ugyan nem volt teljesen kielégítő válasz számomra Istentől, de megértettem, hogyan lehet arra ráhangolódni, hogy a szavát, hangját meghalljam.

Pár napra rá hallgattam egy tanítást, amiben pont azokat mondták el, amit megtapasztaltam: Meg kell engedni Istennek, hogy felülbírálja a vágyainkat, gondolatainkat, érzelmeinket. Minden vágyadat, gondolatodat, akaratodat, tervedet, elképzelésedet Isten előtt meg kell kérdőjelezni, ezeket Isten előtt meg kell alázni. Mindent, amit akarunk, tervezünk, gondolunk valamiről, meg kell kérdőjelezni Isten jelenlétében, ezzel lerakhatjuk ezeket Isten előtt és Isten, ha akarja, visszaadhatja ezeket, de valamikor nem visszaadja, hanem elveszi a hamis terveket, hamis gondolatokat. Ezt nevezzük gyakorlatilag alázatnak: megkérdőjelezek mindent, ami bennem van, gondolatot, érzést, tervet, vágyat, elképzelést. Így kell belépni az Úr jelentlétébe, így kell kérdezni Őt, hogy mi legyen ezzel és ezzel a dologgal, melyekhez a saját hozzáállásunkat háttérbe szorítottuk. Az előítéletek is ide tartoznak természetesen. Minden, amit gondolunk saját magunkról vagy emberekről, akik rossz dolgokat tettek akár velünk, akár másokkal, minden ilyen gondolatot, előítéletet, másokhoz és magunkhoz való viszonyulást ki kell vetni magunkból. Ez az alapja annak, hogy a Szentlélek, és tényleg a Szentlélek és nem valami más szólni tudjon hozzánk.
Természetesen ez nem megy azonnal senkinek. Mint írtam, nálam ez úgy kezdődött, hogy másokon keresztül mondta meg Isten azt nekem, amit magamtól nem tudtam volna meghallani Tőle, és miután ez sokszor megismétlődött, már ráéreztem, mi az, amit magamban, a terveimben, érzelmeimben, akaratomban háttérbe kell szorítanom. Persze erre is Isten tesz csak képessé, Ő mutat rá dolgokra, melyek akadályozzák, hogy meg tudjuk érteni a tervét. Nálam ez, mint írtam, történt embereken keresztül, de sokszor úgy történik, hogy az ember egyszer csak észreveszi magán, hogy mit csinál, gondol rosszul, akár igehirdetésen keresztül vagy más módon.

Vannak dolgok, melyekkel kapcsolatban minden nap újra meg újra át kell gondolnunk a hozzájuk való viszonyulásunkat és háttérbe kell szorítanunk bizonyos érzelmeket, gondolatokat, elképzeléseket. Ez fontos eleme annak, hogy azon a keskeny úton tudjunk járni, amit Isten kijelölt számunkra. Alázatosnak kell lenni tehát a tervével kapcsolatban, saját terveinket, elképzeléseinket, vágyainkat háttérbe kell szorítanunk. Ha ezeket a szubjektív dolgokat elnémítottuk magunkban, akkor tudjuk a Szentlélek vezetését meghallani. Persze ez  nem feltétlenül jelenti azt, hogy egyből meg is halljuk, erről azonban külön blogbejegyzést (könyvet) lehetne írni.

Jőjjön el a te országod; legyen meg a te akaratod, mint a mennyben, úgy a földön is.  (Mt.6.10.)

Az utóbbi időben elgondolkoztam azon, hogyan is működik az, amikor kettesben együtt vagyok az Úrral, csak Ő van és én, egyszerűen csodálom Őt, gyönyörködöm Benne és semmi más nem számít, csak Ővele töltöm az időmet és fel sem merül, hogy valami más elfoglaltságom lenne. Van, hogy órák eltelnek így az Úrral való közösségben és ez fel sem tűnik, annyira jó az Úr jelenlétében. Többször átéltem már ilyet, de nem tudtam rájönni, hogyan lehet megtalálni tudatosan a jelenlétét, Vele ezt a közeli közösséget.

Legutóbb vasárnap istentiszteleten dicsőítés közben állandóan eszembe jutott az a dolog, amiről nemrég írtam ebben a bejegyzésben:

Amikor a kollégiumban a csoporttársammal beszélgettem és arról beszélt, hogy nincs kiút, nincs megoldás, beugrott egy régebbi élményem Istennel. Beugrott, hogy amikor az történt velem Isten jelenlétének következtében, amit nem tudtam hova tenni, az éppen az ellenkezője volt, mint amiről a csoporttársam beszélt. Amire mondta, hogy nincs kiút, nincs megoldás, pont olyasmire tapasztaltam meg a megoldást Istentől évekkel azelőtt a saját életemben.

Erre visszagondolva átéltem, hogy ez hihetetlen, mégis igaz, mégis megtörtént velem, hogy amire egyes emberek megoldást keresnek, arra én egyszer már megkaptam a megoldást Istentől. Döbbenettel és csodálattal töltött el a visszaemlékezés, hogy Istennek egy ilyen csodáját tapasztalhattam meg a saját bőrömön, és hogy ez az egész "Jézus-dolog" igaz és működik valóságosan, kézzelfoghatóan. A tény, a visszaemlékezés arra, hogy Isten tett velem valamit, megoldást adott arra, amire egyes emberek nem találják a megoldást, arra késztetett, hogy Istenben gyönyörködjek. Akkor rájöttem, hogyan lehet ezt a közeli közösséget átélni az Úrral: úgy, hogy a tetteire gondolunk, arra, amikor valami csodát tett velem: pl. arra, amikor meggyógyított, vagy amikor levett a vállamról egy terhet, vagy amikor szólt hozzám és ennek hatására megbántam a bűnömet. Ez utóbbira ebben a bejegyzésben írok egy példát, ami azért is jó példa számomra, mert akkoriban erre az esetre is visszaemlékeztem egyszer dicsőítés alatt és igencsak sikerült belépni az Úr jelenlétébe. Az a dal volt akkor, hogy "Ma még a kéz, mi megteremtett, hozzánk ér és átváltoztat úgy, hogy mi már mások vagyunk", ez hozta elő bennem a visszaemlékezést arra, hogy nem sokkal azelőtt Isten hogyan változtatott át.

Szóval visszatérve az eredeti témához, azon a vasárnapon dicsőítés alatt megértettem, hogyan lehet Istennel igazán közösségben lenne, kettesben lenni Vele: úgy, hogy a tetteire gondolunk. A csattanó még csak most jön: dicsőítés után a prédikációban a lelkész elmondta ugyanazt, mint amire dicsőítés közben rájöttem ...

Korábban is volt olyan, hogy dicsőítés közben rájövök valamire, Isten megértet velem valamit, majd utána igehirdetéskor a pásztor elmondja szó szerint ugyanazt, mint amire kicsivel előtte "magamtól" rájöttem. Ilyenről írok ebben a bejegyzésben is. És tegnap is volt gyülekezeti alkalom, tegnap is volt valami dicsőítés közben, amiről utána a pásztor is ejtett pár szót. (Ebbe most részletesebben nem mennék bele - ez részletkérdés, akárcsak a Nameless blog címe.) Ha ez így megy tovább, dicsőítés után előre meg fogom mondani, miről fog szólni az igehirdetés. :D

A lényeg tehát: Isten jelenlétébe léphetünk, a szentek szentjébe, ha Őt dicsérve, hálaadással azokra a természetfeletti dolgokra gondolunk, amiket velünk cselekedett. Mindenkinek van ilyen az életében, ha más nem, akkor az, ami megtéréskor történt vele. Megtérés után ez az "élmény" egy darabig elég előren él az emberben, később  elhalványul. De nem vagyunk elzárva az első szeretettől utána sem: gondoljunk azokra a dolgokra, amiket Isten régebben tett velünk. Ha a tetteiben gyönyörködünk, belépünk a jelenlétébe és a jelenlétében formál át minket, változtat meg minket, szabadít meg minket, formál Őhozzá hasonlóvá:

Mi pedig az Úrnak dicsőségét mindnyájan fedetlen arczczal szemlélvén, ugyanazon ábrázatra elváltozunk, dicsőségről dicsőségre, úgy mint az Úrnak Lelkétől. (2Kor.3.18.)