Nameless blog, hiszen a cím részletkérdés

Régebben is tudtam már, hogy a szeretet fontosabb, mint minden más. Történhetnek természetfeletti dolgok, működhetnek a Szentlélek ajándékai természetfeletti módon, de ez a szeretethez képest szinte lényegtelen.

Ha embereknek vagy angyaloknak nyelvén szólok is, szeretet pedig nincsen én bennem, olyanná lettem, mint a zengő ércz vagy pengő czimbalom. És ha jövendőt tudok is mondani, és minden titkot és minden tudományt ismerek is; és ha egész hitem van is, úgyannyira, hogy hegyeket mozdíthatok ki helyökről, szeretet pedig nincsen én bennem, semmi vagyok. És ha vagyonomat mind felétetem is, és ha testemet tűzre adom is, szeretet pedig nincsen én bennem, semmi hasznom abból. (1Kor.13.1-3.)

Ha valaki angyali nyelven szól, belelát a jövőbe vagy hegyeket tud a hite által mozgatni, az semmi a szeretethez képest. Sőt, a szeretet képes csak ezeket a természetfeletti dolgokat, a karizmákat működtetni. Erre a napokban jöttem rá. Időnként működik nálam az az ajándék, hogy Isten megmutatja egy másik ember állapotát, valamit abból, hogy mi van a lelkében, nem jól érzi-e magát, stb. Van úgy, hogy valakiket jobban szeretek, mint másokat valamiért. És arra jöttem rá, hogy ez a karizma ezekkel az emberekkel kapcsolatban szokott inkább működni. Akik valamiért közelebb állnak hozzám, azoknak sokszor a lelkük rezdüléseit is megérzem úgy, hogy fizikailag, földrajzilag távol vannak tőlem.
Igazából az lenne jó, ha a többi emberhez is valami hasonló szeretettel tudnék viszonyulni.

Ennek a bejegyzésnek a végén írtam, hogy a szakdolgozat írásához különös békességet adott az Úr, ezzel jelezte számomra, hogy a szakdolgozat rendben lesz (ugyanis sokat aggódtam amiatt, hogy időben kész leszek-e). Amit Isten megáld, az tényleg áldott, az ember is érzi: élveztem a szakdolgozat írását és egy külföldi ismerősöm is sokat segített interneten, chaten keresztül az írásban, ami még érdekesebbé, élvezetesebbé tette számomra a munkát. (Az angol nyelvű dolgozat nyelvhelyességét ellenőrizte elsősorban, de ezen túl is sok érdekes dolgot hozott fel a dolgozat témájával kapcsolatban.) A dolgozatot el is fogadták, négyest javasolt rá mindkét bíráló

A tanulásban ilyen és hasonló nagyobb eseményeknél gyakran már érzem, mi az Úr hozzáállása az adott dologhoz. Közeledett a záróvizsga időpontja - és nem éreztem semmit. Aggódtam is, mert nem teljesen voltam tisztában a követelményekkel, aminek oka, hogy a tanulmányaim jelentős részét másik intézményben végeztem. Próbáltam utolérni évfolyamtársakat, és megint beigazolódott, hogy értelmetlen az aggódásom, mert az derült ki, hogy ők sem tudnak többet a követelményekről, mint én. "Természetes", hogy a sok vizsga között pont a záróvizsgára való felkészüléshez marad a legkevesebb idő, pedig ez a legnehezebb, legfontosabb. "Tapasztalatból" tudtam, hogy a záróvizsgán sem fog az Úr magamra hagyni, de valahogy nem éreztem a szellememben azt, hogy ez tényleg így van, valami nem stimmelt. Ettől még persze készülgettem és láttam azt is, hogy egész jól haladok.
Aztán történt valami. Kiderült pár nappal záróvizsga előtt, hogy nem mehetek záróvizsgázni, mert néhány tantárgyból a vizsgám a záróvizsga időpontjára még nem lesz meg (ez pedig a záróvizsgára bocsátás feltétele). Ez hirtelen nagyon meglepett és elkeserített. Aztán beletörődtem, mert igazából nincs semmi abban, ha pár hónappal később csinálom meg ezeket a vizsgákat. Sőt, még jó is, hogy nyáron bőven lesz időm azzal foglalkozni, amivel szeretek, tanulhatok nyelveket és utána záróvizsgázhatok belőlük, ráadásul alaposan fel is készülhetek így.
Aztán megint történt valami. Beszéltem a tanszékvezetővel a problémáról, aki pedig azzal a tanárral beszélt, akinél a vizsgáim még hátravannak. Ez a tanár mondta, hogy az alatt a pár nap alatt nem tudok felkészülni abból a két tárgyból, ráadásul úgy, hogy azokon a napokon két záróvizsgám is lesz, és még egy ötoldalas házidolgozatot is meg kell írnom. Ezzel egyet is értettem. Este azonban váltottam ezzel a tanárral egy emailt, kicsit más témáról, és visszaír, hogy pár nap múlva mehetek hozzá vizsgázni úgy, hogy csak az egyik tárgyból kell levizsgáznom, és meg kell írnom a házidolgozatot. Igen ám, de nekem két záróvizsgám lesz, egy angol és egy német, és az angol pont azelőtt lenne, hogy az említett tanárnál vizsgáznék, tehát még így sem tudnék még a záróvizsga előtt levizsgázni az összes tárgyból: a német záróvizsgát így megcsinálhatnám ugyan még most tavasszal, de így is csak ősszel kapnék diplomát, mert az angol záróvizsga őszre marad. De elgondolkoztatott, Isten mit akar ezzel a helyzettel, esetleg mégis azt akarja, hogy valahogy jöjjön össze még tavasszal a diploma. Több tényező is előjött, mik az előnyei, hátrányai, ha így vizsgázom vagy ha úgy, de igazából már követni se tudtam, mi is a helyzet. Úgyhogy újra Istennek szegeztem a kérdést, szóljon, mit akar ezzel az egésszel, fogadjam-e el a tanár ajánlatát az előrehozott vizsgával kapcsolatban, vagy hagyjam az összes záróvizsgát őszre. Különböző dolgok kötik le ilyenkor az ember figyelmét, főleg a záróvizsgára készülés, majd a váratlan szituáció, meg ugye tavasz van, aminek szintén megvan a maga velejárója, amit el kell hordozni (ez utóbbiról megint külön bejegyzés lesz, ha az Úr is úgy akarja), szóval nem is tudtam, hol áll a fejem. Talán azt akarja az Úr valahogy, hogy mégis csináljam meg a záróvizsgákat most tavasszal, és ez még teljesen lehetetlennek tűnik emberileg, de várjuk meg, mit hoz ki belőle az Úr? Szóval elcsendesedtem, elmentem sétálni, közben imádkoztam. Az Úr egyszer csak mutatott nekem egy képet: egy nagy tenger volt rajta, sok víz, és a vizen egy bárka. A bárka gyülekezetet, Isten népét jelképezi és tudom, hogy itt van a helyem. Megértettem, azt akarja az Úr, hogy vasárnap menjek el istentiszteletre. Sajnos előző vasárnap egy házidolgozat írása miatt az istentiszteletre nem jutottam el, és ha hétfő délelőtt záróvizsgázni mentem volna, akkor a most vasárnap délutáni istentisztelet megint ugrik, mert egy nappal előbb kell elutazni. Végülis elég jól alakult az istentisztelet, mert betöltött a Szentlélek és szabadultam is valamiktől. Mivel végül itthon maradtam, nem mentem semmilyen vizsgára, kedden is el tudtam menni a gyülekezeti alkalomra, ahova nem jutottam volna el, ha vizsgázni megyek, és itt is nagyon szólt hozzám az Úr. Hát ez lett belőle. Igazából előre tudtam, jó lesz Istennel a közösség, és többet ér mindennél, vizsgáknál, diplománál, akárminél. Erőteljesen érzem, hogy közelebb kerültem az Úrhoz e két gyülekezeti alkalom által, amikre végül záróvizsgák helyett mentem el, és ezeken az alkalmakon Isten elkezdett valamit helyreállítani bennem, ami kicsit régebben elromlott.

Mint ahogy egy korábbi bejegyzésben is említettem, nem is elsősorban az a lényeg ilyen szituációkban, hogyan döntünk, hanem hogy letegyünk mindent Isten elé, ne tulajdonítsunk túl nagy jelentőséget vágyainknak, elképzeléseinknek. Nagytakarítás volt megint, ez talán a lényeg, és ezzel az Úrhoz kerülök közelebb, miközben ajtók nyílnak meg életem különböző területein, mert egy kupac szemetet a nagytakarítás keretében elviszek ilyenkor az ajtók elől. De a legfontosabb, hogy az Úrhoz kerülök közelebb, és ehhez képest sokadlagos, hogy mikor megyek záróvizsgázni, mikor kapok diplomát, stb.

A szeretetben nincsen félelem; sőt a teljes szeretet kiűzi a félelmet (1Jn.4.18.)

Régebben mondogatták a gyüliben, hogy a hit is kiűzi a félelmet, ez logikusan is hangzott, de igazán ezt csak ma értettem meg.

Időnként úgy alakul az ember élete, hogy olyan dolgok történnek, amiben egyértelműen Isten vezetését lehet felfedezni. Pl., nemrég sok dolgot átadtam Istennek, hogy ha akarja, vegye el azokat az életemből. Ezután valami megváltozott bennem, valahogy más lettem. Ez a "más lettem érzés" úgymond nem maradt magára, hanem történt valami nem sokkal utána, ami ezt a megváltozott állapotomat "stabilizálta". Ez a valami, ami történt, tekinthető lehetne csupán egy hétköznapi dolognak, de így, ebben a szellemi megvilágításában egyértelmű, hogy valami teljesen másról, valami Istentől való dologról van szó. Ha hétköznapi dolognak tekinteném, aggódhatnék emiatt a valami miatt: mi lesz ebből vagy mi nem lesz ebből? Mert nem tudhatjuk előre emberileg, kisülhet ilyenből emberi tapasztalatok és elméletek szerint pozitív és negatív is. Viszont tudom, hogy mik voltak az előzmények: dolgaim átadása Istennek, aminek következtében Ő megváltoztatott bennem valamit, és ez a megváltoztatás azóta is tart, és látható, a fizikai világban érezhető módon is folytatja ezt a munkát azóta. Erről a látható dologról lehetne mondani, hogy aggódással is lehetne fogadni, hogy mi lesz ebből. Én is hozzáállhatnék így ehhez a dologhoz, ilyen materialista módon. Azért nem ezt teszem, mert átéltem, hogy mik történtek velem egy életátadás után, és hogy ebbe hogyan illik bele az, ami miatt aggódhatnék, ha csak a láthatóra néznék.

Talán nehéz követni mindezt, mert nem írok konkrétumokat, hiszen életem kis személyes dolgait nem szeretem itt felfedni. De a lényeg, hogy pl. egy életátadás után olyan, nem látható dolgok történhetnek, amik után az ember nem a láthatóra, hanem a láthatatlanra néz abban, ami történik vele. Ilyenkor nem aggódik a következmények miatt, hogy mi lesz. Amikor sikerült a láthatatlant így megragadni és innen szemlélni az életünk folyását, és ezért nem aggódni, akkor egy teljesen új rálátásunk nyílik az életünkre, hit által. Ez a hit ezért a félelmet is kiűzni.

Közismert, hogy a teljes szeretet kiűzi a félelmet. A hit és a szeretet valamiféle kapcsolatban vannak egymással ezek szerint. A szeretet sem önmagát szereti elsősorban, hanem másokat, és az én esetemben ez a hit úgy kezdődött, hogy nem a saját dolgaim voltak fontosak számomra, hanem ezeket átadtam Istennek. Mindkét esetben tehát valami olyasmiről van szó, hogy nem én magam vagyok a legfontosabb magam számára. Sőt, a hitet és a szeretetet kiegészíti a remény is:

Most azért megmarad a hit, remény, szeretet, e három; ezek között pedig legnagyobb a szeretet. (1Kor13.13.)

Hit által tehát reményem van arra, hogy nem rossz, hanem jó fog kisülni abból a dologból, amibe pl. egy odaszánás következtében "keveredtem".

Ma abban a kellemes élményben lehetett részem, hogy egészen hétköznapi dologban tapasztalhattam meg a Szentlélek vezetését.

Szokásos utamat tettem vonattal az iskola felé, de a vonat sokat késett, útközben többször lassított, megállt. Bizonytalanná vált, hogy elérem-e Kelenföldön a csatlakozást, amivel a Keletibe szoktam menni. A bizonytalanságot fokozta, hogy a menetrend épp most változott meg, és nem emlékeztem már, mikor is esedékes a csatlakozás, a szokott időben-e, vagy valamivel előbb. A csatlakozás indulása előtt 5 perccel a vonat még csak közeledett Kelenföld felé, elég lassan. Nem tudtam, a szokott időben megy-e majd a csatlakozás vagy már régebben elment, és ha még esetleg nem ment el, akkor el tudom-e még érni. Két lehetőség jutott eszembe: vagy elmegyek végig a Délibe, ahonnan metróval átmegyek a Keletibe, vagy leszállok mégis Kelenföldön, hátha elérem a csatlakozást a Keletibe. Mint látható, szóra sem érdemes szituáció volt ez, hiszen így is-úgy is elérek oda, ahova akarok. Igaz, arra sem emlékeztem, hogy a Keletiből mikor indul a vonatom, kb. 40 perccel korábban-e a szokásosnál vagy a szokott időben.
Már nem volt egészen öt perc a csatlakozás (feltételezett) indulásáig, amikor már majdnem a peronok között volt a vonat, amin ültem. Ekkor az órára néztem és különös békességet éreztem: azt éreztem, hogy még van majdnem öt perc, sok idő van még - persze emberileg ennyi időt nem éreznék soknak. Éreztem, ez a békesség a Szentlélektől van. Úgy döntöttem hát, leszállok Kelenföldön - bár ennyi idő alatt nem lehet eljutni az állomás épületébe, ahol az induló vonatok időpontja van kiírva, és onnan vissza a vágányokhoz. Leszálltam hát. Az aluljáróban a vágányoknál nem láttam kiírva sehol sem azt, ami nekem kellett volna, de kis idő elteltével hangosbemondó bemondta, honnan indul a vonat, persze nem onnan, ahonnan gondoltam volna, de így is sikerült elérnem, bár futnom kellett hozzá.
Így a Keletiben a szokásos vonatomat is el tudtam érni. Igaz, ha kimentem volna a Délibe és onnan metróztam volna a Keletibe, az eredmény ugyanaz lett volna. Mégis, a Szentlélek szólhat hozzám egy olyan szituációban is, amikor ennek igazából nincs is akkora jelentősége. Igazából az összes jelentősége annyi volt, hogy megspóroltam egy metrójegynek az árát. Szinte lényegtelen szituáció volt az egész. Mégis, a Szentléleknek fontos volt, hogy ilyenkor se hagyjon magamra. Talán mindegy is, milyen szituációban ad vezetést, a lényeg az öröm, hogy szól hozzám, hogy közösségben lehetek Vele. Többet jelentett ez, mint ha metrózom egyet úgy, hogy az Úr nem szól hozzám.

Persze ennél nagyobb jelentőségű szituációkban is szól a Szentlélek. A szakdolgozatom írásával el voltam maradva, és kicsit nehéznek is láttam, hogy megírjam határidőre. Volt, aki azt mondta, hogy márpedig ennek a dolgozatnak muszáj kész lennie, ami tovább frusztrált és még inkább elvette az erőmet a szakdolgozat írásától. De éreztem azt is, hogy az Úr szól hozzám és azt mondja, minden rendben lesz a dolgozattal. Így is lett végül, és ráadásul még élveztem is a szakdolgozat írását.

Igazából Jézus nélkül semmit sem tehetünk. Nyilván nem kell az ilyen kis apró dolgainkkal mind elszámolni neki, hogy hol szállunk át egy másik vonatra. De miért ne szólhatna bele ebbe is? És ha az ilyen apró kis dolgainkra gondja van, akkor mennyivel inkább a számunkra fontos dolgokra!

Nemrég írtam arról, hogy a pénz nem boldogít. Van mögöttem egy időszak, amikor bőven volt pénzem, ezt persze megfelelően használtam is, költöttem Isten akarata szerint, úgy érzem. De ebben az időszakban nem voltam boldog. Bizonyos problémáim attól függetlenül léteznek, hogy mennyi pénz van a zsebemben, és ha milliókban lehetne mérni a pénzemet, a problémáimra az sem hatna ki sehogyan, nem tudna hozzájárulni a problémáim megoldásához.

Egy másik földi dologról, a sikerről is írtam régebben (itt), hogy nem boldogít. Jó, ha sikeres az ember, de a boldogság ettől teljesen független. Kitűztem magam elé egy célt, hogy jó eredményeket fogok elérni tanulmányaim során, ez sikerült is, de a fent említett problémáim ettől függetlenül nem oldódtak meg. Ezek a problémák nincsenek összefüggésben azzal, hogy mennyire érek el jó tanulmányi eredményeket.

Nem baj, ha a pozitív földi dolgokból jut nekünk, sőt talán kell is. De nem szabad nekik túl nagy jelentőséget tulajdonítani. Hiába sikeres valaki vagy hiába van sok pénze, attól még átélheti abban az időszakban élete legsötétebb napjait akár.

Számomra az anyagi életben a következő Ige mindenre választ ad:

A jókedvű adakozót szereti az Isten.

Az adakozás számomra nem kizárólag a gyülekezetben a gyűjtéskor történik, hanem mindig, amikor anyagi jellegű kérdés felmerül bennem. Bizonyos értelemben adakozásnak számít az is, ha magamra költök. Időnként arra gondolok, pénzt tudok megspórolni azzal, ha valami apróságra nem adok ki. Természetesen kell némi józanság ahhoz, hogy az ember mit vesz meg, mit nem, de alapvetően nem attól fog függni, hogy mennyi pénzem lesz, hogy mennyit sikerül megspórolnom, hanem Istentől. Nem jó, ha az ember nem szabad arra, hogy apróbb dolgokra pénzt adjon ki. Nem attól lesz több pénzem, ha sikerül megspórolnom valamit, hanem attól, ha Isten ad. Isten csak akkor ad, ha rábízom a dolgot, tőle várom a megoldást, nem magamtól, nem a magam ügyességére, erőlködésére támaszkodom, nem a magam erőlködésétől várom, hogy valami jobb lesz.

Soha nem megoldás, ha ragaszkodom a pénzhez és valamire azért nem adok ki pénzt, mert sajnálom rá - erre jöttem rá pár napja. Egyéb okokból persze lehet, hogy nem adok ki valamire pénzt és ez lehet jogos is, de csak azért nem adni ki valamire pénzt, mert sajnálom rá, nem jó. Az ember akkor szabad, ha mindig jókedvűen tud pénzt kiadni a keze közül, ilyenkor szabad a pénzhez való ragaszkodástól. Rájöttem, hogy ha ragaszkodom a pénzhez, semmivel nem lesz több pénzem. És a lényeg, hogy amire az Úr akarja, hogy pénzem legyen, arra meg is adja.

(Persze nem úgy adja a pénzt az Úr, hogy tessék, itt van, hanem pl. munka által.)

Kb. két éve írtam már egy hasonló című bejegyzést. Bizonyos szempontból hasonló helyzetbe kerültem, csak most nagyobb tétje volt a döntésnek. Hirtelen kaptam egy állásajánlatot (amit nem szoktam túl gyakran kapni), amit alapból, gondolkozás nélkül elutasítottam volna, mivel tanulok és be kell járnom előadásokra, és ha az állást elfogadnám, még a vizsgákra sem biztos, hogy be tudnék menni, nemhogy az előadásokra. De mégis elgondolkoztam ezen a lehetőségen, mert ilyen lehetőség nem adódik gyakran, és alaposan gondolkozóba estem.

Persze hogyan másként hozhatnánk meg bölcsen ilyen és hasonló döntéseket, ha nem a Szentlélek segítségével. Saját fejem alapján volt két olyan dolog, ami nagyon amellett szólt, hogy ne vállaljam el ezt az állást (több dolog is volt, de ez a kettő különösen fontos volt számomra). Mint régebben írtam (ebben a bejegyzésben), ez az iskola igazán Istentől volt, és rengeteg pozitívum származik abból, hogy ide járok, és hirtelen nagy kihívásnak tűnt, hogy erről mind lemondjak. Igyekeztem saját vágyaim, elképzeléseim hangját lecsendesíteni magamban és arra figyelni, hogy a Szentszellem mit mond. Ez nem volt könnyű, mert, mint írtam, van két dolog, ami nagyon sokat jelent nekem azon a helyen, ahol tanulok. Jó nagy küzdelem volt ez magammal. Végül eljutottam arra a pontra, hogy kimondtam: "Uram, mindegy nekem, mi lesz ezzel a két dologgal, feladom ezeket teljesen, ha Te így akarod." Igazából ezután sem voltam teljesen biztos abban, hogy Isten akarata micsoda, melyik lehetőség mellett kell döntenem. Belül úgy éreztem, mintha azt akarná, hogy vállaljam el ezt az állást, de mégsem volt bennem ezzel kapcsolatban az a 100%-os békesség. Amiket Igéket olvastam, azokon keresztül pedig úgy éreztem, Isten azt akarná inkább, hogy járjak be továbbra is órákra (és egyébként egy-egy tanóra alatt nagyon nagy békességet éreztem abban, hogy akkor ott, azon a helyen vagyok). Gyorsan kellett dönteni, 1 napot kaptam a döntésre. Egy-két hónappal ezelőtt hallgattam egy tanítást, amiben pontosan ezt a helyzetemet mondták el: kapunk egy állásajánlatot és van egy napunk, hogy döntsünk, elfogadjuk-e vagy sem, és ilyenkor sietni próbál az ember, ami gátolja abban, hogy a Szentlélek vezetését meg tudja hallani. Azt mondták, ha több idő kell ahhoz, hogy az ember igazán elcsendesedjen Isten előtt, akkor ezt az időt meg kell adni, különben nem tudni, jól dönt-e. Mondták a tanításban, nem tragédia, ha egy nappal később jelzek vissza, hogy elfogadom-e az állásajánlatot, mert ha az Úr nekem akarja adni azt az álláshelyet, akkor úgyis nekem adja. Úgy alakult, hogy én is ezt tettem, egy napot "ráhúztam", mivel a kért időpontra fogalmam sem volt, hogy Isten mit akarhat, hol így éreztem, hol úgy. Végül elutasítottam az állásajánlatot és nem voltam benne 100%-ig biztos, hogy ezt jól tettem, de ha nem utasítottam volna el, akkor sem lettem volna 100%-ig biztos a dolgomban. Akárhogy is döntöttem, valamire nagyon jó volt ez a szituáció: addig küzdöttem magammal, míg végül ki tudtam mondani, hogy arról a két, számomra fontos dologról is lemondok, ha Isten úgy akarja. Mint nemrég írtam, ezek a "számomra fontos dolgok" könnyen lehetnek bálványok, ha nem vigyázunk. És Isten megpróbált engem, hogy fel tudnám-e adni ezeket a dolgokat Érte. És igazából nagyon örülök, hogy az egyik dologról talán életemben először kimondtam, hogy kész vagyok lemondani róla, ha Isten úgy akarja.

Ez a lemondás emlékeztet arra, amiről pont a döntést megelőző vasárnapon volt szó istentiszteleten. Péter egész éjjel halászott és nem fogott semmit, majd jött Jézus és mondta neki, hogy hova vesse ki a hálót, ami azután szakadozott a sok haltól. És miután Péterék a partra vonták a hálót, Péter otthagyta az egész fogást és követte Jézust. Tehát otthagyta azt, amiért olyan sokat dolgozott, amit végül az Úr megadott neki, nem volt számára olyan fontos, mint maga az Úr.

Azt kezdtem megérteni, hogy az ilyen élethelyzetekkel nem is az a célja Istennek elsősorban, hogy kipréseljen belőlünk egy jó döntést, hanem az, hogy a nekünk kedves dolgokat félre tudjuk tenni és tudjunk Rá figyelni. Időnként adódhatnak ilyen szituációk, amiknek a lényege szerintem, hogy az Úr ilyenkor "nagytakarítást" végeztet velünk: ahhoz, hogy a hangját, vezetését meg tudjuk hallani, le kell csendesítenünk magunkban saját elképzeléseinket, saját vágyainkat, ki kell mondanunk bizonyos dolgokról, hogy nem olyan fontosak számunkra, mint az Úr. Ez az alap ahhoz, hogy ilyen szituációkban meghalljuk a vezetését. És, ahogy írtam, nem is az a legfontosabb talán, hogy meghalljuk-e, hanem hogy elvégezzük-e magunkban a nagytakarítást és kimondjuk-e, "legyen meg a Te akaratod, akármi is az, akármennyire is eltér a saját elképzeléseimtől, vágyaimtól". Egy ilyen "nagytakarítás" ajtókat nyithat meg az életünk egyéb területein is! És nem fog az Úr kárhoztatni, ha végül esetleg nem jól döntünk, továbbra is vezet a jó irányba, mert nem mindig a döntés a legfontosabb, hanem hogy a számunkra fontos dolgok a helyükre kerüljenek.

Később utólag szerkesztve a bejegyzést, a következőket tenném hozzá:
Persze, mint minden, nálam ez is kicsit bonyolultabb volt. Amikor először jeleztem vissza döntésemet az álláshely felé, azt mondtam, a következő hónaptól, áprilistól tudnám vállalni a munkát, ha az jó nekik, persze ekkor nem az igazgatóval beszéltem, ő nem volt ott. Szinte biztos voltam benne, hogy a következő hónaptól már nem lesz jó nekik, de azért próbáltam az ajtót valamennyire nyitva hagyni Isten előtt, ha mégis mást akar.. A munkavállalásig fennmaradó egy hónap alatt meg gondoltam, még a szakdolgozatom írását is be tudom fejezni, tehát ha mégis megkapnám az állást, legalább ezzel nem lesz már gond. Talán kb. egy hét múlva visszahívtak, hogy áprilisban mehetek. Kicsit el is szégyelltem magam, hogy először nem értettem Isten akaratát és hogy ellene álltam, és úgy gondoltam, most már értem, hogy azt akarja, hogy menjek oda dolgozni, és milyen rendes Istentől, hogy újra ad lehetőséget erre. Van egy dolog, ami nagyon ellene szól, hogy az állást elvállaljam, egy személyes dolog, de mondtam, ha ez Isten akarata, akkor legyen. Aztán kb. 1 héttel április előtt újra hívnak, hogy egyelőre még sincs szükségük rám, majd később, nyugodtan fejezzem be a tanulmányaimat. Isten tehát nem akart rám erőltetni valamit, amit bizonyos személyes okból nem szívesen tettem volna meg.
Mint írtam, ajtók nyílnak meg, amikor Istennek mindent átadunk. Amikor a mérlegeléskor átadtam két dolgot Istennek és kimondtam, legyen meg az Ő akarata ezekkel kapcsolatban is, megnyílt egy ajtó. Ebbe most nem mennék bele, majd egy későbbi bejegyzésben. Egyébként még valami alátámasztja, hogy ez a valami Istentől volt. Ezeket csak azért írom le, hogy később majd visszaolvasva le tudjam írni ezt a dolgot részletesebben, ha eljön az ideje.

Mostanában tudatosul számomra, mit jelent a jókedvű adakozó és a nem jókedvű adakozó. Akiben Isten gyönyörködik, annak többnyire a kedve is jó, de a "jókedvű" nem arra vonatkozik, hogy az ember kicsattan a vidámságtól (de ez sincs kizárva), hanem hogy örömmel ad, jó kedvvel ad, nem azért, mert muszáj, nem kényszerből. Ettől függetlenül lehet akár éppen rossz kedve is az adakozónak.

A jókedvű adakozásnak eddig két fajtáját tapasztaltam meg. Az egyik, amikor az ember felszabadult állapotban van és nem foglalkozik olyan problémákkal, hogy lesz-e elég pénz, hogyan lesz, stb., hanem ezektől a gondolatoktól szabadon tud adakozni. A másik, amikor az ember látja, hogy az esetleges problémái semmit sem fognak előbbre jutni attól, hogy valamivel több pénze van a zsebében. Volt, hogy a problémák eluralkodtak rajtam, és ilyenkor nem érdekelt a pénz, mert hiába volt, nem voltam tőle boldog. Az ember szeretne legalább az égető problémáira valami megoldást találni, és amíg ezt nem találja meg, addig nem tud igazán boldog lenni. Ilyenkor hiába van akármennyi pénze, semmire nem megy vele. Volt már, hogy ilyen állapotban kicsit többet is adakoztam a szokásosnál. Hiszen beláttam, semmi olyat nem tudnék a pénzemen venni, amitől előbbre lennék. Ez a "rosszkedvű" állapot is egy felszabadult állapot, amikor az embert nem nyomasztják az anyagi problémák, és nem jelent számára terhet, hogy egy adott összegről lemondjon.

A valódi rosszkedvű adakozás más. Az azt jelenti, hogy az ember ragaszkodik a pénzéhez, ezért nem akar róla lemondani. (Ez a ragaszkodás persze értelmetlen, hiszen nincs is olyan dolog, amit ha pénzen megvennék, annyira ki lennék vele segítve, legalábbis én ezzel így vagyok.) Persze adott esetben vezethet arra a Szentlélek, hogy ne vagy csak keveset adakozzon valaki.

Ma elgondolkoztam azon, hogy miért lehet annyi vallás és hogy mitől függ, hogy egy ember miben hisz, melyiket tartja a legelfogadhatóbbnak.
Két emberrel beszélgettem a közelmúltban, akik valami másban hisznek, mint én. Az egyiküktől megkérdeztem, miért úgy gondolja, ahogy mondja, szerinte miért úgy van. Válasza "túl egyszerű" volt: "én így tudom elképzelni". Semmivel nem támasztotta alá nézeteit, lényegében olyan világnézete van, amivel talán teljesen egyedül van a világon, a lélekvándorlás és a kereszténység sajátos egyvelegében hisz. Azt is elmondta, csak azért evangélikus (bár az evangélikus hittől is teljesen távol áll az, amiben ő hisz), mert már a nagypapája is az volt, és milyen dolog lenne már, ha ő nem az lenne.
A másik ember, akivel a hit témájáról beszélgettem, rendkívül békés természetű és a keleti vallások állnak hozzá a legközelebb. A beszélgetés során felfigyeltem arra, hogy ez a békesség ebben az emberben túlzottan is nagy, és még a saját érdekében, alapvető dolgokért sem akarna harcolni, küzdeni, minden esetben a beletörődést választja. Az idő során kifejlesztette magában azt, hogy mindent le tudjon nyelni (amihez a keleti vallások tanulmányozása is sokat segíthet), és így semmi ellen nem kell küzdenie.

Evolucionisták egy része nem azért hisz az evolúcióban, mert annyira cáfolhatatlannak látja. Nem találkoztam még olyan emberrel, aki komoly ateista lenne és közben azt mondja, hogy az evolúció ellenérveinek némelyikében van valami. Az ateisták valójában nem azért szavaznak az evolúció mellett, mert annyira meggyőzőek és megcáfolhatatlanok a tudományos érvek (bár ők ezt állítják az érveikről), hanem mert irtóznak attól a gondolattól, hogy a világot Isten teremtette. Számukra az evolúció hirtelen tudományosan teljesen megcáfolhatatlan ténnyé válik, hirtelen minden kérdésre megvan a válasz érdekes módon, míg más, valaminek a történetével foglalkozó tudomány bevallja, hogy bizonyos régi állapotokra csak visszakövetkeztetni tudunk, nem lehetünk teljesen bizonyosak abban, mi volt régen, még ha a jelenben megfigyelhető folyamatok alapján következtetéseket is fogalmazhatunk meg ezzel kapcsolatban. Ezek a megválaszolatlan kérdések nem tűnnek el, de furcsamód az evolúció minden kérdésére hirtelen meglesz a válasz számukra. Istenhívőknél nincs mindig akkora tétje a dolognak, vannak, akik azt mondják, az evolúció a teremtéssel összeegyeztethető, vannak, akik azt mondják, nem. De az ateizmus nem tudja összeegyeztetni.

Nagyrészt lelki, pszichológiailag leírható okai vannak annak, hogy valakihez milyen hit, vallás áll közel. Gyerekkoromban elkezdtem azon gondolkozni, amiről később megtudtam, hogy az ún. szolipszizmushoz áll nagyon közel. Pszichológiailag leírható, miért gondoltam ilyenre: én voltam magam számára a világ közepe, eléggé magam körül forogtam. Különféle hatások érik az embert, amik következtében istentagadó vagy hívő lesz belőle. Van, aki pl. neveltetése miatt jól meg tudja oldani a saját problémáit és azt mondja, Istenre azoknak van szükségük, akik erre nem képesek. Van, aki sok negatív jelenséggel találkozik az egyházban, ezért Istentől is elfordul. Ezek hatások, amik érnek minket, ezek akarva-akaratlanul is formálják világnézetünket. Elvileg ha más hatások érnék egy konkrét embert, a világot más szemszögből (is) látná, másmilyen világnézete alakulna ki.

A kereszténység valami más. Az igazi kereszténység nem fogadja el egy az egyben azt, amit az ember a lelki tulajdonságai miatt  hinni szeretne: Isten átformálja az embert: többször szembesül a keresztény azzal, hogy a Szentlélek valami teljesen más irányba akarja vezetni, mint amit az ember maga elképzelt, kigondolt volna, és a Szentlélek vezetését néha túl hajmeresztőnek tartjuk, mert szokott a megszokott dolgaink, beidegződéseink ellenére valami mást várni tőlünk, valami más irányba terelni. Ez meglehetősen a szűklátókörűség ellen van, sőt ahogy bővül a látókör, csodák is történnek. A valódi kereszténység nem használható fel arra, hogy az ember a saját lelki beállítottságait kénye-kedve szerint még jobban kiteljesítse, saját elképzelése szerint megvalósítsa önmagát, ahogy akarja. A Biblia arról szól, hogy Jézus letette az életét értünk, mi is adjuk oda magunkat, az életünket Neki. A Jézusra épülő keresztény életben előbb-utóbb minden hívő találkozik olyan dolgokkal, amik teljesen ellentétesek saját, önmegvalósítását célzó elképzeléseivel. Nem helyezhetjük magunkat kényelembe, hogy nekem ez és ez a jó, mert ilyen és olyan vagyok, mert Isten sokszor kirobbant ebből és szembesülünk önmagunkkal. A Szentlélek mindig úgy szembesít, hogy felismerjük hibáinkat, amiket más emberek hiába is mondogatnának nekünk, nem vennénk komolyan. Ráadásul mindig olyan szeretettel figyelmeztet arra, hogy rossz úton járunk, hogy nem érezzük magunkat miatta örökre elveszve és lesújtva, hanem azonnal erőt is kapunk a változáshoz. Olyan változáshoz, amire magunktól soha nem lennénk képesek, de még csak a változás szükségességét se tudtuk volna magunktól soha felismerni. Erre csak a Szentlélek képes, és ehhez csak egyetlen út vezet: Jézus.
Semmilyen más vallásban nincs szó olyan Istenről, aki úgy szereti az embert, hogy az életét odaadja érte. Ez a szeretet legmagasabb foka, ennél nagyobb szeretet nem képzelhető el. Ezzel a szeretettel találkozhatunk a Szentlélek vezetésében is, amiről az előbb írtam. Más vallás ilyenre eleve nem lehet képes, mert nem a jézusi szereteten alapul, és a Szentlélek vezetése sem tud így az életünkre jönni, hiszen a Szentlelket is Jézus küldte el azoknak, akik benne hisznek.
Persze sok formája van a kereszténységnek is, illetve sok mindent neveznek kereszténységnek, ami nem a fentieken alapul.

Barátom egy kommentjében tömören "szuperszellemiségnek" nevezte azt, amit az utóbbi időben blogbejegyzéseimben leleplezek. A 2011-es év legelső napján rögtön az kezdett el foglalkoztatni, hogy más a Szentlélekkel együttműködés, az Istennel való személyes kapcsolat, és más, amikor gépiesen "varázsszavakat", megvallásokat ismételgetünk ima gyanánt, aminek a végére azt is odatesszük, hogy "Jézus nevében". Persze a kettő nem teljesen zárja ki egymást, sőt szépen ki is tudják egymást egészíteni.

A január végi földrengés estéjén nagyon nehezen aludtam el, lefeküdni is későn sikerült, mert furcsa félelmek jöttek rám. Alig mertem a szobából kimenni, de még a székből felállni is, és még a tekintetemet máshova fordítani is nehezen ment a félelmek miatt. Éjszakára egy kis lámpát bekapcsolva hagytam, mert féltem a sötéttől. Ezek a félelmek a következő este is előjöttek, kicsit később már nem voltak olyan erősek, de utána megint felerősödtek esténként. Az elmúlt héten újra csak úgy tudtam lefeküdni, hogy a kis lámpát égve hagytam, hogy ne legyen teljesen sötét. A szoba túlsó felében lévő szekrénytől is mintha "féltem" volna, nem szívesen nyitottam volna ki. Egy szobában, lakásban mindenféle hangok előfordulnak, ez természetes, de ezek a hangok is rettegést váltottak ki belőlem. Volt, hogy azt éreztem, most azonnal lesz egy újabb földrengés, és időnként mintha tényleg éreztem volna kisebb mozgásokat. Volt, hogy már előre féltem, mi lesz, ha este lesz.
Azon gondolkoztam, mi lehet ennek a félelemnek az oka, hogy jött ez ide, mi adott neki ajtót, hogy bejöhessen. Sejteni véltem valamiféle összefüggést a mögöttem lévő nehéz időszak, mélységek és a földrengés kiváltotta állapot között. Ez az összefüggés valóban létezik, összefutnak itt különböző szálak az életemben, problémáimban, bűneimben, ezekre majd később valószínű ki is térek részletesebben, de most nem ez a lényeg. Ezen nem kell nagyon gondolkodnom, mert a gondolataim alapján úgysem tudnám teljesen átlátni az összefüggéseket, majd az Úr fokozatosan megmutat mindent. Itt most az a lényeg, hogy túlhangsúlyoztam az "anti-szuperszellemi" szemléletmódot, és csak pár napja este jutott eszembe, hogy Jézus nevében megtagadjam ezeket a félelmeket. Arra vártam, hogy Isten majd mutat valamit, hogy miért vannak ezek a félelmek és majd együttműködöm vele, de nem így történt. Pár napja már elkezdtem a gyüliből egy szolgálónak megfogalmazni egy emailt, amiben leírom neki a problémámat az éjszakákkal kapcsolatban, de aztán meggondoltam magam: nem kérek még emberi segítséget, előbb az Úrhoz fordulok, Őt kérem, segítsen. Aznap este spontán eszembe jutott, hogy Jézus nevében megtagadjam ezeket a félelmeket: a sötétségtől való félelmet, a bezártságtól való félelmet, az éjszakától való félelmet, merthogy ezek a félelmek sötétben és zárt helyen szoktak előjönni. Nem is mondtam ki hangosan ezeket a szavakat, csak magamban, és éreztem, elkezdődik a változás. Pillanatokon belül érezhető volt a változás, a szobában az esti félhomályban egy perce még félelmek voltak bennem, utána meg ezek hirtelen eltűntek. Régen tagadtam már meg bármit is Jézus nevében, ennek oka többek között az a nehéz időszak volt, amin keresztülmentem, emiatt nem láttam értelmét bármit is kötözni, űzni, megvallani, és eléggé ellentétes volt a gondolkodásom a (szuper)szellemi gondolkodással. Mint írtam nemrég, hogy istentiszteletekre is hol elmentem ilyenkor, hol nem, és a dicsőítő énekek szinte semmit nem jelentettek számomra. Részben ez is az oka annak, hogy az utóbbi időben ilyen "hevesen" felléptem a szuperszellemi szemléletmóddal szemben.
Idegen is volt hirtelen számomra, hogy Jézus nevében egész egyszerűen megtagadjam ezeket a félelmeket, amik a földrengés óta voltak bennem. Olyan vallásos, élettelen, száraz dolognak tűnt valahol, akkor is, ha működik. Nekem nagyon fontossá vált, hogy a Szentszellemmel együttműködve munkáljam azt az utat, amin az Úr vezet, és ezek a "Jézus nevében megtagadom" dolgok olyan elcsépeltnek tűntek. Mégis, most ezekre volt szükség. De nem volt mégsem olyan száraz ez az imaforma, rájöttem dolgokra. Rájöttem, hogy mennyire nem vagyok méltó az Úr kegyelmére, szabadítására. Ezek a földrengés által előidézett félelmek ugyanis visszatartottak attól, hogy egyes bűnöket elkövessek (pl. ítélkezés), és most, hogy ezek a félelmek eltűntek, mintha hajlamosabb lennék a bűnre. De egyszersmind erőt is ad, hogy az Úr ilyen jó hozzám, megszabadít, és hogy ne éljek vissza a kegyelmével, ne vétkezzek. Rájöttem, arra vagyok képes csupán, hogy a kegyelmével visszaéljek. De tudom, milyen bűnökre kell figyelnem, hogy ne kövessem el őket, és egyéb dolgok is történtek, amik következtében jobban lelepleződött előttem bűnös természetem, jobban látom, milyen bűnökre kell odafigyelnem, hogy ne kövessem el őket. Szóval most is beigazolódott, amit már régebben is leírtam, hogy ha Jézus nevét hívjuk segítségül, valami útmutatást, kijelentést ad az Úr, valamit szól hozzám személyesen.

Nem az a hívő élet alapja, hogy Jézus nevében megtagadjak, kötözzek, űzzek. Túlzás talán, hogy adott esetben az egész hívő életet sikeresen le lehet élni enélkül is, de nem tartom teljesen kizártnak. Ugyanis ha csak simán együttműködünk a Szentlélekkel és a keskeny úton igyekszünk járni, aközben is szabadít minket az Úr, sok szabadulás spontán jön, legalábbis az én életemben több ilyen volt. Mégis, szükség van erre a "karizmatikus fogásra" is, adott esetekben. Pl. a fent leírt esetben, ha nem tagadom meg ezeket a félelmeket Jézus nevében, akkor egyáltalán hogyan tudtam volna megszabadulni tőlük? Vannak dolgok, amikkel az ember maga egyszerűen nem tud mit kezdeni, tele van ilyennel az életünk, ha jobban belegondolunk. Mégis, a Szentlélek vezetésével való együttműködés a fontosabb, mint hogy Jézus nevében űzzünk, kötözzünk, stb.:

Nem minden, a ki ezt mondja nékem: Uram! Uram! megyen be a mennyek országába; hanem a ki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát. Sokan mondják majd nékem ama napon: Uram! Uram! nem a te nevedben prófétáltunk-é, és nem a te nevedben űztünk-é ördögöket, és nem cselekedtünk-é sok hatalmas dolgot a te nevedben? És akkor vallást teszek majd nékik: Sohasem ismertelek titeket; távozzatok tőlem, ti gonosztevők. (Mt. 7.21-23.)

Önmagukban ezek a hatalmas dolgok semmik. Az a "valami", ha cselekedjük az Úr akaratát. Ez persze nem zárja ki a "hatalmas dolgokat", csak éppen nem ezek jelentik az alapot, hanem Jézus, és a Szentlélek által a Vele való kapcsolat, és ha erre építjük a házunkat, akkor nem dől össze.