Mint az előbbi bejegyzésben írtam, karácsonykor arra jöttem rá, hogy az ajándékozástól nem lesz a karácsony nagyobb, hiszen hétköznapokon is vehetünk, készíthetünk valamit a másik embernek, szeretteinknek, vagy segíthetünk neki.
Ez azonban mindent megold és azzal letudtunk mindent, ha rendszeresen kedvében járunk ezzel szerettünknek, embertársunknak? Nyilván nagyon szép dolog ez, megtenni valamit a másikért, egyáltalán nem elvetendő, sőt, de a másik ember ezzel nincs kipipálva. Önmagában ezzel csak szolgái leszünk a másik embernek. Bármily meglepő, a másik ember nem egy személytelen szolgát akar, hanem inkább valamiféle emberi kapcsolatra vágyik. Nem a szolgálatunktól, hanem a személyünktől, mint embertől lesz boldogabb. Attól az embertől, akik vagyunk, önmagunk. Hiába teszünk meg valakiért nagyon sok mindent, ha közben egyedül van. A másik embernek nem a tetteinkre van szüksége (bár ezeknek is nagyon örülhet), hanem a személyünkre: arra, akik vagyunk, mindenestül, a hibáinkkal együtt.
Ne fosszuk meg a másik embert önmagunktól! Igazán akkor okozunk a másiknak örömet, ha önmagukat adjuk neki, a rossz tulajdonságainkkal, gyengeségeinkkel, hibáinkkal együtt. A másik embernek arra van szüksége, hogy szeressen bennünket úgy, ahogy vagyunk, de ehhez nekünk nem szabad a másik embert megfosztani önmaguktól, nem megoldás, ha ehelyett különböző ajándékokkal, egyebekkel a kedvében járunk.
Sajnos manapság az emberek gyakran megfosztják a másik embert önmaguktól. Én is. Hajlamos vagyok különböző "figyelmességi ajándékokat" adni csupán, de saját magamtól már megfosztok másokat, mert ilyenkor nagyobb az esélye, hogy sérülök. Pedig ezzel kezdődik valami igazi. Erre hívta fel a figyelmem az Úr, hogy önmagam vagyok értékes, nem a tetteim a másik ember számára: önmagam, a hibáimmal és mindenemmel együtt. Ha önmagamat adom a másik számára mindenestül, a hibáimmal együtt, az Úr azt használni tudja. Szólni tud a másik emberhez az Úr a hibáim által is: legrosszabb esetben is türelemre tanítja a másik embert. De az is lehet, hogy a másik ember hibái, "hülyeségei" által saját életemre vonatkozóan szól hozzám Isten. Úgyhogy sok hibával rendelkező, rossz dolgokkal teli, sok kívánnivalót maguk után hagyó embertársaim: önbizalomra fel! Az Úr megáldja a másik embert azon keresztül, amit esetleg utálunk magunkban. Nem egyszer tapasztaltam már ilyet.
Ehhez kapcsolódik az is, hogy nem azt kell nézni, mi a másik emberben a rossz, hanem azon gondolkozni, hogy ami engem zavar a másikban, azáltal az Úr mire akar engem tanítani. Nagyon fontos dologra jöttem rá: a környezetünkben élő emberek minket zavaró tulajdonságai lényegében korlátok annak a keskeny útnak a szélén, amin járnunk kell. Ahogy életünkben a különböző problémák, nehézségek is útjelzők. Nehezen tudsz valakit szeretni? A szeretetre akar ezzel az Úr megtanítani. Valaki állandóan kihoz a sodrodból? Türelemre akar az Úr akkor tanítani. De hogy kit mivel mire akar az Úr tanítani, azt csak saját maga tudhatja igazán.
Ezért is van az, hogy ha valaki más problémájával foglalkozunk, segíteni akarunk neki, azt is különös módon megáldhatja az Úr: van olyan, hogy a másik problémáját valamilyen átvitt értelemben (vagy adott esetben akár szó szerint) vonatkoztatni tudom a saját életemre, így ha neki segítek azt megoldani, saját magam is előbbre leszek. Olyan is volt már, hogy én mondtam el valakinek a problémámat és rájöttem, hogy az én problémám jelképesen az ő problémájaként értelmezhető, ezáltal az Úr rámutatott arra, hogy a másik ember milyen helyzetben van, amit esetleg magától nem akart volna elmondani. Ez arra is választ adhat, hogy miért élünk át szenvedéseket: Isten akkor tudja megmutatni az utóbbi esetben a másik problémáját, ha én is éltem át akár hasonlót, akár olyat, ami szimbolikusan a másik ember problémájaként értelmezhető. Magyarul, felhasználhatja a már átélt szenvedéseinket, hogy másokat megértsünk. Végülis Jézus is azért is élt át minden emberi szenvedést a kereszten, hogy a mi szenvedéseinket megértse, nem mellesleg ezeknek és a bűnöknek meghalt, elhordozta helyettünk a következményeit, ezáltal új életet adott, ami egyrészt örök élet, másrészt az említett rossz dolgoktól mentes élet. Ezért kéne minden nap odavinni elé, rátenni ezeket a dolgainkat, hogy ne ezeknek éljünk, hanem egy olyan életet éljünk, amire Isten elhívott.
Nem kell szégyellni a hibáinkat, problémáinkat, életünk gázos dolgait, mert ha ezeket valakinek elmondjuk, akkor útjelző lehet számára abban, hogy Isten milyen irányba akarja vezetni az életét. De ha saját problémánkat mondjuk el, az számunkra lehet útjelző abban, hogy a másik embernek mik a problémái, nehézségei. Mindez persze akkor működik, ha Isten vezetését, segítségét kérjük az életünkre és arra törekszünk, hogy Őt kövessük.
Egymás terhét hordozzátok, és úgy töltsétek be a Krisztus törvényét. (Gal.6.2.)
