Az utóbbi időben elgondolkoztam azon, hogyan is működik az, amikor kettesben együtt vagyok az Úrral, csak Ő van és én, egyszerűen csodálom Őt, gyönyörködöm Benne és semmi más nem számít, csak Ővele töltöm az időmet és fel sem merül, hogy valami más elfoglaltságom lenne. Van, hogy órák eltelnek így az Úrral való közösségben és ez fel sem tűnik, annyira jó az Úr jelenlétében. Többször átéltem már ilyet, de nem tudtam rájönni, hogyan lehet megtalálni tudatosan a jelenlétét, Vele ezt a közeli közösséget.
Legutóbb vasárnap istentiszteleten dicsőítés közben állandóan eszembe jutott az a dolog, amiről nemrég írtam ebben a bejegyzésben:
Amikor a kollégiumban a csoporttársammal beszélgettem és arról beszélt, hogy nincs kiút, nincs megoldás, beugrott egy régebbi élményem Istennel. Beugrott, hogy amikor az történt velem Isten jelenlétének következtében, amit nem tudtam hova tenni, az éppen az ellenkezője volt, mint amiről a csoporttársam beszélt. Amire mondta, hogy nincs kiút, nincs megoldás, pont olyasmire tapasztaltam meg a megoldást Istentől évekkel azelőtt a saját életemben.
Erre visszagondolva átéltem, hogy ez hihetetlen, mégis igaz, mégis megtörtént velem, hogy amire egyes emberek megoldást keresnek, arra én egyszer már megkaptam a megoldást Istentől. Döbbenettel és csodálattal töltött el a visszaemlékezés, hogy Istennek egy ilyen csodáját tapasztalhattam meg a saját bőrömön, és hogy ez az egész "Jézus-dolog" igaz és működik valóságosan, kézzelfoghatóan. A tény, a visszaemlékezés arra, hogy Isten tett velem valamit, megoldást adott arra, amire egyes emberek nem találják a megoldást, arra késztetett, hogy Istenben gyönyörködjek. Akkor rájöttem, hogyan lehet ezt a közeli közösséget átélni az Úrral: úgy, hogy a tetteire gondolunk, arra, amikor valami csodát tett velem: pl. arra, amikor meggyógyított, vagy amikor levett a vállamról egy terhet, vagy amikor szólt hozzám és ennek hatására megbántam a bűnömet. Ez utóbbira ebben a bejegyzésben írok egy példát, ami azért is jó példa számomra, mert akkoriban erre az esetre is visszaemlékeztem egyszer dicsőítés alatt és igencsak sikerült belépni az Úr jelenlétébe. Az a dal volt akkor, hogy "Ma még a kéz, mi megteremtett, hozzánk ér és átváltoztat úgy, hogy mi már mások vagyunk", ez hozta elő bennem a visszaemlékezést arra, hogy nem sokkal azelőtt Isten hogyan változtatott át.
Szóval visszatérve az eredeti témához, azon a vasárnapon dicsőítés alatt megértettem, hogyan lehet Istennel igazán közösségben lenne, kettesben lenni Vele: úgy, hogy a tetteire gondolunk. A csattanó még csak most jön: dicsőítés után a prédikációban a lelkész elmondta ugyanazt, mint amire dicsőítés közben rájöttem ...
Korábban is volt olyan, hogy dicsőítés közben rájövök valamire, Isten megértet velem valamit, majd utána igehirdetéskor a pásztor elmondja szó szerint ugyanazt, mint amire kicsivel előtte "magamtól" rájöttem. Ilyenről írok ebben a bejegyzésben is. És tegnap is volt gyülekezeti alkalom, tegnap is volt valami dicsőítés közben, amiről utána a pásztor is ejtett pár szót. (Ebbe most részletesebben nem mennék bele - ez részletkérdés, akárcsak a Nameless blog címe.) Ha ez így megy tovább, dicsőítés után előre meg fogom mondani, miről fog szólni az igehirdetés. :D
A lényeg tehát: Isten jelenlétébe léphetünk, a szentek szentjébe, ha Őt dicsérve, hálaadással azokra a természetfeletti dolgokra gondolunk, amiket velünk cselekedett. Mindenkinek van ilyen az életében, ha más nem, akkor az, ami megtéréskor történt vele. Megtérés után ez az "élmény" egy darabig elég előren él az emberben, később elhalványul. De nem vagyunk elzárva az első szeretettől utána sem: gondoljunk azokra a dolgokra, amiket Isten régebben tett velünk. Ha a tetteiben gyönyörködünk, belépünk a jelenlétébe és a jelenlétében formál át minket, változtat meg minket, szabadít meg minket, formál Őhozzá hasonlóvá:
Mi pedig az Úrnak dicsőségét mindnyájan fedetlen arczczal szemlélvén, ugyanazon ábrázatra elváltozunk, dicsőségről dicsőségre, úgy mint az Úrnak Lelkétől. (2Kor.3.18.)
