Nameless blog, hiszen a cím részletkérdés

Néha elfelejtem, hogy Istennel a kapcsolat minősége nem az erőlködésen, hanem a hiten múlik. Talán általában magasak az elvárásaim magammal szemben és azt is éreztem, nem olvasok eleget Bibliát, nem imádkozom eleget ill. nem megfelelően imádkozom. Aztán mikor ezeket elkezdtem Istennek elmondani, rájöttem, én sokat nem is tehetek, mert Isten az, aki először keresett engem, megszólított engem, sőt már a születéseim előtt eltervezett. Ő az, aki az elkóborolt bárányt visszahozza, az elgurult drachmát megkeresi, a tékozló fiút visszafogadja. Erőfeszítés, teljesítmény, cselekedetek által nem lehet Istenhez közelebb kerülni, hanem hit által lehet, és ezáltal jelennek meg a cselekedetek is, a hit után, nem előtte.

Régebben is történt olyan, hogy saját hibám miatt késve értem istentiszteletre, így a dicsőítésről le is maradtam teljesen, és istentisztelet végén is volt akkor dicséret. Tehát Isten nem szemrehányó volt amiatt, hogy a dolgot elpasszoltam, hanem bepótolta azt, amiről saját hibám miatt lemaradtam. Ez történt tegnap is. Nem sok maradt az istentiszteletből, mire odaértem, és kivételesen "véletlenül" olyan alkalom volt most, aminek a végén is volt dicséret.

Ez a kegyelem: Isten nem hibáztat, nem nézi a teljesítményünket és attól függetlenül ad nekünk Önmagából, hogy mi mennyit teszünk érte. Persze azért kellett annyi, hogy az istentiszteletre, ha késve is, de elmenjek. Valami minimális lépést tennünk kell Isten felé, és azt sem szabad gondolnunk, hogy nyugodtan vétkezzünk, mert Isten úgyis megsegít, megáld. Csak akkor segít meg, ha tudatában vagyunk, beismerjük a vétkeinket, még ha tenni nem is tudunk ellenük.

És harmadnapon menyegző lőn a galileai Kánában; és ott volt a Jézus anyja; És Jézus is meghivaték az ő tanítványaival együtt a menyegzőbe. És elfogyván a bor, a Jézus anyja monda néki: Nincs boruk. Monda néki Jézus: Mi közöm nékem te hozzád, oh asszony? Nem jött még el az én órám. Mond az ő anyja a szolgáknak: Valamit mond néktek, megtegyétek. Vala pedig ott hat kőveder elhelyezve a zsidók tisztálkodási módja szerint, melyek közül egybe-egybe két-három métréta fér vala. Monda nékik Jézus: Töltsétek meg a vedreket vízzel. És megtölték azokat színig. És monda nékik: Most merítsetek, és vigyetek a násznagynak. És vittek. A mint pedig megízlelé a násznagy a borrá lett vizet, és nem tudja vala, honnét van, (de a szolgák tudták, a kik a vizet merítik vala), szólítá a násznagy a vőlegényt, És monda néki: Minden ember a jó bort adja fel először, és mikor megittasodtak, akkor az alábbvalót: te a jó bort ekkorra tartottad. Ezt az első jelt a galileai Kánában tevé Jézus, és megmutatá az ő dicsőségét; és hivének benne az ő tanítványai. (Jn.2.1-11.)

Ahogy jobban megnéztem a kánai menyegzőről szóló történetet, egyértelmű lett számomra, hogy Jézus parancsára a vízből merítettek és azt vitték a násznagynak. Nem olvassuk, hogy még mielőtt merítettek volna, a víz borrá változott volna. A szolgák a vizet vitték a násznagyhoz és csak ott derült ki egyértelműen, hogy bor lett belőle. Bár előtte is volt célzás arra, hogy kevés a bor és hogy Jézus "csinálhatna valamit", így sejteni lehetett, hogy mi következik, de a látható szinten víz volt csak itt.

Ezek a szolgák meglehetősen bátrak voltak, hogy a násznagynak vizet vittek inni, ezt nem sokan mernék megtenni. És nem csak bátorságról volt szó, hanem bizalomról is: megbíztak Jézusban, hogy amit ő mond, csinál, kér, az rendben lesz, bármekkora bolondságnak is tűnik.

Légy bátor és erős!

Ne félj, mert én veled vagyok! (Ézs. 41.10.)

Nemrég írtam "bogaras emberekről".

Most istentiszteleten is elhangzott egy ilyen hasonlat, csak ott nem ablaküvegről, hanem kirakatról volt szó.
A kirakat előtt nézelődünk, látjuk, ami bent van, de nem tudunk hozzáférni. Isten nem ezt akarja. A kirakat nézegetése helyett választhatjuk az ajtót, hogy bemenjünk és hozzájussunk ahhoz, amire vágyunk.

Éppen a gyüli épületében ügyködtünk valamit, amikor arra a meglehetősen banális dologra figyeltem fel, hogy egy bogár bejött az ablakon keresztül, de a kifelé vezető utat már nem találja. Többször megfigyeltem, hogy a legyek és mindenféle bogarak az ablaküvegen keresztül akarnak kirepülni és ezen erőlködnek hosszú időn át. Nem tudják hová tenni, hogy látható előttük minden, ami kint van, de mégis ott van egy láthatatlan valami, ami elállja az odavezető utat. Csak az üveg mentén röpködnek, addig, ahol az üveg véget ér, eszükbe nem jut, hogy az üveget megkerülve tovább repüljenek, pedig pont így tudnák a kifelé vezető utat megtalálni, amikor az ablak nyitva van.
Ma is azon igyekezett egy bogár, hogy a tágra nyitott ablak üvegén keresztül átrepüljön. Miután ez nem sikerült neki, nem azt próbálta meg, hogy az ablakot megkerüli, hanem beljebb repült a teremben. Furcsa, hogy ilyen pofonegyszerű dologra nem jön rá, hogy ha kicsit arrébb menne, akkor ki tudna menni. Nyilván a bogarak saját "gondolkodásmódja" nem teszi lehetővé, hogy ezt a helyzetet felismerjék és megoldják.

Szerintem ezzel mi is gyakran hasonlóan vagyunk. Arra akarunk menni, amerre úgy gondoljuk, van egy út, mert azt tapasztaltuk, arra mindig szokott út lenni. De van, hogy még sincs út, nagy meglepetésünkre, és ezt nem értjük, és nem jut eszünkbe, hogy egy elsőre értelmetlennek tűnő, de mégis teljesen nyilvánvaló utat válasszunk helyette. Ugyanezt éltem át akkor, amikor a sofőr váratlanul azt mondta, hogy a busz nem megy tovább, szálljunk le (amiről itt írtam). A jól megszokott út el lett zárva, én pedig elsőre csak azt tudtam volna elképzelni, hogy erre megyek tovább. Aztán tettem egy kitérőt, hogy szórakozásból fényképeket készítsek, és végül így sokkal hamarabb meg is érkeztem.

Érdemes néha "kitérőket" tenni, kicsit lazábbra venni a dolgot, nem a fontos tennivalóinkkal foglalkozni csak. Van, hogy a fontos tennivalóinkat is előbb tudjuk így elintézni, mintha csak a tennivalók körül forognánk. Olykor talán csak az ilyen kitérők által találjuk meg az egyetlen kivezető utat egy helyzetből, a megoldást egy adott problémára. Úgy tapasztalom, néha habozik az ember, hogy valamit megtegyen, ami amúgy nem szokott a hétköznapok része lenni, pedig ha ezt mégis megtenné, olyan ajtók nyílnának meg, amikre nem is gondolunk. De úgy is megközelíthetném ezt a jelenséget, hogy az ember csak végzi a napi teendőit, munkába megy, stb., és közben meglepetések érik. Néha spontán megteszünk valamit, amit addig nem tettünk, és meglepetés ér minket ilyenkor.

Van, hogy az ember megszokja a jól bevált utakat: egy éven keresztül egy bizonyos úton jártam pl. suliba, naná, hogy ma is úgy fogok. Minek változtatna ezen az ember, amikor másik út ennél csak bonyolultabb lehet - látszólag?

Szokásos félórás utamat tettem éppen a suli (kollégium) felé a busszal. A busz ablakából, mint mindig, most is megakadt a szemem a hegyeken az egyik megállónál. Arra gondoltam, milyen jó lenne innen fényképet készíteni a hegyekről, de hát buszról (ablaküvegen át) nem igazán célszerű. Viszont az elmúlt egy év alatt soha nem fordultam meg arrafelé gyalogosan. Az is átsuhant az agyamon hirtelenjében, hogy egyszer rá kéne szánnom egy kis időt és elsétálni arra. Pár másodperc múlva a sofőr megszólal, hogy sajnos nem tud tovább menni, szálljunk le.
Leszálltam ott, ahol gyalog még nem fordultam meg soha, különös élmény volt. Megnéztem a megállóban, jár-e arra más busz, ahova én megyek és úgy láttam, hogy nem, és azt is láttam, hogy még kb. 5 megálló innen a kollégium, ami lehet, hogy gyalog kicsit sok lesz. Nagyon nem zavartattam magam és egyáltalán nem is aggódtam, inkább örültem, hogy most lefényképezhetem a hegyeket végre.

A fényképezés után gyalogosan elindultam abba az irányba, amerre szerintem menni kell. Gondoltam, ha már gyalog járok erre, felderítem kicsit a terepet és készítek még fényképeket útközben. Kb. egy megállóval később láttam egy kis mellékutat, ami a hegyek felé vezet és gondoltam, elmegyek arra, onnan biztos még szebb fényképeket tudok csinálni a hegyről. Nagyon nem zavart, hogy másnap reggel vizsgázom és nem tudok semmit, és az sem, hogy kicsit nehéz utazótáskámat is hurcolom magammal kitérőm közben. Elég lejtős úton indultam el a hegy felé és tisztában voltam azzal, hogy ezen az úton majd visszafele is fel kell jönnöm a batyummal együtt.

Odalent csináltam is szép képeket, majd próbáltam még tovább menni, hogy még arrébb esetleg lehet-e még szebb képeket fényképezni. Elkalandoztam eredeti úticélomtól, a kollégiumhoz vezető úttól, de valahogy egyáltalán nem aggódtam. A kissé elhagyatott helyen találkoztam valakivel, akit megkérdeztem, hogy ha egyenesen megyek tovább, akkor is elérek-e vissza a főútra. Ő azonban jobb megoldást javasolt: ha tovább megyek az elhagyatott úton, a "lejtőn", akkor a kollégiumhoz érek. Ezen kicsit meglepődtem, aztán elindultam tovább arra.

Meglepően gyorsan (kb. 5 perc alatt) odaértem, ahova még azt hittem, legalább fél óra gyaloglás kell. Azt hittem, az az 5 megállónyi távolság még elég nagy. Eléggé csodálkoztam, amikor ezen a rövid úton hirtelen a kollégiumi épületek között lyukadtam ki. Hirtelen nem is tudtam felfogni, hogyan kerültem oda.

Az elmúlt egy év alatt szépen feltérképeztem a környéket, ahol lakom és azt hittem, minden létező utat ismerek már. Soha nem tűnt fel, hogy egy eldugott helyről nyílik egy pici ösvény még, amin a városba lehet eljutni. Ha ezt tudtam volna, arra is elsétáltam volna időnként.

De, mivel ez az utolsó alkalomnak tűnik, hogy a kollégiumba jöttem (utolsó vizsgám), erre már nem lesz lehetőség. Ki gondolta volna, hogy arra ott van egy pici út? Ez az eset felidéz bennem egy másik esetet, amit most nem írok itt le: akkor az utolsó (előtti) hét volt a szorgalmi időszakból, amikor volt egy olyan húzásom, amit aztán sajnáltam, hogy nem tettem meg minden héten azelőtt*. Szeretnék máskor is elsétálni arra, amerre ma - és szeretném, ha megismétlődne az is, ami az utolsó héten történt. Persze ki tudja, hogy alakul, még akár meg is történhet, Istennél ez is lehetséges, nem tudni, mi a terve a jövőben.

* Most, 2017. március 18-án újra elolvastam ezt a bejegyzést és kiegészítem: A másik eset, amit akkor nem írtam le: "volt egy olyan húzásom, amit aztán sajnáltam, hogy nem tettem meg minden héten azelőtt". Az utolsó héten alakult úgy, hogy egyik előadás után valamiért odamentem egy lányhoz, kérdezni tőle valamit. Iránta kicsit többet is éreztem. Miután kérdeztem tőle, spontán tovább mentem vele, arrafelé, ahova ment, egy másik épületbe egy másik órára, és út közben beszélgettünk. Ez az, amit utána sajnáltam, hogy korábban nem tettem meg többször is.

Tudom, mit akar mondani nekem ezzel az esettel az Úr. A szokásos, jól bevált utak, dolgok néha megváltoznak, néha változást akar hozni beléjük. Az ember ezeket az új utakat elsőre bonyolultnak látja, komplikáltabbnak, mint az eredeti, jól bevált utat, sokszor észre se veszi, hogy arra is vezet út. Aztán az ember spontán módon mégis nekivág egy ilyen útnak, minden aggódás nélkül - és kiderül, sokkal rövidebb, egyszerűbb, mint gondolta volna. Először az ember idegenkedik a Szentszellem újításaitól, de aztán kiderül, sokkal egyszerűbb így, mint gondolta volna.
Ez az eset emlékeztet arra is, amikor spontán módon a szemetet vittem le (erről ebben a bejegyzésben írtam): amilyen spontán módon elindultam ma ezen az új úton, olyan spontán módon fogtam meg akkor az ajtó előtt a szemeteszsákokat és indultam el velük lefele. Lefele út közben persze "hülyének néztem magam", hogy mit fogok ezekkel a zsákokkal csinálni, hova fogom eldobni egyáltalán, aztán aggódásom hiábavaló volt, mert nyitva volt (kivételesen) az ajtó, ahol a szemetet ki lehet vinni. Most is, először azon voltam, hogy a lejtőn majd visszamegyek, később derült ki, hogy a legjárhatatlanabbnak tűnő út sokkal rövidebb.
Érdekes, hogy spontán, minden aggódás nélkül teszek néha olyan dolgokat, amiket  más talán nem tenne a helyemben, én sem tudom, miért teszem, és ezekből a dolgokból az sül ki, hogy egy nyitott ajtót találok ott, ahol nem is gondoltam volna. (Erre némiképp emlékeztet az is, amit régebben ebben a bejegyzésben írtam le.)
Pár hónapja beszélt nekem egy tesó a spontaneitásról, annak előnyeiről, azzal szemben, hogy én nagyon szeretem előre jól megtervezni a dolgaimat. Most értettem meg, miről is beszélt. Viszont ha azzal kapcsolatban is be fog jönni a spontaneitás, amire ő értette - az félelmetes, döbbenetes lesz.
Még azt tenném hozzá, hogy közvetve a fenti "sulibamenős" eset által segített abban az Úr, hogy nyitottabb legyek az emberek felé, ami nálam nem éppen szokott működni. Hogy ez pontosan hogyan is történt, maradjon egyelőre az én titkom.

A keskeny út kapcsán az itt leírt eset felidézi két másik, évekkel ezelőtt történt esetemet. Az egyik egy álom volt, amiben szintén egy "batyut" cipeltem, amit ott azonban félúton elhagytam. A másik egy valós eset volt, amikor hegyről jöttem lefele és így olyan úton mentem, ami nem is tudtam, hova vezet, csak feltételeztem, hogy arrafele vezet, amerre menni akarok. (Erről itt írok tömören, a bejegyzés vége felé csak.) Itt is felmerült a halvány lehetősége annak, hogy visszamegyek a meredeken a hegyre, de ez legalább olyan lehetetlennek látszott, mint az útnak alig nevezhető, szűk úton menni.

Akkor még nem gondoltam, hogy le fogom itt írni, hogy zavaromban milyen lehetetlen dolgokat műveltem. De ezek szerint leírom.

Istentisztelet után, amikor jöttem el a gyülekezetből, a bejárati ajtók előtt megláttam néhány zsák szemetet. Ezeket oda szokták készíteni, hogy másnap levigyék. Egyszer régebben pont nálam volt a kulcs, amivel a szemetesekhez vezető ajtót ki lehet nyitni, így akkor gondoltam egyet és levittem ezeket a zsákokat. A múlt héten is szemet szúrtak ezek a zsákok nekem és éreztem késztetést, hogy levigyem őket, de, mivel nem volt nálam a kulcs, csak kb. 5 perc gyaloglás után tudtam volna az utcán megszabadulni tőlük, ezt meg kicsit kellemetlennek éreztem. Ezen a héten pedig mikor megláttam ezeket a zsákokat az ajtók előtt, gondolkodás nélkül fogtam őket és elkezdtem vinni lefele. Nem értettem, miért fogtam meg ezeket a zsákokat, hogy levigyem, hiszen kulcs sem volt nálam az ajtóhoz. Egy-két emelettel lejjebb el is kezdtem dilemmázni, hogy most mi legyen a zsákokkal, és arra is gondoltam, hogy visszaviszem őket. Az első emelet tájékán van egy nagyobb szeméttároló, és abba bele is dobtam mind a négy zsákot, ami így nagyjából teljesen tele is lett, és nem is tudom igazán, hogy oda nekünk szabad-e ilyen szemetet dobnunk, nem pedig az első emeleten lévő céghez tartozik-e. Félmunkát végezve tehát mentem tovább lefele a lépcsőn és lent látom, hogy az ajtó, amihez nincs kulcsom, nyitva van. (Ez az ajtó egyébként szinte sose szokott istentisztelet után nyitva lenni.) Igencsak nem tudtam, hogy most mi van; túl sok hit kellett volna hozzá talán, hogy minden dilemmázás nélkül lejöjjek a szeméttel és kimenjek vele az ajtón úgy, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy az ajtó nyitva van. A számomra megdöbbentő szituáció arra késztetett, hogy visszamentem az első emeletre a szeméttárolóhoz, és a négyből három zsákot kiszedtem belőle (a negyediket csak azért nem, mert mások is jöttek akkor le a lépcsőn és nem akartam nagyon furcsának tűnni, ha meglátnak), és levittem őket a megfelelő helyükre. Hát, így esett.
Átsuhant az agyamon, hogy van valahol egy olyan Ige, hogy haszontalan szolgák vagyunk, ha csak azt tesszük meg, amit az Úr ránk bízott, kell ezen felül is egy kis kreativitás, készség, hogy amit csak tudunk, azt megcsináljuk. Hát, nem tudom, ezzel az incidenssel elég kreatív voltam-e.

Ezt az egészet le se írtam volna és már el is felejtettem volna, miket bénáztam, ha este egy másik blogbejegyzésemben nem olvasom a következőt: "ezzel az Úrhoz kerülök közelebb, miközben ajtók nyílnak meg életem különböző területein, mert egy kupac szemetet ... elviszek ilyenkor az ajtók elől". Ehhez már nem tudtam mit szólni. Remélem, ajtók fognak megnyílni életem különböző területein...

Jó pár éve a bibliaolvasás nem tartozik az erősségeim közé, valamiért nem megy úgy, ahogy kéne, ahogy talán régebben ment. Kb. egy hete találtam viszont rá egy internetes rádióra, a Bibliarádióra. A Bibliából olvasnak ott fel hosszabb részeket, és a szöveg is olvasható közben a képernyőn. Elkezdtem ezt nézni, hallgatni, és azt vettem észre, hogy az Úr szól hozzám az Ige által. Ilyen főleg csak istentiszteleteken történ eddig. Megtetszett ez a rádió és gyakran megy a háttérben azóta, akkor is, amikor annyira nem is figyelek oda. Egyszer csak azon kapom magam, hogy egész jó kedvem lett attól, amit hallgatok: Jézus valamelyik csodájáról volt szó, és felelevenedett előttem, hogy velem is történtek csodák, és amit hallok éppen, az is igaz kell, hogy legyen.

Valami nem stimmelt bennem régebben az olvasott Igéhez való viszonyomban, nem láttam benne fantáziát, nem fogott meg, unalmasnak tűnt. De megértettem újra, hogy az Ige egyfajta öröm is egyben, Szentlélek általi öröm. Jó lesz hozzászoknom, hogy az Ige örömmel jár együtt.

Régebben is tudtam már, hogy a szeretet fontosabb, mint minden más. Történhetnek természetfeletti dolgok, működhetnek a Szentlélek ajándékai természetfeletti módon, de ez a szeretethez képest szinte lényegtelen.

Ha embereknek vagy angyaloknak nyelvén szólok is, szeretet pedig nincsen én bennem, olyanná lettem, mint a zengő ércz vagy pengő czimbalom. És ha jövendőt tudok is mondani, és minden titkot és minden tudományt ismerek is; és ha egész hitem van is, úgyannyira, hogy hegyeket mozdíthatok ki helyökről, szeretet pedig nincsen én bennem, semmi vagyok. És ha vagyonomat mind felétetem is, és ha testemet tűzre adom is, szeretet pedig nincsen én bennem, semmi hasznom abból. (1Kor.13.1-3.)

Ha valaki angyali nyelven szól, belelát a jövőbe vagy hegyeket tud a hite által mozgatni, az semmi a szeretethez képest. Sőt, a szeretet képes csak ezeket a természetfeletti dolgokat, a karizmákat működtetni. Erre a napokban jöttem rá. Időnként működik nálam az az ajándék, hogy Isten megmutatja egy másik ember állapotát, valamit abból, hogy mi van a lelkében, nem jól érzi-e magát, stb. Van úgy, hogy valakiket jobban szeretek, mint másokat valamiért. És arra jöttem rá, hogy ez a karizma ezekkel az emberekkel kapcsolatban szokott inkább működni. Akik valamiért közelebb állnak hozzám, azoknak sokszor a lelkük rezdüléseit is megérzem úgy, hogy fizikailag, földrajzilag távol vannak tőlem.
Igazából az lenne jó, ha a többi emberhez is valami hasonló szeretettel tudnék viszonyulni.

Ennek a bejegyzésnek a végén írtam, hogy a szakdolgozat írásához különös békességet adott az Úr, ezzel jelezte számomra, hogy a szakdolgozat rendben lesz (ugyanis sokat aggódtam amiatt, hogy időben kész leszek-e). Amit Isten megáld, az tényleg áldott, az ember is érzi: élveztem a szakdolgozat írását és egy külföldi ismerősöm is sokat segített interneten, chaten keresztül az írásban, ami még érdekesebbé, élvezetesebbé tette számomra a munkát. (Az angol nyelvű dolgozat nyelvhelyességét ellenőrizte elsősorban, de ezen túl is sok érdekes dolgot hozott fel a dolgozat témájával kapcsolatban.) A dolgozatot el is fogadták, négyest javasolt rá mindkét bíráló

A tanulásban ilyen és hasonló nagyobb eseményeknél gyakran már érzem, mi az Úr hozzáállása az adott dologhoz. Közeledett a záróvizsga időpontja - és nem éreztem semmit. Aggódtam is, mert nem teljesen voltam tisztában a követelményekkel, aminek oka, hogy a tanulmányaim jelentős részét másik intézményben végeztem. Próbáltam utolérni évfolyamtársakat, és megint beigazolódott, hogy értelmetlen az aggódásom, mert az derült ki, hogy ők sem tudnak többet a követelményekről, mint én. "Természetes", hogy a sok vizsga között pont a záróvizsgára való felkészüléshez marad a legkevesebb idő, pedig ez a legnehezebb, legfontosabb. "Tapasztalatból" tudtam, hogy a záróvizsgán sem fog az Úr magamra hagyni, de valahogy nem éreztem a szellememben azt, hogy ez tényleg így van, valami nem stimmelt. Ettől még persze készülgettem és láttam azt is, hogy egész jól haladok.
Aztán történt valami. Kiderült pár nappal záróvizsga előtt, hogy nem mehetek záróvizsgázni, mert néhány tantárgyból a vizsgám a záróvizsga időpontjára még nem lesz meg (ez pedig a záróvizsgára bocsátás feltétele). Ez hirtelen nagyon meglepett és elkeserített. Aztán beletörődtem, mert igazából nincs semmi abban, ha pár hónappal később csinálom meg ezeket a vizsgákat. Sőt, még jó is, hogy nyáron bőven lesz időm azzal foglalkozni, amivel szeretek, tanulhatok nyelveket és utána záróvizsgázhatok belőlük, ráadásul alaposan fel is készülhetek így.
Aztán megint történt valami. Beszéltem a tanszékvezetővel a problémáról, aki pedig azzal a tanárral beszélt, akinél a vizsgáim még hátravannak. Ez a tanár mondta, hogy az alatt a pár nap alatt nem tudok felkészülni abból a két tárgyból, ráadásul úgy, hogy azokon a napokon két záróvizsgám is lesz, és még egy ötoldalas házidolgozatot is meg kell írnom. Ezzel egyet is értettem. Este azonban váltottam ezzel a tanárral egy emailt, kicsit más témáról, és visszaír, hogy pár nap múlva mehetek hozzá vizsgázni úgy, hogy csak az egyik tárgyból kell levizsgáznom, és meg kell írnom a házidolgozatot. Igen ám, de nekem két záróvizsgám lesz, egy angol és egy német, és az angol pont azelőtt lenne, hogy az említett tanárnál vizsgáznék, tehát még így sem tudnék még a záróvizsga előtt levizsgázni az összes tárgyból: a német záróvizsgát így megcsinálhatnám ugyan még most tavasszal, de így is csak ősszel kapnék diplomát, mert az angol záróvizsga őszre marad. De elgondolkoztatott, Isten mit akar ezzel a helyzettel, esetleg mégis azt akarja, hogy valahogy jöjjön össze még tavasszal a diploma. Több tényező is előjött, mik az előnyei, hátrányai, ha így vizsgázom vagy ha úgy, de igazából már követni se tudtam, mi is a helyzet. Úgyhogy újra Istennek szegeztem a kérdést, szóljon, mit akar ezzel az egésszel, fogadjam-e el a tanár ajánlatát az előrehozott vizsgával kapcsolatban, vagy hagyjam az összes záróvizsgát őszre. Különböző dolgok kötik le ilyenkor az ember figyelmét, főleg a záróvizsgára készülés, majd a váratlan szituáció, meg ugye tavasz van, aminek szintén megvan a maga velejárója, amit el kell hordozni (ez utóbbiról megint külön bejegyzés lesz, ha az Úr is úgy akarja), szóval nem is tudtam, hol áll a fejem. Talán azt akarja az Úr valahogy, hogy mégis csináljam meg a záróvizsgákat most tavasszal, és ez még teljesen lehetetlennek tűnik emberileg, de várjuk meg, mit hoz ki belőle az Úr? Szóval elcsendesedtem, elmentem sétálni, közben imádkoztam. Az Úr egyszer csak mutatott nekem egy képet: egy nagy tenger volt rajta, sok víz, és a vizen egy bárka. A bárka gyülekezetet, Isten népét jelképezi és tudom, hogy itt van a helyem. Megértettem, azt akarja az Úr, hogy vasárnap menjek el istentiszteletre. Sajnos előző vasárnap egy házidolgozat írása miatt az istentiszteletre nem jutottam el, és ha hétfő délelőtt záróvizsgázni mentem volna, akkor a most vasárnap délutáni istentisztelet megint ugrik, mert egy nappal előbb kell elutazni. Végülis elég jól alakult az istentisztelet, mert betöltött a Szentlélek és szabadultam is valamiktől. Mivel végül itthon maradtam, nem mentem semmilyen vizsgára, kedden is el tudtam menni a gyülekezeti alkalomra, ahova nem jutottam volna el, ha vizsgázni megyek, és itt is nagyon szólt hozzám az Úr. Hát ez lett belőle. Igazából előre tudtam, jó lesz Istennel a közösség, és többet ér mindennél, vizsgáknál, diplománál, akárminél. Erőteljesen érzem, hogy közelebb kerültem az Úrhoz e két gyülekezeti alkalom által, amikre végül záróvizsgák helyett mentem el, és ezeken az alkalmakon Isten elkezdett valamit helyreállítani bennem, ami kicsit régebben elromlott.

Mint ahogy egy korábbi bejegyzésben is említettem, nem is elsősorban az a lényeg ilyen szituációkban, hogyan döntünk, hanem hogy letegyünk mindent Isten elé, ne tulajdonítsunk túl nagy jelentőséget vágyainknak, elképzeléseinknek. Nagytakarítás volt megint, ez talán a lényeg, és ezzel az Úrhoz kerülök közelebb, miközben ajtók nyílnak meg életem különböző területein, mert egy kupac szemetet a nagytakarítás keretében elviszek ilyenkor az ajtók elől. De a legfontosabb, hogy az Úrhoz kerülök közelebb, és ehhez képest sokadlagos, hogy mikor megyek záróvizsgázni, mikor kapok diplomát, stb.

A szeretetben nincsen félelem; sőt a teljes szeretet kiűzi a félelmet (1Jn.4.18.)

Régebben mondogatták a gyüliben, hogy a hit is kiűzi a félelmet, ez logikusan is hangzott, de igazán ezt csak ma értettem meg.

Időnként úgy alakul az ember élete, hogy olyan dolgok történnek, amiben egyértelműen Isten vezetését lehet felfedezni. Pl., nemrég sok dolgot átadtam Istennek, hogy ha akarja, vegye el azokat az életemből. Ezután valami megváltozott bennem, valahogy más lettem. Ez a "más lettem érzés" úgymond nem maradt magára, hanem történt valami nem sokkal utána, ami ezt a megváltozott állapotomat "stabilizálta". Ez a valami, ami történt, tekinthető lehetne csupán egy hétköznapi dolognak, de így, ebben a szellemi megvilágításában egyértelmű, hogy valami teljesen másról, valami Istentől való dologról van szó. Ha hétköznapi dolognak tekinteném, aggódhatnék emiatt a valami miatt: mi lesz ebből vagy mi nem lesz ebből? Mert nem tudhatjuk előre emberileg, kisülhet ilyenből emberi tapasztalatok és elméletek szerint pozitív és negatív is. Viszont tudom, hogy mik voltak az előzmények: dolgaim átadása Istennek, aminek következtében Ő megváltoztatott bennem valamit, és ez a megváltoztatás azóta is tart, és látható, a fizikai világban érezhető módon is folytatja ezt a munkát azóta. Erről a látható dologról lehetne mondani, hogy aggódással is lehetne fogadni, hogy mi lesz ebből. Én is hozzáállhatnék így ehhez a dologhoz, ilyen materialista módon. Azért nem ezt teszem, mert átéltem, hogy mik történtek velem egy életátadás után, és hogy ebbe hogyan illik bele az, ami miatt aggódhatnék, ha csak a láthatóra néznék.

Talán nehéz követni mindezt, mert nem írok konkrétumokat, hiszen életem kis személyes dolgait nem szeretem itt felfedni. De a lényeg, hogy pl. egy életátadás után olyan, nem látható dolgok történhetnek, amik után az ember nem a láthatóra, hanem a láthatatlanra néz abban, ami történik vele. Ilyenkor nem aggódik a következmények miatt, hogy mi lesz. Amikor sikerült a láthatatlant így megragadni és innen szemlélni az életünk folyását, és ezért nem aggódni, akkor egy teljesen új rálátásunk nyílik az életünkre, hit által. Ez a hit ezért a félelmet is kiűzni.

Közismert, hogy a teljes szeretet kiűzi a félelmet. A hit és a szeretet valamiféle kapcsolatban vannak egymással ezek szerint. A szeretet sem önmagát szereti elsősorban, hanem másokat, és az én esetemben ez a hit úgy kezdődött, hogy nem a saját dolgaim voltak fontosak számomra, hanem ezeket átadtam Istennek. Mindkét esetben tehát valami olyasmiről van szó, hogy nem én magam vagyok a legfontosabb magam számára. Sőt, a hitet és a szeretetet kiegészíti a remény is:

Most azért megmarad a hit, remény, szeretet, e három; ezek között pedig legnagyobb a szeretet. (1Kor13.13.)

Hit által tehát reményem van arra, hogy nem rossz, hanem jó fog kisülni abból a dologból, amibe pl. egy odaszánás következtében "keveredtem".