Nameless blog, hiszen a cím részletkérdés

Az eredeti ógörög mondat így hangzik Márk evangéliumából (5. rész, 36. vers):

Μὴ φοβοῦ, μόνον πίστευε.

Az egyes szavak kiejtése, jelentése:

Μὴ (mé) - ne

φοβοῦ (fobu) - félj

μόνον (monon) - csak

πίστευε (piszteue) - higgy.

A φόβος (fobosz) szó származéka a magyarban is tovább él, innen van a fóbia szavunk. Mint tudjuk, a fóbia egy eléggé rossz dolog, a félelem, szorongás egy sajátos formája, melyet gyógyszeresen is kezelnek. A hétköznapi, profán, földi életünkben mindenhol előfordulhat ez a szó, mindenki ismeri, hívő és nem hívő egyaránt, is mindenkinek negatív dolgok kapcsolódnak hozzá. Ezzel szemben a mondatban nem sokkal utána az áll ott, hogy „higgy", erre az ógörög nyelvű Újszövetség egy olyan szót használ, ami egyáltalán nem tartozik a profán, mindennapi szókincshez, sőt nem is lehet egykönnyen lefordítani magyarra vagy más nyelvre úgy, hogy az eredeti jelentését maradéktalanul visszaadjuk. A hétköznapi értelemben vett „hit", „hinni" szó nem adja vissza megközelítőleg sem azt, amit az eredeti görög szó, sőt még félrevezető is lehet. A bibliai hit meggyőződést és bizalmat is jelent. Meggyőződést, tehát nem csak egy „azt hiszem" szintű, „inkább valószínűbbnek tartok valamit, mint valami mást" dolgot, hanem ennél szilárdabb meggyőződést. Bizalmat, tehát megbízom abban, akiben hiszek, rábízom magam. Jelent hűséget is, és talán még más jelentéseit is ki lehetne keresni a Bibliából. A lényeg, hogy a bibliai értelemben vett hit nem hétköznapi, hanem egy természetfeletti dolog, az Istennel való személyes találkozás következtében kezd az emberben kialakulni, ez a nem hívő számára teljesen elképzelhetetlen, megfoghatatlan, mivel nem a körülöttünk lévő, érzékelhető világhoz kapcsolódik, hanem transzcendens természetű.

Engem nagyon megfogott, hogy ebben a rövid, görög mondatban ennyire egy szintre kerül az immanens, a minden ember által érzékelhető és megtapasztalható rossz, profán, és a transzcendens, a természetfeletti, az Istenhez kapcsolható, nem látható. Egy súlyos, mindenki által nehezen kezelhető probléma, betegség után egyből jön rá a megoldás, a természetfeletti, a szent dolog. Szó szerint ég és föld a különbség a földi világunk és Isten világa között, itt mégis egy szintre kerül a kettő. Bejön a kis földi nyomorunkba a teljesen más világ, a megoldás.

Az emberi érzések közül a gyász és a szerelem igen intenzív érzések, ha nem a legintenzívebbek. Amikor az ember elveszít valakit, vagy beleszeret valakibe, sokszor koncentrálni sem tud igazán.

Talán sokszor előfordul az embereknél, hogy a gyász és a szerelem érzése nagyon elhúzódik, nem tudja az ember feldolgozni a veszteséget, illetve nem képes túllépni egy reménytelen szerelmen. Sokan mondják azt, hogy egy közeli hozzátartozó halála soha sem dolgozható fel teljesen. Előfordul, hogy a gyász miatt valakinek hosszabb szabadságot kell kivennie, mert képtelen rendesen koncentrálni a munkájára, nem tud enni, aludni, emiatt lefogy, még megviseltebb lesz. Az is előfordul, hogy a szerelem miatt nem tud valaki enni, aludni, esetleg aggódik, hogy sikerülni fog-e közelebb kerülni a szeretett személyhez, nem fog-e akadni valaki más, akivel előbb egymásba szeretnek, stb. Az tehát biztos, hogy a gyász és a szerelem is eléggé erőteljesen ki tudnak hatni az ember életére, életének több területére is, mégpedig negatívan.

Egy darabig számomra sem volt teljesen egyértelmű, hogy az Úr ezeket a rossz dolgokat is ki tudja venni belőlünk egészen könnyen. Sajnos én pár napja apámat vesztettem el. A gyülekezetből egy testvérrel beszélgettem, és ő mondta, hogy ezt a rossz érzést az Úr simán ki tudja venni belőlem. Igaz, ezzel nem is mondott újat, mert én is tapasztaltam, hogy ha egy kicsit imádkozom, és a Szentlélek betölt, akkor ezek a rossz érzések eltűnnek. Ha újra elkezdek gondolkodni a haláleseten, akkor a rossz érzések visszajönnek. A testvér mesélte, hogy amikor ő veszítette el hozzátartozóját és a temetés végén kijött a temetőből, érezte, hogy azt a terhet leveszi róla az Úr.
Természetes érzés, hogy ha elvesztünk valakit, akkor ez hirtelen egy lórúgás a léleknek, az agynak, felfogni sem bírjuk, és hogy elborít egy olyan érzés, ami közben nem sok mindenre vagyunk használhatók. Én próbáltam dicséreteket hallgatni, de semmi nem jutott el hozzám belőle. Az is feltűnt, hogy ez a lelkiállapot határozottan gátolja Istennel a személyes kapcsolatomat. Ha tehát a mindennapi személyes kapcsolatomat fenn akarom tartani az Úrral, akkor ezt az érzést valahogy félre kell tolni. Ilyenkor az embernek nincs ereje semmihez, még imádkozni se. Mégis, érdemes minél előbb erőt venni és elkezdeni imádkozni, és így gyorsan ki lehet kerülni ez alól az érzés alól. Be lehet töltekezni Szentlélekkel. Az Úr öröme a mi erősségünk, és képes ez az öröm újra belénk költözni.

A testvér, akivel beszélgettem, a feleségével való megismerkedésről is beszélt. Elmondta, hogy a felesége szívébe Isten a szerelem érzését adta úgy, hogy előtte sosem vonzódott ahhoz a férfihoz. Ma visszaolvasgattam néhány régi bejegyzésem ebben a blogban, és akkor botlottam ebbe a bejegyzésbe is. Itt pont az ellenkezőjéről írtam, amikor az Úr a szerelem érzését egyik pillanatról a másikra kivette belőlem egy olyan lány iránt, akibe nem lett volna célszerű tovább szerelmesnek lennem. Ekkor jutott eszembe az, amiről a testvér beszélt, neki pedig a felesége szívébe az Úr szerelmet adott. Mi emberek mennyit küzdünk ezekkel az érzésekkel, hogy valakit meg akarunk szerezni magunknak és mindent megteszünk ezért, és a végén esetleg mégsem sikerül, ami miatt elkeseredünk! Az Úr pedig egy pillanat alatt meg tudja ítélni ezeket a szándékainkat és ki tudja venni belőlünk, vagy éppen a semmiből oda tudja tenni nekünk, ha annak van az ideje.

Ezek után már csak azt érzem kicsit nevetségesnek, hogy ha ilyen komoly érzelmeket is ki tud venni belőlünk az Úr egy pillanat alatt, amiket mások akár évekig cipelnek, akkor mi miért cipelünk néha olyan terheket, amikor azon rágódunk, hogy valaki miért mondta ezt vagy azt, miért így reagált ránk, miért bántott meg, stb.

Ha emlékeim nem csalnak, kb. 21 éve, kicsivel megtérésem után írhattam le a következő szöveget, ami most újra a kezembe került. Utólag belegondolva is érdekes, hogy honnan jöttek ilyen gondolatok akkor, hogyan tud egy ilyen összefüggés eszembe jutni - nyilván a Szentlélek juttatta eszembe, annak ellenére, hogy egyébként nem gyakran szokott ilyen összefüggéseket felfedni előttem, talán egy kezemen meg tudnám számolni, hányszor volt ilyen. Jelenleg ennél az egynél több nem is jut eszembe.

Álljon itt most a 21 éves szöveg. A szöveg után még hozzáfűzök néhány gondolatot.

Az embereknek talán sok minden eszébe jut a „Jézus Krisztus Úr" kifejezés hallatán. Főleg az „úr" szóról jut eszünkbe valami uralkodóféle, akinek mindenki alá van rendelve, és hasonlók. A hívők elismerik uruknak Jézust, tehát alárendelik magukat Neki. Ez igaz is. Azonban Jézus Krisztus teljesen máshogy úr, mint ahogy mi azt elképzelnénk!

Most vasárnap istentiszteleten egy dicséret szövegében volt többször is az, hogy Jézus Krisztus Úr. Nyilván ott volt közben a fejemben a kis elképzelésem, hogy Ő egy uralkodó, mi alá vagyunk rendelve, stb. De valahonnan jött valami más, bizonyára a Szentlélektől. Eszembe jutott az a minden elképzelhetőnél nagyobb szelídség, amit valamikor megtérésemkor tapasztaltam meg Istenből, hogy Jézus valójában ilyen. Ez az urakra egyáltalán nem jellemző, pláne minden elképzelhetőnél nagyobb mértékben. Nyilván léteznek kevésbé erőszakos vagy egyáltalán nem erőszakos urak, uralkodók, de megdöbbentő, hogy Jézus mennyire az ellentéte ennek. Csodálatos, hogy a hívő számára mennyire kézzelfoghatóvá, érezhetővé válhat Jézus személyéből valami olyan, ami semmi máshoz nem hasonlítható. Jézus egyáltalán nem akarja leuralni az embert, hanem végtelen szelídséggel és szeretettel érinti meg. Megtéréskor ez van az emberben, ezt tapasztalja meg, és ez idővel sajnos elhomályosulhat, a saját elképzeléseinket tesszük oda Jézus valódi személye helyébe: meg akarunk neki felelni, vagy attól tartunk, visszaveszi az üdvösségünket, ha nem vagyunk eléggé jók. Pedig a legjobb a hívő életben mindig ezt tartani szem előtt, hogy Jézusban mekkora szeretet és szelídség, kedvesség van! Nem is tudom, mennyire jó úrnak nevezni Jézust, néha pont az ellenkezőjeként viselkedik, szolgál felénk, meggyógyít, megújít, felüdít.

A legjobb lenne, ha mindig ott lenne előttünk az, hogy Ő körülölel szeretetével. Sokszor betöltekeztem Szentlélekkel, de nem mindig járt ez azzal, hogy megértettem, hogy Jézus milyen is valójában. Legutóbb vasárnap ez most más volt.

Teljesen más úgy építeni az alapra, ha ott van előttünk, hogy milyen is az az Alap.

Úgy gondolom, Isten nem olyan, mint amilyennek tűnik az elmondások alapján. Valaki ezt mondja Istenről, valaki azt, és ezekben van is igazság, sőt, akár igaz is lehet, de nem egészen úgy, ahogy mi elképzeljük. Az Ő személyisége és az Ő országa más, mint a mienk itt a Földön. Mi a földi dolgokat szoktuk meg, ebbe születtünk bele, és ezek alapján képzeljük el Istent is. Különböző érzéseket élünk át, különböző szituációkba kerülünk, amik kiváltanak belőlünk valamit vagy mások reagálnak a mi megnyilvánulásunkra vagy másokéra, vagy ahogy a fizikai világban történnek a dolgok, abban is van valami törvényszerűség, amelyekkel itt a Földön a különböző történések és folyamatok leírhatók, visszavezethetők különböző okokra, vagy csak egyszerűen megtörténnek, mert a fizika törvényei szerint meg kell történniük.

Ezeket a földi dolgokat mind el kell felejtenünk, hogy mi hogyan történik, ki hogyan reagál, vagy mi hogyan reagálunk valamire és hogy a reakciónk nem elég megfelelő, stb. Korábban már említettem azt a kifejezést, hogy a "Szentlélek vezetése": a Szentlélek vezeti a hívőt. Ezt is földi tapasztalataink alapján tudjuk elképzelni: Ha valaki vezet valakit, annak van egyfajta módja, megmondja, merre kell menni, tanácsokat ad, stb. Ez valamennyire a Szentlélek vezetésére is igaz, de mégsem olyan. Az emberek is adhatnak tanácsokat, és lehetnek ezek jó tanácsok is. Mégis más a Szentlélek vezetése, amikor az ember "beleül" abba a mennyei dologba, és hagyja, hogy vigye magával. Itt tehát eleve a "vezetés" szó értelmezése is a földi tapasztalataink alapján lenne meghatározva, pedig nem teljesen ilyen, de a földi dolgok közül ez áll hozzá a legközelebb, ezért így nevezzük. Arról is írtam már, hogy az eredeti ógörög szövegű Újszövetségben a szavak máshogy hatnak, ha olvasom őket, mivel a mi nyelvünkben sok szónak nincs is pontos megfelelője, de még más mai nyelvekben sem. Így például az élet szóra a dzóé kifejezés olyan többletjelentést hordoz, amit csak körülírással lehet kifejezni. Magát a "hit" szót is mi teljesen máshogy értelmezzük a mi nyelvünkben, mint amit eredetileg jelent a görögben. A hétköznapi életben a "hinni" azt jelenti, hogy elhiszek valamit, bár nem biztos az a valami. Bibliai értelemben gyakorlatilag az ellenkezőjét jelenti.
Vannak istentiszteletek, vannak prédikációk, ahol Istenről beszélnek, de itt is csak a földi kifejezésekkel élnek, jobb híján, mivel máshogy nem is lehetne beszélni Istenről, a nyelv a legjobb kommunikációs eszköz, amivel bármilyen dologról lehet információt közölni. A nyelv is eleve a körülöttünk lévő földi világ dolgainak tapasztalata alapján alakul ki és változik most is, így a mennyei dolgok kifejezésére csak részben alkalmas.
Nagyjából el kell felejteni azt is, hogy parancsolat, mint olyan létezik. Nem mondom, hogy teljesen, csak nagyjából. Igazából a probléma nem azzal lenne, hogy a végén még elfelejtjük a parancsolatokat, hanem azzal, hogy parancsként, utasításként éljük meg. Isten gyakorlatilag nem parancsol. Nehéz elképzelni, hogy Ő az Úr, és a legfeljebb való, mégsem parancsol. Ismerhetünk uralkodókat, vezetőket, akik parancsolnak, és olyanokat, akik nem parancsolgatnak és emiatt pont szétesik a kezük alatt minden, de Isten teljesen más. Nyilván törekednünk kell arra, hogy ne kövessünk el bűnöket, de már ez a mondat is nagyon-nagyon sántít. Gyakori probléma, hogy az embernek bűntudata van, meg akar felelni Istennek, vagy elkövet valamit, amit nem kéne, vagy nem úgy csinál valamit, ahogy a legjobb lenne, vagy hibázik, és akkor összedől a világ. Istennek úgy vagyunk jók, ahogy vagyunk. Ennek ellenére mi mégis sokszor a cselekedeteinket ítéljük meg, de ez a megítélés nem visz előbbre, nem fogjuk tudni ettől még másképp, jobban csinálni legközelebb. Nyilván, ha megfelelően ítéljük meg a cselekedeteinket, az jó, de ez a "megítélés" sem annyira jó szó rá, mert valahogy az elmarasztalást is magában hordozza. A földi gondolkodásunk alapján nem lehet valamit úgy tökéletesebbé tenni, hogy ebből ne következzen az, hogy addig az nem volt annyira tökéletes, hanem rosszabb volt. Ha valamit nem jól csinálunk, vagy nem felelünk meg valakinek, akkor abból az illetőből többnyire negatív érzelmeket váltunk ki, amiknek ő előfordul, hogy hangot is ad. Erre mi legközelebb vagy megpróbáljuk másképp csinálni, amit rosszul csináltunk, vagy nem, és ha meg is próbáljuk, vagy sikerül, vagy nem. Ezek a földi dolgok, mondhatni törvényszerűségek. Istennél azonban ez teljesen máshogy működik. Sokszor nagyon erőltetik a bűnökből megtérést, ami részben jogos is, részben viszont egy megfelelési kényszert alakíthat ki az emberben, és így már nem olyannak látja Istent, mint akinek nem kell megfelelni. Előfordul, hogy "szuperszellemi" módon szemléljük a bűnt: vétkeztünk Isten ellen, Őnála rosszat tettünk, most az üdvösségünk veszélybe kerül, és emiatt bűntudat, rossz érzés, Istentől eltávolodás van. Számomra is kicsit meglepő, de Isten nem azért akarja, hogy ne vétkezzünk, hogy az üdvösségünket bizonytalanabbá tegye, ha becsúszik valami. Saját magunknak ártunk azzal, ha vétkezünk. Tehát saját magunknak akar jót. Sokkal jobban és logikusabban átlátható, ha tettem valami rosszat és lett valami negatív következménye, és legközelebb ezt akarom elkerülni és azért nem követem el újra. Tudhatjuk, hogy a legjobb itt a Földön Isten jelenléte és vele közösségben lenni, minél szorosabb közösségben. Ehhez kell egyfajta ráhangolódás Istenre. Ha azonban olyan dolgokat teszünk, amik nem segítik ezt a ráhangolódást, akkor attól nem leszünk előbbre, és ez nekünk rossz. Talán nem is lenne szükség arra, hogy a bűnöket számon tartsuk, hogy mi a bűn, mi nem bűn, mert ha Istennel kapcsolatunk van, mi magunk érezhetjük, hogy mi az, ami nem tesz jót ennek a kapcsolatnak, és mi az, ami igen. Nyilván ettől még a tapasztalatok alapján és nem utolsó sorban a Biblia alapján is meg lehet nevezni bizonyos cselekedeteket, amik egyértelműen nem tesznek jót, és ezekről például a gyülekezetben prédikáció közben beszélni. De ez önmagában semmit nem ér, főleg, ha valaki nem is hívő, neki hiába magyarázzuk, hogy ezt tegye, ezt ne tegye. Sajnos a nem hívők körében elterjedt nézet, hogy a hívő bizonyos dolgokat tesz, bizonyos dolgokat nem tesz, és ez a lényeg, pedig nem ez a lényeg. Tehát meg lehet nevezni a bűnöket akár, lehet listát írni róluk, de utána nem mindegy, mit csinálunk ezzel a listával, ezt nézzük és rettegünk, hogy jaj melyiket követtük el és azon gondolkozunk, hogyan lehetne nem elkövetni, vagy inkább Istenre hangolódunk.
A cselekedetek tényleg egy olyan terület, amin a legkönnyebb kizökkenni Istenből. Szülők is sokszor esnek abba a hibába, hogy tiltják a gyereküket ettől, attól, amattól, hogy ezt ne tedd, ezzel csak korlátok közé szorítják a gyereket, aki emiatt frusztrált lesz. Inkább a szülőknek arra kéne törekedni, hogy a gyerek megtalálja és értékelje Istennel a személyes kapcsolatot, és így önszántából ne kövessen el olyan dolgokat, amik neki nem jók. Ha pedig még nem találja meg ezt a gyerek, akkor ezek a tiltások nem vezetnek sok jóra, inkább elidegenítik Istentől. Sajnos az ember sokszor görcsösen próbálja a másikat megtéríteni, sokszor jó szándékból, mert jót akar neki, és ez a görcsösség lesz a gond, ami miatt nem fog sikerülni. Meg kell érteni, hogy mindenkinek szabad akarata van úgy dönteni, ahogy akar, és mi csak egy lehetőséget mondhatunk el az embereknek, amit vagy elfogadnak, vagy nem. A jót nem lehet ráerőltetni a másikra.

A lényeg, hogy Isten személyisége és országa más, mint amit mi gondolnánk róla, és talán hosszú idő kell, mire ezt megértjük és a gyakorlatba át is tudjuk tenni. Itt most csak egy ízelítő, morzsa volt abból, hogy Isten milyen is lenne, ez messze nem teljes, nagyon sok más dologról is szólni kéne. Ami biztos, hogy a Jézushoz fordulás által nyílik meg egy új világ számunkra, amikor elismerjük, hogy szükségünk van rá, és a Szentlélek tudja behozni az életünkbe azt a mennyeit, ami más, mint a földi.

Ez még kicsit vázlatos, főleg a bevezetés, még szerkeszteni kell!

Nemrég egy prédikációban szó volt Akháb királyról. A 2Krón 18-ban Akháb prófétákat kérdez meg arról, hogy mi az Úr akarata, hadba szálljon-e, vagy ne. Összegyűjtötte a prófétákat és így kérdezte, mi az Úr akarata. Az derül ki, hogy gyakorlatilag lehetősége volt olyan embereket bármikor megkérdezni, akik elmondják neki az Úr akaratát. A prófétálás tehát olyasmit jelent, hogy a próféta elmondja valaki számára, hogy mi az Úr akarata, terve vele kapcsolatban, akár egy konkrét élethelyzettel kapcsolatban. Hétköznapi értelemben általában nem ezt értik prófétálás alatt, hanem arra gondolnak, a próféták a jövőt jelentik ki. Sok próféta van az Ószövetségben, akik Jézusról beszéltek, és elmondtak olyan dolgokat előre, amik valóban megtörténtek később Jézus idejében. Ez valóban jövendőmondás, de igazából Isten akaratának, tervének a kijelentése. Van prófétálás az Újszövetségben is, és nem feltétlen kifejezetten Isten akaratát jelentik ki ilyenkor, hanem előrejeleznek akár egy negatív helyzetet, amire fel tudunk készülni és tudunk tenni ellene. Például arról is szó van, hogy az utolsó időkben a szeretet sokakban meghidegül, de ezzel a rossz hírrel nincs vége, hanem ott van mellette az is, hogy aki mindvégig kitart, az üdvözül.

Felvetődhet, mennyire lehet létjogosultsága napjainkban az olyan fajta prófétálásnak, prófétáknak, mint Akháb idejében. Léteznek emberek, akik Istennel különösen jó viszonyban vannak, és őket akármikor megkérdezhetem, mi is Isten akarata most velem, mit akar Isten, hogy tegyek, mit ne tegyek, mit tegyek másképp, mihez viszonyuljak másképp, min kéne változtatnom, min nem kéne, stb.
Ahogy tudom, manapság sokan ellene vannak ennek. Az való igaz, hogy a hívőnek magának kell törekednie arra, hogy minél jobb kapcsolatban legyen Istennel és személyes kijelentéseket vegyen Istentől, a Szentlélek vezetését megtanulja meghallani, követni, rá tudja szánni az időt, hogy elcsendesedjen Isten előtt, nem csak egy nehéz döntés előtt, amihez Isten vezetésére van szükség, hanem mindig. Ott van a Biblia, az Ige, amit olvashatunk és ha jól csináljuk, nem mi olvassuk az Igét, hanem az Ige olvas minket, tehát szól hozzánk, kijelentéseket ad számunkra. Vannak dicséretek, dicsőítő énekek, melyeket énekelve, vagy sokszor csak odafigyeléssel hallgatva bemehetünk Isten jelenlétébe, és a dicséret szövege is a Biblián alapul, az is szólhat hozzánk. A prédikációkról nem is beszélve, ahol maga a pásztor is olyan dolgokat mond, amik a Bibliában vannak és azzal összhangban vannak, jobb esetben, és még jobb esetben nem csak száraz Bibliai igazságok ezek, hanem ott van mögötte a Szentlélek, aki nem csak érdekessé és élettel telivé teszi azt számunkra, hanem a prédikált ige által megváltoztat, új erőt ad, szól hozzánk, utat mutat, megfedd, ha kell. Nyilván ezt a feddést nem úgy értem, hogy a pásztor célirányosan megnevez valami bűnt vagy negatív tulajdonságot, és arról kerek perec elmondja, hogy ha ezt csinálod, az mennyire nem lesz jó neked, bár ez sincs teljesen kizárva, de elsősorban úgy működik ez, hogy az ember magára ismer akkor, amikor senki nem akarja megváltoztatni vagy jobb emberré tenni. Ezen kívül is többféle módon tud Isten adni kijelentéseket, vezetést, akár álom által éjjel, vagy szituációkból, más emberek reakcióiból vagy saját reakcióinkból más emberek viselkedésére például munkahelyen, vagy lényegében akárhol máshol is. Mivel jobb esetben emberek között élünk, nem egy barlangban, a többi ember sokszor (de nem mindig nyilván) lehet eszköz abban, hogy jobban megismerjük magunkat, akár nem hívők esetében is, és megfelelő esetben Isten rámutat arra, mi az, amit formálni akar rajtunk más emberek által. Nyilván, ha hibát találnak bennünk más emberek, vagy nem az ő elvárásaik szerint cselekszünk, nem feltétlen egyezik azzal, ahogy Isten lát minket, ehhez kell még az Ő vezetése is.

A kérdés ezek után, hogy lehet-e szükség a fenti értelemben említett prófétákra, pláne megrendelésszerű "igénybevételükre". Nos, alapvetően két dolog, amire figyelni kell: legyünk tényleg szomjasak a Szentlélek vezetésére és akarjuk Isten akaratát megismerni, legyen alázatos szívünk, akkor is, ha "megrendelésszerűen" vennénk igénybe ilyen "szolgáltatást", vagy inkább "szolgálatot". Tudnunk kell, hogy Isten akarata általában nem egyezik az ember akaratával, és nem baj, ha ebben van már egy kis tapasztalatunk, és így állunk az egészhez. A másik, hogy ne akarjunk önjelölt próféták lenni, hanem kizárólag Isten szellemének a vezetésével mondjunk bármit is, és azt szeretettel mondjuk. Gyakorlatilag, jobb esetben mindannyian próféták vagyunk, csak nem tudunk róla. Jobb esetben nem arról van szó egy beszélgetésben, hogy mekkora a lottó ötösnek a nyereménye, hanem gyakran kerül elő az Ige, és például eszükbe jut egy Igerész, amit elmondunk, és nem is tudjuk, hogy az a másik embernek egy kijelentés volt. Vagy csak eszünkbe jut, Isten mit cselekedett X emberrel X helyzetben, és elmondjuk, és pont ez lesz kijelentés a másiknak. De valóban létezik olyan is, hogy X ember megkérdezi Y embert, hogy Isten mit gondol, mit akar vele most ebben a helyzetben, és Y ember kijelentést kap Istentől és ezt elmondja neki.

Még egyszer, a fentiek után, visszatérek a kérdésre: lehet-e szükség napjainkban a fenti értelemben említett prófétákra? Azt gondolom, sokan azt fogják erre válaszolni, hogy nem. Én pedig azt válaszolom, hogy igen, és a következővel indoklom a választ:

1. A próféta (nevezzük így, talán napjainkban nem prófétának nevezik az ilyen embert, hanem inkább azt mondják, van egy ajándéka, amivel így szolgálhat mások felé) maga is felüdül, és Istenhez közelebb kerül, ha ezt a szolgálatát gyakorolja, ahogy mindenféle szolgálat is felüdít és jó hatással van, legyen az Igével való szolgálat vagy a gyülekezetben takarítás, festés, bármi. Nem csak, hogy felüdül a prófétai szolgálatot végző, hanem fejlődik. Könnyű bizonyos élethelyzetekre szokásos Igéket mondani a másik embernek, vagy betalál, vagy nem, és még ha igaz is, lehet, semmit nem tud vele kezdeni a másik ember. A próféta nem mond Igéket csak úgy, amiket meg kellett tanulni, hogy X helyzetre X ige való, hanem tudja, minden helyzet más. Isten előtt kedves képesség, amikor a prófétai szolgálatot végző félretolja saját előítéleteit és gondolatait a másik emberről. (Vannak egyáltalán előítéletei egy ilyen szolgálónak? Természetesen lehetnek, hiszen ő is csak ember, de megtanulja ezeket kezelni, és ezeket egyébként mindenkinek meg kellene tanulnia kezelni). Saját előítéleteit félretéve tudja csak a másik ember helyzetét megérteni. Ezután jön még az, hogy a másik ember helyébe próbálja képzelni magát, hogy mi lehet abban a helyzetben olyan, amihez Isten vezetése kellene, és ezt is előítéletmentesen kell tennie. Csak miután minden szubjektív dolgot, ami beleköphet a levesbe, sikerült félretolni, jöhet Isten kijelentése, ha akar, de csak ha akar, és itt sem lehet semmi kényszerítés Istentől. Isten azt mond, amit Ő akar, nem amit mi akarunk hallani. Úgy gondolom, szükség van ilyen emberekre, akik képesek így cselekedni és Isten szavát közvetíteni a másik ember felé. Amit most leírtam, azt nem szabad összetéveszteni a lelkigondozással, bár azt is nagyon jól ki tudhatja kiegészíteni. Sajnos, amennyire én láttam sokszor, a lelkigondozás és az életvezetési tanácsadás inkább csak arra szorítkozik, hogy bizonyos szituációkat összekötnek bizonyos igerészekkel, anélkül, hogy a fent említett lépéseket is belevennék: előítéletek háttérbe szorítása és a másik ember helyzetébe beleképzeli magát a szolgáló, valamint személyre szabott kijelentés. Így is lehet sikeres az Ige, amit az adott helyzetre mondunk, de a sikere bizonytalan, és kicsit az is a probléma ezzel, hogy az említett dolgok miatti erőfeszítéseket kényelmesebb megspórolni. Így egy jellegzetes szituációra rámondott jellegzetes Ige sokszor többet tud ártani, mint amennyire egyesek attól félnek, hogy a prófétálás mennyire ártalmas. Természetesen sajnos a prófétálás is lehet ártalmas, ha nem megfelelően csinálják.

2. Istennek nem csak a gondolkodása más, mint az emberé, hanem a hangja is halk. Lehet, hogy van olyan dolog, amin nekünk eszünkbe se jutna elgondolkozni, hogy azzal kapcsolatban tenni kéne valamit, mert valahogy kívül esik látókörünkön. Lehet, Isten szólt is már és lehet többször is mintha hallottunk volna valamit a szavából, de gyorsan el is felejtettük és akadt valami más. Azt se mondom, hogy ez bűn lenne, bár megfelelő alázattal talán még ezen is lehet segíteni. Úgy hallottam, hogy akik a Bibliának a Szent Pál Akadémia szerinti fordítását elkezdték, ők is először olyan kijelentéseket kaptak, amikről nem gondolták komolyan, hogy Isten tényleg azt akarná, hogy álljanak neki egy új bibliafordítás elkészítésének. Az embernek támadnak mindenféle gondolatai és sokszor nehéz rendet rakni, hogy mi miért honnan jön, egyáltalán a gondolatokat felismerni, mert van, hogy csak egy fél másodpercre suhan át a fejünkben valami. Úgy tudom, az említett bibliafordítók sem voltak biztosak legalább fél évig abban, hogy honnan jön ez, vagy lehet, fel se tűnt nekik, hogy Isten ilyet akar mondani, még ha néha jött is a gondolat. Mivel az ember már csak ilyen, biztos vagyok benne, hogy előfordulhat, hogy Isten valami olyanra akar rámutatni, amit nem tudunk észrevenni akkor sem, ha már nagyon sokszor szólt hozzánk. Nyilván Isten tudja ezt, és általában időben elkezd szólni, hogy pont akkorra halljuk meg, amikorra kell, de egyszerűen teljesen másképp is gondolhatunk valamit, mint Ő. Ilyen esetben is szükség lehet prófétai szolgálóra, aki által úgy szól az Úr, hogy tényleg meghalljuk azt, ami évek óta csak néha átsuhan a fejünkben és fel se tűnt. Természetesen a prófétai szolgáló nem feltétlen tudja, hogy amit mond, azzal Isten mire mutat rá a másik embernél. Tehát véletlen sem lehet szó arról, hogy "na, majd én megmondom nekik, hogy öt éve mit nem vesznek észre". De természetesen az sem kizárt, hogy a próféta is tudja, mert például a szolgálat után tovább beszélgetnek erről. Nem feltétlen kell a prófétának belelátni a másik ember magánéletébe, csak egyszerűen mondja, amit kell, és talán azt se tudja, miért és miben segít ez annak, aki felé szolgál.

3. Általában véve a karizmatikus gyülekezetek áldásközpontúak. Ez nem lenne akkora baj, de általában mindig a saját áldás megszerzésére korlátozódik ez, a saját áldás átvételéhez csőstül jön a Szentlélek kijelentése és vezetése, úgy, ahogy egy-egy hívő semmikor máskor nem tapasztalja meg. Ha pedig megvan az áldás, jól elvan az áldásával és ugyanúgy nem érdekli, mi van a gyülekezetben más emberekkel, ahogy előtte nem érdekelte. A gyülekezet, ahogy a neve is mutatja, azért gyülekezet, mert több ember gyűlik össze, akik összetartoznak, és nem lehetnek egymásnak közömbösek. Az Újszövetség is Krisztus testének nevezi a gyülekezetet, és ha a gyülekezet egyik tagjának nincs jól a dolga valamiben, az az egész gyülekezetre kihat, legfeljebb szemet hunynak fölötte. Ha egy testnek bármelyik testrésze is fáj, a test már nem érzi jól magát. A prófétai szolgálat pont arra is való, hogy ezt az egységet jobban erősítse. Ha arról lenne szó, hogy a gyülekezet bármely tagjához szólhat a Szentszellem a gyülekezet bármely más tagjával kapcsolatban, hogy egy munkahelyi vagy családi vagy akármilyen problémájára mit mond az Úr, sokan azt mondják, jaj ne, azt nem szabad. Pedig miért ne jelenthetné ki nekem az Úr például, hogy aki két hete kettővel előttem ült a gyülekezetben, neki lehet valami problémája a munkahelyén, ami miatt nem tud rendesen az Úrra figyelni, és miért ne kereshetném meg őt ezzel. Ehhez egyrészt az kell, hogy az a kettővel előttem ülő illető számomra ne legyen közömbös, ne úgy tekintsek csak rá, hogy na, még egy ember, ő is itt volt, vagy jaj ne, már megint itt van, hanem számítson is valamit a másik ember nekem a gyülekezetben. Nyilván a gyülekezet presbiterei is észrevehetik, ha a gyülekezet egy tetszőleges tagjának van valami élethelyzete, amiről nem is tudnak semmit, de az Úr szólni akar hozzá rajtuk keresztül. Lehet ebből egy kötetlen beszélgetés is, közben finoman felhozhatjuk a témát vagy kerülgethetjük, és ha tényleg az Úrtól van, ő segíti a beszélgetést, hogy oda terelődjön, vagy ahova kell. Esetleg meg lehet kérdezni valaki mást, aki az illetőt ismeri, akivel kapcsolatban úgy vélem, kijelentést, kaptam, hogy ő mit gondol erről, és ez szintén a testvéri kapcsolatok ápolására jó lehet. Lehet, az a másik testvér meg nekem mond valami olyat, ami nekem kell. Nyilván ezt az egészet alázattal kell tenni, és presbitert vagy a pásztort is meg lehet kérdezni egy adott helyzettel kapcsolatban, hogy elmondjam-e a másiknak a kijelentésem vagy nem, és miért nem, és ebből is úgy jöhetek ki, hogy valamire rájöttem magammal kapcsolatban így, amire eddig nem gondoltam.

Alapvetően két problémát látok sokszor: 1. konkrét szituációkkal konkrét igéket kötnek össze anélkül, hogy az adott szituációt jobban megismernék és a szituációban érintett személyt, és csak azután mondanának igét. 2. eleve nem érdekli az egyik embert annyira a másik, hogy egyáltalán a Szentszellem őrajta keresztül tudjon üzenni neki valamit. Ezen felül tényleg vannak olyan dolgok, amikben jó a megerősítés, még ha a pásztor is elmondta, és véletlenül pont azt olvastam reggel is a Bibliában, és még valaki pont megkeres a gyülekezetből és ebben megerősít, az csak jó lehet. Továbbá az sem biztos, hogy annyira össze tudjuk egyeztetni a saját elképzeléseinket Isten elképzeléseivel, hogy minden esetben, akár évek alatt fel tudjunk figyelni a hangjára. Ezen kívül aki prófétál, ő is csak gyakorolja magát az előítéletek félretolásában és az empátiában és Isten szavának meghallásában. Mindezeket együttvéve: Kellenek-e próféták? Illetve kellene-e, hogy mindannyian próféták legyünk, vagyis a prófétálásra törekedjünk? Úgy gondolom, nyilvánvalóan igen, de természetesen megfelelő bölcsességgel.

Csak néha-néha megy a rádió, és bemondják, hogy hány ember fertőződött meg coviddal, hányan vannak lélegeztetőgépen, és hogy mennyivel lett rosszabb a helyzet, mint korábban. Ilyenkor belegondolok egy pillanatra, hogy ha minden nap menne a rádió és a tévé, és ezeket a híreket hallanám állandóan, az mennyire megterhelne, és valószínűleg elkezdenék rettegni. Nem kell tévét nézni, rádiót hallgatni, elég, ha tudunk arról, kb. mi a helyzet, és milyen biztonsági intézkedéseket kell betartani, maszkot kell viselni, be kell tartani a távolságot, minél gyakrabban kell kezet fertőtleníteni, stb. Így teszem, mindent megteszek józanul, és közben nincs bennem félelem, nincs bennem rettegés.

Többször hallottam már istentiszteleteken, hogy Isten keze nincs megkötözve, és amit Ő cselekedni akar és tud, az nem függ attól, hogy milyen körülmények vannak körülöttünk. Ő a sivatag közepére is képes lenne a semmiből ásványvizes palackokat ledobni nekünk. Eddig csak hallottam erről, de csak mostanában tapasztaltam meg. Ez az időszak sajnos olyan, hogy sokan elvesztik a munkájukat, vagy kevesebb a munkájuk, kevesebb a bevételük, mert például az éttermek is bezárnak és sok más hely is bezár, mely embereknek ad munkát. Gyülekezetbe sem lehet menni, nem lehet gyülekezni. Viszont az történt, hogy az ősszel megkeresett egy testvér a gyülekezetből, hogy a munkahelyén szükség lenne egy emberre helyettesíteni a recepcióst, és én jutottam az eszébe. Először csak 5-10 alkalomról volt szó, de úgy alakult, hogy kétszer-háromszor annyiszor kellett már bemennem. Ez anyagilag is egy nem várt fellendülést jelent, de nem az anyagi része a lényeges, hanem sok más szempontból is jó ez most nagyon. Mivel eleve is jóval kevesebb munkám volt, mint azelőtt, könnyen bele tud süppedni az ember egy lagymatag állapotba, egy olyan életmódba, amiben nincs rendszer, és erőszakot kell vennie magán az embernek, hogy tartsa a rendet, időben felkeljen és ne süppedjen a semmittevésbe. Természetesen erre törekedtem is, viszont ez a munka, amit a testvér ajánlott, még inkább kiemel ebből, sőt jobban, mint akár az egész vírusos időszak előtt. Nyelvtanárként régen volt már úgy munkám, hogy egész nap el legyek foglalva és reggel is viszonylag korán fel kelljen kelnem, és mindezt rendszeresen. A munkahelyen 2-3 másik kolléga is ott van, akikkel nem kötelező különösebben kommunikálni, mégis szabadok vagyunk arra, hogy beszélgessünk, amikor épp nincs annyi munka. Nyelvtanárként, bármilyen hihetetlen, ez nem annyira valósult meg: megtartottam egy órát, ami előírásszerűen tanulás volt, ezen kívül csak nagyon kevés személyes kapcsolat, kötetlen beszélgetés volt a tanulókkal, a kollégákkal meg gyakorlatilag semmi, mert a főnökön kívül csak néha-néha láttam egy kollégát messziről. Pont ilyenért is imádkoztam még a nyáron, hogy jó lenne akár a gyülekezetben valami szolgálat, vagy olyan munka, ahol emberekkel kötetlenebb formában vagyok kapcsolatban, mert ez eléggé hiányzott. Azért is jó ez a munka, mert ahogy végzem a munkámat és emberekkel is kommunikálok, látom magamon, hogyan reagálok bizonyos szituációkra, miket váltanak ki belőlem, és látom azt is, mi az, ami nem az Úrtól van bennem és változtatni kell rajta. A munkahely felé útközben buszon utazom, aminek nagyon jó hangulata van, sokszor olvasgatom közben az okostelefonon a Bibliát is és más dolgokat is, például nyelvkönyveket és tanulok nyelvet. Ha akkor nem is érzem, hogy az olvasott Ige olyan nagyon hatna rám, de később, a nap végén érzem, látom magamon, hogy ott él bennem, és meghatározza a gondolkodásomat pont az, amit a buszon olvastam. Itt az egészben a legmellékesebb dolog tehát az, hogy mindezért a munkáért pénzt is kapok, és hogy mennyit. De ez is egy pozitívum ebben természetesen. Nyelvtanárként nagyon gyakran összevissza voltak óráim, és sokszor eléggé lehetetlen időpontokban, mert például amikor véget ér az emberek munkája, utána érnek rá nyelvet tanulni, vagy éppen előtte hajnalban, és ez is nagyon rendszertelenné, szétesetté tudja tenni az ember életét. Akadtak olyanok is, akik az óra előtt fél órával vagy egy perccel szóltak, hogy bocsánat, de mégsem érnek rá, mert ez és ez közbejött, amikor már teljesen összekészítettem mindent az órához, vagy már a vasútállomáson álltam, táskámban 3 súlyos nyelvkönyvvel a nyelviskola felé. És még sok más, furcsa eset is volt, amikbe nem mennék bele. Bár elkötelezett nyelvtanárnak érzem magam, de az ilyen „apróságok" miatt többször megfordult a fejemben, hogy abbahagyom az egészet. Igaz, nem akartam erről a részéről ilyen részletesen írni. A lényeg, hogy ez az álláslehetőség így a pandémia kellős közepén még jobban kiemelt abból az állapotomból, amibe nagyon sokan a pandémia miatt süppednek bele, a pozitív anyagi részéről nem is beszélve. Annyi pozitív velejárója van ennek a kis átmeneti álláslehetőségnek, ami akkor szokott lenni, amikor Istentől van valami. És itt most lehetne abba belekötni, hogy de hát ebben az időszakban mennyire nem lenne tanácsos kimozdulni otthonról, elbuszozni a munkahelyre, mert milyen következményei lehetnek. Viszont ha azt veszem, az élet nem állhat meg. Munkába járni kell, sok ember ugyanúgy jár munkába most is, mint régen, mert kell. Rá lehetne fogni, hogy nem olyan fontos, és maradjon mindenki otthon, de nem állhat meg az élet. Ezt nyilván nem lehet csak úgy kijelenteni nagy mellénnyel, hogy márpedig így gondolom és kész. Azért gondolom így, mert egyértelműen látom, hogy az Úrtól van ez a lehetőség, és a legnagyobb bolondság az lenne, ha lemondanám. Ha az Úr adja az áldást, akkor megóv attól is, amitől kell. Kegyelem ez, hogy megtart, és nem is akárhogyan tart meg. Nem úgy tart meg, hogy éppen hogy csak átvészeljük valahogy az egészet, hanem még áldással is jöjjünk ki belőle. Nem azért, mert annyira ügyes vagyok, hanem mert Ő kegyelmes. A kegyelmet nem lehet természetesnek venni és nagyon meg kell becsülni! Van ok a hálaadásra bőven, éppen ebben az egyébként nagyon ijesztő, sokakból nem is alaptalanul rettegést kiváltó időszakban, amihez hasonló időszak nem is tudom, mikor lehetett. Természetesen fontos a józanság, és meg kell tenni minden tőlünk telhetőt, hogy a vírus terjedését megakadályozzuk, még akkor is, ha értelmetlennek tűnnek az intézkedések.

Akik Istent szeretik, azoknak minden a javukra van - idézte egy prédikációban a pásztor a Bibliából egy videóban a Youtube-on. Magamra ismertem, hogy Isten a javamra fordít dolgokat ilyenkor is. Az ördög sokszor támad mindenféle lehetetlen hitetéssel, például hogy nem is szeretem Istent, vagy nem eléggé szeretem, és ez az Ige most jól odatesz ennek a hitetésnek is: „Akik Istent szeretik...." Talán ennyire még sosem volt számomra kézzelfogható, hogy Istennek gondja van az életemre. Pedig nem vagyok tökéletes, a munkahelyen is látom magamon, hogy nem mindig úgy reagálok emberekre, ahogy az a legjobb lenne, és más fogyatkozások is vannak, de Isten nem ezekkel foglalkozik, hanem egyszerűen csak gondja van az életemre. Kell ennél több? Persze, több mindig jobb, de a legjobb megbecsülni és értékelni azt, amink van. Itt az országban vagy szerte a világban rengeteg sok ember él rosszabb körülmények között, mint én.

Néha azt veszem észre, hogy az emberek, hívők is olyan dolgokat akarnak, ami más embereknek is van. Divat lett, hogy az embernek legyen például autója. Mintha az életben az egyik legfontosabb dolog lenne az, hogy ne függjön az ember a tömegközeledési eszközök menetrendjétől és gyorsan eljusson egyik helyről a másikba. Sokan hivatkoznak arra, hogy milyen jó, hogy bármikor beülsz az autóba, és odamész vele, ahova akarsz. Sokan kellemetlenül érzik magukat, hogy nincs autójuk, mert olyan sok embernek van, és nekem miért nincs. De amibe érdemes lenne belegondolni: szükségem van nekem tényleg autóra? Vagy csak divat lett, és sok embernek van, legyen nekem is? Kevesebbnek érzem magam mások szemében, mert nincs autóm? Ami engem illet, én szeretek tömegközlekedéssel utazni. Eleve jobb érzés egy nagyobb helyen lenni, buszban vagy vonatban, ahol más emberek is vannak. Nem kell figyelnem a vezetésre, útközben lehet olvasgatni, akár Bibliát a mobiltelefonon, vagy lehet éppen csak lazulni, pihenni, élvezni az utat. Beszédbe is lehet elegyedni a többi utassal, amiből akár még bizonyságtétel is lehet, bár nálam ilyen még nem volt, de sosem zárható ki, hogy legyen ilyen. A buszozásnak, vonatozásnak, metrózásnak is van egy hangulata, ami nekem bejön. Maga a vonatállomás is egy érdekes hely, a büfével és mindennel, ami ott van. Annak is jó hangulata van, amikor biciklivel átmegyek a város túlsó részébe. Nyilván lehetnek, mint mindennek, ezeknek is hátrányai (pl. tömeg a buszon), ahogy az autózásnak is (pl. dugóba kerül az ember vagy igazságtalanul megbüntetik). Természetesen ez csak én vagyok, de biztosan akadnak még sokan, akiknek valójában boldogabb lenne az életük autó nélkül, csak meg akarnak felelni bizonyos vélt elvárásoknak, hogy autó nélkül mit érek én, és az autó amúgy is menő dolog. Fel kell ismerni, hogy hiába menő dolog valami, attól még nem leszek tőle boldogabb, ha megszerzem. Én felismertem, hogy jelenlegi élethelyzetemben nincs szükségem autóra, és boldogabb vagyok autó nélkül. Az élethelyzetem változhat később, és lehet, hogy számítani fog az a fél óra is, amivel később érek haza és nem olvasgatással, lazulással töltök. Sokszor nem értem az embereket. Ismerősök is, mások is idegesek lesznek, ha „értékes másodperceket" veszítenek az életükből, például az úton átmegy egy gyalogos a zebrán pont akkor, amikor odaérnek. Mégis, azt az 5 másodpercet, amit meg lehetett volna spórolni, mi olyan értékessel lehetne tölteni, ami pótolhatatlan? Ennél gyorsabb közlekedési forma városon belül nem létezik, és érthetetlen, egyesek mit akarnak még. (Bár a gyorsaság is vitatható, mert egyszer egy barátommal voltam Pesten autóval, ahova előbb indultunk el, mint vonattal lehetett volna elindulni, mégsem értem volna oda autóval időben, át kellett szállnom metróra, olyan dugó volt.) Nem olyan rég egy keresztény barátom autójában ültem, aki nagyon könnyedén fogta fel az egész utazást, semmi miatt nem aggódott, előreengedett másokat az úton, gyalogosokkal is udvarias volt, akik nem értették, hogy ez miért van. Mégsem lett hátrányunk emiatt, sőt még jobb is volt így az utazás, idegeskedés, aggódás nélkül.

Az átlagember talán azt látja, sokaknak van autója, így neki is kell, de nem gondol bele abba, tényleg gyorsabb lenne-e így neki, olcsóbb lenne-e (valószínű nem), és abba sem gondol bele, a rendszeres szervizelés sincs ingyen, a többi kiadásról nem is beszélve. Ma reggel egy nem hívő ismerősömmel beszélgettem, és ő mondta: „Az emberek sokszor így gondolkoznak: autója van a szomszédnak? Akkor nekem is kell! 600 centi átmérőjű a szomszéd tévéje? Nekem is olyan kell!" De tényleg kell? Vagy csak jól mutatna a szobában, és alig néznénk rajta valamit? Ma este pedig egy prédikációt hallgattam, ahol arról volt szó, hogy ne kívánd a másét. Ezért gondoltam, hogy ezt le kell most már írnom.

Amolyan menő dolog az is, hogy háza van valakinek. De biztos, hogy nekem is az kell? Tényleg úgy érzem jól magam, ha egy nagy épületben vagyok egyedül vagy a családdal, a szomszédok pedig messze vannak? Biztos, hogy nem a nyüzsgést, az emberek közelségét szeretjük jobban? Többet ér, ha egy tömbházban a szomszédaink jófej emberek, akikkel lehet egymásnak segíteni, mint ha a saját házunk szomszédjai nem éppen kellemes emberek. Igazából mindegy, hol lakunk. A lényeg, hogy fény legyünk a szomszédok számára, akik felfigyelnek arra, hogy mások vagyunk, mint az átlag, van bennünk valami plusz, és ők is meg akarjanak térni.

Úgy gondolom, mindenkinek saját magát kell megismernie mindenek előtt, és utána dönteni el, mire lenne szüksége, mire nem. Nem az számít, hogy X dolga szinte minden embernek van, nem kell feltétlen, hogy nekem is legyen, ha nem könnyítené meg az életemet és nem lennék előbbre tőle. Minden ember más, és minden embernek mások az igényei, így nekünk is a saját igényeinket kell megismerni. Meg kell ismernem saját magam, hogy mivel szeretem tölteni a szabadidőmet, és az otthonomat is úgy kell berendezni. Ha valójában nincs is szükségem tévére, akkor az nem lesz az otthonomban, más meg milliókat ad ki tévére, mert neki az kell. Ne azért akarjunk valamit, mert van másnak is! Gondoljuk át, nekünk mire van szükségünk! Ha a saját egyéniségünkből indulunk ki, az akár még menőbb is lehet, mint ha egy vagyunk a sok közül, akinek autója és hatalmas tévéje van. De nem a tömegből kitűnés a lényeg, hanem az, hogy a saját igényeinkből induljunk ki.

Sokan vagyunk úgy, hogy olvassuk a Bibliát, de nem értünk belőle mindent, különösen a kevésbé ismert részeit. Vagy éppen érthető, de csak olvassuk, aztán letesszük és minden megy tovább. Régebben mondta valaki nekem, hogy a bibliaolvasás egy különleges dolog, és hogy az valamiféle részesedés Istenből, a személyéből. Nem értettem, hogy lehet ez, bár biztos igaza van, de sokszor annyira érthetetlen, amit olvas az ember, és hogyan lehetne ezt másképp olvasni, mint bármilyen más könyvet. Azt hiszem, az elmúlt héten rájöttem valamire, ami, ha nem is ad tökéletes megoldást arra, hogy mindig mindent értsünk az Igéből, de segíthet.

Talán valamelyik zsoltárt olvastam és közben beugrott, hogy én valójában arról az Istenről olvasok, annak a szavait olvasom, akit megtéréskor megismertem. A megtérés emberközelivé teszi Istent, és ha más nem is, legrosszabb esetben is egy olyan megtapasztalás, élmény marad, amire visszagondolva Isten személyéből számunkra valami személyes villan fel ott belül. Ez a felvillanás nem csak egy emlék, mint amikor visszagondolok egy emberre, akit nagyon rég nem láttam és most sem látom. Ebben a felvillanásban van valami időtlen, és kicsit olyan visszagondolni a megtérés utáni vagy megtéréskori állapotra, mintha újra átélnénk. Isten mindig itt van egy karnyújtásnyira, csak a megtérésünkre vissza kell gondolnunk, arra, amit akkor átéltünk, ez mindig lehetséges. Akkor is lehetséges, amikor nagyon eltávolodtunk Tőle. Visszagondolhatunk megtérésünkre, amit akkor átéltünk, és nem csak egy pillanatra gondolhatunk vissza, hanem egy kicsit félretehetünk mindent, és fejünkben tarthatjuk ezt a gondolatot, visszaemlékezést erre az élményre.

A Biblia olvasásának is ez lehet az egyik kulcsa: Gondoljunk arra, amit megtéréskor átéltünk, és ezt tudatosítva olvassuk az Igét! Akár az Ige olvasása közben is végig gondolhatunk a megtéréskor átélt élményre, közben tudatosítva, hogy ugyanerről az Istenről olvasunk most, akivel már volt egy megtapasztalásunk. Teljesen más így olvasni az Igét, és ettől más lesz, ha a Bibliát olvassuk, mint ha valami mást, hétköznapibb dolgot olvasnánk. Talán úgy lehetne ezt másképp mondani, hogy szellemben olvassuk az Igét. Ezt nem csak az igeolvasás közben lehet, hanem például prédikáció hallgatása közben is. Ha a prédikáció nem tűnik túl érdekesnek, vagy személytelennek érezzük, gondoljunk arra, amit Istenből már megismertünk megtéréskor, és így hallgassuk tovább!
A Máté evangéliumának elején rögtön van egy elsőre unalmasnak tűnő, viszonylag hosszú nemzetségi táblázat. Ha valaki úgy gondolja, elolvassa az Újszövetséget az elejétől kezdve, és rögtön ezzel találja magát szembe, könnyen elmehet a kedve. De ha ennek olvasása közben is Istenre gondolunk, akkor ez is sokkal érdekesebb lehet. Ha belegondolunk, hogy azzal a Jézussal van kapcsolatban ez az egész, akit mi megismertünk, rögtön érdekesebb lesz!
Több módja is van talán annak, hogy szellemünket a takaréklángról kicsit nagyobb hőfokozatra kapcsoljuk. Az egyik, amit írtam most, a megtérésünkre visszagondolás. Másik módja lehet a hálaadás. Reggeltől estig lehetne hálát adni, annyi mindenért lehet. És valóban, ha belegondolunk, milyen sok dolog megvan, ami akár a szomszédnak nincs meg, vagy a világ túlsó felén lévő embernek nincs meg, rögtön hálásak leszünk, és ezt ki is mondhatjuk, és mondjuk is ki! A bibliaolvasáshoz ez úgy kapcsolódik, hogy olvasás közben is egyből hálát adhatunk azért, amit olvasunk, akár a nemzetségi táblázatért, hogy ki nemzett kit. Aztán hálát lehet adni azért, hogy Heródes elől sikerült elmenekülni, vagy azért, hogy boldogok, akiknek szívük tiszta, mert Istent meglátják, és így tovább. Nyilván a rossz dolgokért nem kell hálát adni, hogy pl. a tékozló fiú eltékozolta a vagyonát, de azért már lehet, amikor megtér és visszamegy az apjához. Régebben is írtam már a hálaadó Bibliáról.
Arról is írtam régebben, hogy tekintetünket felemelhetjük az Úrra és legalább egy kicsit rajta tarthatjuk. Amikor dicséretet éneklünk, akkor is ezt tesszük. Ha dicséret közben már megy, akkor mehet akkor is, amikor nincs dicséret, csak úgy, szavak nélkül. A tekintetünk ilyen fajta felemelése az Úrra inkább egy imaforma, és eközben olvasni a Bibliát már nem biztos, hogy megy, de mindent meg lehet próbálni, hátha pont ez válik be.

Az ember megtér, és elindul a tökéletesedés útján. Vannak dolgok, amik megtéréskor egyből radikálisan megváltoznak, mert Isten valami olyat megváltoztatott bennünk egy pillanat alatt, amit mi vagy a környezetünk évek alatt nagy szenvedéssel akartunk magunkon változtatni saját erőből, de nem ment. Valamikor megtéréskor látványos változások történnek a megtérővel, amit a környezete is azonnal észrevesz. Mások megtérésekor nem történnek látványos változások. De a lényeg, akár látványos, akár nem, elindultunk, és változunk, formálódunk, tökéletesedünk, egészen életünk végéig vagy az Úr visszajöveteléig. Olykor hívő életünk során is látványos változások történnek, olykor nem, de nem is a látványosság a lényeg.

A jelenlegi időszakban különösen gyakran előjön a téma: Jézus visszajövetele. Én is sokat szoktam ezen gondolkozni. Talán eleinte nem gondol bele az ember annyira, hogy ez mennyire valóságos dolog, és átélni is egy nagyon rendkívüli élmény lesz, hogy finoman fogalmazzak. Igazából bármikor megtörténhet, mert nem tudni, mikor jön el. Éppen tesszük a dolgainkat, és a következő pillanatban már nem vagyunk itt a Földön. Itt a Földön csak annyi érzékelhető az egészből, hogy az előbb még volt ott valaki, és a következő pillanatban nincs ott senki. De hogy hol van, abba elképesztő belegondolni is. Megtérés óta a szellememmel érzékelem valahogy Jézust és van egy határozott tudásom a létezéséről, és ez természetfeletti tudás, ami nem hívőknek bolondság, de ami elragadtatáskor fog történni, az valami elképesztő lehet.

Igazából nem is az elragadtatásról akarok írni, hanem az odavezető útról. Jézus azokért a hívőkért jön el, akik az eljövetelére tökéletesek lesznek. Ez az, ami elképzelhetetlen, hogyan válhat az ember tökéletessé. Megtérünk, utána személyes kapcsolatunk van az Úrral. Rámutat dolgokra, amikben meg kell változnunk, és erőt is ad a változáshoz. Máskor meg nekünk nem is annyira fontos, hanem a kis dolgaink fontosabbak, az Úr kiszorul az életünkből. Később újra rájövünk valamiért, hogy eltávolodtunk, és ez nem jó, újra közeledünk Felé és Ő is közeledik felénk. Aztán idővel talán sikerül stabilizálni vele a kapcsolatot, és még inkább megismerjük az utat Őfelé és a tökéletesség felé. Talán ilyesmi lehet a forgatókönyve ennek úgy átlagban, de lehetnek ehhez képest kisebb-nagyobb eltérések egyénenként. Ő közben látja a bukdácsolásainkat, és nem akar még visszajönni, mert látja, nem vagyunk még készen, hiszen nagyon szeret minket, és nem az a célja, hogy eljöjjön, mi pedig itt maradjunk. Mégsem tudni, mikor jön el, mert bármikor eljöhet.
Ami biztosnak tűnik, hogy a hívők egyre tökéletesebbek. Máshogy nem lehetséges ez. Belegondoltam ebbe a napokban, hogy nekem is még kéne változnom sok mindenben, úgy gondolom, és néha valami foszlányt elkapok abból, amit mintha az Úr üzenne nekem ezzel kapcsolatban vagy észreveszem a vezetését életem eseményein, hogy egy-egy kisebb-nagyobb esemény miben segít változni, mire döbbent rá, de még elég messze érzem magam attól, hogy kerek-perec meghalljam, amit Jézus személyesen nekem mond a Szentlélek által, és ezt tökéletesen megértve próbáljam az akaratát megvalósítani az életemben. Inkább csak úgy halványan kezd valami kirajzolódni. Látom a tökéletlenségemet, hogy milyen dolgok vannak bennem, amik nem egyeztethetők össze a tökéletességgel, és néha arra várok, hogy Isten mond erre valamit, de nem nagyon mond, inkább csak halványan mintha valami átjönne, amitől nem érzem, hogy tökéletesebb lennék. De elméletileg én is és a többi hívő is egyre tökéletesebb, és ennek előbb-utóbb látványosnak is kellene lennie, mert az Úr azokért jön vissza, akik készen állnak rá. Ha pedig már tényleg csak napokban, hetekben lehetne mérni az időt a visszajöveteléig (ha tudnánk, mikor jön vissza), akkor annak a tökéletességnek eléggé látványosnak kellene lennie. Ezek csak találgatások, és nem tudhatjuk, hogyan, miként leszünk tökéletesek. De valahogy beugrott a napokban a fejemben egy állapot, hogy hogyan is nézhet ki az egyház, a hívők közössége nem sokkal az elragadtatás előtt: Szinte tökéletessé lettek a hívők a szeretetben, egymást megelőzőek, rendkívül türelmesek, megértőek, szelídek egymással és mindenkivel. Szinte tökéletesen betöltik a "szeresd embertársadat, mint önmagad" parancsolatot, egymást különbnek tartják saját maguknál. Néha eszembe jut egy film, amely talán egy koncentrációs táborban játszódik, az őrök nem éppen kedvesek a foglyokkal, és talán épp olyan helyre akarják vinni őket, ahol nem sok jó vár rájuk. Az egyik fogvatartó megbotlik, mire az egyik fogoly kedvesen odahajol hozzá, és megkérdezi tőle, nem ütötte-e meg magát, minden rendben van-e. Amikor eszembe jut ez a jelenet, mindig elgondolkoztat, hogy hogyan képes valaki a szeretetnek, béketűrésnek és mindennek ennyire a csúcspontjára eljutni. Nem sokkal az elragadtatás előtt talán mindannyian ilyenek leszünk, és ez eléggé szembetűnő lesz a világ számára. Erre fel kell, hogy figyeljenek, hogy egy sereg olyan ember él itt köztünk, akikben valami megmagyarázhatatlan nagy szeretet és segítőkészség van. Lehet, hogy már most is nagyon sok ilyen ember van itt köztünk, csak sokaknak fel sem tűnik. Emlékszem én is, hogy találkoztam már olyan emberekkel, mint akikhez hasonlót az előbbi filmrészletben próbáltam körülírni, és nagyon jó érzés a társaságukban lenni, mert egyáltalán nem frusztráltak és tökéletesen elfogadnak olyannak, amilyen vagy, és szinte zavarba ejtenek azzal, hogy mindenben a segítségüket ajánlják fel, olyan dolgokban, amikben eddig még senki nem ajánlotta fel a segítségét. Persze sokféle embertípus, személyiségtípus létezik, és nem feltétlen mindenkinél kell pont ilyennek lennie a majdnem tökéletes állapotnak, ez csak nekem valahogy beugrott a napokban és elgondolkoztatott.