Nameless blog, hiszen a cím részletkérdés

Az elmúlt napon is tapasztaltam a Szentlélek vezetését. Úgy volt, olyan helyre megyek, ahol sok időm lesz olvasgatni, így pár könyvecskét be is pakoltam, de hirtelen hiányérzetem támadt: mi lesz, ha valamit leírni támadna kedvem? Kéne vinni jegyzetfüzetet is, amit egyébként ilyenkor nem szoktam vinni. Gondoltam, rendben, berakom azt is.
Elképzeléseimmel ellentétben nem volt alkalmam olvasgatni, de később a délután során megtudtam, aznap este lesz a gyülekezetben igehirdetés. Ilyen alkalmakra mindig vinni szoktam a jegyzetfüzetem, így most a jegyzetfüzetemmel állítva be, teljesen olyan volt, mintha tudatosan erre az alkalomra jöttem volna. Még jó, hogy hallgattam arra a hangra, Amely azt mondta, vigyem a füzetem.
Nem jutott el hozzám a hír, hogy aznap este tanítás lesz, de a Szentlélek gondoskodott róla, hogy úgy lehessek ott, hogy közben jegyzetelek a füzetembe. Ha mások elfelejtenek vagy nem tudnak szólni, akkor majd szól helyettük a Szentlélek. Remélem, az én hiányosságaimat is így kipótolja, amikor kell.
Affelől is bizonyosságot kaptam, hogy nem csak az én "grafomániám" a jegyzetelés, hanem Isten is azt akarja, hogy jegyzeteljek.

Az elmúlt héten volt egy másik kijelentése is számomra a Szentléleknek. Pár hete úgy gondoltam, nem szólok rá a gyerekekre, ha csúnyán beszélnek, teljesen felesleges, úgysem hallgatnak rám. Órák után beszélgettem az egyik tanulóval, szóba került az is, hogy egyesek csúnyán beszélnek és említettem neki, nem szólok érte, mert minek. Erre mondta, szólhatnék érte, hátha hallgatnak rám. Aztán elkezdtem szólni érte és meglepetésemre volt, aki utána elnézést is kért. Végül annyira belejöttem, hogy pár hét múlva szinte mindenkire rászóltam, aki káromkodik, hiszen ezzel Isten iránti engedelmességre is próbálom a gyerekeket tanítani. Azután egyik istentiszteleten arról volt szó, hogy nekünk hívőknek világítanunk kell a világban és tennünk kell az istentelenség ellen. Feltette azt a kérdést is az igehirdető, hogy "ma hány emberre szóltál rá, hogy ne káromkodjon?", s ennek a kérdésnek akkor nagyon megörültem, mert megértettem, hogy Isten akarata szerint cselekedtem, megértettem, hogy mit tehetek a munkahelyemen azért, hogy Isten országát valamilyen szinten képviseljem. De úgy gondolom, azért is szólnom kell, ha egy tanuló valaki másra vagy akár saját magára negatív szavakat mond.
Az sem elhanyagolandó, hogy Isten egy tanulót is felhasznált arra, hogy a káromkodás ellen elkezdjek tenni.

Szóval gyakorlatilag az élet bármely területére vonatkozóan adhat vezetést a Szentlélek, teljes mértékben akár azt is megmondhatja, hogy melyik órán melyik tanulóval mit kezdjek és erre már többször is volt példa. Mint már régebben írtam róla (ebben a bejegyzésben), nem véletlen, hogy milyen emberekkel vagyunk körülvéve és ebben nem azt kell nézni, hogy a másik emberben mi a hiba, hanem hogy Istennek ezzel az egésszel mi lehet a célja. Amikor ennek fényében észreveszem, hogy egyik-másik gyerek hasonló személyes problémákkal küzd, mint én, az radikálisan meg tudja változtatni a hozzá való viszonyulásomat. Eddig ez a módszer bizonyult a leghatékonyabbnak, a saját kis módszereimmel nem sokra mentem, bármit is találtam ki.
Fontos egy kereszténynek Isten szemszögéből látnia a munkahelyét: mire akarhat engem Isten megtanítani a kollégákon, a gyerekeken keresztül? Mire akarhat megtanítani engem azokon a tulajdonságaikon keresztül, amik zavarnak engem? Milyen saját negatív tulajdonságaimra jövök rá közben, amiken az Úr formálni szeretne? Milyen problémámmal szembesülök, amihez hasonlóval az egyik tanuló is küzd? Gyakorlatilag ilyen és hasonló kérdések képezik az egésznek a lényegét. Van, hogy rájövök: ami szenvedésen régebben valaha keresztülmentem, az segíthet, hogy egy rossz viselkedésű tanulónál megértsem, mi lehet a viselkedése hátterében.
A következő igével tudnám összefoglalni, a saját elképzeléseim és a fegyelmezés helyett milyen irányba vezet engem az Úr a munkahelyemen:

Egymás terhét hordozzátok, és úgy töltsétek be a Krisztus törvényét. (Gal.6.2.)
 

Egy ideje rájöttem, van valami, amiben még sokat kell változnom: gyakran kerül előtérbe számomra az, ami nekem jó lenne, nekem fontos lenne és ez nagyon le tud kötni. Viszont ami nekem jó és fontos lenne, másnak már nem feltétlenül. Rájöttem, hogy erőteljes önközpontúság, önimádat van bennem, ami Isten előtt nem lehet kedves. Eszembe jutott az az ige is, hogy "Ne nézze kiki a maga hasznát, hanem mindenki a másokét is" (Fil.2.4.) és sokszor ennek az igeversnek a szavaival imádkoztam. Az is eszembe jutott, hogy közülünk senki sem él önmagának, és senki sem hal önmagának: Mert ha élünk, az Úrnak élünk; ha meghalunk, az Úrnak halunk meg. Azért akár éljünk, akár haljunk, az Úréi vagyunk (Róm.14.8.). Kértem Istent, hogy ezek alapján formáljon engem.

Az utóbbi időben úgy alakult, hogy kénytelen voltam olyan problémákat hordozva tenni mindennapi dolgaimat, melyek ezt számomra jelentősen megnehezítették. Nem értettem Istent, miért enged ilyet, hiszen a különböző problémák kihatnak a mindenféle teljesítményemre, így a munkámra is.
De nemrég úgy érzem, megértettem Istent, mit akar ezzel. Éppen azt, aminek megvalósulásáért imádkoztam: ha megtanulom a hétköznapi tennivalóimat úgy ellátni, hogy közben jelentős problémák visszahúznak, akkor kénytelen vagyok nem a problémáimra, hanem a tennivalókra koncentrálni, megtanulom nem azt tenni előtérbe, hogy nekem jó legyen, hanem ez háttérbe szorul. Ezzel akarhat az Úr megtanítani arra, hogy ne az én szükségeim, érdekeim legyenek előtérben. Ha ezáltal megtanulom, hogy erőteljes önközpontúságomat hogyan tudom feladni, nekem csak jobb lesz.

Nemrég botlottam bele egy viccbe, amit már régebben is hallottam, de pontosan megjegyezni nem tudtam, mivel "furcsa" szavak vannak benne. A vicc így hangzik:

És Jézus kérdé követőit: "És ti mit gondoltok, ki vagyok én?"
Simon így válaszolt: "Te vagy a földi létünk eszkatologikus manifesztációja, a személyiségünk ontologikus alapjainak megmutatója."

Ahogy a viccet elolvastam, megértettem valamit. Annyit tudok, hogy az ontológia lételméletet jelent, és hirtelen világossá vált számomra, hogy Jézus a személyiségünk létének is felette áll, attól függetlenül, hogy a személyiségünkben mi van benne. Sőt, nem hogy felette áll, de Ő mutatja meg alapjaiban, hogy mi legyen ezzel az egésszel is, amit mi személyiségnek nevezünk.
Nem akarnék, de nem is tudnék belemenni személyes dolgaimba, de kételyeim voltak affelől, hogy vajon mindenemet át tudom-e adni Jézusnak. Úgy éreztem, hogy van egy kis terület az életemben, amit önhibámon kívül nem tudok Jézusnak átadni, mert a fölött a terület fölött én valamiért nem tudok rendelkezni. Ez a tény időnként nagyon komoly kérdések elé állít a személyes hitemmel kapcsolatban. De a viccet elolvasva megértettem valamit: Jézus mindezeknek felette áll. Jézus már azelőtt létezett, hogy én valamit ne tudtam volna átadni neki, sőt Ő mutatja meg, hogy ezzel mi legyen, a létem alapjaival kapcsolatos mindenféle kérdésnek felette áll és megmutatja az értelmét, ebben is utat akar mutatni, mint mindenben, hiszen Ő az út, az igazság és az élet.

Az utóbbi időben megtapasztaltam, hogy Isten mennyire fel tudja használni a munkahelyemet abban, hogy vezessen, formáljon engem. Eleve a munkahelyemet is Tőle kaptam és már talán az első ott töltött napon kiderült, hogy amik ott történnek, azok a javamat szolgálják és felszínre hoznak olyan dolgokat bennem, amiket az Úr elé kell vinnem, amikben segíteni akar, amikben formálni akar.

Nemrég rájöttem, milyen jó lehet Istennek nem a gyermekének, de még a béresének is lenni.

Emberek vagyunk, csinálunk ostobaságokat, teszünk dolgokat, amiket nem kéne. Valamikor tudatosan tesszük, ami Isten előtt nem kedves, úgy gondoljuk, hogy az nekünk jó, valamikor meg nem tudatosan.
De van egy pont, ameddig ha eljutunk ebben, ránkszakad, hogy az engedetlenségünk nem vezet sehova, nem is jó nekünk, nincs értelme, felesleges, hiábavalóság.
Én is teszek dolgokat, amiket nem kéne, ezeknek olykor nincs semmi negatív következményük, olykor van. Valamikor az ember látva ezeket a következményeket, végre belátja: nem lehet ezt így tovább csinálni, nincs értelme, nem is jó. Én talán azt gondoltam, jó lesz, ha úgy teszem, ahogy akarom, de beláttam, mégsem jó. Belátom, annyira nem vezet sehova és annyira negatív a következménye annak, amit a saját fejem alapján csinálok, hogy ha valami rossz dolgot akarna is adni nekem az Úr helyette, még az is jobb lenne. Még ha a legrosszabbat is adná, amit egy szerető Atyától ember el tud képzelni, az is csak jobb lehet annál, mint ami a következménye annak, ha a saját fejem után megyek és úgy teszem, amit akarok. Ezt éreztem.

Később eszembe jutott, hogy amit éreztem, nagyon hasonlít arra, amit a tékozló fiú mond, mikor visszatér az Atyjához: "vétkeztem, ostobaságokat csináltam, ami nem vezetett jóra; ha az Atyának csupán egy bérese lennék, akkor is ezerszer jobb dolgom lenne: a béres is jobb eledelt kap, mint amikor én a disznók moslékával akartam a gyomromat megtölteni". Észrevettem, hogy moslékot ettem, amikor ott van a kenyér is. Most jött el az a pont, hogy valóban kárnak és szemétnek ítéljem a moslékot. Valóban ki tudom mondani, hogy a moslék nekem nem kell. Valóban ki tudom mondani, hogy ne az én akaratom legyen meg (aminek csak negatív következényei voltak), hanem az Úr akarata (ami emberi számítás szerint még a legrosszabb esetben is jobb az én akaratomnál, azok negatív következményeinél).

Jőjjön el a te országod; legyen meg a te akaratod (Mt.6.10.)

Rájöttem: jobb az Úr béresének lenni, mint saját elképzeléseim alapján szabadnak, azt csinálva, amit akarok.

És kívánja vala megtölteni az ő gyomrát azzal a moslékkal, a mit a disznók ettek; és senki sem ád vala néki. Mikor aztán magába szállt, monda: Az én atyámnak mily sok bérese bővölködik kenyérben, én pedig éhen halok meg! Fölkelvén elmegyek az én atyámhoz, és ezt mondom néki: Atyám, vétkeztem az ég ellen és te ellened. És nem vagyok immár méltó, hogy a te fiadnak hivattassam; tégy engem olyanná, mint a te béreseid közül egy! (Lk.15.16-19.)

Mint az előbbi bejegyzésben írtam, karácsonykor arra jöttem rá, hogy az ajándékozástól nem lesz a karácsony nagyobb, hiszen hétköznapokon is vehetünk, készíthetünk valamit a másik embernek, szeretteinknek, vagy segíthetünk neki.

Ez azonban mindent megold és azzal letudtunk mindent, ha rendszeresen kedvében járunk ezzel szerettünknek, embertársunknak? Nyilván nagyon szép dolog ez, megtenni valamit a másikért, egyáltalán nem elvetendő, sőt, de a másik ember ezzel nincs kipipálva. Önmagában ezzel csak szolgái leszünk a másik embernek. Bármily meglepő, a másik ember nem egy személytelen szolgát akar, hanem inkább valamiféle emberi kapcsolatra vágyik. Nem a szolgálatunktól, hanem a személyünktől, mint embertől lesz boldogabb. Attól az embertől, akik vagyunk, önmagunk. Hiába teszünk meg valakiért nagyon sok mindent, ha közben egyedül van. A másik embernek nem a tetteinkre van szüksége (bár ezeknek is nagyon örülhet), hanem a személyünkre: arra, akik vagyunk, mindenestül, a hibáinkkal együtt.

Ne fosszuk meg a másik embert önmagunktól! Igazán akkor okozunk a másiknak örömet, ha önmagukat adjuk neki, a rossz tulajdonságainkkal, gyengeségeinkkel, hibáinkkal együtt. A másik embernek arra van szüksége, hogy szeressen bennünket úgy, ahogy vagyunk, de ehhez nekünk nem szabad a másik embert megfosztani önmaguktól, nem megoldás, ha ehelyett különböző ajándékokkal, egyebekkel a kedvében járunk.
Sajnos manapság az emberek gyakran megfosztják a másik embert önmaguktól. Én is. Hajlamos vagyok különböző "figyelmességi ajándékokat" adni csupán, de saját magamtól már megfosztok másokat, mert ilyenkor nagyobb az esélye, hogy sérülök. Pedig ezzel kezdődik valami igazi. Erre hívta fel a figyelmem az Úr, hogy önmagam vagyok értékes, nem a tetteim a másik ember számára: önmagam, a hibáimmal és mindenemmel együtt. Ha önmagamat adom a másik számára mindenestül, a hibáimmal együtt, az Úr azt használni tudja. Szólni tud a másik emberhez az Úr a hibáim által is: legrosszabb esetben is türelemre tanítja a másik embert. De az is lehet, hogy a másik ember hibái, "hülyeségei" által saját életemre vonatkozóan szól hozzám Isten. Úgyhogy sok hibával rendelkező, rossz dolgokkal teli, sok kívánnivalót maguk után hagyó embertársaim: önbizalomra fel! Az Úr megáldja a másik embert azon keresztül, amit esetleg utálunk magunkban. Nem egyszer tapasztaltam már ilyet.

Ehhez kapcsolódik az is, hogy nem azt kell nézni, mi a másik emberben a rossz, hanem azon gondolkozni, hogy ami engem zavar a másikban, azáltal az Úr mire akar engem tanítani. Nagyon fontos dologra jöttem rá: a környezetünkben élő emberek minket zavaró tulajdonságai lényegében korlátok annak a keskeny útnak a szélén, amin járnunk kell. Ahogy életünkben a különböző problémák, nehézségek is útjelzők. Nehezen tudsz valakit szeretni? A szeretetre akar ezzel az Úr megtanítani. Valaki állandóan kihoz a sodrodból? Türelemre akar az Úr akkor tanítani. De hogy kit mivel mire akar az Úr tanítani, azt csak saját maga tudhatja igazán.
Ezért is van az, hogy ha valaki más problémájával foglalkozunk, segíteni akarunk neki, azt is különös módon megáldhatja az Úr: van olyan, hogy a másik problémáját valamilyen átvitt értelemben (vagy adott esetben akár szó szerint) vonatkoztatni tudom a saját életemre, így ha neki segítek azt megoldani, saját magam is előbbre leszek. Olyan is volt már, hogy én mondtam el valakinek a problémámat és rájöttem, hogy az én problémám jelképesen az ő problémájaként értelmezhető, ezáltal az Úr rámutatott arra, hogy a másik ember milyen helyzetben van, amit esetleg magától nem akart volna elmondani. Ez arra is választ adhat, hogy miért élünk át szenvedéseket: Isten akkor tudja megmutatni az utóbbi esetben a másik problémáját, ha én is éltem át akár hasonlót, akár olyat, ami szimbolikusan a másik ember problémájaként értelmezhető. Magyarul, felhasználhatja a már átélt szenvedéseinket, hogy másokat megértsünk. Végülis Jézus is azért is élt át minden emberi szenvedést a kereszten, hogy a mi szenvedéseinket megértse, nem mellesleg ezeknek és a bűnöknek meghalt, elhordozta helyettünk a következményeit, ezáltal új életet adott, ami egyrészt örök élet, másrészt az említett rossz dolgoktól mentes élet. Ezért kéne minden nap odavinni elé, rátenni ezeket a dolgainkat, hogy ne ezeknek éljünk, hanem egy olyan életet éljünk, amire Isten elhívott.

Nem kell szégyellni a hibáinkat, problémáinkat, életünk gázos dolgait, mert ha ezeket valakinek elmondjuk, akkor útjelző lehet számára abban, hogy Isten milyen irányba akarja vezetni az életét. De ha saját problémánkat mondjuk el, az számunkra lehet útjelző abban, hogy a másik embernek mik a problémái, nehézségei. Mindez persze akkor működik, ha Isten vezetését, segítségét kérjük az életünkre és arra törekszünk, hogy Őt kövessük.

Egymás terhét hordozzátok, és úgy töltsétek be a Krisztus törvényét. (Gal.6.2.)

Karácsonyi szeretethimnusz

(Az 1Kor.13. karácsonyi változata)  

 
Ha a házamat fenyőágakkal, gyertyákkal, égőkkel és csilingelő harangocskákkal díszítem fel, de a családom felé nincs bennem szeretet, nem vagyok egyéb, mint díszlettervező.

Ha a konyhában fáradozom, karácsonyi süteményeket sütök kilószámra, ízletes ételeket főzök, és az evéshez csodálatosan megterített asztalt készítek elő, de a családom felé nincs bennem szeretet, nem vagyok egyéb, mint szakácsnő.

Ha a szegény-konyhában segédkezem, az öregek otthonában karácsonyi énekeket énekelek is, ha minden vagyonomat segélyként elajándékozom, de a családom felé nincs bennem szeretet, mindez semmit nem használ nekem.

Ha a karácsonyfát csillogó angyalkákkal és horgolt hópelyhekkel díszítem fel, ezernyi ünnepen veszek részt, a templomi kórusban énekelek, de Jézus Krisztus nincs a szívemben, akkor nem értettem meg, miről is szól a karácsony.

A szeretet félbeszakítja a sütést, hogy a gyermekét megölelje.

A szeretet hagyja a lakásdíszítést, és megcsókolja a házastársát.

A szeretet barátságos az idő szűke ellenére is.

A szeretet nem irigyel másokat házukért, amiben jól kiválasztott karácsonyi porcelán és odaillő asztalterítő van.

A szeretet nem kiált rá a gyerekekre, hogy menjenek már az útból, hanem hálás érte, hogy vannak, és útban tudnak lenni.

A szeretet nem csak azoknak ad, akiktől kap is valamit, hanem örömmel ajándékozza meg épp azokat, akik ezt nem tudják viszonozni.

A szeretet mindent elvisel, mindent hisz, mindent remél, mindent eltűr.

A szeretet soha el nem múlik.

A videojátékok tönkre mennek, a gyöngysorok elvesznek, a számítógépek elavulnak, a karácsonyfaégők kiégnek.
De a szeretet ajándéka megmarad.

(ismeretlen szerző)

Most karácsonykor a következőn gondolkodtam el: vajon nagyon különössé teszi-e a karácsony ünnepét az, hogy ajándékokat adunk egymásnak? Szerintem nem.

Nem tudom, ki hogy van vele, de szerintem nem csak karácsonykor, hanem az év bármely napján is megtehetjük, hogy megveszünk, elkészítünk vagy elvégzünk szerettünknek vagy egy embertársunknak valamit, amiről tudjuk, hogy örülne neki, hasznát venné. Miközben szerény ajándékaimat csomagoltam be, az jutott eszembe, hogy ilyesmiket vagy hasonlókat én év közben is szoktam adni. A különbség majdnemhogy csak annyi, hogy most be is csomagolom. Az, hogy másoknak dolgokat adunk, amiknek örülnek, amiknek hasznát veszik, nem muszáj, hogy csupán a karácsony része legyen. Nagyobb öröm, amikor pl. egy bolt mellett elmegyek, de eszembe jut, hogy ott megvehetek valamit, aminek a másik ember örülne, mint kapni valamit. Örömmel tölti be az embert az a gondolkodásmód, hogy semmit nem foglalkozik azzal, mit kap másoktól, inkább azon van, hogy másoknak tudjon adni. Ezt "logikusan" ki is tudja egészíteni az a hit, hogy Isten mindent megad nekünk, amire szükségünk van, ezért elég, ha mi csak adunk, de hogy kapjunk valamit, azt csak Istentől várjuk. Illetve sokszor ezt várni sem kell, mert már rengeteg minden ott van az életünkben, amit Tőle kaptunk, csak észre kell vennünk, hálásnak kell lennünk érte, és a hála megnyitja az utat a kapott dolgok élvezetében való megújult életre. (Olyan ez a hálaadás kicsit, mint amikor a kisgyerek észreveszi, hogy már  régóta van egy villanyvasútja és elkezd vele játszani.)
Nekem régebben sok minden nem volt meg, ami most megvan. Régebben kemény időket éltem át pl. olyan gyülekezet hiányában, ahol Istenhez közelebb kerülhetek, ezért egyre többet jelent számomra a gyülekezetem és minden, amiből ott kivehetem a részem ill. részese lehetek. Régebben kemény időket éltem át más dolgok hiányával kapcsolatban is, így ezeket most rendkívüli módon meg tudom becsülni, tudom értékelni.

Karácsony este lefekvés előtt hallottam, hogy nagy szél van odakint. Hálát adtam, hogy én a szobában védelmet kapok a széltől, melegben lehetek és aludhatok, akkor is, ha a központi fűtés sok kívánnivalót hagy maga után. Hálaadás közben eszembe jutott valami: Jézus éppen ilyen: ha vihar támad odakint, védelmet ad! Az élet viharaiban körülvesz védelmével, ahogy a valódi viharban egy lakással, szobával vesz körül. Sőt, még lecsendesíteni is képes a vihart. Sokszor ha hálát adunk valamiért, Jézus tulajdonságaiból érthetünk meg valami többet, mint addig.

Jézus mondja: Valaki azért hallja én tőlem e beszédeket, és megcselekszi azokat, hasonlítom azt a bölcs emberhez, a ki a kősziklára építette az ő házát: És ömlött az eső, és eljött az árvíz, és fújtak a szelek, és beleütköztek abba a házba; de nem dőlt össze: mert a kősziklára építtetett. És valaki hallja én tőlem e beszédeket, és nem cselekszi meg azokat, hasonlatos lesz a bolond emberhez, a ki a fövényre építette házát: És ömlött az eső, és eljött az árvíz, és fújtak a szelek, és beleütköztek abba a házba; és összeomlott: és nagy lett annak romlása. (Mt.7.24-27.)

Akkor nagy szélvihar támada, a hullámok pedig becsapnak vala a hajóba, annyira, hogy már-már megtelék. Jézus pedig a hajó hátulsó részében a fejaljon aluszik vala. És fölkelték őt és mondának néki: Mester, nem törődöl vele, hogy elveszünk? És felkelvén megdorgálá a szelet, és monda a tengernek: Hallgass, némulj el! És elállt a szél, és lőn nagy csendesség. (Mk.4.37-39.)
 

Kedves Szeretteim!

Amint jól tudjátok, közeledik a születésnapom. Megtiszteltetés számomra, hogy minden évben ünnepséget rendeztek, és úgy tűnik, ez idén is így lesz.
Nagyon sok ember vásárol sokat, rengeteg a külön erre az alkalomra szóló rádió és tv műsor, hirdetések, reklámok, és a világ minden pontján arról beszélnek, hogy születésnapom egyre közeledik. Igazán nagyon jó érzés tudni, hogy legalább egyszer az évben sok ember gondol rám.
Amint tudjátok, születésnapomra való emlékezés sok évvel ezelőtt kezdődött. Az első időkben még úgy tűnt, hogy az emberek értették, és hálásak voltak mindazért, amit értük tettem, de manapság egyre inkább úgy látszik, hogy alig akad, aki tudja az okát az ünneplésnek. Mindenhol összejönnek az emberek, családok, barátok, és nagyon kellemesen érzik magukat, de valójában nem tudják, nem értik, és nem is keresik a valódi jelentőségét az ünnepnek.
Emlékszem az elmúlt évben is hatalmas lakomát rendeztek a tiszteletemre. Az asztal roskadásig tele volt ízletes ételekkel, gyümölcsökkel, édességekkel. Tökéletesen díszített helyiségekben sok-sok gyönyörűen becsomagolt ajándék várta gazdáját. De tudjátok mi történt? Engem mégsem hívtak! Pedig én voltam az ünnepség díszvendége – mégsem küldtek meghívót. Miattam volt az egész összejövetel, a sok dísz és minden egyéb, és amikor maga az ünneplés elkezdődött, én kívül maradtam, bezárták előttem az ajtót... pedig be akartam menni, velük lenni, együtt ünnepelni.
Habár az igazság az, hogy mindez nem lepett meg, hiszen az elmúlt néhány évben, sokan bezárták előttem az ajtót. Mivel pedig nem hívtak meg, hát úgy döntöttem, hogy titokban megyek be, minden zaj nélkül, és csendesen megállok az egyik sarokban.
Mindenki nagyon jól érezte magát, ittak, ettek, beszélgettek, vicceltek, nevettek, és hatalmas jókedvük volt. Egyszer csak belépett a szobába egy nagydarab, kövér, piros ruhás, fehér szakállas ember azt kiabálva: ho-ho-ho. Leült egy díványra, a gyerekek pedig rohangáltak hozzá: télapó télapó! – mintha ez az egész ünnepség róla szólt volna. Aztán az emberek körülállták a karácsonyfát, és átölelték egymást. Én is kitártam a karomat, de engem nem ölelt át senki. Aztán nagy várakozással elkezdték osztogatni, és csomagolni az ajándékokat. Végül minden elkelt, és néztem, vajon nekem van-e valami-de nem, én nem kaptam semmit. Te hogyan éreznéd magad, ha a születésnapodon mindenki kapna ajándékot, csak éppen te nem? De megértettem, hogy nem kívánatos személy vagyok saját születésnapom emlékünnepén, és csöndesen elhagytam a helyiséget.
És-tudjátok – ez minden évben rosszabb és rosszabb. Az embereket csak az étel, ital, ajándékok, összejövetelek érdeklik, és alig néhányan emlékeznek rám. Pedig én annyira szeretném, ha ezen a karácsonyon beengednének engem az életükbe! Nagyon szeretném, ha felismernék a tényt, hogy több mint 2000-évvel ezelőtt azért jöttem el erre a világra, hogy az életemet adjam értük, hogy megmentsem őket. Csak annyit szeretnék, hogy ezt teljes szívvel elhiggyék, és beengedjenek az életükbe.
Még valamit szeretnék megosztani veletek, különösen arra való tekintettel, hogy jó néhányan tudjátok az ünnep igazi értelmét: Hamarosan lesz egy saját ünnepségem, egy látványos, hatalmas összejövetel, amit soha senki még elképzelni sem volt képes. Most még dolgozom rajta. Ma küldöm ki a meghívókat - egyet személyesen: neked!! Tudni szeretném, szándékozol-e részt venni, és foglalhatok-e egy helyet a számodra. Beírhatom-e a nevedet aranybetűkkel a vendégkönyvembe – merthogy csak azok jelenhetnek meg az ünnepségen, akiknek nevei ott szerepelnek. Akik nem válaszolnak a meghívásra, azok kívül maradnak.
Légy felkészült, mert amikor minden kész, te is részese lehetsz az én csodálatos ünnepségemnek.
Hamarosan látjuk egymást!

Szeretlek:
Jézus Krisztus.

(ismeretlen szerző)
 

Az utóbbi időben többször láttam azt, hogy nehéz emberi sorsok, problémák következtében Isten formálni tudott embereket. Különböző problémáinkat, nehézségeinket úgy használja fel mások életében, hogy azáltal formálja őket.

Amikor azt láttam, hogy mások életében valami nehezen elhordozható dolog van, azt arra használta fel az Úr az utóbbi időben, hogy engem formált általa, megtanított dolgokat nekem általa. Amikor az öngyilkosság széléről hozta vissza egy barátomat az Úr, azzal is kijelentéseket adott nekem személyesen. Mondhatni, túl nagy ár egy kijelentésért, hogy valaki ilyen nyomorúságokat, szenvedésket éljen meg. De inkább úgy fogalmazhatunk: az Úr felhasználta ezt is valamire.

Mindezekből arra tudok következtetni, hogy az Úrnak tökéletes terve van nyomorúságainkkal, szenvedéseinkkel is; ezek által mások kijelentéseket kapnak, az Úrhoz kerülnek közelebb. Ebből arra tudok következtetni, hogy az emberi élet elhagyatott, szenvedésteljes pillanatai is részét képezik Isten tervének. Illetve Ő nem akarhatja, hogy szenvedjünk, de azzal, hogy ezt megengedi, valami sokkal jobbat fog adni nekünk is cserébe azért, aminek a hiányát éltük meg a szenvedésben.