Nameless blog, hiszen a cím részletkérdés

Elgondolkoztam azon, hogy mióta személyes imáimat egyre inkább igyekszem a Bibliához igazítani, nem csak Istennel a kapcsolatom lett jobb, hanem istentiszteleteken a dicsőítő énekek szövegei és a prédikáció is máshogy hat.

Régebben, amikor imádkoztam, mindenfélét mondtam, ami eszembe jutott. Ez idővel formálódott, most már nagyrészt vagy teljesen bibliai igazságokat mondok el imában, ill. ezekért adok hálát. A legfontosabbra, a megtérésemre, a megtéréskor megváltozott életemre gondolok, meg arra, hogy azóta Istennel élő kapcsolatban vagyok, és ezekért adok hálát elsősorban, amikor imádkozom. Ezek egyébként alapvető bibliai igazságok is, hogy Jézus az életét adta értem, magára vette a bűneimet, betegségeimet, fájdalmaimat, megváltoztatta az életemet, a régi életem helyett új életet kaptam. Ezek a Bibliában is megtalálható alapigazságok, és ha másból sem áll az imám, mint hogy kb. 15 percen keresztül ezekért és ezzel kapcsolatos dolgokért adok hálát, lényegében nem teszek mást, mint bibliai igéket mondok el megvallás és hálaadás formájában. Ahogy ezeket mondom, mindig újabb és újabb bibliai igazságok jutnak eszembe (a Szentlélek juttatja ezeket eszembe), amit meg lehet vallani, amiért hálát lehet adni, és ezek nem csak száraz igazságok, mert megtérésemkor történt valami nagyon kézzelfogható, és elsősorban erre gondolok vissza és ezért, ennek következményeiért adok hálát, és ezt erősítem magamban ezzel. Ahogy bibliai igazságokat mondok ki és adok értük hálát, a Szentlélek újabb bibliai igazságokat juttat eszembe, így sok Ige eszembe jut, amiket magamra is tudok vonatkoztatni és így saját magamat is olykor megvizsgálom ima közben. Szóval az imát lehet teljes mértékben a Biblia szavaihoz igazítani, és szólhat arról az egész, hogy hosszú imában mást sem teszek, mint bibliai igazságokat mondok el magamra, másokra, élethelyzetekre vonatkoztatva. Mivel az Ige élő és ható, az ilyen ima eléggé felemeli az embert, Istenhez közelebb viszi és erőt ad.

Ahogy kezdett az imaéletem így átformálódni, ráéreztem arra, hogy a dicsőítő énekek is gyakorlatilag ugyanerről szólnak, mint a személyes imáim, ezeket énekelve is bibliai igazságokat mondok ki, hálát adok értük, és ahogy a személyes imádságaimban megérezhetem Isten jelenlétét a bibliai igazságok kimondása által, ugyanígy megy ez az éneklés által. Sőt, rájöttem, hogy amikor valaki imádkozik a gyülekezetben, szinte olyan, mintha én imádkoznék, mert ugye egy valamirevaló gyülekezetben a Bibliához igazítják az imákat is, és így sokkal jobban együtt tudtam imádkozni a másik emberrel. De lényegében a prédikáció is majdnem olyan, mint a személyes imádságom, mert az is egy valamirevaló gyülekezetben teljes mértékben bibliai igazságokról szól és az Igével tökéletes összhangban van. Végső soron azt is lehet mondani akár, hogy ha megfelelően imádkozom, akkor olykor magamnak prédikálok és közben szembesülök olyan dolgokkal, amikkel prédikáció vagy igeolvasás közben szoktam szembesülni.

Arra jöttem rá, hogy mindez igazi egységet tehet lehetővé a hívők között. Ha a gyülekezetben mindenki számára ilyen fontossá válik az Ige, hogy imádságait teljesen összhangba hozza az Igével, akkor teljes egyetértésben lehetünk a testvérekkel. Merthogy az embernek is vannak saját gondolatai, érzelmei, elképzelései, akarata, amik nincsenek mindig összhangban az igével, és ha imáinkban az egyéni dolgok helyett az Igét, Isten igazságait mondjuk ki mindannyian, akkor egységben leszünk. Ha mindenki a saját érzelmeit, elképzeléseit, gondolatait helyezné előtérbe, akkor nem lenne egység, mert az Ige egységes, de az egyéni érzelmek, gondolatok, elképzelések nem. Persze ezeket az egyéni dolgokat nem feltétlenül kell teljesen elvetni, de ezek nem szolgálják közvetlenül az Istennel való kapcsolatot, sőt a legtöbb esetben inkább éppen rosszat tesz, ha bibliai igazságokkal ellentétes érzelmeket megtűrünk, felmagasztalunk. Sok gyülekezetben megfordultam régebben, és sajnos azt tapasztaltam, hogy az Ige helyett vagy mellett egyéb dolgokat is fontosnak tartottak. Persze ezeket az egyéb dolgokat már nem tudja a gyülekezet összes tagja egyformán követni, egyformán gondolkozni ezekről az egyéni különbségek miatt, és a Szentlélek sem lesz hajlandó ezeket egységbe kovácsolni, mivel a Szentlélek az Igét hívatott szolgálni. Így aztán sok közösségben hallottam sokféle emberi okoskodást, amit én magam felfogni, követni se bírtam, de a legtöbb esetben az alapvető bibliai igazságokról is csak elvétve hallottam. Jó, hogy ma már vannak olyan gyülekezetek, ahol az Igéhez igazítanak mindent, és ha én magam is jó viszonyba kerülök az Igével, akkor a gyülekezetben is észreveszem, hogy ott ők is komolyan gondolják ezt, és hogy "egy húron pendülünk".

A fentiek alapján azt mondhatom, az igazi egység feltétele, hogy az egyes hívők maguk egyéni szinten is jó közösségben legyenek az Igével és fontosabbnak tartsák az Igét saját gondolataiknál, érzelmeiknél, elképzeléseiknél, ami természetesen először nehezen megy, de nem lehetetlen.

Kicsit a karizmatikus kereszténységre is kitérnék, mivel ha elhanyagoljuk, hogy a Szentlélek képes számunkra az Igét élővé tenni, akkor nehéz valamirevaló hívő életet élni. Sajnos sok kívülálló, értelmes ember messzemenő következtetéseket von le a látszat alapján, amikor egy karizmatikus gyülekezetbe betoppan. Nem tudhatják, az egyes hívők az istentiszteleten kívül a hétköznapokban milyen viszonyban vannak az Igével. Nem tudhatják, ha esetleg személyes imaéletükben is hasonló megtapasztalásaik vannak, mint a "tömegben". Nem tudják, hogy nem a külső megnyilvánulások a fontosak, hanem a közösség az Igével és a Szentlélekkel. Aki nem karizmatikus keresztény, az is lehet jó viszonyban az Igével, és ezt talán a karizmatikusok nem nagyon tudják, de sajnos tényleg nem ez az átlag nem karizmatikus körökben. Mint írtam, régebben többféle gyülekezetben megfordultam, és sajnos karizmatikus körökben sem tapasztaltam mindig, hogy a Szentlélek szerepét abban látták volna elsősorban, hogy az Igét, a Bibliát nagyon közelivé tegye a hívő számára. Sokáig a Szentlélekkel való betöltekezés is valami megfoghatatlan dolog volt, ami ugyan jó volt, de az értelmét, jelentőségét sokáig nem értettem. Ma már egészséges tanítást kaphatok arról, és nagyon sokszor hallhattam az utóbbi időben, hogy a Szentlélek azért tölt be, hogy Jézust, az Igét középpontba állítsa a hívő számára. Mondhatnak az antikarizmatikusok bármit, de én Szentlélek nélkül nem tudtam volna úgy alakítani az imaéletem, hogy imádságaimban ne a saját, akár negatív érzéseimről, elképzeléseimről beszéljek, hanem akár fél órán keresztül a Bibliával teljesen összhangban álló dolgokat mondjak ki, amiknek pozitív hatását, az Ige erejét azonnal érezhetem.

Ma gondolkodtam el azon, micsoda dolog, hogy sok olyan dolgot is teszek, amit nem kéne, és hogy Isten most mit gondol rólam. Ezért vagy azért, de megteszem, amit megteszek, pedig tudom, hogy nem kéne, és közben hívőnek tartom magam, ez így nem jó. Amikor valamiért úgy alakulnak a dolgok, hogy több dolgot is nem úgy teszek, ahogy kéne, vagy legalábbis én kételkedem benne, hogy jól teszem-e, arra gondolok, hogy ez kihatással van arra, hogy Isten hogyan viszonyul hozzám. Ezért ilyenkor már nem is imádkozom annyit, mert azt gondolom, Isten így már nem is tud meghallgatni, hogyan állhatok meg előtte egyáltalán. Arra gondoltam, mivel "így jöttek össze" a dolgok, hogy több dolgot is elkövettem, amit nem vagy nem úgy kellett volna, elkezdtem Istentől távolodni.

Pedig ez nem igaz. Isten nem néz ránk másképp azért, mert bűnöket követünk el. Sajnos alapból bűnösök vagyunk, nem is tudnánk másként tenni, csak vétkezni. Ezt talán mi nem mindig látjuk magunkon, inkább csak akkor, amikor "úgy jönnek össze a dolgok", hogy több bűnt vagy általunk bűnnek vélt dolgot is elkövetünk rövid időn belül. A lehetősége azonban, hogy ezeket elkövessük, akkor is bennünk rejlik, ha éppen nem követjük el. Istent nem lepjük meg azzal, amit elkövetünk, mert Ő ismer minket, tudja, mi tud kijönni belőlünk adott szituációban, attól függetlenül, hogy éppen az adott szituációba bekerülünk-e vagy sem. Mi magunk viszont meglepődünk azon, hogy bizonyos szituáció mit hoz ki belőlünk. Pedig biztos máshogy, másként is vétkezünk, mint mi gondoljuk, hiszen tökéletes megvilágosodásra még bizonyára nem jutottunk, így olyan bűneink is lehetnek, amikről mi magunk nem is tudunk még, csak Isten, és ezek a bűnök talán jobban ledöbbentenének minket, ha megvilágosodnánk. Esetleges súlyosabb, titkos bűneink között felszabadultan éljük a hívő életünket, míg talán a kevésbé súlyos, felismert bűneink ledöbbentenek és visszaveszünk ilyenkor a hívő életünkből.

Az igazság az, hogy mindig bűnösök vagyunk. Mindig lenyomva, Istentől távol kéne éreznünk magunkat, minden pillanatban. De van kegyelem, és bűneink ellenére nyitva a Menny, mert Jézus eltörölte vérével minden bűnünket és vezet a megigazulás útján, hogy megtanuljuk ugyanazokat a bűnöket nem elkövetni újra meg újra, de ennek az útnak még nem értünk a végére. Nem az a lényeg, hogy hol tartunk ezen a keskeny úton, mennyire vagyunk rajta elől, hanem a lényeg, hogy rajta vagyunk!

Egy szolgáló mondta régebben: nem az a fontos, hogy teljesen tökéletesek legyünk, hanem hogy a jó irányba legyünk beállva.

Arról beszélt nekem ma valaki, hogy fizika vizsgán csak példákat kellett megoldani, elméletet semmit nem kérdeztek. Ahogy erről beszélt, beugrott nekem valami, amit régóta szerettem volna megfogalmazni a hitélettel kapcsolatban, erről fogok most írni.

Régebben vallásos voltam. Ez számomra azt jelenti, hogy talán sokat foglalkoztam az Igével, sok Igét megjegyeztem kívülről, de ebből semmit nem tettem át a gyakorlatba. Minden vasárnap eljártam templomba, ott egy órát eltöltöttem és tetszett is, amit hallottam. Ezen kívül otthon is volt, hogy hívő emberek könyveit olvasgattam, Bibliát is volt, hogy sokat olvastam, sőt akkor elolvastam végig az egész Újszövetséget. Ezt ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor valaki végigolvas egy olyan fizikakönyvet, amiben nincsenek példák, talán még képletek sincsenek, esetleg előfordul egy-egy képlet, de leginkább szabályok, elméletek vannak leírva csak, amik alapján akár képleteket is fel lehetne állítani. (Ettől függetlenül olykor felszabadító ezeket az igazságokat olvasni.) A prédikációk pedig számomra olyanok voltak, mint amikor valaki egy fizikakönyvből egy fejezetet elmond, szépen hosszan kifejti pl. a gázok tulajdonságait, némely tulajdonságban kicsit jobban elmélyed, elmondja, hogy ha nagyobb helyen van egy gáz, akkor szétoszlik benne, és ha ezt a helyet összenyomjuk, akkor kevésbé oszlik szét, stb. Vagy éppen arról van szó, hogy ha egy lejtőre ráteszünk egy golyót, akkor az legurul rajta, és ha meredekebbre állítjuk a lejtőt, akkor gyorsabban gurul le, ha pedig a vízszinteshez közelítjük, akkor egyre lassabban gurul, míg a teljesen vízszintes "lejtőn" meg is áll. Vagy, szépen rímekbe szedve el is mondhatják, hogy "Minden vízbe mártott test a súlyából annyit veszt, amennyi az általa kiszorított víz súlya". Elgondolkozhat az ember, milyen érdekes, hogy ha vízbe belenyomunk valamit, akkor annyival "lesz könnyebb", mint amennyi vizet kiszorít. Ezeken el lehet gondolkozni, elmélkedni anélkül, hogy eszünkbe jutna akár egy képletet is felírni, vagy ha fel is írunk egy képletet, eszünkbe sem jut, hogy abba számokat helyettesítsünk be, amikkel egy konkrét esetre alkalmazhatjuk az elméletet. El lehet szórakozni a fenti szabályon úgy, hogy nem nyomunk bele a gyakorlatban semmit a vízbe és nem mérjük meg, hogy pontosan mennyi vizet is szorított ki és nem vonjuk le a tanulságot, hogy akkor éppen annyival "volt könnyebb" a vízbe rakott cucc.

A vallásosság is erről szól: nagyon szépen hangzanak az Igék, de eszünkbe sem jut, hogy azokat konkrét, gyakorlati szituációkra alkalmazzuk. Akár egy életet le lehet élni úgy, hogy az ember csupán gyönyörködik az Igékben, de igazából nem is tudja, mikre képesek. Egyik ilyen példa volt számomra a következő Ige: Hogy a Jézus nevére minden térd meghajoljon, mennyeieké, földieké és föld alatt valóké. (Fil.2.10.) Vallásos időszakomban is tetszett ez az Ige, számomra azt jelentette, hogy Jézus az Úr, Ő mindenek felett való. De eszembe sem jutott belegondolni, kik azok a mennyeiek, földiek és föld alatt valók, és mit jelent, hogy a térdük tényleg meghajol Jézus nevére. Nem is jutott eszembe belegondolni, hogy ez azt is jelentheti, hogy ha kimondják azt a nevet, hogy "Jézus", akkor "valakiknek" a térde meghajol, és hogy valójában milyen gyakorlati következménye is lehet a "térd meghajlásának". Ennél persze "bonyolultabb" Igék is vannak, amiket vallásos ember egyáltalán nem tud hova tenni, és ha meg is kérdezi másoktól, hogy mit jelent az az Ige, mindenki mást fog mondani. Egyik ilyen volt a Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyeknek országa (Mt. 5.3.). A "lelki szegény" fogalmára többféle meghatározást hallottam, de egyik sem vette figyelembe, hogy az eredeti görögben semmi köze az egésznek ahhoz, amire mi azt mondjuk, hogy "lelki". Szintén nagyon nagy problémát okozott a következő Ige: ... Ne imádd és ne tiszteld azokat; mert én, az Úr, a te Istened, féltőn szerető Isten vagyok, aki megbüntetem az atyák vétkét a fiakban, harmad és negyedíziglen, akik engem gyűlölnek (5Móz. 5.9.). Itt számomra akkor soha senki nem tudta feloldani a feszültséget, miért ilyen kegyetlen az Isten, hogy olyanokat büntet, akik nem is vétkeztek.
Az is lehet, hogy akkor csak nekem okoztak problémát ezek. De Igazából elképzelni nem tudom, egy "hagyományos" gyülekezetbe járó keresztény mit tud kezdeni magának a Bibliának a nagy részével. Attól függetlenül, hogy alig tettem akkor át belőle valamit a gyakorlatba, nagyon súlyos, érthetetlen, megmagyarázhatatlan, felfoghatatlan részek kerültek elő. Az 1Kor. 14 végig lényegében teljesen értelmezhetetlen a "hagyományos" kereszténység számára és olyasmit mondanak rá, hogy ez a napjaink kereszténységét egyáltalán nem érinti. De a "gyakorlati kereszténység" számára ez is és a fent idézett Igék is egyszerűen megérthetők, és ez a megértés azon túl, hogy feszültség helyett békességgel tölti el az embert, egyéb pozitívumokkal is szolgál.

Nem könnyű tudatosítani és újra meg újra megélni azt az igazságot, hogy ha Isten már megosztotta Önmagát velünk és mindig velünk van, az a létező legnagyobb dolog, ami emberrel megtörténhet, és akkor már mindenünk megvan. Hiszen Ő is ezt mondja: "Aki az ő tulajdon Fiának nem kedvezett, hanem őt mindnyájunkért odaadta, mimódon ne ajándékozna vele együtt mindent minékünk?" (Róm. 8. 32.)

Hihetetlen, de akik Jézust befogadtuk már a szívünkbe és Őt tűztük ki életünk céljául, elmondhatjuk, hogy minden a miénk. Más kérdés, hogy ez a "minden" megjelenik-e a látható világban, és ha igen, hogyan. Hiszen "nem a láthatókra nézünk, hanem a láthatatlanokra; mert a láthatók ideig valók, a láthatatlanok pedig örökkévalók". (2Kor. 4.18.) Olykor az jut eszébe az embernek, hogy "ez sincs meg nekem", "az sincs meg nekem", "ez hiányzik", "az hiányzik". De ezek a hiányzó dolgok valójában nem olyan égetően fontosak, mint amilyennek mi tartjuk, és ha megkapnánk őket, valójában nem is történne semmi. A legtöbbször nem is az a gond, hogy nincs meg nekünk valami nagyon fontos, hanem az, hogy mi azt nagyon fontosnak tartjuk, nem hisszük el, hogy Isten kegyelme elég nekünk. ("Elég néked az én kegyelmem" 2Kor 12.9.) Olykor furán mutatnak egyes dolgok az életünkben, hogy úgy vannak, ahogy, de nem tudhatjuk, Istennek ezzel milyen célja van és mit akar abból kihozni. Teljesen mindegy, milyen az életünk, mi van benne, mi nincs, egy a lényeg: hogy mi a keskeny úton járjunk és folyamatosan közvetlen kapcsolatunk legyen Istennel. Persze közben megtesszük azt, ami tőlünk telik, a magunk kis emberi módján, hacsak a Szentlélek külön nem vezet arra, hogy másképp tegyük. Amit a magunk kis emberi módján megteszünk, talán Isten felhasználja valamire, talán nem, de ameddig lehetőségeink engednek, tegyük meg, amit megtehetünk! A lehetőségeinken túl nem tudunk többet tenni és Isten nem is várná ezt tőlünk - hacsak a Szentlélek külön vezetést ad erre. Lehet, Ő pont azt akarja használni, amit éppen csak meg tudunk tenni és nem kéri, hogy ennél többet tegyünk. Ő nem azt akarja használni, amit mi szeretnénk megtenni, de nem tudunk, hanem azt, amit még meg tudunk tenni. Neki úgy vagyunk jók, ahogy vagyunk.

Viszont amire valóban szükségünk van, azt meg is kapjuk Tőle. Néha arra gondoltam, jó lenne, ha több pénzem lenne, mert akkor meg tudnám ezt vagy azt tenni. Aztán elgondolkoztam: ha Isten akarja, meg tudom ezt vagy azt tenni, megadja a rávalót. Ettől még persze igyekszem a magam kis módján pénzt keresni. És annak sincs értelme, ha valamit, amire egyébként szükség lenne, nem veszek meg, mert spórolni próbálok, mert rájöttem, ezzel nem veszem el a pénzt más dolgoktól, ettől még jutni fog arra is, amire Isten is akarja. De természetesen a felelőtlen költekezés sem jó.

Arra jöttem rá az elmúlt év során, hogy életünk különböző dolgait, eseményeit Isten teljesen másképp használja fel, teljesen más értelmet kapnak időnként bizonyos dolgok, mint ahogy azt földi ember szemszögéből nézve gondolnánk. Írtam arról, hogy tavasszal kaptam egy állásajánlatot. Földi ember szemszögéből nézve ez arról szól, hogy most lehet, hogy lesz egy munkahelyem. Isten ezt az állásajánlatot teljesen másra használta fel: ahogy mérlegeltem, elfogadjam-e az ajánlatot, és a mérlegelésbe Istent is bevontam és közben sok, számomra fontos dolgot félretettem, hogy a hangját meg tudjam hallani, azt vettem észre, hogy a számomra fontos dolgokat félretéve Isten elkezd bizonyos terheket levenni rólam. Ennek a "tehermentesítésnek" tavasz óta a mai napig érezhető következményei vannak az életemre nézve. Ehhez képest gyakorlatilag lényegtelen, hogy az állásajánlatot végül elfogadtam-e vagy nem, az állást végül megkaptam-e vagy nem, mert egy a lényeg, hogy engedtem, hogy Isten munkálkodjon bennem, és ez mindennél többet ér. Mondhatni, az is mindegy, van-e állásunk, mert ennél fontosabb dolgok is vannak. Természetesen ettől még minden tőlem telhetőt meg kell tennem azért, hogy állásom legyen, de lehet, hogy Isten ennek következtében nem állást ad, hanem valami mást. Mondhatni, az is mindegy, hogy egy vizsga sikerül-e vagy nem, mert a cél nem az, hogy a vizsga sikerüljön, hanem a cél maga Jézus. Természetesen ettől még azért minden tőlem telhetőt meg kell tennem, hogy a vizsga sikerüljön, fel kell készülnöm, amilyen alaposan csak tudok. A lényeg, hogy mindig tegyem meg földi szinten, amit tudok, de nem tudhatom, hogy Isten abból mit fog kihozni, talán teljesen mást, mint amilyen cél érdekében azt eredetileg megtettem. Egyre jobban kirajzolódik előttem, hogy az életünknek van egy látható (pl. munkahely, vizsga, stb.) és egy nem láthatató (pl. Isten a mérlegeléseink által levesz rólunk terheket)  vetülete. És mi nem a láthatókra nézünk, hanem a láthatatlanokra: mindegy, hogy látható szinten mi történik, mert ha Istent követjük a keskeny úton minden nap, akkor már minden a miénk. Mindegy, hogy látható szinten mi történik, mert ha Isten velünk, kicsoda ellenünk? (Róm. 8. 31.) Akik Istent szeretik, azoknak minden a javukra szolgál. (Róm. 8.28.) Akármi is történjék, akár megkapom az állást, akár nem, akár sikerül a vizsga, esetleg akár nem, abból valamilyen módon tanulni fogok, az valamilyen módon építeni fog engem, az valamilyen módon a javamat fogja szolgálni. Mindegy, hogy eddigi földi életünk során mennyire voltunk sikeresek nem hívő embertársainkhoz képest, mert a nem hívők csak a sikert, boldogulást keresik, miközben olyan mázsás terheket cipelnek magukon, amiket csak a bűnbocsánat és az odaszánt élet által tud Isten leemelni a vállunkról. Mi, akik megtanultuk és azóta is tanuljuk Jézustól, hogy Ő szelíd és alázatos szívű, nyugalmat találunk a lelkünknek, mert az Ő terhét és az Ő igáját vehetjük magunkra, az Ő igája pedig gyönyörűséges, az Ő terhe pedig könnyű. (Mt. 11. 28-30.) Ezt csak a hívők tapasztalhatják meg (közülük is csak azok, akik minden nap komolyan veszik Jézus követését), a nem hívők nem.

Egy karácsony, ami más volt, mint a többi

Azon a karácsonyon is eljutott templomba, ahogy minden évben. De az a karácsony más volt, mint a többi. Reggel is szinte érezte már, hogy valami történni fog. Ahogy a templomba belépett, különös békességet érzett, amit a korábbi években nem. A lelkész arról beszélt, miért kellett Jézusnak eljönnie a Földre. Elmondta, hogy minden ember eredendően bűnös, mindannyian bűneink terheit hordozzuk, de ez nekünk fel sem tűnik mindaddig, amíg a bűneinkre Istentől bocsánatot nem kapunk. És, hogy a bűnbocsánathoz csak el kell fogadnunk, hogy Jézus minden bűnünket felvitte a keresztre, helyettünk elszenvedte a büntetést, amit valójában mi érdemeltünk volna meg. Ahogy ezeket a szavakat a lelkésztől hallotta, nagyon különös érzése volt. Úgy érezte, hogy ezek a szavak személyesen hozzá szólnak, és hogy amit a lelkész mond, az úgy igaz, ahogy van, és közben különös békességet érzett, amit azelőtt sosem. Átgondolta: "Tényleg csak ennyit kell tennem? Tényleg csak el kell fogadnom, hogy Jézus az összes bűnömet felvitte a keresztre? Csak el kell fogadnom, hogy helyettem szenvedett a kereszten? Hát én ezt most el tudom fogadni." Az istentisztelet végén egy imát mondott el a lelkész és azt kérte a jelenlevőktől, hogy aki el tudja fogadni Jézustól a bűnbocsánatot, mondja vele együtt az imát. Így is tett, és amikor a templomból hazafelé ment, érezte, hogy valami megváltozott, valami nem az már, mint régen. Úgy érezte, mintha mázsás terhek szakadtak volna le róla és semmihez nem hasonlítható szabadságot és örömöt érzett. "Tényleg igaz, amit a lelkész mondott - gondolta magában. Most már értem, miről szól a karácsony. Sosem értettem a lényegét, de végre megértettem."

Az ima, amit a templomban elmondott ő is a lelkésszel, a következő volt: "Uram, elismerem, hogy eredendően én is bűnös vagyok, mint minden ember. Elismerem, hogy sok bűnt elkövettem. De köszönöm, hogy elküldted Jézust, aki megbocsátotta minden bűnömet és elvette a bűneim terhét is rólam. Én most elfogadom, hogy Jézus az én bűneim miatt szenvedett a kereszten, magára vette a bűneimet és helyettem elszenvedte a bűneim büntetését. Elfogadom Jézus értem hozott áldozatát, befogadom Őt  a szívembe. Köszönöm, Uram, hogy megbocsátod minden bűnömet. Én ezentúl nem a bűnöknek élek, hanem Isten akaratának szentelem oda az életem. Ahogy Jézus feltámadt a halálból és most is él, én is feltámadok vele együtt egy új életre, amiben nem a bűnnek szolgálok már, hanem Isten akaratát keresem. Köszönöm a megváltást. Ámen."

Ezt a történetet tegnap írtam.

Nem arra kell figyelnie senkinek, hogy milyen sérelmek érik, hanem csak mennie előre az úton. Az életben sok a küzdelem, de az a jó benne, hogy a sebek be is gyógyulnak, de ehhez nekünk is tenni kell valamit. Ha semmi gondunk nem lenne, csak ülnénk és néznénk magunk elé, hogy milyen szép az élet, és nem csinálnánk semmit. Vannak kemény és fájdalmas dolgok az életben, de talán a legnagyobb élmény, amikor az ember ezekkel szemben felveszi a küzdelmet és maga is láthatja, hogy a szabadulás útján halad. Akik Istent szeretik, azoknak minden javukra van. Nagy élmény látni, amikor egy régebbi fájdalmas dolog elkezd a javamra válni, miközben a keskeny utat taposom.

Belegondoltam abba, milyen az, amikor egy nem hívőnek elmondják az evangéliumot, ő azt el is fogadja és másnap azt veszi észre magán, hogy változások történtek az életében. Megesik, hogy egy nem hívőnek elmondjuk, hogy Jézus felvitte a keresztre a bűneit, meghalt helyette és feltámadt, hogy örök életet adjon, és hogy ezt csak el kell fogadni, és ezt történetesen el is fogadja, befogadja Jézust a szívébe. Mindegy, hogy ki mondja neki, talán egy baráttal, ismerőssel egyszer csak előjön a téma, ezt megtudja tőle és elfogadja, és még nem is tudja ekkor, hogy megmagyarázhatatlan csodák fognak történni vele hamarosan. Másnap arra ébred, hogy valami, ami nagyon régóta nyomasztotta, egyszer csak nincs ott, vagy hogy valamiről teljesen másképp vélekedik, mint azelőtt. Vagy, hogy azelőtt volt egy betegsége és egyszer csak nincsenek sehol a tünetei, vagy hirtelen "elfelejt" pénzt költeni alkoholra vagy cigarettára, ami nélkül pedig addig nem tudott meglenni, vagy azt veszi észre magán, hogy akivel azelőtt mindig kiabált, már nem kiabál. Vagy csak egyszerűen megmagyarázhatatlan békességet érez és azt érzi, hogy valami olyat él át, mint amilyen élménye soha azelőtt nem volt. És ennek a részleteiről semmit nem tud az, aki az örömhírt, az evangéliumot elmondta neki, mert ő csak annyit mondott, hogy kicsoda Jézus és mit tett Jézus, és ebből a szempontból teljesen mindegy, hogy milyen gyülekezetbe jár, jár-e egyáltalán gyülekezetbe az illető, mert ettől függetlenül ér el  Jézus szeretete bárkit, akinek elmondják, az örömhírt.
Az ember azt veszi észre magán, valami megmagyarázhatatlan történt, miután elfogadta az örömhírt, amit elmondtak neki. Nem lehet agymosásról beszélni, mert aki az örömhírt elmondta, semmit nem tud arról, hogy akinek elmondta, abban mi játszódik le. Egyszer csak rádöbben az ember arra, hogy Isten valóban létezik, és ez olyan csodálattal tölti el, amit addig soha nem élt még át. "Első szeretetnek" nevezik azt, amikor az ember egyszer csak megtapasztal egy olyan szeretetet, Isten szeretetét, amit soha azelőtt elképzelni sem tudott volna, nem is álmodta volna, hogy olyan vagy hasonló létezik. Valami hihetetlen megtapasztalása van ilyenkor az embernek.
Az is lehet, hogy az illető még a nevét se tudja annak, aki elmondta neki az örömhírt, és még az is lehet, hogy csak öt percig beszélt vele, életében se előtte nem látta, se utána nem látja többet. Semmi nem függ az örömhírt hozó személyén, faji vagy egyéb hovatartozásán, iskolázottságán vagy bármilyen tulajdonságán. Persze a valamirevaló gyülekezetek az örömhír közvetítésére specializálódtak, így az ördög elhiteti az emberekkel, hogy ezekben a gyülekezetekben alaposan telebeszélik az emberek fejét mindenfélével és különböző módokon hatnak az emberekre, és a sok felszínes kívülálló el is hiszi az ördögnek ezt a hazugságát, pedig ez teljesen más körülmények között is működik, elég hozzá pár perc és olyan változások történhetnek azzal, aki elfogadja az örömhírt, amit emberileg csak jóval hosszabb, akár hónapokig tartó lelkére beszéléssel lehetne elérni, bár ezzel is csak az ember gondolkozásmódját lehetne átformálni, és csodák nem történnének.

Semmihez nem hasonlítható, amikor valaki személyesen találkozik Istennel. Mindegy, hogy ki mondta el neki, hogyan lehetséges ez a találkozás. Mindegy, milyen emberi hibái, gyarlóságai vannak annak, aki az örömhírt elmondta. Nem az számít, ki mondja el az információt, hanem az információ tartalma számít.

Jézussal a találkozást talán azzal tudnám a legjobban szemléltetni, amikor valaki megpróbálkozik többféle vallással: megpróbálkozik Buddhával, de nem történik semmi. Megpróbálkozik ezzel-azzal, és nem történik semmi. Megpróbálkozik Jézussal - és történik valami. Valami, amire előre egyáltalán nem is számított az ember, és minden képzeletét felülmúlja. Valami, amit semmihez nem lehet hasonlítani. Valami, amitől egyszer csak rádöbben, hogy Isten tényleg valóságosan létezik és valóságosan szereti. Amikor az a szelíd, kedves szeretet megérinti az embert és megváltoztat benne dolgokat, az semmihez nem hasonlítható.

"Hét évnyi kábítószerezés után az Úr megérintett és megszabadított, nincsenek már tünetek" - ezt hallottam most egy keresztény tévéműsorban.

"Nem ismerem ugyan azokat az embereket, ahol Isten megadta nekem ezt a kegyelmet, de egyet tudok: Olyan találkozásom volt Jézussal, amilyen élményem soha az életemben nem volt, s ez biztos, hogy Istentől van. Én nem tudom, hogy hogy történt, de valahogy úgy voltam, mint a vak: egyet tudok, hogy régen vak voltam, de most látok." (Németh Sándor)

Az imént osztotta meg egy keresztény ismerősöm Facebookon a következő viccet:

Jézus sétál a Váci utcán. Köré gyűlnek az emberek, és csodálják.
Jézus odalép egy vakhoz, ráteszi a kezét a vak szemeire, mire az rögtön látni kezd. Odalép egy sükethez, ráteszi a kezét a süket füleire, az rögtön hallani kezd. Jézus odalép a cigányhoz... mire az rémülten hátrál:
- Hozzám ne nyúlj, rokkantnyugdíjas vagyok!

Az első reakcióm az volt, hogy milyen dolog már, hogy így kipellengéreznek egy népcsoportot. Aztán kicsit elgondolkoztam, és rájöttem, hogy ilyen akár tényleg meg is történhetne, akár cigány, akár bármilyen más emberrel, akár velem is, és ezért nagyon is elgondolkodtató a mondanivalója ennek a viccnek, csak a felszín mögé kell látni.

A süket, a vak, a sánta egyaránt nagyjából munkaképtelenek, illetve igen behatárolt munkaköröket tudnak csak ellátni. Jézus, amikor meggyógyít valakit, azzal a munkaképességét is visszaadja. Az ilyen ember, aki korábban mások segítségére szorult, hirtelen képessé válik arra, hogy mások segítsége nélkül megteremtse magának a megélhetést, sőt, hogy akár ő maga támogasson másokat. Eddig nem gondolkoztam el azon, hogy a Bibliában bemutatott betegek hogyan lehettek ezzel, eddig mindig csak arra gondoltam, hogy biztosan nagyon rossz süketnek, vaknak, sántának lenni, mert pl. nem látja az ember, ami körülötte van, nem hall semmit, nem tud menni önállóan, és ez önmagában már nagyon tragikus. Nem gondoltam bele, hogy ezeknek a tragikus tényeknek további negatív következményeik is vannak, így pl. egy süket, vak vagy sánta ember nem tudja már ellátni azt a munkakört, amit korábban ellátott, nem tudja már magának megkeresni a mindennapi betevőt sem, és külső segítség nélkül éhen is halna. Jézus tehát nem csupán egy önmagában is tragikus állapotból szabadította meg azokat, akiket meggyógyított, hanem a betegségeik további következményeit is eltörölte, így ezek az emberek már újra képesek önmagukat és másokat is eltartani.

Nem tudom, hogy akikről a Bibliában le van írva, hogy Jézus meggyógyított, sánták, süketek, vakok, hogyan voltak a fogyatékosságuk következményeivel, amikről írtam, talán nem is árul el róla az Ige sokat, csak sejtéseink lehetnek erről. Volt, aki születése óta vak volt és volt, aki talán élete során vált fogyatékossá, nem tudom pontosan. Bizonyára hirtelen nagy meglepetés érte őket gyógyulás után, hogy hoppá, tudok dolgozni, kéne valami munkát találnom, amivel el tudom tartani magam, mert eddig mások tartottak el. Talán az is megfordulhatott a fejükben, hogy kényelmesebb volt vaknak, süketnek, sántának lenni, mert addig nem kellett dolgozni, de most már muszáj lesz dolgoznom. Teljesen megváltozhatott az életük ezeknek az egészségessé vált embereknek. És valóban elképzelhető olyan eset is, amikor a beteg már előre belegondol abba, hogy ha majd esetleg meggyógyulna, akkor dolgozni kéne, amihez fel kéne adni az addigi kényelmes életmódját, és ezért nem is nagyon akar meggyógyulni. Bár a születése óta vaknál nem olvasni ilyenről, de talán az ő esetében tudnám ezt a leginkább elképzelni, hogy fél attól, hogy mi lesz vele ebben a számára addig teljesen ismeretlen, teljesen elképzelhetetlen életformában, mihez fog kezdeni, addig olyan kényelmes is volt, hogy látó társai megtették neki azt, amit ő nem tudott, ezentúl majd neki kell ezt megtennie. Ez kicsit félelmetes is valóban, és érthető is ez a fajta ijedelem. Egyrészt fél attól, mi lesz az új életében, mit és hogyan fog csinálni, másrészt megszokott egyfajta kényelmet, amikor mások tesznek meg helyette dolgokat, és az új életében ezeket a dolgokat már neki magának kell megtennie. És itt kapcsolódom a fent leírt vicchez.

Ezt az egészet ahhoz is tudnám hasonlítani, mint amit az épületbe betévedt madárról leírtam, ami a kifelé vezető utat nem találta. Egyrészt röpköd összevissza, érzi, hogy valami nincs rendben, valami hiányzik, hiszen falak veszik körbe minden irányból és szeretne ezen változtatni, de csak az ablaküvegnek repül neki állandóan. Másrészt az ember elől is menekül, nem engedi, hogy az ember hozzá érjen, megfogja és a nyitott ablakon kirakja, pedig saját maga nem találja a nyitott ablakot. Mi is hasonlóan vagyunk néha: nem engedjük, hogy Jézus hozzánk érjen, meggyógyítson, megfogjon és oda rakjon minket, ahol a szabadság vár ránk, mert megszoktuk a régi, kényelmes életmódunkat, vagy félünk az újtól. Ugyanezt írtam le a "madaras bejegyzésben" is:

Mi is így vagyunk olykor Istennel: nem merjük neki teljesen átadni a vezetést, hogy megfogjon [hozzánk érjen és meggyógyítson], és oda rakjon minket, olyan irányba tereljen, ahova Ő akar, mert mi a "jól bevált" ösvényeinkhez ragaszkodunk, amik igaz, hogy nem vezetnek sehová, de legalább kényelemben érezzük magunkat rajtuk.

A fenti viccben éppen a cigányokat pellengérezik ki, de valójában mindenféle nemzet tagjának meg kell térnie azokból a negatív dolgokból, amiket őseitől hozott. Azt mondják egyesek, néha én is, hogy már az őseim, szüleim is ilyenek voltak, a magyarok általában ilyenek, én is ilyen vagyok, pedig:

Nem veszendő holmin, ezüstön vagy aranyon váltattatok meg a ti atyáitoktól örökölt hiábavaló életetekből, hanem drága véren, mint hibátlan és szeplőtlen bárányén, a Krisztusén. (1 Pt. 1. 18-19.)

Írtam régebben egy esetről (ebben a bejegyzésben), amikor minden erőfeszítésem ellenére sem tudtam kulccsal bezárni egy ajtót, majd segítségül hívtam Jézus nevét, és ezután a kulcs nagyon könnyen elfordult a zárban.

Ma délelőtt is hasonló történt. Egy társaságban voltam, ahol a házigazda megpróbált egy üveg ásványvizet kinyitni, de nem nyílt ki. Felajánlottam, hogy segítek neki. Odaadta nekem az üveget, de többszöri próbálkozásra sem jutottam vele én se semmire. Arra gondoltam, kicsit kínos a többiek előtt, hogy ennyit szenvedek vele, és hirtelen eszembe jutott, hogy Jézus nevét segítségül hívjam. Csak annyit mondtam magamban, hogy "Jézus nevében (nyíljon ki ez az üveg - ezt talán hozzá sem tettem)", és úgy éreztem, hogy most nagy erővel biztos ki fogom tudni nyitni. Újra meg is próbáltam, és megdöbbenésemre a nagy erőre nem is volt szükség, mert alig értem hozzá, és a kupak elfordult. Én persze nagy erővel estem neki, így egy kevés víz a nadrágomra került.

Már régen történt hasonló, jó volt ilyet újra átélni.

Régebben, amikor az ajtót zártam be, a szemét kidobása után jöttem vissza éppen. Azt is jelképezheti ez az eset, hogy a szeméttől, azaz a bűntől megszabadulok, leteszem, otthagyom, eljövök a szemét közeléből, és még a szeméthez vezető ajtót is bezárom, amihez Jézus neve ad segítséget. Azaz: a bűnt megbánni, megvallani, letenni, elhagyni, azaz megtérni belőle, de ezek után még nem működne a dolog, ha Jézus nem segítene a bűntől teljesen megszabadulni, mert csak Ő képes a bűnhöz vezető utat teljesen le is zárni számomra. Ehhez a nevét kell segítségül hívni, és ilyenkor a Szentlélek természetfeletti módon munkába kezd, és amire emberileg nem lennék képes, vagyis hogy ne térjek vissza a bűnhöz, arra a Szentlélek képessé tesz és valósággal felszabadít a bűn alól, szabaddá tesz tőle, és ez az igazi szabadság.
A mai ásványvizes eset azt jelképezheti, hogy Jézus nevének segítségül hívásával hozzáférhetünk az élő vízhez. Jézus segítsége nélkül hiába erőlködnénk, nem jutnánk hozzá, viszont Jézus nevének kimondásakor a kupak kinyílik és folyik az élő víz azok számára, akik szomjaznak rá.

Az ünnep utolsó nagy napján pedig felálla Jézus és kiálta, mondván: Ha valaki szomjúhozik, jőjjön én hozzám, és igyék. (Jn. 7.37.)

Valaki pedig abból a vízből iszik, amelyet én adok néki, soha örökké meg nem szomjúhozik; hanem az a víz, amelyet én adok néki, örök életre buzgó víznek kútfeje lesz ő benne. (Jn. 4.14.)

Az is elgondolkoztatott még a két esetet összerakva, hogy mindkét esetben valami bezárult ill. megnyílt.

Amit megköttök a földön, a mennyben is kötve lészen; és amit megoldotok a földön, a mennyben is oldva lészen. (Mt. 18.18.)

Elgondolkoztam és arra figyeltem fel, hogy az utóbbi időben többen kérnek tőlem segítséget, ami miatt talán kissé elkötelezettnek érzik magukat velem szemben, hogy ennyit segítek nekik, de ha az én szemszögemből nézzük, én ezt az egészet teljesen másképp élem meg. Akik segítséget kérnek tőlem, nem tudhatják, hogy valójában ők segítenek nekem nagyon sokat azzal, ha hozzám fordulnak. Bizonyára kellemetlenül érzik magukat, amiért "igénybe vesznek" engem, pedig erre semmi okuk nincs.

Az utóbbi időben néha megkeres egy volt évfolyamtársam, hogy segítsek neki a házi feladataiban, a németben. Többször szabadkozott, hogy nagyon rabolja az időmet. Pedig nekem nagy hasznom van abból, hogy segítek neki. Vizsgára készülök németből, így nagyon hasznos számomra, ha ez idő alatt is a némettel foglalkozom, és erre magamtól nem biztos, hogy rászánnám az időt. Közvetve egyéb hasznom is származik ebből a segítésből, lényegében ezzel a segítéssel függ össze egy szabadulásom, egy bizonyos dologtól, tehertől szabadultam meg így, amitől már nagyon sok éve próbáltam azelőtt hiába megszabadulni. Közben egyéb dolgokra is tanít az Úr, ahogy segítek az évfolyamtársamnak, ahogy tartom vele a kapcsolatot. Persze, a csoporttársam erről semmit nem tud, bizonyára nem érzékel belőle semmit, neki csak annyi jön talán át az egészből, hogy "rabolja az időmet". Az még a "poén" az egészben, hogy az évfolyamtársam szeretné majd egy ajándékkal meghálálni nekem a sok segítséget - pedig ebből a segítségből nekem eddig több hasznom volt, mint neki, szinte felbecsülhetetlen hasznom volt belőle, de ő csak még jobban meg akar engem áldani.
Tegnap megkeresett valaki a gyülekezetből, hogy egy angol nyelvű videót kéne lefordítani, és meg tudnám-e neki csinálni. Itt megint talán az jön le az illetőnek, hogy "rabolja az időmet" és esetleg elkötelezve érzi magát felém, pedig ebből is óriási hasznom lesz, ha megvalósul: angolból fogok záróvizsgázni nemsokára, és van egy olyan feladatrész, amikor egy negyedórás angol nyelvű videót kell megnézni és azzal kapcsolatban feladatokat megoldani. Talán ez a vizsgarész tűnik a legnehezebbnek számomra, mert az angol nyelvű beszédet nem mindig könnyű megérteni és sokat kell rá készülni. Talán érthető, hogy azzal, ha ennek a tesónak segítek, igazából én járok a legjobban, nem is ő.
Egy másik dolog, hogy tegnap egy tanítványnál voltam órát adni, de az óra elmaradt. Értelmezhetném úgy ezt, hogy kb. másfél óra kiesett a napomból, mert hiába mentem el oda és onnan vissza. Ennek a tanítványnak van egy betegsége, ami pont tegnap jött elő. Emiatt is neki mindenképpen az kell, hogy én menjek hozzá órát adni, amit már talán nem minden tanár vállal be, de én pont azt szeretem, ha nem itthon kell az órát megtartani, szeretek kimenni itthonról, szeretek sétálni, gyalog elmenni messzire. Talán a tanítvány kellemetlenül érezte magát, amiért (az ő szemszögéből) hiába tettem meg az utat oda és vissza, az én szemszögemből viszont nagyon jó volt az a séta, mert az ilyen sétáimat is az Úr felhasználja és közben tudok pl. imádkozni, a dolgait jobban megérteni, gyakran személyes vezetést is ad az életemre nézve, stb. Így volt ez tegnap is: látva a tanítvány betegségét, kicsit ledöbbentem, hogy milyen dolgokon mennek keresztül egyes emberek, az Úr megérintett és elgondolkoztam arról, hogy mit akar az Úr velem és hogy én mit akarok. Talán ennek is köszönhetem, hogy este aztán néhány dolgot le tudtam tenni az Úr elé, le tudtam leplezni dolgokat, amik szintén évek óta nehezítik az életemet, de pontosan megfogni ezeket a dolgokat addig nem tudtam. Ha a tanítvány szemszögéből nézzük, ő talán csak úgy látja az egészet, hogy én nagy szívességeket teszek neki, még el is megyek hozzá, ráadásul ezennel hiába, míg az én szemszögemből ez a séta egy nagy pozitívum volt, semmi más.
Elgondolkoztam arról is, hogy talán leginkább az anyagi dolgok miatt fontos nekem, hogy órákat adjak. Mégis, ezt az óraadást mintha valami teljesen másra akarná az Úr felhasználni. Viszont dolgozni, pénzhez jutni is kéne, mert anélkül nem lehet megélni, mégis, mintha az Úr valami mást akarna. Még nem értem teljesen, mit akar, de remélem, hamarosan megértem.