Egy régebbi bejegyzésemben "bogaras" emberekről írtam, most madarasról írok.
Ma egész napra akadt egy kis elfoglaltságom a gyülekezetben, de ez egyáltalán nem volt unalmas, már csak azért sem, mert ritka eset is történt: egyszer csak arra figyeltem fel, hogy egy madár betévedt a lépcsőházba, ott röpköd összevissza, de a kivezető utat már nem találja. Elő is kaptam a fényképezőgépem, hogy a ritka esetet megörökítsem.
Megörökíteni még könnyű volt, de a házból a madarat kirakni már kevésbé. Valahogy még kinyitottam az ablakot, aminek a felső kilincse messze a magasban volt, de a madár nagyon soká jött rá, hogy azon ki is lehet repülni. Állandóan a csukott ablakokon keresztül próbált kirepülni, kevés sikerrel. Még a nyitott ablak tetejére is rászállt, háttal a kivezető útnak, és onnan is újra befelé repült.
Már nem tudom, hogyan sikerült rávenni, hogy repüljön ki a nyitott ablakon, de beletelt egy kis időbe.
Nagyon hasonló történt tehát, mint amiről a "bogaras" bejegyzésben írtam: hiába nyitottam tágra az ablakot a bentrekedt bogárnak, "ő" akkor is az ablaküvegen akart átrepülni. A madár is bent az egész terepet képes volt többször is körberepülni és mindenfele repült, csak arra nem akart rájönni, hogy van egy tágra nyitott ablak, amin kirepülhet.
Emberileg nagyon furcsa, szinte hihetetlen, hogy lehet ilyen "szűk látókörű" egy madár. Egy bogárnál még csak-csak megérteni, hogy nem jut eszébe pár centivel arrébb repülni, de hogy egy madár sem jön rá erre, ez roppant érdekes. Pedig mi emberek is így vagyunk ezzel sokszor: mindenfelé keressük a kivezető utat a helyzetünkből, problémánkból, csak a legnyilvánvalóbbra nem jövünk rá. Saját magunk erre nem is vagyunk képesek, csak akkor, ha valaki kívülálló döbbent rá minket, akinek talán nagyon furcsa is lehet, hogy arra próbálkozunk, amerre semmi értelme, míg a legnyilvánvalóbb utat nem vesszük észre. De legalább azt sem mondhatjuk, hogy amerre mi járunk, arra a madár se jár.
Tényleg nem célravezető a legtöbb esetben, ha a saját berögzült, emberi elképzeléseinkhez ragaszkodunk, és a saját fejünk alapján akarunk valami problémából minden áron kiutat találni. Be kell látnunk, hogy nem vagyunk elég bölcsek, és mindenféle irányba elnézünk, nincs-e ott kijárat, kivéve egyetlen irányt, amerre tényleg a kijárat van. A madárnak is a legegyszerűbb lett volna, ha engedi, hogy megfogjam és kirakjam, persze ezt nem engedte, azt hihette, meg akarom spórolni a vacsora árát. Mi is így vagyunk olykor Istennel: nem merjük neki teljesen átadni a vezetést, hogy megfogjon, és oda rakjon minket, olyan irányba tereljen, ahova Ő akar, mert mi a "jól bevált" ösvényeinkhez ragaszkodunk, amik igaz, hogy nem vezetnek sehová, de legalább kényelemben érezzük magunkat rajtuk. Pedig nyitottnak kell lennünk, fel kell kutatnunk azt az utat, ami számunkra emberileg elképzelhetetlen ugyan, mégis kivezet valami új helyre - onnan, ahova valami megmagyarázhatatlan módon bekeveredtünk, magunk sem tudjuk, hogyan, de kimenni már nem tudtunk ott, ahol bejöttünk, mert rögtön elfelejtettük, hol jöttünk be. De a láthatók helyett a láthatatlanokra kell irányítanunk figyelmünket.
Csak érdekességként jegyzem meg: Pár órával később arra figyeltem fel, hogy újabb két madár tévedt be az épületbe, de a kivezető útra már ők sem emlékeztek. Az előző madár után őket már rutinmunka volt kitessékelni. Egy madárfiókát is találtam bent, ami negyedakkora volt, mint a többi madár, vele nem volt annyi gondom, meg is tudtam fogni, bár láthatólag voltak olyan félelmei, hogy vacsorára megeszem. Valószínűleg az első madarat is meg tudtam volna fogni pár óra után, ha annyi hiábavaló röpködés úgy lefárasztja, hogy már nincs ereje menekülni.
