Az imént osztotta meg egy keresztény ismerősöm Facebookon a következő viccet:
Jézus sétál a Váci utcán. Köré gyűlnek az emberek, és csodálják.
Jézus odalép egy vakhoz, ráteszi a kezét a vak szemeire, mire az rögtön látni kezd. Odalép egy sükethez, ráteszi a kezét a süket füleire, az rögtön hallani kezd. Jézus odalép a cigányhoz... mire az rémülten hátrál:
- Hozzám ne nyúlj, rokkantnyugdíjas vagyok!
Az első reakcióm az volt, hogy milyen dolog már, hogy így kipellengéreznek egy népcsoportot. Aztán kicsit elgondolkoztam, és rájöttem, hogy ilyen akár tényleg meg is történhetne, akár cigány, akár bármilyen más emberrel, akár velem is, és ezért nagyon is elgondolkodtató a mondanivalója ennek a viccnek, csak a felszín mögé kell látni.
A süket, a vak, a sánta egyaránt nagyjából munkaképtelenek, illetve igen behatárolt munkaköröket tudnak csak ellátni. Jézus, amikor meggyógyít valakit, azzal a munkaképességét is visszaadja. Az ilyen ember, aki korábban mások segítségére szorult, hirtelen képessé válik arra, hogy mások segítsége nélkül megteremtse magának a megélhetést, sőt, hogy akár ő maga támogasson másokat. Eddig nem gondolkoztam el azon, hogy a Bibliában bemutatott betegek hogyan lehettek ezzel, eddig mindig csak arra gondoltam, hogy biztosan nagyon rossz süketnek, vaknak, sántának lenni, mert pl. nem látja az ember, ami körülötte van, nem hall semmit, nem tud menni önállóan, és ez önmagában már nagyon tragikus. Nem gondoltam bele, hogy ezeknek a tragikus tényeknek további negatív következményeik is vannak, így pl. egy süket, vak vagy sánta ember nem tudja már ellátni azt a munkakört, amit korábban ellátott, nem tudja már magának megkeresni a mindennapi betevőt sem, és külső segítség nélkül éhen is halna. Jézus tehát nem csupán egy önmagában is tragikus állapotból szabadította meg azokat, akiket meggyógyított, hanem a betegségeik további következményeit is eltörölte, így ezek az emberek már újra képesek önmagukat és másokat is eltartani.
Nem tudom, hogy akikről a Bibliában le van írva, hogy Jézus meggyógyított, sánták, süketek, vakok, hogyan voltak a fogyatékosságuk következményeivel, amikről írtam, talán nem is árul el róla az Ige sokat, csak sejtéseink lehetnek erről. Volt, aki születése óta vak volt és volt, aki talán élete során vált fogyatékossá, nem tudom pontosan. Bizonyára hirtelen nagy meglepetés érte őket gyógyulás után, hogy hoppá, tudok dolgozni, kéne valami munkát találnom, amivel el tudom tartani magam, mert eddig mások tartottak el. Talán az is megfordulhatott a fejükben, hogy kényelmesebb volt vaknak, süketnek, sántának lenni, mert addig nem kellett dolgozni, de most már muszáj lesz dolgoznom. Teljesen megváltozhatott az életük ezeknek az egészségessé vált embereknek. És valóban elképzelhető olyan eset is, amikor a beteg már előre belegondol abba, hogy ha majd esetleg meggyógyulna, akkor dolgozni kéne, amihez fel kéne adni az addigi kényelmes életmódját, és ezért nem is nagyon akar meggyógyulni. Bár a születése óta vaknál nem olvasni ilyenről, de talán az ő esetében tudnám ezt a leginkább elképzelni, hogy fél attól, hogy mi lesz vele ebben a számára addig teljesen ismeretlen, teljesen elképzelhetetlen életformában, mihez fog kezdeni, addig olyan kényelmes is volt, hogy látó társai megtették neki azt, amit ő nem tudott, ezentúl majd neki kell ezt megtennie. Ez kicsit félelmetes is valóban, és érthető is ez a fajta ijedelem. Egyrészt fél attól, mi lesz az új életében, mit és hogyan fog csinálni, másrészt megszokott egyfajta kényelmet, amikor mások tesznek meg helyette dolgokat, és az új életében ezeket a dolgokat már neki magának kell megtennie. És itt kapcsolódom a fent leírt vicchez.
Ezt az egészet ahhoz is tudnám hasonlítani, mint amit az épületbe betévedt madárról leírtam, ami a kifelé vezető utat nem találta. Egyrészt röpköd összevissza, érzi, hogy valami nincs rendben, valami hiányzik, hiszen falak veszik körbe minden irányból és szeretne ezen változtatni, de csak az ablaküvegnek repül neki állandóan. Másrészt az ember elől is menekül, nem engedi, hogy az ember hozzá érjen, megfogja és a nyitott ablakon kirakja, pedig saját maga nem találja a nyitott ablakot. Mi is hasonlóan vagyunk néha: nem engedjük, hogy Jézus hozzánk érjen, meggyógyítson, megfogjon és oda rakjon minket, ahol a szabadság vár ránk, mert megszoktuk a régi, kényelmes életmódunkat, vagy félünk az újtól. Ugyanezt írtam le a "madaras bejegyzésben" is:
Mi is így vagyunk olykor Istennel: nem merjük neki teljesen átadni a vezetést, hogy megfogjon [hozzánk érjen és meggyógyítson], és oda rakjon minket, olyan irányba tereljen, ahova Ő akar, mert mi a "jól bevált" ösvényeinkhez ragaszkodunk, amik igaz, hogy nem vezetnek sehová, de legalább kényelemben érezzük magunkat rajtuk.
A fenti viccben éppen a cigányokat pellengérezik ki, de valójában mindenféle nemzet tagjának meg kell térnie azokból a negatív dolgokból, amiket őseitől hozott. Azt mondják egyesek, néha én is, hogy már az őseim, szüleim is ilyenek voltak, a magyarok általában ilyenek, én is ilyen vagyok, pedig:
Nem veszendő holmin, ezüstön vagy aranyon váltattatok meg a ti atyáitoktól örökölt hiábavaló életetekből, hanem drága véren, mint hibátlan és szeplőtlen bárányén, a Krisztusén. (1 Pt. 1. 18-19.)
